A Nemzeti Családpolitikai Koncepció tervezetének legújabb verziója - és ez pozitív változás - a család funkcióit átfogóbban, szélesebben értelmezi, mint a korábbi, mely szerint a család szinte kizárólagosan a biológiai reprodukciós feladatának teljesítését jelentette volna. A korábbi elhallgatáshoz képest már nem tagadja le, hogy a családban két felnőtt ember is van, akiknek lenne/lehetne jó minőségű élete amellett is, hogy - a mindenkori családpolitikai koncepciók jegyében és támogatásával - gyerekeket nevelnek.
Negatívuma maradt a koncepciónak, hogy a 'család' fogalma a korábbi, augusztusi verzióhoz hasonlóan önkényesen leszűkítő tartalmú - olyannyira, hogy az 1993-ban Magyarországon kihirdetett Emberi jogok európai egyezménye idevágó passzusaival szegül szembe, amikor a család fogalmát meghatározza. Nem valami fatális véletlen révén kerüli el az egyezmény a törvényalkotó figyelmét, hiszen a koncepció annak éppen azokat a cikkelyeit idézi a kidolgozás jogi kereteinek felsorolása közben, amelyeket aztán alaposan megsért a család fogalmát definiáló fejezetben.
Az egyezmény szerint az államnak a be nem avatkozás és aktív kötelezettség összhangját kellene megteremtenie. A magánélet, a családi élet tiszteletben tartása szerint - tekintettel a származás, így a házasságból vagy házasságon kívüli születés szerinti megkülönböztetés tilalmára - az egyezmény a minden jogi forma nélküli együttélést is családi életnek fogadja el - idézi a koncepció. A tervezet szövegezői ezzel szemben veszik a bátorságot, és az egyezmény ajánlotta állami semlegességet negligálva, kurucos daccal kijelentik: "A családpolitika elsődleges törekvése az, hogy a házasságra épülő családok terjedjenek és erősödjenek, mivel az ilyen családok tudják a családi feladatokat a legteljesebben ellátni. "A teljes család "az a családtípus, amelynek az esetében az állam közfeladatai legkomplexebben jelentkeznek. ... »a család összetartó erejének növelése«, »a kívánt gyerekszám elősegítése« szinte kizárólag a teljes család esetében értelmezhető." Természetesen az emberek - a családpolitikától függetlenül - valóban melegségre vágynak. A tervezet abból indul ki, hogy ez a teljes családban megadatik - nem is tekinti ezt igazolandó állításnak. Kártékony leegyszerűsítés árán ugyan, de most fogadjuk el ezt a premisszát.
A szociológus számára a legizgalmasabb kérdés az, hogy a törvények, törvénytervezetek szövegéből kihámozza, vajon mit tudott és gondolt a jogalkotó arról a társadalomról, mely számára a törvényeket alkotja. Milyen tudásokat mozgósít, milyen lehetséges elérhető ismeretektől tekint el, a felhasznált információk honnan származnak? Mit tud a saját beavatkozási lehetőségeiről? Feltételeket kíván teremteni a szabályozandó jelenség alakításához, vagy a társadalmi adottságokat túl keményeknek, változtathatatlannak ítélvén meg inkább közvetlenül az állampolgárt veszi célba, s tőle várja el, hogy változzék meg?
