54/2004. (XII. 13.) AB határozat: a drogfogyasztás büntetőjogi szabályozása
Alkotmány 2. § (1) bekezdés - jogállamiság
Alkotmány 7. § (1) bekezdés - a nemzetközi szerződések és a belső jog összhangja
Alkotmány 16. § - az ifjúság érdekeinek védelme
Alkotmány 18. § - az egészséges környezethez való jog
Alkotmány 54. § - az emberi méltósághoz való jog
Alkotmány 67. § (1) bekezdés - a gyermekek jogai
Alkotmány 70/A § (1) bekezdés - a hátrányos megkülönböztetés tilalma
Alkotmány 70/D § - a legmagasabb testi és lelki egészséghez való jog
8/1990. (IV. 23.) AB határozat
9/2004. (III. 30.) AB határozat
13/2002. (III. 20.) AB határozat
1/2005. (II. 4.) AB határozat Médiatörvény-ügy: számlavezetés, üzemben tartási díj
Alkotmány 13. § (1) bekezdés - tulajdonjog
Alkotmány 61. § (2) bekezdés - sajtószabadság
Alkotmány 59. § (1) bekezdés - a személyes adatok védelme
4/2004. (II. 20.) AB határozat
50/1998. (XI. 27.) AB határozat
37/1992. (VI. 10.) AB határozat
2/2005. (II. 10.) AB határozat: ORTT-határozat
Alkotmány 2. § (1) bekezdés - jogbiztonság
60/1992. (XI. 17.) AB határozat
Az Alkotmánybíróságtól öt indítvány kérte a Büntető törvénykönyv kábítószer-fogyasztásra vonatkozó rendelkezései alkotmányellenességének és nemzetközi szerződésbe ütközésének utólagos vizsgálatát, valamint mulasztásos alkotmánysértés és a nemzetközi szerződésből eredő jogalkotási kötelezettség elmulasztásának megállapítását. Az ügy előadó bírája Erdei Árpád alkotmánybíró volt.
Az indítványok egy része a Btk. szabályozását azon az alapon támadta, hogy a jelenleg hatályos szöveg nem biztosítja az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében garantált emberi méltósághoz való jogból levezethető önrendelkezési jogot. Az indítványok továbbá sérelmezték, hogy a jelenlegi szabályozás egyrészt ésszerű szempontok nélkül nyilvánítja egyes tudatmódosító szerek használatát büntetendőnek, másrészt nem differenciál aszerint, hogy az elkövető saját fogyasztásra vagy kereskedelmi céllal szerez meg vagy tart kábítószert. Az indítványozók másik csoportja a kábítószerrel való visszaélés tényállását a 2003. március 1-jei módosítás szerinti állapotában támadta. Két országgyűlési képviselő indítványozta annak megállapítását, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás alóli mentesülést biztosító rendelkezések sértik a New Yorkban aláírt Egységes kábítószer egyezményt, valamint A kábítószerek és pszichotrop anyagok tiltott forgalmazása elleni, Bécsben kelt ENSZ-egyezményt. Álláspontjuk szerint a Btk.-ban használt egyes fogalmak, mint az "együttesen történő kábítószerfogyasztás alkalmával" vagy a "saját használatra", határozatlan tartalmú jogfogalmak, ezért sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság követelményét is. Az indítványok ezenkívül hivatkoztak még az ifjúság érdekeinek védelmére (Alkotmány 16. §), a gyermek zavartalan fejlődéséhez való jogra [Alkotmány 67. § (1) bekezdés], az egészséges környezethez való jogra (Alkotmány 18. §), valamint a legmagasabb szintű testi és lelki egészséget biztosító jogra [Alkotmány 70. § (1) bekezdés].
