A gondnoksággal kapcsolatos perek - a kötelező pszichiátriai kezelésekhez hasonlatosan[1] - az átlagos jogi érdeklődés szintjén keveseket foglalkoztatnak. Az emberek többsége úgy gondolja, hogy ilyen ügyek csak másokkal történnek, illetve absztrakt jogeset szintjén kapcsolódnak a cselekvőképességre vonatkozó ismereteikhez. Szerencsésen átlagos körülmények között a cselekvőképesség olyan természetes része az emberi létnek, mint a lélegzetvétel.
Emiatt aztán mély megdöbbenést okoz, amikor valakinek a saját életében jelenik meg az a tényállás, amely felveti a gondnokság alá helyezés szükségességének kérdését. A Ptk. 2:19. § (2) bekezdésében, valamint a 2:21. § (2) bekezdésében feltételként megfogalmazott mentális zavart ugyanis az élet elképzelhetetlenül széles palettája tudja produkálni. A klasszikus kóros elmeműködés nemcsak születési rendellenesség lehet, hanem később is kialakulhat erős érzelmi, élethelyzeti megterhelés nyomán. A cselekvőképesség korlátozására okot adó mentális zavar bekövetkezhet egy autóbaleset, egy váratlan betegség, vagy egy önpusztító kóros függőség eredményeként. Vagy egyszerűen csak a szervezet az éveken át tartó kizsákmányolásra reagál a mentális zavarba meneküléssel. És az élet záró szakaszában megjelenhet a demencia, melyben az emberi méltóság megőrzésére alkalmas életvitel biztosítása nagy terhet ró az érintettre és környezetére. Az ilyen és hasonló élethelyzetekben szinte megkerülhetetlenül vetődik fel a gondnokság alá helyezés jogkérdése.
A gondnokság alá helyezéssel kapcsolatos perek igen szenzitív pertípust képviselnek a civilisztikai ítélkezésben. Egyrészt azért, mert a bíróság elé kerülő élethelyzetek - eljárásjogi nevükön tényállások - kivétel nélkül különlegesek és megterhelőek. Másrészt azért, mert az érintett fél teljes perbeli cselekvőképességgel vesz részt a perben - akár gondnokság alá helyezésről, annak felülvizsgálatáról vagy megszüntetésről van szó -, és jogainak biztosítása sokszor speciális kommunikációt igényel az eljárás többi résztvevőjétől.
Speciális a pertípus célja is. A fogalom nyelvtani értelmezéséből kiindulva a társadalom gondoskodását kívánja biztosítani azok számára, akik elmeműködésük súlyos zavara miatt nem képesek az érdekeik helyes felismerésére és életkörülményeik, életvitelük érdekeiknek megfelelő alakítására. A társadalom a jog eszközeivel úgy gondoskodik az ügyeik viteléhez szükséges belátási képességükben súlyosan sérült tagjairól, hogy az érintettek jelentős hányada nem kívánja ezt a jogkorlátozással járó gondoskodást.
Ez az ügycsoport nyomot hagy a jogalkalmazóban még akkor is, ha a dolgunk az érzelemmentes objektivitás és a jog racionalitásának érvényesítése. Elsődlegesen ugyan nem filozófusok és szociológusok vagyunk, de a gondnoksági ügyek sokszor próbára tesznek minket. Valamennyiünktől komplex szemléletet követel, melynek során a cselekvőképesség bírói korlátozását úgy tekintjük jogkérdésnek, hogy egyben látjuk mögötte a konkrét élethelyzetet, a társadalom "gondoskodásának" minden nehézségét és hiányosságát is.
A következőkben a Fővárosi Törvényszék általam vezetett, a gondnoksági perek tárgyalására kijelölt másodfokú tanácsában felmerült, néhány aktuális jogalkalmazási problémát fejtek ki, a teljesség igénye nélkül azzal, hogy törekszem a "kétszer kettő józanságával"[2] a napi gyakorlat szintjén megközelíteni a kérdéseket. Rendszertanilag a gondnokság alá helyezés iránti perek menetét követve az eljárásjogi kérdések után érkezem el a döntési dilemmákig. Lehet, hogy választ nem minden esetben adok, de sokszor a kérdés megfogalmazása már tükrözheti a megoldás szemléletét. És bizton állítom, hogy a felvetett problémák csak a jéghegy csúcsát jelentik.
