A peres felek kétszer kötöttek egymással házasságot. Az első, 1986-ban kötött házasságukat a bíróság 1999. június 9-én jogerőre emelkedett ítéletével bontotta fel. A házasság felbontását követően a peres felek élettársként éltek együtt, majd 2000. július 13-án ismételten házasságot kötöttek. 2003. évre azonban a házastársak között a viszony olyannyira megromlott, hogy közöttük esetenként már tettlegességre is sor került. A házasélet megromlásában jelentős szerepe volt a gyermekkorától süketnéma alperesnek az 1990-es évek végén jelentkező affektív pszichiátriai megbetegedése (pszichózis mániáko depresszíva) főleg depresszív tüneteinek, amelyet nem kezeltek. Betegsége miatt megváltozott hangulati állapotában az alperes dolgozni nem volt képes, ami számtalan konfliktus forrása volt.
2003. évtől kezdődően az alperes számtalan esetben az édesanyjához költözött vissza, majd időlegesen a felek az életközösséget helyreállították. 2004. augusztus 1-jén az alperes szuicid szándékkal nagy mennyiségű gyógyszert vett be. A felperes az alperest kórházba szállította és 2004. augusztus 19-ig a V. Kórház Pszichiátriai Osztályán kezelték. Amikor innen az alperest elbocsátották, már nem tért haza. Ezzel a házastársak között az életközösség végleg megszűnt. Az alperes először az édesanyjához költözött, majd később - a gyermekkori megbetegedéséből eredő süketnémaságára tekintettel - egy lakóotthonban nyert elhelyezést.
2003. december 11-én az alperes a házastársi közös lakásukat magában foglaló ingatlan tekintetében a házastársa, jelen per felperese különvagyonát elismerő, ügyvéd által szerkesztett illetőleg ellenjegyzett szerződést írt alá. A szerződés 3. pontja szerint a szerződő felek egyezően jelentik ki, hogy a különvagyon jogi természetét ismerik. A 4. pont azt tartalmazza, hogy a fenti ingatlan az ingatlan-nyilvántartásban egyedül és kizárólagosan a felperes tulajdonaként van nyilvántartva, ezért a jogügyletük földhivatali eljárást nem igényel. A szerződés rögzítette, hogy azt egyidejűleg a szerződő felek tényállásnak is tekintik. A szerződés utolsó bekezdése szerint a meghatalmazott ügyvéd a szerződést
- 43/44 -
a megbízásnak megfelelően készítette el, a felek előtt felolvasta, felolvasásra a felek rendelkezésére bocsátotta, annak tartalmát és jogi következményeit megmagyarázta, majd a szerződést az ügyfelek, mint akaratukkal mindenben megegyezőt az ellenjegyző ügyvéd előtt saját kezűleg aláírták és aláírásukkal egyben azt is igazolták, hogy a szerződés egy-egy példányát átvették.
2004. augusztus 19-én, azt követően, hogy az öngyilkossági kísérlete után az alperest a V. Kórház Pszichiátriai Osztályáról elbocsátották egy "megállapodást" is aláírt. Ez a megállapodás, amelyet az alperes a felperes által megírt szövegről másolt át, azt tartalmazza, hogy a felek házasságukat közös akarattal kívánják felbontani, a gyermekek a felperes gondozásában maradnak, aki nem igényel tartásdíjat, és az ingóságokat akként osztották meg, hogy a felperes kifizet az alperes részére 500.000 forintot, amelynek átvételét az alperes elismeri. A lakás és az autó a férj tulajdonát képezi, és az alperes minden ellenszolgáltatás és térítés nélkül a közös lakásból elköltözik. Egyéb tekintetben megállapodtak, hogy egymással szemben a továbbiakban semmiféle követelésük nincs. A megállapodás vonatkozó kitétele szerint "ezt a megállapodást felelősségem teljes tudatában nem erőszak hatására írtam".
Sem az ügyvédnél aláírt szerződés, sem az utóbb említett megállapodás rögzítésénél és aláírásánál jelnyelvi tolmács nem volt jelen.
Bár az alperes többféle megbetegedés miatt állt orvosi kezelés alatt és peres eljárásokban is személyesen vett részt, affektív megbetegedését jelen eljárásig kifejezetten nem észlelték. 2006-ban egy bőrgyógyászati osztályon történt kezelése során kértek pszichiátriai konzíliumot affektív megbetegedés gyanúja miatt. Korábban csupán depressziós kórképet, illetőleg akut stresszreakciót diagnosztizáltak nála. Az orvosi kezelések során az alperessel való kommunikációban a kezelők, illetőleg ápolók jelnyelvi tolmácsot nem vettek igénybe, holott az alperessel kapcsolatos kommunikációs nehézségeket észlelték. Már 2004-ben sem tudták az alperest exploráltatni, kontaktusba vonni őt nem lehetett. Ennek megfelelően a kezelőorvosoknak, ápolóknak nem volt tudomása arról, hogy az alperes milyen szerződéseket írt alá, és ennek megfelelően az alperes kezelése az aktuális problémáira szorítkozott. A jelen eljárásban a házastársi közös vagyon megosztására irányuló viszontkeresetet jogi képviselő útján előterjesztő alperes 2006. július 27-én ezen eljárás megszüntetésére vonatkozó jognyilatkozatot tett, amely jognyilatkozata a bíróság észlelése szerint is az érdekeivel ellentétes volt.
