A gazdaságpolitika definíciója szerint az állam nézeteit, elhatározásait, rendszeres döntéseit, cselekedeteit jelenti, amelyeket az állam társadalmi-politikai céljainak megvalósítása érdekében a gazdasági szereplők befolyásolására alkalmaz. Kormányzati szintű kategória, az ország egészére vonatkozó gazdasági célok és eszközök összességét tartalmazza. A gazdaságpolitika egészének egyik legfontosabb célja a hosszútávon fenntartható, stabil gazdasági növekedés biztosítása. Ezt a jegybank kiszámítható és hiteles monetáris politikájával, az infláció alacsony szinten tartásával tudja leghatékonyabban támogatni. A magyar jegybanktörvény az MNB számára elsődleges célként az árstabilitás elérését és fenntartását írja elő, összhangban az Európai Unió jogszabályaival. Az elmúlt évek gazdasági válságai során számos esetben egyre nagyobb szerepet kapott a monetáris politika a gazdaságélénkítésben is. Ezt támogató új eszközökkel eddig főleg a világ legnagyobb jegybankjai próbálkoztak, de egyre több nyilatkozat utal arra, hogy akár az MNB is bevethet nem-szokványos (unortodox) eszközöket a gazdaság felpörgetése érdekében. A cikk következő részében a magyar monetáris politikában rejlő lehetőségekre helyeződik a hangsúly, megvizsgálva az Európai Központi Bank válságkezelő lépéseit.
Általános álláspont szerint nem szokványos eszközök bevetésére akkor kerülhet sor, amikor olyan piaci helyzet, korlát áll fenn, ami az eredeti monetáris politikai célok és feladatok elérését lehetetlenné teszi. Ezen eszközfajták végső célja is ugyanaz, mint a szokványos eszközöké, tehát az inflációs cél elérése, a pénzügyi közvetítő rendszer egészséges működésének fenntartása és ezeken keresztül a gazdaság teljesítményének optimalizálása.
A nem konvencionális eszközök közül a legelterjedtebbek:
- a kereskedelmi bankoknak likviditást nyújtó eszközök;
- a közvetlen hitelpiaci beavatkozások;
- állampapír-vásárlás.
A likviditásfokozó intézkedések a legszélesebb körben alkalmazott intézkedéscsoport. Az elmúlt években a legtöbb fejlett ország és a feltörekvő országok is alkalmaztak ilyen típusú eszközöket. A beavatkozás célja a pénzügyi piacok stabilizálása, a transzmisszió helyreállítása, a bankok hitelezési képességének fokozása.
A közvetlen beavatkozások fő célja a hitelpiacok működésének segítése, a kockázati és likviditási felárak mérséklése, lényegében a hitelkondíciók javítása. A fejlett értékpapírpiaccal rendelkező országok esetében a beavatkozásokat a piacok kiszáradása és/vagy a felárak megugrása indokolta, ami a hitelezés visszaeséséhez vezethet.
A nem konvencionális eszközökön belül a jegybanki állampapír-vásárlások az elemzői szempontból talán legmegosztóbb beavatkozási forma. Ebben az esetben merül fel a leginkább az inflációs várakozásokkal és a monetáris politika függetlenségével kapcsolatos aggodalom, miután összemosódik a transzmissziós célok, a likviditási és a monetáris finanszírozás közötti határvonal. Jellemzően két esetben alkalmazták. A Fed például a zéró kamatszint elérését követően indirekt módon a hosszabb lejáratú vállalati és lakossági hitelkondíciók javítását szeretné elérni ezzel a beavatkozással. Az EKB
10/11
viszont az európai adósságválság 2010-es kitörése után került - sok ellenállás után - lépéskényszerbe, miután a szuverén kockázatok és az egyes tagállamok hosszú hozamai közötti különbségek jelentősen megnőttek. Az átmeneti vásárlások célja a kötvénypiac működésének és a transzmissziónak a helyreállítása volt. A jegybank az egyes országok fundamentumai által alá nem támasztott kockázati felárakat akarta leszorítani annak érdekében, hogy elkerülje a piaci pánik által generált önbeteljesítő ország csődöket, elsősorban Spanyolország és Olaszország esetében.