A kábítószer-fogyasztással kapcsolatos büntetőjogi szabályozás kérdései világszerte vitatottak, ezért az Alkotmánybíróság először részletesen áttekintette a nemzetközi szerződések mellett más államok erre vonatkozó szabályozását és a nemzetközi intézmények állásfoglalásait, valamint a kábítószer-fogyasztás felszabadítása, illetve a szigorúbb szabályozás mellett felhozott érveket. A testület hangsúlyozta: a világnézetileg semleges alapon álló Alkotmánybíróság nem alakíthat ki elfogadó vagy elutasító álláspontot, vizsgálata csupán az állam intézményvédelmi kötelezettségéből eredő feladatokra szorítkozhat. Álláspontja kialakításához az Alkotmányból fakadó egyéni jogokat és az állam ezekhez kapcsolódó kötelezettségeit mérheti össze a drogfogyasztásnak az egyénre és a társadalomra gyakorolt hatásával. Mivel a kábítószerfogyasztás módosult tudatállapotot alakít ki, az Alkotmánybíróság szerint megalapozatlan az az indítványozói álláspont, mely szerint a fogyasztói magatartásokban kizárólag az egyén érintett, mivel a fogyasztás társadalmi közegben zajlik. Ezért a mindenkit megillető emberi méltóság védelme érdekében az államnak kötelessége, hogy elhárítsa a polgárait fenyegető veszélyeket.
A kábítószer-fogyasztás büntetendővé nyilvánítását az önrendelkezési jog sérelme miatt támadó indítványokat az Alkotmánybíróság elutasította. A 8/1990. (IV. 23.) AB határozat a méltósághoz való jogot az általános személyiségi jog egyik megfogalmazásának tekintette, amelynek része többek között a személyiség szabad kibontakoztatásához, az önazonossághoz, az önrendelkezési szabadsághoz és az általános cselekvési szabadsághoz való jog. Az emberi méltósághoz való jog - az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint - csak az élethez való joggal fennálló egységben korlátozhatatlan. Részjogai, így az önrendelkezési jog, az
- 132/133 -
Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint korlátozható. A 9/2004. (III. 30.) AB határozatra utalva a testület megállapította: "az államnak arra van szüksége garanciális feladata ellátásához, hogy az egyes alanyi alapjogok biztosítása mellett az azokkal kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is [...] védje." A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a "kitágított szükségességi-arányossági tesztet" alkalmazta, és csak azt vizsgálta, vajon az élethez való jog objektív oldalán megjelenő intézményvédelmi kötelezettség igazolhatja-e az önrendelkezési jog korlátozását, és ha igen, hol húzódnak ennek határai. A kábítószerfogyasztás a fogyasztó emberi méltóságának egy részét veszi el azzal, hogy döntési képességét külső tényezőktől teszi függővé. Ezzel kapcsolatban jelenik meg az államnak az egészséghez való jogot támogató intézményvédelmi kötelezettsége, így a fogyasztó önrendelkezési jogát a saját testi és lelki egészségéhez és a cselekvési szabadság megőrzéséhez fűződő joga korlátozza. A kábítószer-fogyasztás megengedése kiiktatná az egyén önrendelkezési jogát. Az "önbódítás" nem tekinthető az önrendelkezési jog részének, hiszen annak szociális és közbiztonságot érintő következményei vannak. A mindenkit megillető "értékteremtő és értékvédő cselekvési szabadság" csak biztonságos és félelem nélküli környezetben gyakorolható. A Btk. vonatkozó rendelkezései megvédik a társadalom egészét a kábítószerekkel kapcsolatos veszélyektől. A speciális prevenció körében az önrendelkezési jog büntetőjogi eszközökkel való korlátozása a "fogyasztás szabadságának bizonytalanságából" adódó kockázat miatt nem tekinthető sem szükségtelennek, sem aránytalannak.
A testi és lelki egészséghez való jog az államtól aktív cselekvést kíván meg. Kötelezettségének akkor tesz eleget, ha a társadalom minden tagját megóvja a visszafordíthatatlan egészségügyi kockázatoktól. Ez az intézményvédelmi kötelezettség kiterjed a fogyasztókra, mivel a személyes fogyasztás sem szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésen alapul. Az "önmagunkkal való foglalkozás" joga bár része az önrendelkezési jognak, a korlátozásoktól mentes "mámorhoz való jog" még közvetve sem vezethető le az Alkotmányból. Az állam cselekvési kötelezettségét a nemzetközi egyezmények is alátámasztják.
Az Alkotmánybíróság nem találta aggályosnak, hogy a jogalkotó a különböző tudatmódosító szerek használatát eltérő mértékben nyilvánítja büntetendővé. A büntetőpolitikai döntések vizsgálata nem tartozik a testület kompetenciájába. Az egészségi állapotot befolyásoló szerek használatának jogi következményei koronként és kultúránként eltérők; minthogy használatuk évszázados múltra tekint vissza, "az alkohollal, nikotinnal, kávéval az európai kultúra »megtanult« együtt élni".