A felek házasságát a bíróság részítéletével felbontotta, melynek jogerőre emelkedését követően az elsőfokú bíróság a házastársi közös vagyon megosztása tárgyában az eljárást folytatta, miután az alperes a házastársi közös vagyon megosztására irányuló viszontkeresete tárgyában a per megszüntetésére irányuló nyilatkozatát még a részítélet meghozatala előtt visszavonta és a korábbi jogi képviselője is jelezte, hogy a per megszüntetésével nem ért egyet, mert az az ügyfele érdekeit súlyos mértékben sérti.
A házastársi közös vagyon megosztására irányuló viszontkereset érdemi elbírálásának előfeltételeként az alperes kérte, hogy állapítsa meg a bíróság, miszerint a 2003.
- 44/45 -
december 11-én kelt különvagyont elismerő szerződés, valamint a 2004. augusztus 19-én kelt megállapodás, továbbá a bírósági eljárásban az eljárás megszüntetésére irányuló alperesi jognyilatkozat a Ptk. 17. § (1) és (2) bekezdése alapján semmis. Ha a bíróság a szerződések megkötésének és az egyoldalú jognyilatkozat megtételének az idejére az alperes teljes cselekvőképtelensége megállapítását nem látná indokoltnak, az alperes további semmisségi, illetve megtámadási okokra is hivatkozott.
Az elsőfokú bíróság részítéletében megállapította, hogy a 2003. december 11-én kelt felperesi különvagyont elismerő szerződés, a felperes és alperes között 2004. augusztus 19-én kelt létrejött megállapodás, továbbá az alperesnek a 2006. július 27-én kelt, az eljárás megszüntetésére vonatkozó jognyilatkozata semmis. Ítéleti rendelkezését - annak lényegét tekintve - azzal indokolta, hogy az érintett jognyilatkozatok megtételekor az alperes gondnokság alá helyezés nélkül is cselekvőképtelen volt, mert olyan állapotban szenvedett, hogy az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége a jognyilatkozata megtételekor teljesen hiányzott. A Ptk. 17. § (2) bekezdése szerint pedig a gondnokság alá helyezés nélkül is cselekvőképtelen személy jognyilatkozata semmis.
A bizonyítékok köréből az elsőfokú bíróság ügydöntő jelentőséget tulajdonított a perbe bevezetett igazságügyi elmeorvosi szakértői véleményének, amely szerint az alperes 2003. év decemberében 2004. évben és ezt követően is affektív megbetegedésben szenvedett, amely megbetegedése miatt az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége a fenti időszakokban tartósan, teljes mértékben hiányzott. A szakértő a megállapított pszichiátria megbetegedés tüneteiként sorolta fel az alperesnél megállapítható súlyos ambivalenciát, ambitendenciát, szorongást, diszforiát, disztiniát, pszichomotoros nyugtalanságot, agitáltságot, beszűkült egysíkú gondolkodás tüneteit, illetőleg a kezeletlen állapot képet. Kiemelte, hogy az alperes pszichiátria kezelést szerény anyagi helyzetére hivatkozással nem vesz igénybe. A tartósan kezeletlen állapot eredményeként az alperes belátási képessége tartós jelleggel minden tekintetben 2000. évtől hiányzik. Az elmeorvos-szakértő arra is kitért, hogy az alperes állapota mind jeltolmács nélküli vizsgálat, mind jeltolmács segítségével történt vizsgálat során egyaránt a fentiek szerint volt észlelhető.
Az elsőfokú bíróság a pszichiáter szakértő véleményét alátámasztó jelentőséget tulajdonított a perbe bevezetett pszichológusi szakértői véleménynek is, amely szerint az alperes személyiség struktúrájára a beszűköltség, a szorongás és a neurotikus állapotkép jellemző. Érzelmi, hangulati élete instabil, hullámzó, akarati élete könnyen hajlítható. Az alperes szociálisan bezárkózó, könnyen befolyásolható, sodorható személy, aminek a felperes nagy valószínűséggel tudatában van.
A bizonyítékok mérlegelése során az elsőfokú bíróság az alperesnek a perben tapasztalható következetlen pervitelét, ellentmondásos magatartásait és ellentmondásos nyi-
- 45/46 -
latkozatait is a szakértői véleményekkel összhangban állónak ítélte és figyelembe vette. Az elsőfokú bíróság maga is észlelte, hogy az alperes a szűk értelemben vett napi életvitel körét meghaladó dolgok, fogalmak értelmezésére nem képes, kérdésekre oda nem illő választ ad, bizonyos eseményekből azokkal össze nem függő következtetéseket von le. Azt a tény, hogy orvosi vizsgálatai során az alperes pszichiátria megbetegedését nem észlelték, az elsőfokú bíróság több okból sem tartotta a pszichiátriai megbetegedést kérdésessé tévő ténynek. Egyrészt azért, mert az alperes kezelései során mindig csak az aktuális panaszaira koncentráltak és az alperessel valóságos, megfelelő mélységű kommunikáció nem is volt lehetséges. A pszichiátriai kezelése során is csak keresztirányú vizsgálatot végeztek nála, holott a szakértő megállapítása szerint az alperes affektív megbetegedése csak hosszmetszeti vizsgálattal volt feltárható. Az alperesnek a háztartás vezetésére is képtelen magatartását, a családtagjaival folytatott veszekedéseit, rokkant nyugdíjaztatását is a vonatkozó viszontkereseti kérelmet alátámasztó körülményekként értékelte.
