A tradíció a történelemhez, sőt - hogy nagy szavakat használjunk - az örökkévalósághoz mérhető hatalmas erő. Ezért mondhatjuk a Kampfums Recht parafrázisaként, hogy egyfajta "Kampf um die Tradition" az, ami (hogy az élet más szegmenseiről ne beszéljünk) a tudomány világában zajlik. A "tradícióért folytatott harc" kétféleképpen érthető, s e két értelemben egyaránt tetten érhető. Az egyik a tradíció fölötti hatalomért folytatott harc, vagyis annak a pozíciónak megszerzéséért, amelyből dönteni lehet arról, hogy az - egyébként sokrétű és inkoherens - hagyomány mely elemei nyerjenek kanonikus megerősítést s váljanak "a" tradícióvá. A másik a tradícióba való bekerülésért, vagyis a "kanonizáltatásért" folytatott küzdelem.[1] Ez a harc nem "kard ki kard" dúl, hanem a "Sturm und Drang" felfordulása helyett inkább csak "Strom und Zudrang": áramlás és lökdösődés útján. Megtörténik velünk, hogy együtt sodródunk a hagyomány áramlatában, de ezenközben igyekszünk, egymást is félrelökve, a (vélt) fősodor felé evickélni.
Az elmúlt húsz év különös élességgel vetette fel a hagyomány kérdését. De hát minden radikális váltás, történelmi törés középpontba állítja a hagyományt, mint az addigiak folytathatóságát, mint a folytonosság és megszakítottság viszonyának a problémáját. Ilyen váltások pedig a kívánatosnál jóval gyakoriabbak viharvert térségünkben. A legutóbbi, 1989-es rendszerváltáskor még sokan emlékezhettek személyes sorsukból az azt megelőző, 1949-esre; az akkoriak pedig a még eggyel korábbi 1919-esre (amely valójában egy 1918-tól 1921-ig hektikusan rángó gubanc volt), s így tovább visszafelé a generációkon - szinte hagyományt építve a modernizációs kísérletekként definiálható rendszerváltási görcsök sorozatából. Nem ismeretlen tehát a helyzet, s nem ismeretlenek a szerepkészletek sem.
- 77/78 -
Ezért nem véletlen az sem, hogy a rendszerváltás után szinte mindegyik jogelméleti-jogbölcseleti kutatóhely vagy kutató számot vetett a jogfilozófiai hagyomány kisebb-nagyobb darabjával, még ha ez kívül is esett szűkebb kutatási területén. Így történt ez Miskolcon is. Amikor - leválva az ELTE köldökzsinórjáról, s saját arcot öltve - a Prudentia Juris c. könyvsorozatunkat megindítottuk, annak első kötete a Jogi alaptan kivonata volt, s még ugyanabban az évben kijött a Portrévázlatok... is.[2] A hagyományhoz való viszony kijelölése szempontjából ez utóbbi kötet bírt meghatározó jelentőséggel számunkra. Azon túl, hogy az elmélettörténet - így a magyar jogbölcseleti gondolkodás története is - korábban is egyfajta "menekülési útvonalat" jelentett az ideológiától terhelt kötelező tananyag alternatívájaként, most megnyílt az explicit reflexió lehetősége is a magyar történeti hagyományra. Ezzel a lehetőséggel haladéktalanul élni kívántunk, hogy új elméleti támasztékot, elrugaszkodási pontot lelhessünk szuverén törekvéseink számára.[3]
Az nyilvánvalóvá vált, hogy az örökség felvállalása esetén sem lehetséges - mintegy visszalépve "ugyanabba" a folyóba - a négy évtizeddel azelőtt megszakadt elméletek, elméleti törekvések egyszerű folytatása.[4] Sokkal inkább reflexióra van szükség, hogy a hegeli "megszüntetve megőrzés" aktusában szülessen újjá a hagyomány. Ezen, lehetségessé, egyben megkerülhetetlenné vált reflexió következő elemei szálazhatók szét:
(1) A "jogelméleti rendszerváltás" aktusa. Ez nem feltétlenül szükséges, amint, gondolom, pl. a halbiológusok sem érezték szükségét egy ilyen aktusnak. A jogelméletben azért más a helyzet, mert egyrészt általában a filozófiai tudományokhoz sorolható,[5] különösen pedig rendelkezésünkre áll az eggyel korábbi jogelméleti rendszerváltás explicit aktusának dokumentuma. Ez Szabó Imre nevezetes (talán: hírhedett) ópusza: A burzsoá állam- és jogbölcselet...[6] Minthogy a kötet nem egyszerűen a korszellem lenyomatává, szimbólumává vált, hanem szimbolikus aktusként született, érdemes két megállapítást tenni róla.