Az Alkotmánybíróság elutasította azt az indítványt is, amely a 2003-as módosításra tekintettel a szankcióra vonatkozó rendelkezéseket általában véve is, de különösen a fogyasztás esetében, a "kellő szigor" hiánya miatt támadta. A 13/2002. (III. 20.) AB határozat szerint a hatályos Btk. büntetési rendszerében a szankció meghatározásának joga megoszlik a jogalkotó és a jogalkalmazó között, és az Alkotmánybíróság jelen esetben nem észlelt olyan kirívó aránytalanságot, amely a büntetés céljával alkotmányjogi szempontból ellentétben állna vagy alapjogot sértene.
Megalapozatlan az az indítvány is, amely a kereskedelmi célú és a saját használatot célzó elkövetési magatartások közötti különbségtétel hiányát tartotta alkotmányellenesnek, mivel a jogalkotó az alkalmazható szankciókon keresztül különböztet e magatartások között.
Részben megalapozottnak találta az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely a "saját használatra" és az "együttes fogyasztás" kifejezések kapcsán a jogbiztonság sérelmét állította, ugyanis az "együttes" kitételből nem állapítható meg, hogy a közös fogyasztás a társas elkövetés melyik szintjét jelenti. Nem egyértelmű továbbá, hogy hány személy lehet részese annak a cselekménynek, amelynél még elterelési lehetőséget biztosít a törvény. Hasonlóképpen bizonytalan a "használat alkalma" megfogalmazás is, hiszen a Btk. rendelkezéseiből nem derül ki, hogy ez a körülmény egyetlen fogyasztási alkalomra vonatkozik-e, vagy akár azonos, akár különböző helyen és személyi körben történő rendszeres használatra. Nem egyértelmű, hogy többszöri átadás esetén a hatóanyagtartalmat össze kell-e adni, vagy az egyes átadási alkalmakat a Btk. általános részében foglalt halmazati szabályokra tekintettel kell-e értékelni. Az ebből eredő bizonytalanság jogalanyok közötti diszkriminációt eredményezhet. A vizsgált rendelkezések sértik a jogbiztonság részét képező normavilágosság követelményét.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik a "hatósági engedélyre" vonatkozó tényállási elem is. A hatósági engedéllyel kapcsolatban a Btk. értelmező rendelkezései mögöttes joganyagként a nemzetközi szerződések végrehajtására kiadott jogszabályokat hívják fel. A hivatkozott kormányrendeletekre vonatkozóan nem érkezett indítvány, mivel azonban a Btk. értelmező rendelkezései azokat tartalmilag a Btk. rendszerébe emelik, az Alkotmánybíróság szükségesnek találta alkotmányossági vizsgálatukat. A hatósági engedélyezési eljárásra vonatkozó kormányrendeletek fogalomrendszere nem kompatibilis a Btk.-nak az elkövetési magatartásokat meghatározó rendelkezéseivel, továbbá a Btk.-ban nem tényállási elem a célhoz kötöttség, míg a nemzetközi szerződé-
- 133/134 -
sek alapján kibocsátott rendeletek főszabályként csak az egészségügyi és tudományos célból történő felhasználást teszik lehetővé. A mögöttes jogszabályok és a Btk. közötti összhang hiánya - az AB szerint - lerontja az utóbbi érvényesülését. Nem határozható meg az sem, mit takar a hatóság fogalma. Az Alkotmánybíróság szerint a szabályozás nem felel meg az alkotmányos büntetőjog követelményeinek, továbbá hivatalból eljárva megállapította, hogy az összhang hiánya mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzetet idézett elő.
A nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálatakor az Alkotmánybíróság megállapította: a vonatkozó nemzetközi dokumentumok összevetéséből nyilvánvaló, hogy 18 év alatti személyek sérelmére vagy felhasználásukkal elkövetett kábítószerrel való visszaélés súlyos megítélés alá esik, és ezekben az esetekben az aláíró államoknak biztosítaniuk kell a szabadságvesztés alkalmazásának lehetőségét. Bár a Btk. a kábítószerrel való visszaélés szabályozása körében tartalmaz a kiskorúak védelmét célként elismerő szabályokat, hiányosságai miatt lerontja a nemzetközi szerződésekben foglalt célkitűzéseket. A Btk. csak a forgalmazói típusú magatartások esetén biztosít fokozott védelmet a minősített intézményeknek, és nincsenek összhangban az egyezményekkel a függő fogyasztókra vonatkozó, mentesülést biztosító egyes rendelkezések sem. Az Alkotmánybíróság a gyermeki minőségből származó, az Alkotmány 16. §-ának abszolút védelme alatt álló jogok, a nemzetközi szerződések rendelkezései, valamint a Btk. szabályai között olyan feloldhatatlan ellentmondásokat állapított meg, amelyek feloldása a megsemmisített rendelkezések újrakodifikálásával oldható csak meg.