Az alperes gondnokság alá helyezés nélkül cselekvőképtelen állapotán felüli egyéb érvénytelenségi hivatkozások vizsgálatát az elsőfokú bíróság értelemszerűen mellőzte.
A másodfokú bíróság részítéletében az elsőfokú bíróság részítéletét helybenhagyta. Ítéletének indokolása szerint az elsőfokú bíróság a perben igen részletes és széles körű bizonyítást folytatott le, gondosan vizsgálta, hogy a perbeli szerződések megkötésekor, valamint a per megszüntetésére vonatkozó nyilatkozat megtételekor az alperesnek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége fennállt-e. Részletesen meghallgatta a peres feleket, tanúkat hallgatott ki, köztük a peres felek nagykorú gyermekét, akinek vallomásából megállapítható volt, hogy az alperesnek a mindennapi élete során is megértési problémái voltak, olvasási és értelmezési nehézségekkel küzdött. E tanú hiteltérdemlő vallomást tett arról, hogy az alperes életét lényegében a felperes irányította, aki olyan szinten tudott befolyást gyakorolni az alperesre, hogy akár megértés nélkül is bármilyen okiratot aláírjon. Az elsőfokú bíróság a perbe igazságügyi elmeorvosszakértőt vezetett be, aki a meghallgatása során az írásbeli szakvéleményét a szükséges körben kiegészítette és a hozzá feltett kérdésekre a válaszokat megadta, emellett pszichológus szakértőt is kirendelt. A szakvélemények egyértelműek, kellően alátámasztottak, aggálytalanok. Ezért az elsőfokú bíróság a másodfokú bíróság egyetértésével mellőzte a perben a további bizonyítást. A peradatok helyes mérlegeléséből levont helytálló következtetésnek ítélte azt az elsőfokú megállapítást, hogy az alperes beszámítási képessége a jognyilatkozatok megtételekor teljesen hiányzott. Az alperes a saját érdekeit felmérni nem tudta, ezért semmis szerződéseket kötött, illetőleg semmis jognyilatkozatot tett. A Ptk. 17. §-a (3) bekezdése alapján az alperes érintett jognyilatkozatait csak akkor nem lehetne semmisnek tekinteni, ha azok tartalmából és körülményeiből az következne, hogy azok megtétele cselekvőké-
- 46/47 -
pessége esetén is indokolt lett volna. Az alperes által megtett nyilatkozatok azonban - az alperes cselekvőképességét feltételezve - nem voltak indokoltak, érdekeivel ellenkeztek.
A másodfokú bíróság részítélete ellen - annak az elsőfokú bíróság részítéletére is kiterjedő hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítása érdekében - a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
A jogképességtől eltérően a cselekvőképesség nem mindenkit, hanem csak azt illeti meg, aki az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel rendelkezik, aki az érdekei önálló felismerésére és az annak megfelelő akarat kialakítására, illetőleg cselekvésre képes. Azokat a személyeket, akik az említett képességgel - életkoruk vagy állapotuk miatt - nem rendelkeznek, törvényes képviselőik - szüleik, gyámjuk illetőleg a bíróság cselekvőképességet érintő gondnokság alá helyező ítélete folytán a gyámhatóság által kirendelt gondnokaik - segítik az ügyeik vitelében. A nagykorú, ténylegesen cselekvőképtelen személyeknek azonban csak egy része áll gondnokság alatt. Más részük - bár belátási képességük hiányzik - gondnokság alá helyező ítélet hiányában formálisan önállóan tehet jognyilatkozatot, köthet szerződést, akár nagy jelentőségű ügyekben és akár saját érdekeivel ellentétesen is. Egyéb jogalkotói célok mellett ez utóbbi körbe tartozó személyek érdekeit védi a Ptk. 17. §-ának (2) bekezdése, amely szerint a gondnokság alá helyezés nélkül cselekvőképtelen személy jognyilatkozata semmis, hacsak annak tartalmából és körülményeiből az nem következne, hogy azok megtétele cselekvőképesség esetén is indokolt lett volna (Ptk. 17. § (3) bekezdése).
Azt, hogy ki tekintendő gondnokság alá helyezés nélkül is a kérdéses jognyilatkozata megtételekor cselekvőképtelennek az említett törvényhely (1) bekezdése határozza meg akként, hogy az, aki tartósan vagy a jognyilatkozata megtételekor olyan állapotban van (volt), hogy az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége teljesen hiányzik (hiányzott). A Ptk. 17. §-a a cselekvőképtelen állapot feltételeként nem határozza meg, hogy a belátási képesség teljes hiánya mi miatt következett be. A cselekvőképtelen állapot bírói mérlegelés kérdése és eredménye, amelynek alapját az elmebeli állapot, a szellemi képesség megléte vagy teljes hiánya képezi (BDT 2009.1959.). A mérlegelés során a kérdéses személy nyilatkozata tartalmának és körülményeinek, annak, hogy az adott tartalommal a nyilatkozatát az illető cselekvőképes állapotban is megtenné-e, lényegi jelentősége van (BH 2010/90.).