Az egyik, hogy nem a marxi kritikai filozófia, hanem a sztálini kritikai ideológia baltájával faragta a szerző; s e baltacsapások alatt aláhullott minden(ki), aki/ami kilógott a kurzusideológiából - s a korábbiak közül szinte minden(ki) kilógott. A másik, hogy ezt a kötetet még jellemezte a tudományosság azon elemi követelményeinek a tisztelete, amelyet a szerző aztán hamar levetkezett: tárgyának ismerete, az elsődleges irodalom feldolgozása, hivatkozási és jegyzetapparátus hasz-
- 78/79 -
nálata. Ezért, hogy mindmáig találkozhatni Szabó Imre megállapításaira, értékeléseire való hivatkozásokkal - egyes részletek helytállósága feledtetni látszik, hogy minek a részletei azok, a szerző egyes kvalitásai feledtetni látszanak, hogy mire használta azokat. Szabó Imre ezen rendszerváltó aktusa igényelt ellenpontot: az aktus visszavonását, a "kizökkent idő" helyre tolását - ha nem is a teljes mű, de legalább annak gerince, a magyar jogelméleti hagyomány főárama tekintetében.
(2) A rehabilitáció aktusa. Szabó Imre hagyatékához nemcsak mint szimbolikus rendszerváltó aktushoz, hanem megállapításainak tartalmához is viszonyulni kell. olyan sommás ítéleteket fogalmazott meg, melyeket az érintettek stigmaként ma is viselnek - s viselnek mindaddig, amíg nem vesszük a fáradságot, hogy visszalépjünk az eredeti művekhez, s azokat színről színre látva saját ítéletünket mondhassuk ki. Nem kell, hogy Szabó Imre tagadása után ez az ítélet az általa tagadottak feltétlen igenlése legyen, de kell, hogy a "pert" újratárgyaljuk, s a véleményünket újra mérlegeljük. Az is igaz, hogy a kliséket, közhelyeket gyakran maguk a szerzők ragasztották magukra vagy egymásra - ez azonban még indokoltabbá teszi újraolvasásukat. Így tárul csak fel az is - amit egyébként és általában jól tudunk -, hogy a besorolás és értékelés általános kategóriái mögött eleven, színes, a tényekkel, az értékekkel, a sorsukkal, a körülményekkel viaskodó individuumok rejlenek; éppen, mint mi. A hagyomány akkor válik eleven erővé, ha mindennapi dilemmáinkban és válaszainkban is eligazít a példázat erejével. Csak akkor mondhatjuk, hogy rehabilitáltuk eleinket, ha helyreállítottuk ezt a közvetlen és eleven - kritikát is tűrő - kapcsolatot velük.
(3) A deklaráció aktusa. A Portrévázlatok...-kal egyenként és tanszékként színt kívántunk vallani, deklarálva azt, hogy felvállaljuk és továbbvisszük azt a polgári -és nem burzsoá - gondolkodásbeli örökséget, amelyet a modern magyar jogbölcseleti gondolkodás a II. Világháború végéig (s még három évig) felhalmozott. Ezt az elköteleződést akkor egyenként: személyenként, és intézményesen: tanszékként is értettük. Ezért a kötet megírásában tanszékünk akkori minden tagja szerepet vállalt, mégpedig mindegyikünk társszerzőként - ezért is nincs szerkesztője a kötetnek. Az intézményes felvállalás azt is jelenti, hogy a tanszék tagjaiban beállt változások ellenére (hiszen az akkori szerzők többsége már nincs a tanszéken) gondozni kívánjuk az örökséget.