Az Alkotmánybíróság elutasította azt az indítványt, amely azt állította, hogy az Egységes kábítószer egyezmény az elterelés intézményét csak függő fogyasztók esetén engedi. Az egyezmény angol szövegében nem található erre utalás. Elutasította a testület azt az indítványt is, amely az ENSZ-egyezménybe ütközőnek találta az elterelés lehetőségét, mivel az egyezmény kimondja, biztosítani kell, hogy a kiskorúak felhasználásával, sérelmére, vagy minősített intézmények területén elkövetett visszaélés esetén e körülményeket a bíróságok "kellő súllyal" értékelhessék. Az indítványok elbírálása során az Alkotmánybíróság - indítványokkal nem érintett - további mulasztást észlelt a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatban. Az Egységes kábítószer egyezményt az 1965. évi 4. törvény csak részben hirdette ki, a mellékleteket - az eredetitől eltérő formában - az 1/1968. (V. 12.) BM-EüM együttes rendelet tartalmazta. Ugyanez a helyzet alakult ki a Pszichotrop egyezménnyel kapcsolatban is. Az együttes rendeleteket a kormányrendelet hatályon kívül helyezte, és mellékletében listát tett közzé a kábítószerekről és a pszichotrop anyagokról, amelyek utalnak a nemzetközi egyezményekre, de ezek a listák magyar nyelven nem érhetők el, és továbbra is keveredik a nemzeti és nemzetközi, valamint az uniós joganyag. Mindez olyan jogbizonytalanságot eredményez, amely sérti az Alkotmány 7. § (1) bekezdését.
A határozathoz Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleményt fűzött, amelyben kifogásolta, hogy az Alkotmánybíróság "kodifikációs rendteremtő funkciójú" normakorrekciót végez, és ez a törvényhozói aktivizmus az Alkotmánybíróság részéről jogbizonytalanságot eredményez. Ezenkívül elfogadhatatlannak tartotta a mulasztások megállapítását is, mivel az indokolások nem adnak kellő súlyú alkotmányos indokot az alkotmányellenes helyzet megállapításához. Kukorelli István alkotmánybíró szintén különvéleményt csatolt a határozathoz. Érvelése szerint a törvényhozás a közérdek védelmében, absztrakt veszélyre hivatkozva csak két feltétel együttes érvényesülése esetén fenyegetheti a drogfogyasztást büntetéssel: a büntetőjogi fenyegetettségnek igazodnia kell az egyes szerek veszélyessége mértékéhez, és ha a törvényhozó nem konkrét veszélyekre alkot büntetőszabályt, akkor a jogalkalmazás számára teret kell adni a konkrét körülmények mérlegelésére. Álláspontja szerint a többségi vélemény nem szolgáltatott kellő indokot a jogbiztonságra alapozott alkotmányellenesség megállapításához, továbbá kétségbe vonja, hogy az Alkotmány 16. és 67. §-án alapuló gyermek- és ifjúságvédelem csak a kivételt nem engedő büntetőjogi felelősségre vonással valósítható meg.
Az Alkotmánybírósághoz már hatálybalépésétől kezdődően számos indítvány érkezett a rádiózásról és a televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (médiatörvény) rendelkezéseivel kapcsolatban. Az Alkotmánybíróság 1999-ben vizsgálta a médiatörvénynek a
- 134/135 -
médiakuratóriumokra vonatkozó rendelkezéseit [22/ 1999. (VI. 30.) AB határozat, összefoglalóját lásd a Fundamentum 1999/3. számában]. A most kihirdetett határozatban a médiatörvénynek a kötelező kincstári számlavezetésre és a televíziós üzemben tartási díjra vonatkozó rendelkezései elleni, 1996-ban érkezett indítványokat bírálta el az Alkotmánybíróság.
