A 2014-ben hatályba lépett új Polgári Törvénykönyv tanulmányozását és gyakorlati alkalmazását ma már nemcsak kommentárok és szakcikkek segítik, hanem örvendetes módon egyre több friss monográfia is. Ezek sorában különös figyelmet érdemel Tercsák Tamás 2018 novemberében a HVG-ORAC Kiadó gondozásában megjelent impozáns könyve, amely a hazai jogirodalomban a joggal való visszaélés kérdéskörének legteljesebb, sőt úgyszólván teljes körű feldolgozását adja.
Tercsák Tamás új könyvének fontos előzményét képezi a szerző 2003-ban megjelent azonos című monográfiája, amely az ELTE ÁJK tudományos kiadványaként látott napvilágot, nevezetesen a Kisfaludi András, a Polgári Jogi Tanszék akkori vezetője szerkesztésével 2000-ben (újra)indított "A Szladits Szeminárium Kiadványai" című sorozat második köteteként.[1] A most recenzeált kötet a Vékás Lajos akadémikus témavezetésével, többéves, jelentős részben külföldi tanulmányutak keretében elkészített, 2002-ben PhD-értekezés könyv alakban történt első megjelenéséhez képest második kiadásnak nevezhető. A szerző az eredeti szöveget ugyan nem dolgozta át, de az új kiadásban a 2003-as könyv szövegéhez két terjedelmes "postillát" csatolt.
Az első postilla egy kismonográfia terjedelmét igénybe véve "A joggal való visszaélés újabb bírói gyakorlatához" címmel az ezredforduló óta a joggal való visszaélés tárgyában keletkezett hazai bírósági határozatokat ismerteti, elemzi és értékeli (377-484. old.). Erre a második részre tekintettel a 2003-as monográfia "hatályosított" második kiadásáról beszélhetünk, jóllehet a hatályosítás corpus separatum formájában jelentkezik, minthogy a szerző a fentiekből is kitűnően az additamentumok szerves beépítésére nem vállalkozott.
A második postilla az első két, egymással szorosabban összefüggő részhez képest már egyfajta függeléket képez, amennyiben terjedelmes és alapos elemzést ad "Joggal való visszaélés a munkajogban" címmel az újabb hazai judikatúra ezen szegmentumáról (485-549. old.).
A könyv tehát három, formailag teljesen önálló részből áll. A három rész szekvenciája kétségtelenül tükrözi az általánostól a különös felé, másfelől a régebbitől az újabb felé haladás logikáját, ugyanakkor ebben a szekvenciában egyfajta "dekadencia" is megmutatkozik. Az első rész nemcsak terjedelmileg kiemelkedő, hanem tudományos szempontból is a munka legértékesebb része. Ebben az önmagában véve is teljes értékű monográfiát tartalmazó részben a külföldi, elsősorban német nyelvű (a német mellett főleg svájci) szakirodalom[2] és bírói gyakorlat ismertetése révén az összehasonlító jogi módszer színvonalas al-
- 283/284 -
kalmazása éppen úgy erősségként jelentkezik, mint ahogy a pandektisztikáig visszanyúló, sőt olykor az antik római jogi és középkori előzményekre is utaló dogmatörténeti ív is örvendetesen erőteljes.[3] Az újabb hazai bírói gyakorlatot feldolgozó második részben viszont már csak elvétve találhatók szakirodalmi hivatkozások, elsősorban Sárándi Imre 1965-ös monográfiájára, valamint a szerző saját monográfiájára. A legkisebb terjedelmű harmadik rész lábjegyzet-apparátusában szintén csak elvétve található szakirodalmi hivatkozás (a néhai szegedi munkajogász professzor, Nagy László 1978-as kommentárjára).
A recenzens kötelességének érzi előrebocsátani, hogy a recenzeált mű olyan gazdag, sokrétű és értékes szakmai tartalommal bír, hogy a jelen ismertetés keretében ennek a gazdagságnak még a jelzésszerű érzékeltetése sem tűnik lehetségesnek. A jelen recenzió már terjedelmi okokból is inkább csak a recenzens néhány benyomását rögzítheti, mégpedig leginkább azzal az igénnyel, hogy felkeltse az érdeklődést a kiváló opus iránt.