Persze a hagyomány nem homogén, hanem sokszorosan tagolt, s ezért több irányban, több módon vihető tovább. Tagolt a politikai színskála szerint: a szocialisztikus gondolkodástól a polgári radikalizmuson át a keresztény-nemzeti hitvallásig terjed (a radikális jobboldalnak nem adódtak jogelméleti szószólói). Tagolt a filozófiai-tudományelméleti háttér szerint: a szociológiai pozitivizmustól a neokantiánizmuson és neotomista természetjogtanon át a(z új)realizmusig szórtak a választások. És tagolt a tudományos hitvallások, elkötelezettségek lehetőségrendszere is: a (magyar) társadalom gyökeres megváltoztatásának, de legalább megreformálásának meghirdetésétől a tudományos közéleti aktivitáson és a tudomány vagy a magánszféra sáncai mögé való visszahúzódáson át a fennálló kurzus igazolásáig kínálkozott a választék.
Választ igényel tehát az is, hogy mi az, ami hagyományként továbbvihető négy évtizedes kényszerű megszakítás után is, mi az, amit a felvállalt tradícióból ténylegesen felvállalunk. Természetesen mondható, hogy mindenki azt, ami neki megfelel vagy
- 79/80 -
valamely okból éppen kapóra jön (s valóban: ezt is), de talán felleltározható az örökség mindenkit megillető, közös része is. Úgy vélem, egy ilyen leltár a következőket
mindenképpen tartalmazná:
1. Az első figyelmeztetés, ami a tradícióból leszűrhető, hogy tévúton járunk, ha - amint annak valóban vannak jelei, törekvései - útkeresésünk során egyfelől a német-osztrák (mint "saját", kontinentális), másfelől az angol-amerikai (mint "idegen", gyarmatosító) tradícióra függesztjük pillantásunkat,[7] s egymás közti küzdelmeinket, "kiszorítósdinkat" e két tradíció színeibe öltözve vívjuk meg. A figyelmeztetés éppen ez: a (háború előtti, s részben utáni) magyar tradíció mindkét hatás-nyalábot befogadta, s interiorizálta. Ugyanolyan markáns s a magyar hagyományban integráns képviselői voltak az egyik, mint a másik tudományosságnak. Ha ellentét volt - amint természetesen volt is -, az mindig szubsztantív volt, s nem az olvasottság forrásvidéke fölött zajlott. Akármelyik tradícióból táplálkoztak, mindenek előtt saját forrásaikat kezelték kritikailag s kerestek "fogást" Kelsenen a német vagy Spenceren az angol tudományosság közvetítői. Hamis tehát ezen alternatíva leképezése -hagyományunk példázata a mindkét hatásrendszerrel szembeni saját pozíció elfoglalására és kiépítésére int.
2. Nem kevésbé tanulságos a tudomány és oktatás szerves kapcsolatának hagyománya. Ismeretes, hogy nem egy jelentős szerzőnk - hogy csak Moór Gyula nevét emeljük ki - a tankönyv, sőt egyetemi jegyzet kereteit használta használta fel nézetei (sőt, e vonatkozásban pontosabban: tanai) rendszeres kifejtésére. E gyakorlat nem a folyóirat-, hanem a monográfiairodalom rovására alakult ki (nem kisebbítve a mégis megszületett monográfiák jelentőségét).
A szokás hátterében két megfontolást lehet kitapintani - vagy inkább csak odaképzelni. Az egyik (talán) az olvasó, a "piac" keresése, a számvetés azzal a kérdéssel, hogy "kinek írok, ki fog elolvasni?". Eltekintve néhány szakkönyvtől, a tudományos - és főleg elméleti-filozófiai! - szakirodalom (valljuk be: kényszerű) olvasói legnagyobb számban ma is az egyetemi diákság köréből kerülnek ki. A tudományosság néptelen elefántcsonttornya áll(hat) szemben a valóságos olvasók naponta megtapasztalható eleven nyüzsgésével.