Az indítványozó álláspontja szerint azok a médiatörvénybeli rendelkezések, amelyek előírják, hogy az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT), a közszolgálati televíziókat és rádiót üzemeltető közalapítványok és a Műsorszolgáltató Alap a Kincstárnál kötelesek számlát vezetni, ellentétesek egyrészt az Alkotmánynak a tulajdonjogot védő 13. § (1) bekezdésével, másrészt a sajtószabadságot biztosító 61. § (2) bekezdésével. Az ügy előadója Vasadi Éva alkotmánybíró volt.
Az Alkotmánybíróság - utalva a 4/2004. (II. 20.) AB határozatára - megállapította, hogy a kincstári számlavezetési kötelezettség előírása a közszolgálati média-közalapítványok esetében a nem állami pénzeszközökből származó pénzeszközök vonatkozásában sérti az alkotmányos tulajdonjogot. A nem állami szervek vagyona tekintetében ugyanis - márpedig az érintett közalapítványok nem állami szervek - a rendelkezési jog korlátozásának és a kamat tekintetében a vagyonelvonásnak nem lehet indoka közérdekként az állami költségvetés kamatnyeresége. Közérdek hiányában viszont a tulajdon korlátozásának arányossága nem vizsgálható. Ezért a vizsgált rendelkezés e tekintetben alkotmányellenes.
Az Alkotmánybíróság ugyanakkor úgy vélte, hogy az ORTT és az alap esetében a számlavezetési kötelezettséget illetően más a helyzet, mint a közalapítványoknál. A testület és az alap ugyanis törvény által létrehozott sajátos állami szervtípus, melyek esetében, állami jellegüknél fogva, az alkotmányos értelemben vett tulajdonvédelem másképp érvényesül, mint a nem állami szerveknél. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság utalt 1998-as határozatára, melyben kifejtette, hogy állami szerveknek az állammal szemben nincsenek alkotmányos alapjogaik. Ezért a testület és az alap az Alkotmány 13. §-a alapján nem részesülhet az állammal szemben a pénzeszközeik tekintetében olyan alkotmányos tulajdonvédelemben, mely védené őket a kincstári etési kötelezettséggel szemben. Ezért az Alkotmánybíróság az erre irányuló indítványokat elutasította.
Az indítványozók támadták a kötelező kincstári számlavezetést azon az alapon is, hogy az sérti az Alkotmány 61. § (2) bekezdését (sajtószabadság), mert ezáltal közvetve sérül a közszolgálati rádiónál és televízióknál a műsorok tartalmára vonatkozó befolyásmentesség követelménye.
Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban megállapította, hogy az Alkotmány szövegszerűen nem rendelkezik arról, kell-e és milyen formában az államnak közszolgálati műsorszolgáltatót létrehoznia. Ha azonban léteznek közszolgálati műsorszolgáltatók, biztosítania kell azok feltétlen függetlenségét. A médiatörvény rendelkezései szerint mind a testület, mind a közalapítványok, mind az alap, mind a műsorszolgáltatók jogi személyek, amelyek működését az államháztartásból finanszírozzák, de vagyonilag önállók. A műsorszolgáltatókat az állam nem közvetlenül a költségvetésből, költségvetési szervként, hanem az alap és a közalapítványok közbejöttével finanszírozza. Az Alkotmányban meghatározott véleménynyilvánítási szabadság akkor érvényesül, érvel az Alkotmánybíróság, ha a rádióra és a televízióra olyan szabályok vonatkoznak, amelyek kizárják, hogy állami szervek vagy bármely társadalmi csoport a műsor tartalmát a tájékoztatás elfogulatlanságának sérelmét előidéző módon befolyásolja. A tilalom a közvetett befolyásolásra és a befolyásolás lehetőségére is vonatkozik. Az Alkotmánybíróság úgy vélte, hogy az indítványozó által támadott rendelkezések által, a testület, a közalapítványok, az alap kincstári számlára vonatkozó kötelezettségének kimondásával a közszolgálati rádió és televízió műsorszolgáltatásának az Országgyűlés és a kormány által történő befolyásolási lehetősége nem növekszik, így a mondott szervek számlavezetési kötelezettsége a közszolgálati műsorszolgáltatás befolyásmentességének követelményét nem korlátozza. Ezért az ezzel kapcsolatos indítványokat is elutasította.
