"Ceterum censeo Carthaginem esse delendam!" Id. Cato a II. római-pun háborút követően újra és újra ezekkel a szavakkal zárta beszédeit. Ádám György egyetemi tanár most megjelentetett tanulmánykötetében hasonló következetességgel ismétli a hatályos magyar polgári perrendtartás reformjának szükségességét, azon belül is elsősorban az igazságügyi szakértőre, mint bizonyítási eszközre vonatkozó szabályok újragondolását.
A kötet ambiciózus címe - A polgári peres eljárás önellentmondásai - azt sugallja, hogy átfogó képet kapunk az immáron lassan ötven éve hatályban lévő, 1952. évi III. tv.-ben rejlő anomáliákról. A hat tanulmány (Alkotmányértelmezés-ügyvédség; Bizonyítás a polgári peres eljárásban; Igazságügyi szakértés az "orvosi műhiba" perekben; A polgári perek futamideje és az igazságszolgáltatás; Az igazság szolgáltatása; Jogtudomány és matematika) azonban nem törekszik ilyen fokú teljességre, csupán kiragadnak egyes problémákat, amiket ugyanakkor átfogóan elemeznek. Ilyen központi gondolat az alkotmány- és jogértelmezés mikéntje és lehetőségei, a bizonyítási teher szabályai, az igazságügyi szakértő intézménye, valamint az igazságszolgáltatás valódi értelme és célja.
A szerző régmúltra visszanyúló ügyvédi tapasztalatainak köszönhetően a tanulmányok szinte kivétel nélkül valós problémákat feszegetnek, s nemegyszer a bírói gyakorlatot is hevesen kritizálják. Mindvégig a jogi képviselő szemszögéből látja és láttatja a kérdéseket. Ennek köszönhető, hogy a tág értelemben vett igazságszolgáltatás egyéb szereplői - köztük az állandó döntési helyzetben lévő bíró - az adott kérdést gyakran máshogy látja.
Ennél a gondolatnál maradva érdemes összevetni a tanulmánykötetet dr. Köles Tibor ny. legfelsőbb bírósági tanácselnök hasonló témájú könyvével.2 Első olvasásra szembeötlik az a különbség, hogy amíg Ádám elsősorban kérdez, addig Köles kizárólag kijelent. Amíg a jogi képviselő saját eljárásjogi pozíciójából adódó nehézségek figyelembevételét kéri számon, addig a bíró a jogvita eldöntésére koncentrál. Összességében mindenképp értékes kiegészítője a két könyv egymásnak.
Kik jogosultak és kik kötelesek az Alkotmányt értelmezni? Ezt az összetett kérdéskört vizsgálja Ádám György szerzőtársával, Bánáti Jánossal az Alkotmányértelmezés-ügyvédség című tanulmányában. Az értelmezés - meghatározásuk szerint - az értelem természetes logikai alkalmazása. Az alkotmányok értelmezésének célja a XVIII. századtól éppen az volt, hogy az állampolgárok ne egyszerű alattvalók módjára egyszerűen csak betartsák az alaptörvényt, hanem azt - s ezáltal jogaikat is - ismerjék és értelmezzék. Nem meglepő tehát, hogy a fejlett nyugat-európai jogállamokban az ügyészek, ügyvédek beadványaikban, de a bíróságok is határozataikban gyakran hivatkoznak közvetlenül az alkotmányra. A szerzőpáros a hazai jogéletből hiányolja ezt a gyakorlatot, s ennek a megállapításnak részben igazat kell adnunk.
Bíróságon szerzett tapasztalatunk alapján a jogi képviselők a polgári perekben, illetve a meghatalmazott védők a büntetőügyekben szívesen hivatkoznak az alkotmányra, vagy egy-egy alkotmányos alapelvre, igaz ezt elsősorban akkor teszik, amikor "elúszni látszik a hajó". Konkrét ügyben pl. az is megtörtént, hogy a meghatalmazott védő védőbeszédében háromnegyed órás felolvasást tartott az I. éves joghallgatók számára íródott Alkotmánytan c. tankönyvből, védence - szemmel láthatólag való - nagy megelégedésére.
Nehezebb helyzetben van az eljáró bíró - véleményünk szerint -, ha a szerzőpáros által hiányként felrótt alkotmányértelmezésbe kezd. A jogbiztonság és a bírói függetlenség, mint alkotmányos alapelvek egyensúlya ugyanis rendkívül kényes. Könnyen ingoványos talajra tévedhet az a bíró, aki az Alkotmány rendelkezéseiből, általánosan megfogalmazott tételeiből akarná levezetni egy konkrét ügyben a felderített tényállás jogi minősítését. A pervesztes fél szinte biztos, hogy a bírói hatalom túlterjeszkedésével, kvázi jogalkotással vádolná őt.