Az olvasók után vágy melletti másik magyarázat (talán) a hatás iránti vágy: az, hogy a szó eleven társadalmi erővé váljon. E vágy nyilván a társadalmi felelősségérzetben gyökerezik: a társadalom formálása, átalakítása kérdésében kialakult meggyőződés fordítja a tenni kívánót azok felé, akiktől a cselekvést esetleg, a jövőben várhatja. A görögök óta vallott meggyőződés, hogy a jó tevése a jó tudásából fakad[8] - tanítsuk tehát a jót, hogy a tanítványok megcselekedjék. Ha e megfontolások miatt megíratlanul is maradt néhány monográfia, cserében megszületett legalább annyi jelentős tankönyv, s bízvást állítható, hogy gondolat nem maradt - legalább vázlatos formában - kimondatlanul.
- 80/81 -
3. Mint a személyes példázat mindig és mindenhol, e hagyományban is rendkívül erőteljes a személyes habitus, ethosz jelenléte. Szuverén, markáns álláspontot is vállaló individuumokról van szó. Ethoszuk két aspektusa érdemel kiemelést és bír felszólító erővel ma is.
Az egyik: önmaguk vállalása akár mindenki mással szemben is, vagy képesebben fogalmazva: nyílt sisak viselése a tudományos küzdelmek mezején. Sem tekintély, sem (várható) következmény nem tántorította el őket attól, hogy azt mondják, amit legjobb tudományos meggyőződésük diktál. Elevenen élt Arisztotelész példázata,[9] a tudományos megalkuvás-nélküliség. Ha nincsenek második gondolatok, mögöttes megfontolások, pillanatnyi megalkuvások, akkor a szerzőnek csak azt kell vállalnia, hogy esetleg ostoba vagy tudatlan volt, de a hitelességét - az "arcát" -, s ezáltal későbbi megítélését, fogadtatását nem kockáztatja.
Az ethoszuk másik jelentős mozzanata a tudomány mint hivatás társadalmi felelősségének felismerése és vállalása, vagyis a tudomány és az erkölcs elválaszthatatlansága. Nagyon is tudatában voltak a helynek és időnek: a kor Magyarországa viszonyainak, és nem hitték, hogy elfordíthatják fejüket a látványtól. A tényközpontú szociológiai elméleteket a valóság feltárásának és kimondásának, az értékközpontú neokantiánus teóriákat a vezérlő értékek keresésének és felmutatásának kényszerű kötelessége hajtotta. Nem állt rendelkezésükre a gyakorlati filozófia értelmezési kerete, de tudományukat a cselekvés, a tetté válás igényével művelték.
4. A korszak szerzőinek olvastán szembeötlő a nemzetközi tudományosságba való beágyazottságuk, hogy - legalábbis időnként - egyenrangú félként kapcsolódhattak be a tudományos közösség diskurzusába. Imponáló, többnyire "von Haus aus" nyelvi felkészültségük mellett - legalábbis a két háború között - segítette őket a Klebelsberg-féle kultúrprogram. Innen tekintve irigylésre méltó, hogy az állami költségvetés mintegy 10%-a fölött rendelkező kultusztárca - igaz, a magyar "kultúrfölény" megteremtése és igazolása céljából - ezres nagyságrendben tudott finanszírozni több hónapos, fél éves tanulmányutakat, amelyek az egyéni kutatás mellett a személyes kapcsolatok kialakításának és ápolásának feltételeit is biztosította. A nyelvi szempontból "elveszett generációkat" követő mai fiatalok előtt látszik ismét megnyílni az a lehetőség, hogy nemzetközi "partiképességük" tehetségük és felkészültségük függvénye legyen, s ne omoljon össze első megszólalásukkor. Példaként, mintaként nekik szolgálhat útmutatásul az a gyakorlat, melyet e tradícióban fellelhetünk.