A gondnoksági perek előkészítésének szabályait a Ptk. VI. címe, a 2:28. §-a és a Pp. 307. § (2) bekezdése tartalmazza, amiből látszik, hogy a szabályozás kettősségét az új törvények is fenntartották. A jogalkalmazás számára egyértelműbb megoldást szolgáltatott volna, ha egy törvényben történik az előfeltételek rögzítése, de a
- 13/14 -
jelenlegi szabályozási struktúra mellett is formálisan viszonylag kiegyensúlyozott a gyakorlat.
Ebben a körben az egyik leggyakoribb jogalkalmazási probléma abból ered, hogy a Ptk. 2:28. § (2) bekezdése szerint a gyámhatóságnak akkor van jogosultsága a gondnokság alá helyezési per megindítására, ha az (1) bek. a) és b) pontjaiban perindításra feljogosított személyeket tájékoztatta a keresetindítás szükségességéről, s ők a tájékoztatást követő 60 napon belül nem tesznek nyilatkozatot. A szabály nem új, azt a régi Ptk. 14. § (3) bekezdése is tartalmazta. A hozzátartozóitól eltávolodott, vagy mentális zavara okán azokról megfelelő ismeretekkel nem rendelkező fél esetében kétségtelenül nehézségekbe ütközhet a perindításra jogosult hozzátartozók körének és elérhetőségének felderítése, majd nyilatkoztatása. Álláspontom szerint azonban a gyámhatóság ilyen esetben sem mellőzheti a jogszabályokban biztosított lehetőségeivel élve a hozzátartozók személyének felderítését és törvénynek megfelelő tájékoztatását, s mindezek megtörténtét a keresetlevelének mellékleteként hitelt érdemlően igazolnia kell. A bíróság ennek tényét a keresetlevél tárgyalásra kitűzése előtt vizsgálja.
Abban azonban korántsem egységes a bírói gyakorlat, hogy mi az elsőfokú bíróság tennivalója abban az esetben, ha a keresetlevélben a felperes gyámhatóság nem igazolta az előzetes tájékoztatás megtörténtét. Álláspontom szerint ilyen esetben a gyámhatóság felperesi legitimációja feltételes, a szabályszerű előzetes tájékoztatás lefolytatásától függ. Mivel azonban a felperesi legitimáció anyagi jogi jogszabályon alapul, nincs lehetőség a keresetlevél Pp. 130. § (1) bek. g) pont alapján idézés kibocsátása nélküli elutasítására, hanem a bíróságnak érdemben kell elutasítani a keresetet.
Hasonlóan érdekes jogalkalmazási problémát vet fel az együtt élő házastárs és az élettárs feljogosítása a gondnokság alá helyezés iránti per megindítására [Ptk. 2:28. § (1) bek. a) pont]. A házastársi együttélés, illetve az élettársi kapcsolat tényleges fennállása ugyanis a felperes perbeli legitimációja szempontjából bizonyítási kérdéssé válhat egy gondnokság alá helyezéssel kapcsolatos perben.
A gondnoksági perek egyik legsúlyosabb kérdése az ideiglenes gondnok kirendelése és annak jogköre. Ez a kérdés önmagában külön tanulmány tárgya lehetne, s a jogalkalmazási gyakorlat naponta újabb és újabb problémákkal szembesül. Nem vitatva a gyámhatóságok eljárásának jóhiszeműségét és jogszerűségét, a kérdést meghatározó jelentőségűnek tartom. Az érintett ugyanis sokszor a per jogerős befejezéséig áll az ideiglenes gondnokrendelés hatálya alatt, s a per végére az ideiglenes gondnok eljárása folytán tartósan és visszafordíthatatlanul megváltozhatnak a gondnoksággal érintett személy elhelyezési és egzisztenciális körülményei.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