A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy a jelen másodfokú részítélet jogszerűségének (amelynek vizsgálata a Pp. 270. § (2) bekezdése, 275. § (3) és (4) bekezdései alapján a felülvizsgálati eljárás tárgyát képezheti) az alapkérdése mérlegelési kérdés. A szabad bírói mérlegelésre vonatkozó jogszabálynak, a Pp. 206. §-ának a megsértése - mint az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatással lévő eljárásjogi szabálysértés (Pp. 275. § (4) bekezdése) - viszont csak akkor állapítható meg, ha a bíróság iratellenes, ellentmondó, a per adataiból nem következő megállapítást tett (BH 1995/2/103.). A rendes jogorvoslati eljá-
- 47/48 -
rással lezáruló mérlegelési jog lényegéből és a felülvizsgálati eljárásnak mint rendkívüli jogorvoslatnak a jogszabálysértésre korlátozott voltából következik, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak a bizonyítékok újbóli értékelésére, a felülmérlegelésre a felülvizsgálati eljárásban lehetősége nincsen (BH 2002/1/29.). A Legfelsőbb Bíróságot a jogerős ítéletben a bizonyítékok körébe tartozó helyesen és okszerűen megállapított tényállás köti (BH 1996/9/505.).
Az adott esetben a kifejtetteknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróságnak központi jelentőségű tényként azt kellett és lehetett csak vizsgálnia, hogy a másodfokú részítélet által helybenhagyott azon elsőfokú ténymegállapítás, miszerint a szerződések, továbbá a jelen perbeli egyoldalú jognyilatkozata megtételekor az alperes belátási képessége teljesen hiányzott, nem ütközik-e a Pp. 206. § (1) bekezdésébe. A belátási képesség megítélésekor a felperes által idézett legfelsőbb bírósági eseti döntésben adott iránymutatás (BH 1996/465.) szerint, különösen ha e megítélés több éve megkötött szerződésre vonatkozik, a bíróságoknak valóban körültekintően kell eljárniuk. Az említett eseti döntés azonban egyebekben a jelen perre nemcsak a tényállások eltérő volta miatt nem vonatkoztatható (a felperes által idézett eseti döntés alapját egy olyan tényállás képezte, amelyben egy elhunyt személy az örökhagyó belátási képességéről, míg jelen perben magának az egyik peres félnek a belátási képességéről kellett állást foglalni), hanem azért sem, mert a Legfelsőbb Bíróság által idézett másik, a Ptk. 17. §-ára alapozott semmisségre okra vonatkozó általános érvényű iránymutatása szerint (BH 2010/90.) a Ptk. 17. §-ára alapozott semmisség vizsgálatakor a cselekvőképességében kérdéses személy ilyen állapotának a megítélésekor a nyilatkozata tartalmának, és a nyilatkozó magatartásának kiemelt jelentősége van. A Ptk. 17. §-ában foglalt rendelkezés helyes értelmezéséhez képest ugyanis a bírói gyakorlatban a cselekvőképesség kérdésének az elbírálása mint a szerződőképességnek, a szerződések és az egyoldalú jognyilatkozatok érvényességének a feltétele merül fel (vagyis nem a belátási képességnek a törvény által megszabott feltételekhez kötött általábani tartós és teljes hiányáról kell állást foglalni, mint a Ptk. 15. § (4) bekezdése szerinti cselekvőképességet kizáró gondnokság esetén). Ebben a helyes megközelítésben a bíróságok által foganatosított bizonyítás anyagából kiemelendő, hogy az alperesnek a jogerős ítélettel semmisnek nyilvánított mindhárom jognyilatkozata (két szerződési nyilatkozat és egy egyoldalú nyilatkozat) az ő érdekeivel teljesen ellentétes. Maga a felperes is elismerte azt a tanúktól elhangzott nyilatkozatot, hogy az alperes édesanyja a házastársi közös lakásul szolgáló ingatlannak a felek együttélés alatti felújításához (átalakításához) 1.000.000 forint ajándékkal járult hozzá. Az is tény, hogy a felújítás vagy a házastársi, vagy az élettársi együttélés alatt történt, így annak a házastársi vagy az élettársi közös vagyonból való (egyebekbeni) finanszírozását vélelmezni kell (nyilván az említett tényekre is tekintettel állapodtak meg a felek az első bontóperükben a házastársi közös lakás használatának a megosztásában). Ilyen körülmények között az említett ingatlannak felperes kizárólagos tulajdonakénti elismerése, de különösen még a használatról való minden ellentételezés nélküli lemondás is (illetve az ellentételezés iránti per megszűnte-
- 48/49 -
tésére vonatkozó alperesi jognyilatkozat) - e joglemondás esetleges nem vagyoni indokoltsága nélkül - az alperes érdekeit, legalábbis beszámítási képességgel bíró megítélés szerint súlyosan sérti. E következtetéssel szemben a felperes arra, hogy 500.000 forintot az alperesnek átadott, alappal nem hivatkozhat. A felek ugyanis még az ingóságukat sem osztották meg és - ellentétben a későbbi nyilatkozataival - a felperes keresetlevelének adatai szerint az említett összeget a felperes az alperesnek az ingóságok értékkülönbözeteként adta.