Ha mindezt a leltárt ekként lezártnak is tekinthetjük, a számvetés még nincs elvégezve. Hiszen a két utolsó rendszerváltás között is eltelt négy évtized, s ez felveti a kérdést: mi a helyzet ennek a hagyatékával, mennyiben része ez is "a" tradíciónak? Az ítélet határértékei világosak: egyrészt nyilvánvaló, hogy e négy évtized is a múltunk része, a tudománytörténetben is, tehát nem lehet zárójelben hagyni vagy kiretusálni: viszonyba kell kerülni vele; másrészt e négy évtized nem a folytonosság, hanem a megszakítottság viszonyában áll az előtte és az utána következőkkel is, tehát bizonyos
- 81/82 -
értelemben zárványt képez a tradíció formálódásában. Milyen viszony lehetősége kínálkozik ehhez a korszakunkhoz?
A) Lehetséges azt mondani, hogy itt azzal a fajta negatív tradícióval állunk szemben, amely a tradíció rombolásában, a tradíció patológiájában nyilvánul meg. Ahogy szokás - félig tréfásan - mondani, hogy a 'szocialista' jelző akkoriban "fosztóképzőként" szolgált (s így pl. a 'szocialista demokrácia' = "nem demokrácia"), mondható az is, hogy a szocialista tradíció nem tradíció, hanem a tradíció visszavonása, megsemmisítése. Ezzel a mozdulattal ugyanazt tennénk, mint amit ez a korszak próbált tenni az őt megelőzővel: kitörölni, kiretusálni a történelemből - ami amellett, hogy méltatlan, lehetetlen is. Semmivel sem torzult jobban a jogelméleti hagyomány gondozása, mint maga a jog, mint a gazdaság, a kultúra, a politika stb. -ha törölnénk, az egész négy évtizedet mindenestől kellene törölnünk.
B) Lehetséges az az álláspont is, hogy korszakunkat a negatív tradíció egy mérsékeltebb változatával, a hagyomány hiányával lehet jellemezni. Ez úgy értendő, hogy a saját tradíció hiányával, amelyet ugyanis kiszorított vagy háttérbe szorított egy idegen - szovjet-orosz - tradíció. Ez egy felelősség-elhárító mozdulat volna, a "nem tehettünk mást, kényszer alatt cselekedtünk" gesztusa. A kényszer ténye kétségtelen, de semmiképpen sem mondható, hogy ne lett volna közünk a bekövetkezéséhez és a fenntartásához. Igaz, a szovjet fennhatósággal egy "kettős történelem" - és ebből következően egy "kettős hagyomány" - részeseivé váltunk, mint ahogy minden korábbi és minden más, akár gyengédebb befolyás érvényesülése esetén is. A tradíció befogad más tradíciókat.
C) S végül lehetséges arra a - legmérsékeltebb - álláspontra is helyezkedni, hogy e négy évtized egy új tradíciót vagy a (saját) tradíciónak egy új szakaszát indította el, vagy éppen a (saját) tradíciónak egy korábban is meglevő elemét - ui. a marxista-szocialista szellemi örökséget - elevenítette és erősítette fel. Ekkor saját "térfelén", saját teljesítményét kell mérlegre vetnünk: milyen minőségben, a tudományosság milyen színvonalán tudta (vagy akarta) eszméit kifejteni - milyen gazdag s mennyire vállalható örökséget hagyott hátra a tradíció számára.
Ha - amint az célszerűnek látszik - e legutóbbi magyarázó modellt fogadjuk el, akkor az ideológiai sallangok lehántása érdekében el kell végezni a fogalmi tisztázást a marxizmus-kommunizmus-szocializmus-bolsevizmus osztályfogalmai között. Ha azt mondjuk, hogy közülük a 'marxizmus' a Marx és Engels által útjára indított és nevével fémjelzett kritikai (elsősorban kapitalizmus-kritikai) filozófia megjelölése, akkor ennek mindmáig létjogosultsága van - a jogelméletben is. A 'kommunizmus' mint a közösségelvű, nem intézményes társadalom utópikus eszményének megfogalmazása elsősorban az ön- és ellenstigmatizálást szolgálja; jogelméleti hozadéka nincs, ezért diskurzusunkban sincs helye. A 'szocializmus' már a közösségelvű, intézményesült társadalom megvalósítására tett tényleges (nyugati vagy keleti) kísérlet; a jogelméletben mint a "szocialista jog" fogalmának, és (nem kritikai, hanem igazolási célú) elméletének kidolgozására tett - úgy vélem: sikertelen - kísérlet értékelhető. A 'bolseviz-mus' (leninizmus, sztálinizmus stb.) mint a totalitarianizmus állami-politikai-jogi berendezkedésének tapasztalata, valójában a jogiság és a jogról való gondolkodás valóságos értelmének felszámolása azonosítható - abban a szűk történelmi sávban, ami nálunk kb. 1949 és 1953 közé tehető.
