1. A neves spanyol szerző, aki egyúttal a civilisztika ismert művelője is, könyve második, jelentősen átdolgozott kiadásának - a munka első kiadásban 1986-ban jelent meg - előszavában a vallás, az ideológia és a politikai szervezet között fennálló szoros kapcsolatot hangsúlyozza. Ebből következik az, hogy a könyv olyan olvasótábor számára íródott, amely érdeklődik az állam és a vallás (religio) igen bonyolult kérdése iránt. José A. Alvarez Caperochipi munkája nem apologetikus jellegű. A pamplonai egyetemen oktató szerző célja az, hogy áttekintse a reformáció hatását a modern történelemben. Ennek következménye az is, hogy a teológia a szerző számára elsősorban eszköz-jellegű.
2. A négy részre tagolódó könyv első fejezetében Caperochipi a reformáció és a modern világ keletkezésének bonyolult kapcsolatrendszerét elemzi. 1983-ban jelent meg a szerző tollából a "La propiedad en la formación del Derecho Administrativo" (Pamplona, 1983.) című munka, melyben a tulajdont a közigazgatási jog formálódása vonatkozásában vizsgálja. Már ebben a művében rámutat Caperochipi arra, hogy a modern jog és a modern állam igen szoros összefüggésben van a lutheri koncepcióval. Luther ugyanis az, aki a reformáció elindításával mintegy minden vonalon - s így a jog és az állam területén is - elindította a hagyományos koncepciók ellen irányuló átfogó küzdelmet. A lutheranizmushoz szervesen kapcsolódik - lényegében véve hasonló ideológiai alapokon - a kálvini reformáció. Kálvin művével kapcsolatban a szerző hangsúlyozza, hogy az, összevetve a lutheri oeuvre-rel, nagyobb mértékben jogi relevanciájú. Luther ugyanis döntően teológus, aki minden jogi jelenséget ellenszenvesnek és negatívnak tart. Kálvin vele ellentétben jogász, aki híjával van egy autentikus teológusi képzettségnek. Luther legalább olyan mértékben veti el a jogot, mint Arisztotelészt és a metafizikát. Az Egyház elleni kritikája az intézményes Egyház, a jogi alapokon felépülő Egyház kritikája.
Kálvin lényegében olyan pontokon revideálja a lutheri koncepciót, amelyek akadályozzák a gyakorlatban a társadalmi rend kialakítását, megszervezését és fenntartását. Ilyen értelemben a kálvinizmus nem jelenti a lutheranizmus elvetését. Sokkal inkább arról van szó, hogy Kálvin a lutheranizmus, a lutheri tanok jogi alapjait teremti meg, pontosabban azokat jogi alapokra helyezi. A szerző a továbbiakban Luther személyiségét elemzi, rámutatva arra, hogy a nagy reformátor korának követelményeivel - politikai és szociális vonatkozásban egyaránt - adekvát módon gondolkozik és cselekszik. A lutheri reflexió az intézményesült egyház korrupciója ellen irányul döntően. Hangsúlyozza Caperochipi azt, hogy Luther igen sok tekintetben magán viseli a német etnikumhoz való tartozása tipikus jegyeit. Alvarez Gutierrez tanulmányára támaszkodva a szerző elemzi - főbb vonásokban - a lutheri ideák "továbbélését" és azok kisajátítását" elsősorban a nemzetiszocialista ideológia által. Attribútuma, jellegzetes vonása Luther személyiségének az, hogy nem áll szándékában egy szociális mozgalom élére állni. Diametrálisan ellentétes Kálvin személyisége, aki már pusztán származásánál és neveltetésénél fogva is mintegy "predestinált" arra, hogy a Reformáció kérdésében Lutherétől eltérő nézeten legyen. Az orléansi egyetemen jogi tanulmányokat folytató Kálvin nézeteinek formálódására jelentős hatással van Andreas Alciatus (1492-1550), aki köztudottan a sztoikus tanok híve. Kálvin első munkája Seneca "De dementia" kommentálása, ami önmagában véve is mutatja a nagy reformátor klasszikus szerzők művei iránt tanúsított érdeklődését. Caperochipi szerint egyáltalán nem tekinthető véletlen körülménynek az, hogy a keresztény világ átfogó, formális természetű reformjának kezdete éppen egy jogászhoz kapcsolódik. Nézete szerint Kálvin mindig is ragaszkodott az állam és az egyház elválasztásának (separatio) gondolatához és ilyen módon nem is kívánt a maga számára politikai természetű hatalmat. Luther és Kálvin között a különbség leginkább abban mutatkozik, hogy Kálvinnál az életművet az egyház szervezése alkotja, míg ezt a kérdést Luther csupán marginálisnak tekinti.
3. Külön alfejezetben foglalkozik a szerző a reformáció jogi alapjainak megteremtésével, pontosabban annak igen komplex folyamatával. Caperochipi alapvetően két fázist különböztet meg a Reformáció történetében, annak hosszú kibontakozási, fejlődési folyamatában. Az egyik szakaszt a liturgikus reform
- 462/463 -
jelenti. A másik fázis a szociális átalakulása igencsak bonyolult szakasza. A továbbiakban a szerző a "sola Scriptura" kérdését, mint a Reformáció egyfajta ontológiáját vizsgálja. Hangsúlyozza azt, hogy ennek a princípiumnak az elfogadása gyakorlatilag az Egyház tekintélyének erős háttérbeszorulásával egyértelmű. Talán részletesebb elemzést igényelt volna a "sola Scriptum" princípium történeti alapjainak, előzményeinek vizsgálata. Valójában a "sola Scriptum" elvének elfogadása jelenti a különböző protestáns egyházak körében a közös nevezőt. Caperochipi hangsúlyozza azt, hogy Kálvin Luther teológiáját bizonyos értelemben jogi alapokra helyezi. Kálvin kiemeli, hogy a család és az állam Isten eszközei, melyeknek célja a társadalmi rend megőrzése és fenntartása. Caperochipi nézete szerint Kálvin - a Voltaire-re visszanyúló communis opinio-tól eltérően - nem szándékozott Genfben egy teokratikus államot létrehozni. Kálvin ugyanis mindig respektálta a polgári hatóságokat, függetlenül azok konkrét politikai beállítottságától. Kálvin ugyanis államot Isten providenciális instrumentumának tekinti.
Végső soron ennek a koncepciónak alapján áll az a Harnack nevéhez fűződő tétel - gondolunk itt a berlini egyetemen 1899-1900-ban tartott, a kereszténység lényegét elemző előadássorozatára -, mely szerint Isten és a történelem, a vallás és a civilizáció, a hit és a gondolkodás (ráció), valamint az isteni igazságnak és az emberi rendnek a fogalma lényegét tekintve azonos. Ennek a gondolkodásnak ismeretesek az igen messzemenő, igen súlyos következményei.
A továbbiakban a szerző - jórészt Villey kutatásaira (La formation de la pensée juridique moderne, Paris, 1968.) támaszkodva - arra a következtetésre jut, hogy a lutheri politikai gondolkodás ülteti el a "német lélekben" a jogpozitivizmus csíráját. A jogpozitivizmus a vallásos hitre épít, amely a tekintély kultuszát eredményezi. Annyiban azonban mégis eltér a szerző nézete Villeytől, hogy megítélése szerint igazságtalan volna a németekre hárítani a teljes felelősséget ennek a gondolkodásmódnak a következményeiért.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