Ismerjük el, hogy az államnak lehet saját(os) nézőpontja, azt azonban ne mossuk össze se a társadaloméval, se az egyes állampolgáréval. Tudomásul vesszük, hogy az államhatalom nem semleges, törvényeiben fogalmazhat normatív módon, azaz bizonyos dolgokat az uralkodó ideológia alapján előírhat állampolgárai számára. Előbbieket megengedve azt vizsgáljuk, hogy milyen ismeretekkel rendelkezik a hatalom a társadalom mibenlétéről és állapotáról, és mit tud saját működési módjáról, beavatkozása lehetőségeiről és korlátjairól, miközben valamit előír. Milyen információk birtokában érvel az adott norma követése mellett? Ez esetben például mit tud a Sein-ről, a család mint a társadalom »élő sejtjének« mai állapotáról, amikor a Sollen-re, azaz a házasságra épülő és egy életre szólóan kétszülős, legalább két gyereket nevelő család vállalására szólít fel? Milyen a kapcsolat, a tényleges távolság a törvénytervezet által nyújtott helyzetértékelés és a kívánatosnak tartott norma között? Maga az állam hogyan járulhat hozzá a mai helyzet és a kívánt norma közelítéséhez? A törvénytervezet javasolt eszköztára az adott helyzet és a vágyott norma közelítését segíti-e elő, vagy nem azt? Célt téveszt-e, és ezzel valami más, nem szándékolt hatást vált-e ki? Végül, legalább abban a legszűkebb értelemben semleges-e, hogy a norma követéséből, az előírásából adódóan az állampolgárok mindegyikére azonos kötelezettség hárul-e, vagy éppen az univerzális norma az, ami ténylegesen diszkriminál?
- 105/106 -
Az első két megszorítással itt nem foglalkozunk részletesen, szemben az államszocialista gyakorlattal, az állam és a társadalom egyszerűen nem azonosítható. Az állam családpolitika ürügyén népesedéspolitikai szempontokat is kell hogy mérlegeljen - feltéve, ha ugyanezt nem várja el az individuumtól, akinek egyszeri és egyedi élete nem arra való, hogy fegyelmezetten reprezentálja a kívánatos makro-statisztikai átlagot. Ilyesmire egy civilizált állam már nem is gondol. A kilencvenes évek elején egy Máltán rendezett nemzetközi konferencián éppen ezért a népesedéspolitika kifejezést magát is szalonképtelennek ítélték, és azt a »családbarát szociálpolitikával« ajánlották helyettesíteni. A tervezet - szándéka szerint - megnyugtató kíván lenni, noha a szöveg nem képes ezt a szándékot következetesen érvényesíteni. A szándék azonban önmagában méltánylandó, mert a népesedéspolitikától elhatárolódó nyilatkozat így hangzik: "a családpolitikának nem az a célja, hogy - népesedéspolitikai, gazdasági és egyéb megfontolásokból - 'ösztönözze' minél több gyermek vállalását, hanem az, hogy megfelelő feltételeket teremtsen a családalapításhoz, a családok gyarapodásához, a családok megtartó erejének erősítéséhez és a családok által kívánatosnak tartott gyermekszám eléréséhez. E cél megvalósulása egyúttal a kedvezőtlen népesedési folyamat megváltozását is jelenti."
Elsőként a törvénytervezet mai magyar családokra vonatkozó helyzetértékelését tekintjük át: mit tud a törvényalkotó arról, amiről rendelkezik. Ezután röviden ezt a helyzetképet vetjük össze a tervezet 'normatív' családjával. Végül azt vizsgáljuk, hogy a tényleges állapotnak a kívánatos norma felé való terelgetéséhez kínál-e segítő, beavatkozó technikákat a koncepció, vagy esetleg valami máshoz.
A családkép összeállításának alapját évtizedek óta azok a kegyesen, nemzeti szinten öncsaló vizsgálatok adják, melyeknek legfőbb üzenete az, hogy a magyar családcentrikus és gyermekszerető nép. Ezt anélkül hirdetjük, hogy egy kérdőívbe bediktált attitűd és a valóságos folyamatok közötti igen jelentős diskrepanciát valaha is vizsgálat tárgyává tettük volna. Mintha minden azért történne, hogy ne a tényeknek maguknak higgyünk, hanem annak, amiként a tényeket valamiféle érdekből több évtizede láttatni akarják.
"A felmérések egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar polgárok értékrangsorában a család igen előkelő helyen áll. A fiatalok döntő többsége családalapításra készül, túlnyomó többségük legalább két gyereket szeretne." A koncepció csak arról felejtkezik meg, hogy 1976-ban már Szabady Egon is dokumentálta ezt az attitűdöt, és az ennek ellenmondó tényleges folyamatokat: "A magyar népességnek az ideális gyerekszámról alkotott elképzelése közei áll a háromhoz (2,88), ugyanakkor a tervezett (2,08), illetve az életben lévő és még kívánt (1,98) gyerekszámra vonatkozó értékek ennél lényegesen kisebbek. Mindez arra utal, hogy a kedvező lélektani feltételek megvannak, és megfelelő népesedéspolitikai befolyásolás esetén valószínűsíthető a demográfiai magatartás módosulása."