Ami most már az alperes állapotával kapcsolatos egyéb bizonyítási anyag mérlegelését kifogásoló felperesi érveket illeti, a felek közös nagykorú gyermekének tanúvallomásával is alátámasztott, kiegészített igazságügyi pszichiátriai és pszichológiai szakértői véleményben foglaltak - az alperes belátási képességének a szerződések megkötésekori (az egyoldalú jognyilatkozatok megtételekori) hiányát kellően alátámasztják. Ezért téves az a felperesi érvelés, hogy a jogerős ítélet az alperes cselekvőképtelenségét egyedül a szakértői véleményre alapozottan állapította meg. Az eljárt bíróságok a bizonyítékok összevetett, logikai hibától, ellentmondástól és iratellenességtől mentes értékelésével foglaltak állást akként, hogy az alperes belátási képessége a szerződések megkötésekor, illetve az egyoldalú jognyilatkozata megtételekor teljesen hiányzott. Ez a megállapítás a felek közös gyermekének teljes vallomásához képest sem iratellenes vagy nem egyoldalú értékelés. A bíróságok ugyanis nem azt állapították meg, hogy az alperes a felperes lelki terrorja alatt élt, és az alperes saját akaratával szemben a felperesi befolyásnak engedelmeskedett hanem azt, hogy az alperesnek az ügyei viteléhez szükséges önálló belátási képessége teljesen hiányzott. Ez a megállapítás pedig összhangban van a tanúvallomás idézett azon részével, amely szerint bár az alperes szavakat olvasni tudott, de a tudata a szöveg összefüggéseit nem fogta át, a szövegek jelentéstartalmát nem értette meg. Ennek megfelelő volt a vele való kommunikáció is, amelynek lehetősége - amikor egyáltalán az alperessel kommunikálni lehetett - elvont dolgokra nem, csak a legegyszerűbb, kézzel fogható dolgokra terjedt ki.
A perben aggálytalanként elfogadott szakértői véleményt a felperes alaptalanul kifogásolja. A pszichiáter szakértő, aki az alperes affektív megbetegedését és ebből adódóan a belátási képessége hiányát megállapította, a szakvéleményét az alperes kórelőzményének ismeretében és a szakmai tudására alapozva alakította ki. A szakvéleménye vizsgálati részében 14. pontban az alperes kórelőzményeit a szakértő részletezte és a véleményét kifejezetten az ún. hosszmetszeti képre, tehát az előzményekre is alapozta. A szakvéleményében, illetőleg annak kiegészítésében a szakértő kellő és elfogadható magyarázatát adta annak, hogy miután az alperes belátási képességének-cselekvőképességének a megítélése a kezelései során egyszer sem volt a kezelőorvosok feladata, mindig csak az éppen aktuális panaszra terjedt ki a diagnosztizálás. Nincs tehát a szakvéleményben az orvosi dokumentációkkal szembeni ellentét. Az, hogy az alperes pszichés-mentális állapotát az egyébkénti kezelései során miért nem tárták fel mélyrehatóbban és részletesen, a jelen per elbírálása körén kívül eső kérdés. Jelentősége annak van, hogy kezeletlen mentális
- 49/50 -
állapota miatt a gyermekkorától süketnéma alperesnek - megfelelő általános iskolai oktatása és szakmunkás képzése után, illetőleg mellett sem - az önálló akarat kialakítására egyáltalán alkalmas az ügyei önálló viteléhez szükséges belátási képessége évek óta, de legalábbis 2003. december 11-én megkötött szerződés aláírásakor és azt követően hiányzott, illetőleg hiányzik. Eszerint alakult a magatartása és a cselekvéssorozata is, amelynek a jelen per elbírálása szempontjából az a lényege, hogy - a felek nagykorú gyermekének tanúvallomása szerint is - az ügyei vitelében az életközösség megszűnéséig teljesen a házastársára, majd utóbb az édesanyjára hagyatkozott. Nyilván ezért sem merült fel a gondnokság alá helyezésének a szükségessége.
A felperes felülvizsgálati kérelmének az indokolására tekintettel a Legfelsőbb Bíróság még arra mutat rá, hogy önmagában az a körülmény, miszerint több perben az alperes személyesen járt el, és sem a bíróságok, sem a jelenlegi tartózkodási helyéül szolgáló intézmény alkalmazottai nem észlelték az alperes ügyei viteléhez szükséges belátási képességének a hiányát, a részítéleti döntés jogszerűtlenségét még nem támasztja alá. A jelen per az első olyan per, illetőleg alkalom, amikor a középpontban az alperes cselekvőképessége áll, amelyről a felülvizsgálati kérelemmel támadott jogerős részítélet határozott.
A kifejtetteknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság részítéletét hatályában fenntartotta. (Legf.Bír. Pfv.II.20.111/2011. szám)
A 2007. május 25-én elhunyt örökhagyónak - az I. rendű alperes a gyermeke, a felperes az unokája. A perbeli ingatlan 1/2 részben az örökhagyó, 1/2 részben az özvegyi jogával terhelten az I. rendű alperes tulajdona volt. Az örökhagyó a 2003. december 4-én kelt, ügyvéd által szerkesztett és ellenjegyzett végrendeletében általános örökösévé a felperest nevezte; meghagyta, hogy eltemettetéséről a helyi szokások szerint gondoskodjon. A végrendeletben rögzítettek szerint az unokája gondoskodását és iránta tanúsított szeretetét ily módon kívánja viszonozni. A végrendelet 6. pontja szerint az I. rendű alperest az öröklésből kizárta.
A 2004. szeptemberében kórházi kezelés alatt álló 84 éves örökhagyónál agylágyulást, érelmeszesedést és szellemi leépülést állapítottak meg. Gondnokság alá helyezését javasolták: véleményezve, hogy önálló életvitelre, döntéshozatalra nem képes. 2004. novemberében tíz napig az alpereseknél lakott, akikkel hazatérését követően, 2004. december 14-én ügyvéd által szerkesztett és ellenjegyzett okiratba foglalt tartási szerződést kötött. A szerződésben a tartása és gondozása ellenében a fent megjelölt mezőnyárádi ingatlanon fennálló 1/2 tulajdonjogát átruházta az alperesekre, akiknek a tulajdonjogát a földhivatal tartás jogcímén 1/4-1/4 arányban az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezte.
A tartási szerződés szerint az alperesek a saját lakásukban vállalták az örökhagyó tartását, ápolását, gondozását, gyógykezelését és illő módon való eltemettetését.
- 50/51 -
Azt rögzítették, hogy szerződésben vállalt kötelezettségeiknek már öt éve eleget tesznek, az örökhagyó a nyugdíjával a jövőben is szabadon rendelkezhet.
Az örökhagyónak a szerződéskötés napján kelt - az okiratot szerkesztő ügyvéd által készített - feljelentése alapján a felperes ellen nyomozás indult, amiatt, hogy az örökhagyó utolsó havi nyugdíját és megtakarított pénzét felvette, azzal sajátjaként rendelkezett, az ingatlanából különböző ingóságokat vitt el. A nyomozati eljárás során kirendelt igazságügyi elmeorvos szakértő az örökhagyó személyes vizsgálata és a rendelkezésre álló orvosi iratok alapján azt állapította meg, hogy az örökhagyónak a vizsgálat idején, valamint a feljelentés napján - 2004. december 14-én - hiányzott az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége. A nyomozóhatóság tájékoztatása alapján a gyámhivatal által indított gondnokság alá helyezés iránti perben kirendelt igazságügyi elmeorvos szakértőnek a korábbi szakértői véleménnyel egyező megállapítása szerint az örökhagyó önálló életvezetésre, ügyei önálló vitelére nem képes, belátási képessége, szellemi fogyatkozása miatt tartósan, teljes mértékben hiányzik, állapotában javulás nem várható. A M. Városi Bíróság 2006. április 4-én jogerőre emelkedett ítéletével az örökhagyót cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezte.
A 2005. májusától ismételten otthonában élő örökhagyó gondnokául a felperest nevezték ki, aki időnként elvitte magához, de a hétköznapok során rendszeresen a szomszédasszony gondoskodott róla. Ez az alperesek megbízásából történt, akik egy-két havonta látogatták az örökhagyót. Az örökhagyó nyugdíja 2005. januárjától az I. rendű alperes számlájára került átutalásra.
Az örökhagyó tartási szerződéssel le nem kötött ingó és ingatlan hagyatékát a közjegyző végzésével végrendeleti öröklés jogcímén a felperesnek adta át, osztályos egyezség alapján 400.000 forint takarékbetétben elhelyezett összeg az I. rendű alperes tulajdonába került.
A felperes keresetében a tartási szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte arra hivatkozással, hogy az örökhagyó a szerződés megkötésekor belátási képességgel nem rendelkezett, emiatt a jognyilatkozata semmis [Ptk. 17. § (1) és (2) bekezdés]. Kérte az eredeti állapot helyreállítása körében az alperesek 1/4-1/4 tulajdonjogának törlését, valamint öröklés jogcímén a tulajdonjoga bejegyzését.
Az alperesek érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Hivatkozásuk szerint a Ptk. 17. § (3) bekezdése értelmében gondnokság alá helyezés nélkül is cselekvőképtelen nagykorú személy jognyilatkozatát cselekvőképtelenség miatt nem lehet semmisnek tekinteni, ha tartalmából és a körülményekből arra lehet következtetni, hogy a jognyilatkozat a fél cselekvőképessége esetén is indokolt lett volna.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az örökhagyó és az alperesek között 2004. december 14-én létrejött tartási szerződés érvénytelen. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Megkeresni rendelte a körzeti földhivatalt a tulajdonjogban bekövetkezett változás eredeti állapot helyreállítása címén való átvezetése iránt, amelynek tűrésére kötelezte az alpereseket.