Az utóbbi években a fejlett országokban többször kellett a szokásostól eltérő eszközöket alkalmazni, ez főleg a Fed, az EKB, a BoE (Bank of England) és a BoJ (Bank of Japan) esetében volt jellemző. Az elemzések és a tapasztalatok szerint ezek az eszközök eredményesnek bizonyultak a piaci feszültségek mérséklésében, a likviditás növelésében, a hozamok csökkenésében és végső soron a bizalom helyreállításában. A közgazdászokat azonban megosztja, hogy ezen eszközök milyen hatással voltak a reálgazdaságra, bírnak-e egyáltalán gazdaságösztönző "funkcióval". A vizsgálatok többsége szerint a hitelezési feltételek javításán és az általánosan javuló befektetői bizalmon keresztül lehetett elsősorban pozitív hatása a reálgazdasági folyamatokra.
A jegybankok általában nulla közeli alapkamatnál nyúltak nem konvencionális eszközökhöz, amikor már a rövid oldali kamatokkal nem volt mód a monetáris élénkítésre. De a transzmissziós mechanizmus sérülése esetén természetesen zéró kamatszint felett is van mód az eszközök alkalmazására, ilyen lehet például a hirtelen bekövetkező piaci pánik, ami súlyos bizalomvesztéssel is szokott párosulni (például a Lehman Brother csődje).
A mindennapokban egyre többször hallhatjuk, olvashatjuk a quantitative easing (QE) kifejezést. De mit is jelent ez tulajdonképpen? Magyarul mennyiségi lazítást jelent, napjainkban ezt a fajta nem konvencionális monetáris élénkítő eszközt alkalmazza a Fed és BoJ is. A cél ezzel hosszabb - éven túli - lejáratú állampapírok vásárlása, így a hozamok csökkenésén keresztül a hitelkondícióik javítása, ami a gazdaságra is élénkítőleg hathat. A hitelpiaci hatásokat természetesen a bankszektor viselkedése is befolyásolja. A program növeli a jegybank mérlegfőösszegét és megváltoztatja annak összetételét.
A klasszikus nem konvencionális eszközök nem mennek tehát szembe a monetáris politika alapvető céljaival, alapvetően a jegybanki alapkamat és a külső finanszírozás kondíciói közötti anomáliák csillapítását szolgálják és nem utolsósorban a piaci bizalom helyreállítását is segítik. Az, hogy mikor milyen eszközt alkalmaz a jegybank, elsősorban a pénzügyi sokk típusának függvénye. A közvetlen hitelpiaci beavatkozást a Fed és a BoJ alkalmazza előszeretettel, hiszen ezekben az országokban a vállalati finanszírozásban jelentős súlya van a közvetlen tőkepiaci eszközöknek. Ezzel szemben Európában a banki finanszírozás van túlsúlyban, ezért az EKB a banki finanszírozást nyújtó eszközöket (LTRO) alkalmazta előszeretettel.
Az eszközökkel kapcsolatos kritika általában arra szokott vonatkozni, hogy hosszabb távon ronthatja, torzíthatja a piaci működést. Ez a normál piaci működés helyreállását is késleltetheti, valamint nincs garancia arra, hogy a segíti a gazdaság fellendülését. Nagyon kevés a tapasztalat viszont egyes eszközökkel kapcsolatban arra vonatkozóan, hogy a pénzügy rendszerbe pumpált többletlikviditást hogyan lehet fájdalommentesen kiszívni.
Egy igen ritka és drasztikus nem szokványos beavatkozásra érdekes és tanulságos példa Svájc. A svájci jegybank 2011 szeptemberében nem éppen piacbarát lépésre szánta el magát. A svájci frank az eurózóna adósságválsága miatt szinte megállíthatatlanul erősödött, ami azzal fenyegetett, hogy az exportvezérelt gazdaság recesszióba kerül, sőt a deflációs félelmek is jelentősek voltak. Ennek elkerülése érdekében a jegybank bejelentette, hogy nem engedi az euróval szembeni árfolyamot az 1,20-es szint alá, azt minden áron, minden eszközével és erejével megtartja. Az elmúlt időszak alapján megállapítható, hogy szavatartó intézmény az SNB és azóta is kitart a szint mellett, aminek a svájci gazdaság egyértelmű haszonélvezője és emellett a jegybank is jelentős haszonra tett szert.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