A mai bizakodást némi szelektivitással felhasznált nemzetközi összehasonlítások alapozzák meg: "Magyarországon teljesen hiányzik az - a fejlett piacgazdaságokban már jelentős teret nyert - szemlélet, amely tartósan a gyermektelenségben, a változó partnerkapcsolatokban látja az egyéni boldogulás útját. Ugyanakkor az embereknek a családdal, a gyermekvállalással kapcsolatos elvárásai rendre nem teljesülnek. Egyre többen élnek házasságon, családon kívül és a megszületett gyermekek száma kétharmada sincs a házasság előtt tervezettnek." A reményteljesen pozitív attitűd és a lehangoló valóság közötti szakadék áthidalásának gondos társadalmi megokolása nemcsak a koncepcióból, hanem minden ilyenfajta szakszövegből kimarad, és mindig ugyanolyan stiláris fordulatokkal kívánják áthidalni a tartalmilag áthidalhatatlant. A koncepcióban ez a fordulat a fönti mondatban az 'ugyanakkor'...
Ez a szemlélet jelenik meg a TÁRKI és a Munkaügyi Minisztérium egyik jelentésében is. Miután a szövegben éppen túljutottak a lehangoló valóság ismertetésén, a fordulat így adódik: "Mindazonáltal a gyerekekkel és a családdal kapcsolatos vélemények bizonyos fokú optimizmust engednek meg. Magyarországon a családdal és a gyermekek vállalásával kapcsolatos attitűdvizsgálatok más országokhoz képest erős pozitív elkötelezettséget mutatnak." Ez a »kognitív disszonancia-redukció« ugyan a szerzőknek lehet igen olcsó megoldás, a lakosság számára éppúgy sokba kerülhet, ahogyan a családcentrikus és gyermekszerető magyarság torz képe is jelentős károkat okozott már. Jobb híján ugyanis az emberek millióinak életébe közvetlenül beavatkozó törvény efféle érvelésekre hivatkozhat majd, Hivatkozik is.
Miután a szövegírók előzőleg éppen megnyugtatták magukat afelől, hogy az EU-hoz való csatlakozási szándék dacára a magyar lakosság még nem fertőzött a nyugatihoz hasonló modernizációs betegségekkel, pár oldallal odébb azt írják: "A jövőt érintő markáns tendencia az előreszámítások szerint a családok, azon belül a házas páros családok számának csökkenése lesz. ... 1998-ban évszázadunkban először 100 000 alá süllyedt a születésszám, azonban az évtized elejéhez képest a művi vetélések száma is kisebb lett. ... Növekszik az egyszülős családok aránya, már meghaladja a 10%-ot. Ilyen családban él a gyermekek egyötöde ... A család törékennyé vált ... A válások száma ...
- 106/107 -
1997 óta ismét emelkedett. 1997-ben 47 ezer házasságot kötöttek és 25 ezer házasságot bontottak fel. 1980 óta megszaporodtak az olyan házasságbontások, ahol a családban gyermek vagy gyermekek is voltak. 1997-ben ez az arány 72 % volt."
Ezek száraz tények, a Sein indikátorai. Ha egy ettől igen jelentősen eltérő norma felé szeretné a kormány orientálni - a hiedelmekkel szemben már európaivá lett - magyar lakosságot, azaz az államhatalom szempontjából fogalmazva: orvosolni a bajokat, tények mögötti folyamatokról, azok okairól valamit gondolnia kellene.