- 51/52 -
A perben kirendelt igazságügyi elmeorvos szakértői véleményét ítélkezése alapjául elfogadta, figyelemmel arra, hogy annak megállapításai az eltartott személyes vizsgálatán alapultak. Állásfoglalása szerint a tartási szerződés a Ptk. 17. § (2) bekezdése alapján érvénytelen, mert a szerződés megkötésekor az örökhagyónak teljes egészében hiányzott az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége. Nem látta alkalmazhatónak a Ptk. 17. § (3) bekezdésének az alperesek által hivatkozott szabályát, mert az I. rendű alperest jogszabályon alapuló tartási kötelezettség is terhelte, ezért szerződéskötésre nem volt szükség. További megállapítása szerint a tartási szerződés egyébként sem ment teljesedésbe. Ezt támasztja alá az a körülmény is, hogy az örökhagyó néhány hónap elteltét követően visszaköltözött otthonába. Az eltartott gondozása K. Z.-né és a felperes által valósult meg.
Az alperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, a felperes keresetét - teljes egészében - elutasította. Álláspontja szerint a felperes a Ptk. 17. § (1) és (2) bekezdésére alapítottan a szerződés semmisségének megállapítása iránt perindításra nem jogosult, ugyanis az eltartott halála miatt "fogalmilag kizárt", hogy az eltartottnak bármilyen érdeke fűződjön a tartási szerződés érvénytelenségének megállapításához, azért is, mert a szerződés semmisségére csak a cselekvőképtelen szerződő fél érdekében lehet hivatkozni. Amennyiben a felperes perbeli legitimációja fennállna, úgy a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy az eltartott érdekeit sértette a tartási szerződés. E kötelezettségének azonban nem tett eleget. Indokolása szerint kétségtelen, hogy az I. rendű alperesnek mint leszármazónak a szülővel szemben törvényen alapuló tartási kötelezettsége van, az eltartott érdekét azonban hatékonyabban szolgálja a visszterhes szerződés keretében biztosított tartása, gondozása. E körben utalt arra is, hogy a II. rendű alperest törvényen alapuló tartási kötelezettség nem terhelte. A rendelkezésre álló aggálytalan elmeorvosi szakvélemények alapján, a bizonyítékok értékelésével - álláspontja szerint - helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az örökhagyó a szerződés megkötésekor belátási képességgel nem rendelkezett. Azonban úgy ítélte meg, hogy cselekvőképessége esetén is indokolt volt a jognyilatkozat megtétele: az örökhagyó érdeke éppen az volt, hogy visszterhes szerződéssel gondoskodjon a tartásáról, gondozásáról. A felperes keresetét ezért a Ptk. 17. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazásával is alaptalannak találta.
A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Hivatkozása szerint a másodfokú bíróság az irányadó jogszabályokból [Ptk. 16/A. § (1) bekezdés, 17. § (3) bekezdés] téves jogi következtetést vont le. E jogszabályi rendelkezések helytelen-jogszabálysértő - értelmezésével tévesen állapította meg, hogy a szerződés semmisségére az eltartott halálát követően a jogutód, az eltartott érdekeire alapítottan már nem hivatkozhat ("az fogalmilag kizárt"). A Ptk. 17. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazhatóságának vizsgálata körében az elsőfokú bíróság a bizonyítékok okszerű mérle-
- 52/53 -
gelésével helytálló következtetésre jutott annak kimondásakor, hogy a jognyilatkozat az örökhagyó cselekvőképessége esetében sem lett volna indokolt.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
A Legfelsőbb Bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a másodfokú bíróság a jogszabályok értelmezésével helyesen jutott-e arra a következtetésre, hogy az örökhagyó jogutódja cselekvőképtelenségen alapuló semmisségre nem hivatkozhat, perbeli legitimáció hiányában a szerződés semmisségének a Ptk. 17. § (1) és (2) bekezdésére alapított megállapítása iránti kereset előterjesztésére a Ptk. 16/A. § (1) bekezdése értelmében nem jogosult, az az örökhagyó halála miatt fogalmilag kizárt.
A Ptk. 234. § (1) bekezdése szerint a semmis szerződés érvénytelenségére - ha a törvény kivételt nem tesz - bárki határidő nélkül hivatkozhat. A Ptk. 16/A. § (1) bekezdése a fogyatékos cselekvőképességre, mint semmisségi okra hivatkozás tekintetében az általános szabály alól csak annyiban állapít meg kivételt, hogy a cselekvőképtelenségen alapuló semmisségi okra kizárólag annak érdekében (relatív semmisség) lehet hivatkozni, akinek a cselekvőképessége fogyatékos. A relatív semmisség tehát azt jelenti, hogy az ellenérdekű szerződéskötő fél a másik szerződő fél cselekvőképességének hiányára - fogyatékosságára - mint semmisségi okra nem hivatkozhat. A semmisségre hivatkozás joga viszont a szerződést kötő - a sérelmet szenvedett - feleket és más jogosítottakat - a jogutódokat - a Ptk. 234. § (1) bekezdése szerint a szerződés megkötésétől kezdődően megilleti.