Tercsák Tamás könyvét a Bevezetésben in medias res jelleggel három parádés jogeset ismertetésével kezdi. Először egy 1910-ben közzétett német Reichsgericht-ítélettel foglalkozik, majd a Lordok Házának egy 1895-ös határozatára tér át, hogy aztán egy 1916-ban közzétett németországi (kieli) ítélet ismertetésével adja meg a monográfia alaphangját.[4]
A könyv első, monografikus része - amely tulajdonképpen a 2003-as monográfia változatlan utánnyomásának tekinthető - maga is három részre oszlik. A szerző először elméleti alapozásként az alanyi jog fogalmának tudományos kifejtését adja (34-124. old.), a második részben a joggal való visszaélés dogmatikáját fejti ki rendkívüli alapossággal és gazdagsággal (125-292. old.), végül a joggal való visszaélés hazai bírói gyakorlatát ismerteti és értékeli nagyjából az ezredfordulóig (293-357. old.).[5]
Mint Vékás Lajos akadémikus ajánlása megállapítja, a szerző az elméleti alapozás körében az alanyi jog fogalmából és annak határaiból indul ki, hogy erre a szilárd alapra építhesse a joggal való visszaélés dogmatikáját.[6] Az alanyi jog elmélettörténetével foglalkozó rész egy kismonográfia terjedelmével és igényességével elemzi ezt a fontos kérdéskört. Vékás Lajos ezt a megoldást arra utalva üdvözli, hogy a magyar Ptk.-ban - mind az 1959-es, mind az új kódexben - a joggal való visszaélés tilalma az alapelvi rendelkezések között kapott helyet, és ezzel összefüggésben a tilalom az egész polgári jogra, elvileg az összes alanyi jog gyakorlására kiterjed. Ez a megoldás, mint erre Vékás Lajos is utal, a jelentős nyugati kódexek közül a svájci polgári törvénykönyv megoldását, nevezetesen a ZGB 2. cikkelyének 2. bekezdését követi, amely szerint a törvény nem védi a joggal való nyilvánvaló visszaélést.[7]
Megjegyzendő, hogy a svájci ZGB 2. cikkelyének 1. bekezdése a jóhiszeműség és tisztesség (Treu und Glauben) elvét szögezi le, amely cikkelynek nincs is több bekezdése.[8] A 3. cikkely a szubjektív jóhiszeműség (guter Glaube) vélelmét mondja ki. Az alapelvi rendelkezéseknek ezt a triászát majdnem szó szerint átvette az 1928-as Magánjogi törvénykönyvjavaslat,[9] amely éppen a joggal való visszaélés tekintetében befolyásolta leginkább az 1959-es Ptk. bevezető rendelkezéseit, amennyiben utóbbiak közé az objektív bona fidesnek csak a szocialista parafrázisa kerülhetett be, a szubjektív bona fides vélelmét pedig a Ptk. megalkotói kimondottan elvetették.[10]
A szerző horizontja azonban e helyütt is sokkal szélesebb, mintsem hogy csak az Mtj.-re gyakorolt svájci hatást konstatálná. A külföldi irodalomból részletesen ismerteti a pandektisták (főként Windscheid és Jhering), valamint Duguit és Lundstedt alanyi jogról szóló elméleteit.[11]
Az alanyi jog fogalmát tárgyaló régebbi hazai szakirodalomból a szerző Szászy-Schwarz Gusztáv, Moór Gyula, Szladits Károly, Villányi (Fürst) László és Szászy István teóriáit tekinti át.[12] A klasszikus magyar magánjogi koncepciók közé sorolja Kauser Lipót 1956-ban keletkezett
- 284/285 -
kandidátusi értekezését is, amelyet érdemben nem használt fel, de amelyet viszonylag részletesen annotál.[13]
Nagy figyelmet szentel a szerző a téma szocialista jogirodalmának is, különös tekintettel a szovjet jogirodalomnak, valamint Sárándi Imre 1965-ben megjelent monográfiájának,[14] amely Tercsák művének alkalmasint a legjelentősebb és ma is aktuális hazai szakirodalmi előzményét képezi.[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