A koncepció azonban semmit nem gondol. Csak vélelmezhetjük, hogy talán annyit gondolhat, hogy a kellemetlen tényekhez semmi köze. A helyzet megértésére vonatkozó esély reménye is szétfoszlik, ha a családi kohézió csökkenésének indoklását olvassuk. A család funkcióit összegző első bekezdésben ugyanis a következők találhatók: "Sok tényező azonban a családi kohézió ellen hat, így a gyermekek általában kicsi koruktól kezdve napjaik nagy részét családon kívül töltik, és a felnőtteket is munkájuk más társadalmi közeghez köti. Mindez gyengíti az érzelmi kötődések megszilárdulását, illetve erősíti a kényszerű befeléfordulást. Ezért a mai magyar család csak korlátozott módon adja meg a családtagok számára az érzelmi bázist," Az a kohézió, amire a szövegírók vágynak, tehát csak akkor lenne teljes, ha azok a tevékenységek, amelyeket évszázadok óta társadalmilag adottak - gyerekek iskoláztatása, a családi otthonon kívül végzett munka -, megszűnnének?
A koncepció családképét illetően Sein és Sollen viszonyát a következőképpen foglalhatjuk össze: ma így van, majd holnap másképp lesz. Pontosabban a törvény hatályba lépésének reggelétől Esetleg azt hallgatja csak el a tervezet, hogy a lakosság azon millióit, akik ma nem házasságra épülő teljes család tagjai legalább két gyerekkel, önhibásnak, a helyzetén individuálisan felelősnek, pszichológiailag problémás esetnek tekinti. Nekik egyszerűen meg kellene javulniuk.
A magyarázat iránti érdektelenség mögött állhat az is, hogy a háttér-szakanyagokban sem leltek fel használhatónak tűnő okokat a magyar családoknak a koncepcióban elgondolt ideálistól való elhajló viselkedésére, azaz a bajok okaira. Némi kutakodás után valóban csupán az alábbihoz hasonló, mélyenszántó oksági magyarázatra lelünk egy közelmúltbeli, a témába vágó jelentésből: a statisztika tehát a "házasság és család intézményeinek átalakulását, helyenként problémáit jelzi ... a családban és házasságban élők számának visszaeséséről számol be. Ennek persze számos oka van, ezek közé tartozik a házasságok számának csökkenése, a válások tartósan magas szintje, a házasodási kor későbbre halasztása." Gondolnánk-e, hogy a házasságban élők száma csökkenésének oka a házasságok számának csökkenése?
A családi problémák társadalmi eredetét tételező és vizsgáló tudományos elemzések teljes hiánya, a problémák évtizedek óta tartó elkenése és maszatolása urán vajon fogalmazhat-e érthetőbben egy kormányzati koncepció, mint hogy "...az államnak prevenciós feladatai is vannak a családpolitikában, azaz elő kell segítenie a családok felbomlásának megakadályozását."
A mai helyzet és a szigorú norma között tehát igen nagy az űr, és noha a koncepció beláttatta ezt a távolságot, beavatkozási javaslatai a ráolvasáson túl nem is tehetnek egyéb kísérletet a követendő norma népszerűsítésére. A családpolitika céljai között még felsorolásszerűen ott szerepel a korábbi biológiai reprodukción túli funkciók támogatása is: a polgárok családdal kapcsolatos várakozásai (anyagilag és érzelmileg) teljesülhessenek, ehhez szükséges a polgárok segítése a párválasztásban, családalapításban, a család stabilitásának megőrzésében stb. Nem véletlen, hogy az előbbiekhez semmiféle eszközt nem képes rendelni a tervezet. A »családok lelki egészségének megőrzése«, a szabadidő értelmes eltöltése, a családi segítő szolgáltatásai, vagy éppen a játszóterelt, játszóházak semmi olyat nem ígérnek, ami több/más lenne az eddig is nyújtott lehetőségeknél. Az ígéretesnek tekintett mentálhigiénés szolgáltatások finanszírozása elmaradt, a nonprofit - például nő- - szervezetek ilyenfajta szolgáltatásait nem támogatják. Az anyagi eszközöket a tervezet így részletezi: gyermeknevelési támogatások, gyermekgondozási ellátások, gyermekvédelmi támogatások, a gyermekekre tekintettel adható szociális juttatások, gyermekek utáni adókedvezmények, gyermekek után járó lakásépítési támogatások, a társadalombiztosításban a gyermeknevelésre tekintettel adott kedvezmények. Minden pontja a gyerekekről szól.