A Bizonyítás a polgári peres eljárásban című tanulmány elején kitekintést kapunk a szabad bizonyítás elvének fejlődéséről. A magyar polgári peres eljárás történetét bemutatva az első kodifikált polgári eljárási törvénytől a ma is hatályos Pp.-ig vezető út tárul elénk, a bizonyítástani részekre koncentrálódva. Az 1868. évi LIV. törvénycikk (a továbbiakban: Ptr.) egy évvel a kiegyezés után született, jól példázva azt, hogy egy békés társadalomnak a gazdaság vérkeringésének gondtalan áramlásához szüksége van polgári eljárásjogi törvényre.
A hatályos Pp. bizonyítási rendszerét vizsgálva a szerző összeveti a 3. § (5) bekezdésének szabályait a 166. § (1) bekezdés rendelkezéseivel. Míg az előbbi szerint a bíróság a perben szabadon felhasználhatja a felek előadásait, valamint felhasználhat minden egyéb bizonyítékot, amely a tényállás felderítésére alkalmas, addig az utóbbi törvényi bekezdés szerint bizonyítási eszközök különösen a tanúvallomások, a szakértői vélemények, a szemlék, az okiratok és egyéb tárgyi bizonyítékok. Ebből a - nem taxatív -felsorolásból kimaradt tehát a felek előadása, mint bizonyíték. Ez a probléma elméletben könnyen áthidalható lenne, a bírói gyakorlat azonban mégsem egységes megítélésében.
Ádám szerint ez a sokáig csak tudományos probléma akkor robbant a gyakorlatban, amikor a felek a Pp. 164. § (1) bekezdésében írt bizonyítási kötelezettségüknek magánszakértő bevonásával kívántak eleget tenni. Egyes pertípusoknál, mint például a kártérítés megfizetésére irányuló "orvosi műhiba" pereknél, ugyanis elengedhetetlen, hogy a felperes szakértővel is megnézesse az "ügyet", tájékozódjon előzetesen arról, milyen esélyei vannak a per megnyerésére, s az így begyűjtött magánszakértői véleményt aztán csatolja a keresetlevelében írtak alátámasztása érdekében. A bírói gyakorlat a kérdéssel kapcsolatban két táborra szakadt: vannak, akik következetesen tagadják a fél előadásának bizonyíték voltát, s így automatikusan elvetik az általa felkért magánszakértő véleményét, míg mások a szabad bizonyítás elvére hivatkozva a fél által benyújtott szakvéleményt perjogilag azonos bizonyítéknak tartják, mint a kirendelt igazságügyi szakértő véleményét. A tagadók tábora alaki jogi okokból nem hajlandó tudomást venni a magánszakértőről, mondván az igazságügyi szakértő által elkészített szakvéleményt több garancia veszi körül. Ezeket a garanciákat a Pp. tartalmazza: 177. § a szakértő kirendeléséről, 178. § a szakértő kizárásának lehetőségéről, 179. § a szakértés megtagadásáról, 180. § a szakértő figyelmeztetése a hamis véleményadás következményeire. A szerző véleménye az, hogy ezek a garanciák azonban önmagukban nem képesek kizárni a tévedés lehetőségét.
A hatályos polgári eljárásjogi törvényünk szerint a bíróság akkor rendel ki szakértőt, ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik. Ádám szerint ezzel a törvényi megfogalmazással több elméleti, s ezekből fakadó gyakorlati probléma is van. Először: ha egy bíró azért rendel ki egy szakértőt, mert egy jelentős - adott esetben ügydöntő! - tényt vagy egyéb körülményt nem képes megállapítani, vagy megítélni, hogyan lesz képes a szakértői véleményt kritikus szemmel nézni, azt a többi bizonyítékkal összevetni, azokkal együttesen mérlegelni? Nem kerülhet-e a bíró akarva-akaratlanul olyan helyzetbe, mint még a Ptr. alapján eljáró elődjei, hogy egy bizonyíték - mint pl. az eskü volt - vészesen deformálja a bizonyítási eljárást, s magát a bizonyítékok szabad mérlegelésének alapelvét? Ez egyes pertípusoknál, mint pl. a származás megállapítása iránti perek nem jelent különösebb gondot, mert a legfejlettebb szakértői vizsgálati módszer, a DNS-analízis tízezred százalék pontossággal választ tud adni a biológiai kérdésre. Megint máshol ez a probléma a gyakorlatban rendkívül kiélezett helyzeteket okozhat. Jellegzetesen ilyenek az orvosszakértői perek, ahol az igazságügyi orvosszakértő véleményében nem egy számokban mérhető, egzakt eredményt ad, hanem az orvostudomány mindenkori állása szerint ítéli meg kollégája cselekményét. Amennyiben a bíróság alaki okokból csak ezt a szakértői véleményt fogadja el, rendkívül nehéz helyzetbe kerül a felperes, ha az abban foglaltakat meg kívánja dönteni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