- 82/83 -
A tradícióhoz való viszony végezetül azt a kérdést veti fel, hogy lezárható-e a hagyomány reflexiója, "helyre" tehető-e a hagyomány egyszer s mindenkorra? A válasz természetesen: nem. Ahogy e reflexiót a miskolci tanszéken magunk is folyamatos feladatunknak tekintjük, úgy méltatnunk kell az ünnepelt teljesítményét is ezen a téren. Ha laudációként megengedhető egy személyes nyilatkozat: e sorok írója az ünnepeltnek köszönheti azt a szellemi inspirációt, amely pályáján elindította, s - amennyiben Varga Csaba munkássága, nyilatkozatának megfelelően, a jog-nyelv-retorika-logika nyomvonalán halad - e pályát kijelölte. A jogelméleti közösség egésze részéről túlbecsülhetetlen továbbá annak a két TEMPUS programnak a megszervezése az ünnepelt által, amely a magyar jogelméleti hagyományhoz való "visszazárkózás" lehetőségét teremtette meg. Köszönet érte.■
JEGYZETEK
[1] Ugyanezt a "megoldást" találta meg az ember a halhatatlanságért, sőt "örökkévalóságért" folytatott, nem csillapuló vágyára: bekerülni a történetekbe (mítoszokba, mondákba), majd az írás révén a mara-dandóságot intézményesítő történetírásba (történelembe) - amint az örökkévalóságból való száműzetésnek a módjaként is a "célszemély" rögzített nyomainak, kanonikus jelenlétének törlése volt a fáraóktól Sztálinig.
[2] Somló Bódog: Jogbölcsészet. A Juristische Grundlehre kivonata. (Szerk.: Takács Péter) Miskolc: Bíbor Kiadó, 1995. [Prudentia Juris 1]; Loss Sándor - Szabadfalvi József - Szabó Miklós - H. Szilágyi István - Ződi Zsolt: Portrévázlatok. Pulszky - Pikler - Somló - Moór - Horváth - Bibó. Miskolc: Bíbor Kiadó, 1995. [Prudentia Juris 3].
[3] Ezért lett - és maradt - doktori iskolánk jogelméleti programjának címe a "Hagyomány és megújulás a jog elméleti megalapozásában".
[4] Az 1949-ben megszakadt hagyomány egyenes folytatására tett kísérletet példázza a Moór-tanítvány Solt Kornél 1989 utáni munkássága; pl. Solt Kornél: Jogi logika. A jog, a nyelv és a valóság. I-II. Budapest: MTA ÁJI - SENECA, 1996.; uő: Valóság és jog. Miskolc: Bíbor Kiadó, 1996. [Prudentia Juris 10].
[5] E ponton kéretik zárójelben hagyni a terminológiai, tudomány-rendszertani és -elméleti, diszciplináris tisztázás vitapontjait; az állítás csak az, hogy a jogelmélet a filozófiai kérdezés (egyik) letéteményese (is).
[6] Szabó Imre: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1955; 1980.
[7] A címkézés természetesen lehet ennek pont az ellenkezője is: a gyarmatosító német-osztrák és felszabadító angol-amerikai hagyomány formájában!
[8] Így vélte Szókratész, Platón, Arisztotelész is; lásd pl. Arisztotelész: Nikomakhoszi ethika 7. könyvét.
[9] "Szeretem Platónt, de az igazságot még jobban szeretem!"
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár (ME ÁJK)
Visszaugrás