A családpolitika eszközrendszere tehát lényegileg változatlan, az Örökölt, szinte kizárólagosan anyagi természetű, a gyerekek után járó juttatási formák felsorolását, és a már 1967-ben kipróbált módszer, a gyes, azaz a nők munka világából való visszaszorításának újabb változatait, az atipikus foglalkoztatási formák ajánlását tartalmazza.
Nem becsüljük le a gyerekekre, gyerekes családokra szánt anyagi ráfordítás jelentőségét, ám ez a
- 107/108 -
szociális megfontolásokból nélkülözhetetlen ráfordítás nem oldja meg a teljes családra vonatkozó normakövetés dilemmáját. Nem azt oldja meg, lévén az nem anyagi kérdés.
A koncepció Sollen-je nem "nem-semleges", ugyanis közvetlenül a nőket presszionálja, ha tetszik a plurális társadalomban gyakorlatilag őket diszkriminálja. Mindezt pedig akkor teszi, amikor világossá vált két olyan összefüggés tarthatatlansága, ami az elmúlt ötven évben folyamatosan a nők felelősségét hangsúlyozta. Tarthatatlanná vált az a vélekedés, hogy a születésszám alakulása a nők foglalkozatásával közvetlenül függene össze. A termékenység ugyanis most úgy csökken tovább, hogy a női foglalkoztatás minden várakozáson túl zuhant lefelé. A család kohéziója, a gyerekek száma valami mással kapcsolatos tehát, mint amiért évtizedeken át kárhoztatták a nőket. Az is kiderült végre, hogy az abortuszok számának csökkenése nem jelenik meg automatikusan az élveszületések számának növekedésében.
A törvénytervezet nem a társadalom ismeretére támaszkodik, csupán statisztikai adatokra hivatkozik. A valóságos folyamatok és a koncepció által kijelölt norma között túl nagy a társadalmilag kialakult távolság. Ez sem ráolvasással, sem pusztán anyagi juttatások segítségével nem csökkenthető. A törvényhozó hatalom nincs tisztában saját kompetenciájával. A valós helyzetet ugyan ismeri, az ettől eltérő irányú változás puszta előírásával a házasodási kedvet, a kapcsolatok stabilitását nem változtathatja meg, csak a norma szimbolikus kényszerére számít. A felajánlott anyagi támogatás rendszere ugyan nélkülözhetetlen, ám a támogatott polgár ebben a rendszerben úgy van elképzelve, mint aki csak kenyéren és vízen él. A teljes családhoz, az összetartozáshoz még jó néhány feltétel szükségeltetik, amit a koncepció nem említ. A »teljes család« preferálásával polgárok millióit rekeszti ki a politikai közösségből. Nők tömegei számára pedig, akik a kohézió feltételei híján is össze kellene hogy tartsák az összetarthatatlant, egy meghaladott feudális családi kapcsolatrendszer tudomásulvételét kínálja.
A tervezet sajnos, akár eredeti szándéka ellenére is, jól illeszkedik abba, a normákat nemi hovatartozás szerint megkettőző sorozatba, amelyben a hatalom és domesztikált képviselői a »szabadság kicsiny darabkáit« a női identitás feletti kontroll erősítésével kívánják megszerezni. Ilyen kontroll a teljes család keresztény ideája mellett a prostitúció feletti elnéző magatartás, az abortusz-szigorítás mint állandó fenyegetés, a családért magát feláldozó házitündér egyedül kívánatosnak tartott alternatívája.
Az emberi tudáshoz hasonlóan a jogi tudás és a jogalkotás is beágyazódik a társadalomba és a kultúrába. Ha a kultúra férfias, egyúttal önreflexió nélküli, ilyen, azaz maszkulin a jogalkotása is. Ez a társadalmi jelenség egyidejűleg akadálya demokratikus társadalmi és családon belüli viszonyoknak; jelen pillanatban még azok elgondolhatóságának is. A Nemzeti Családpolitikai Koncepció tervezete a gyerekek akarásán kívül erről az 'elgondolhatatlan' ezredvégi állapotról tudósít. ■
Visszaugrás