Az indítványozók a médiatörvénynek a televíziós üzemben tartási díjról szóló szabályait az Alkotmány több rendelkezésével is ellentétesnek tartották. Az Alkotmánybíróság ezen indítványok közül többet azon az alapon utasított el, hogy a felhívott alkotmánybeli rendelkezés nem állt értékelhető összefüggésben a médiatörvény kifogásolt szabályával.
Érdemben foglalkozott azonban az Alkotmánybíróság az üzemben tartási díj mint adónak minősülő közteher és az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében foglalt személyes adatok védelme összefüggésével. A testület megállapította, hogy az üzemben tartási díj adónak minősül, és az ezzel kapcsolatos adóhatósági feladatokat a díj beszedésével megbízott látja el. Ehhez kapcsolódik az üzemben tartási díjjal összefüggésben álló adóbevallási kötelezettség, és az, hogy a díj beszedésével megbízott az adózók adóbevallásban szereplő adatai birtokába jut, azokat felhasználja. Erre tekintettel azt állapította meg az Alkotmánybíróság, hogy az üzemben tartási díj elnevezésű fizetési kötelezettség adóvá minősítése - annak jelenlegi átvállalása ellenére - szükséges és arányos állami intézkedésnek tekinthető, és ezért alkotmányosan elfogadható ezzel kapcsolatban a személyes adatok
- 135/136 -
védelméhez való jog korlátozása. Ezért az erre irányuló indítványokat elutasította az Alkotmánybíróság.
A határozathoz Harmathy Attila alkotmánybíró fűzött különvéleményt. Ebben kifejtette, hogy a kötelező kincstári számlavezetésre vonatkozó előírás, illetve az ezzel összefüggésben felmerülő állami szervvé minősülés sérti az Alkotmánynak a sajtó szabadságát biztosító 61. § (2) bekezdését. A különvéleményhez csatlakozott Erdei Árpád és Kukorelli István alkotmánybíró is, utóbbi azzal a kiegészítéssel, hogy az üzemben tartási díj is alkotmányellenes.
Az ügy alapja az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) mint médiahatóság által hozott közigazgatási határozat elleni bírósági felülvizsgálat volt, melynek során az eljáró bíró - az eljárás felfüggesztése mellett - kérte az Alkotmánybíróságtól a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (médiatörvény) adókörzetekre vonatkozó 115. § (4) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát. Az indítványozó bíró álláspontja szerint ugyanis a kifogásolt rendelkezés értelmezési nehézségeket vet fel, valamint nem állapítható meg, hogy megsértése milyen jogkövetkezményekkel jár. Az ügy előadója Kukorelli István alkotmánybíró volt.
Az Alkotmánybíróság a bírói indítványt megvizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az nem megalapozott. A médiatörvény más rendelkezéseire hivatkozva megállapította, hogy a kifogásolt előírás érvényesítése a testület hatásköre, továbbá annak tartalma mind a jogalkalmazó, mind a kötelezettek számára előre látható módon értelmezhető. Ezért az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést elutasította.
Ezt megelőzően azonban az Alkotmánybíróság - a szoros összefüggésre tekintettel - alkotmányossági szempontból megvizsgálta magát a bíróságtól felülvizsgálni kért, a testület által hozott határozatot is. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a határozat nem tekinthető a jogalkotási törvény értelmében állami irányítás egyéb jogi eszközének (ilyen kibocsátására a testület nem jogosult). Ugyanakkor a határozat az egyéb körülmények alapján nem minősül közigazgatási határozatnak sem, ezért a kérdéses határozat meghozatalára nem volt a testületnek hatásköre. Az Alkotmánybíróság utalt egy 1992-es határozatára, melyben kimondta, hogy alkotmányossági vizsgálat tárgya lehet az olyan állami aktus, mely bár az informális jogértelmezés formája alapján nem tekinthető az állami irányítás egyéb jogi eszközének, olyan tartalmat hordoz, amely "alkalmassá teszi arra, hogy az állami irányítás egyéb jogi eszközei közé sorolható jogi iránymutatásként érvényesüljön". Az Alkotmánybíróság erre tekintettel megállapította, hogy az adott testületi határozat kiadása alkotmányellenes, ahhoz jogi hatás nem fűződik. ■
Visszaugrás