A másodfokú bíróság a jogerős ítéletében helytelen álláspontot foglalt el annak kimondásával, hogy az eltartott érdekeire történő hivatkozás - annak halála miatt - fogalmilag kizárt. A felperes a felülvizsgálati kérelmében alappal hivatkozott arra, hogy a másodfokú bíróság a Ptk. 16/A. § (1) bekezdésének alkalmazhatósági körét kizárólag a szerződést kötő félre korlátozza. A jogszabály azonban ilyen korlátozó rendelkezést nem tartalmaz, mert az öröklés a Ptk. 598. §-ában foglalt rendelkezés szerint egyetemes jogutódlás. Az örököst tehát megilletik mindazok a jogok, amelyek a jogelődjét megillették. Az örökhagyó 2003. december 4-én kelt írásbeli magánvégrendeletében általános örököséül a felperest nevezte meg, így a felperes e képességéhez kétség nem fér. A felperes ezért - mint más jogosított - jogszerűen lépett fel az alperesekkel szemben a jogelődje által kötött szerződés semmisségének megállapítása iránt. A másodfokú bíróság jogszabályi rendelkezés hiányában szűkítette a cselekvőképtelen fél jognyilatkozatának semmissége megállapítására jogosult alanyok körét. A jogszabály megszorító értelmezésével, helytelenül jutott arra a következtetésre, hogy erre irányuló keresetet csak a szerződést kötő személy életében lehet előterjeszteni.
Abban az esetben pedig ha az volt az álláspontja, hogy a felperes kereshetőségi joggal - perbeli legitimáció - nem rendelkezik, minden további érvelése szükségtelen volt.
Az adott esetben - az előzőekben kifejtettek értelmében - a szerződés semmissége kapcsán a Ptk. 17. § (3) bekezdésében írott rendelkezés alkalmazhatóságának vizsgálata megkerülhetetlen volt. Eszerint a gondnokság alá helyezés nélkül cselekvőképtelen
- 53/54 -
nagykorú személy jognyilatkozatát cselekvőképtelenség miatt nem lehet semmisnek tekinteni, ha tartalmából és körülményeiből arra lehet következtetni, hogy a jognyilatkozat a fél cselekvőképessége esetén is indokolt lett volna.
A jelen perben azt kellett vizsgálniuk az eljáró bíróságoknak, hogy az örökhagyó jognyilatkozata a fennálló semmisségi ok folytán a Ptk. 17. § (2) bekezdése szerint érvénytelen-e, továbbá, hogy cselekvőképessége esetén - a szerződéskötés körülményeiből és a szerződés tartalmából alapján megállapíthatóan - érdekében állt-e tartási szerződést kötni, a jognyilatkozat megtétele indokolt volt-e.
Az adott ügyben e körben az elsőfokú bíróság döntését - a jogvita elbírálása szempontjából jelentős tényeket és körülményeket értékelve - kellően megindokolta, a bizonyítékokat okszerűen értékelte [Pp. 206. § (1) bekezdés, Pp. 221. § (1) bekezdés]. Az igazságügyi elmeorvos szakértői véleményt a Legfelsőbb Bíróság is aggálytalannak és alaposnak találta, azt ítélkezése alapjául elfogadta.
Az eljáró bíróságok helytállóan állapították meg, hogy az örökhagyó a szerződéskötés időpontjában - 2004. december 14-én - a jognyilatkozatát cselekvőképtelen állapotban tette meg. Ehhez mérten az elsőfokú bíróság megalapozottan, jogszabálysértés nélkül jutott arra a következtetésre, hogy a gondnokság alá helyezés nélkül cselekvőképtelen állapotú örökhagyó által megkötött tartási szerződés nem szolgálta az örökhagyó érdekeit.
Az adott helyzetben és az adott körülmények között azt kellett elbírálni, hogy az örökhagyó a saját szükségleteit helyesen mérte-e fel, képes volt-e a jognyilatkozatának jelentőségét, és annak jogkövetkezményeit felfogni. Annak van döntő jelentősége, hogy az örökhagyóról 2004. szeptemberét követően mind a felperes, mind pedig K. Z.-né rendszeresen gondoskodott. Tartása, ápolása, gondozása nemcsak ezt az időpontot követően, de ezt megelőzően is biztosított volt, amint ezt a tényt a végrendeletében rögzítette is. Végakaratával az unokája gondoskodását és iránta tanúsított szeretetét kívánta viszonozni. Az I. rendű alperesnek mint leszármazottnak törvényen alapuló tartási kötelezettségére, továbbá arra figyelemmel, hogy a Ptk. 590. § (1) bekezdése szerint közeli hozzátartozók között létrejött tartási kötelezettségből folyó kötelezettségek teljesítéséért ellenszolgáltatás nem jár, az következik, hogy a tartási szerződés megkötése szükségtelen volt. E körben nem érdektelen az a körülmény sem, hogy az örökhagyó és az I. rendű alperes között nem volt jó kapcsolat: az örökhagyó a végrendeletében az öröklésből kizárta az I. rendű alperest, 2005. januárjában haza is költözött. Mindezeket egybevetve a szerződés tartalmából és az ügy egyéb körülményeiből az elsőfokú bíróság helytállóan következtetett arra, hogy a jognyilatkozat a fél cselekvőképessége esetén sem lett volna indokolt. Következésképpen a Ptk. 17. § (3) bekezdésében foglaltak nem voltak alkalmazhatók.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság jogerős ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. (Legf. Bír. Pfv. I.21.176/2009. szám) ■
- 54 -
Lábjegyzetek:
[1] A szerző legfelsőbb bírósági tanácselnök.
Visszaugrás
