Magyarország Alaptörvénye a XVII. cikk (3) bekezdésében rögzíti, hogy minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez.
A 19. cikk (1) bekezdés második mondata szerint anyaság, betegség, rokkantság, fogyatékosság, özvegység, árvaság, és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult, amelyet Magyarország szociális intézmények és intézkedések rendszerével valósít meg.
Jelen cikk célja annak bemutatása, hogy ezen Alaptörvényben meghatározott jogok mennyiben valósulnak meg a gyakorlati életben.
A tanulmány megírásának alapját egy konkrét eset képezi az alábbi tényállással: a munkáltató a munkavállalót bolti eladó munkakörben foglalkoztatta. A munkavállaló a terhessége 29. hetében bejelentette a munkáltatónak, hogy orvosi javallatra fokozott pihenésre és kíméletre szorul, ezért kérte, hogy a munkáltató számára az egészségi állapotának megfelelő munkakört ajánljon fel. Kérését a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 60. §-ára alapította, amely szerint a munkavállaló számára az egészségi ál-
- 24/25 -
lapotának megfelelő munkakört kell felajánlani, ha várandóssága fennállása, a gyermek egyéves koráig a munkaköri alkalmasságára vonatkozó egészségügyi vélemény alapján a munkakörében nem foglalkoztatható. Munkavégzés alól fel kell menteni, ha egészségi állapotának megfelelő foglalkoztatásra nem képes.
A munkáltató a munkavállaló megkeresésére azt a tájékoztatást adta, hogy álláspontja szerint a munkavállaló által közölt állapot veszélyeztetett terhességnek minősül, amely önmagában eredményezi a keresőképtelenséget, amiből kifolyólag táppénz igénybevételére jogosult a munkavállaló.
Az ügyben a felek megegyezésre nem tudtak jutni, ezért a munkavállaló az illetékes munkaügyi felügyelőség felé beadvánnyal élt, és eljárást kezdeményezett arra hivatkozással, hogy a munkáltató a foglalkoztatással összefüggő kötelezettségének nem tesz eleget. Az eljárás eredményeképpen a munkaügyi felügyelőség részéről a munkáltató elmarasztalására nem került sor, tekintettel arra, hogy a felügyelőség álláspontja szerint az adott ügy kívül esik a jogszabályban meghatározott hatáskörén. Ebből adódóan felmerül a kérdés, hogy
1. Biztosítja-e az Mt. a várandós nők védelmét a terhességük időtartama alatt?
2. Az Mt. 60. §-ában előírt szabály elégséges-e a védelem érvényesüléséhez?
3. Hatósági szinten megfelelő-e a várandós nők védelme, azaz a jogszabályban rögzített védelem kikényszeríthető-e a gyakorlatban?
Előrebocsátandó, hogy az utolsó kérdésre a konkrét ügy kapcsán már választ lehetne adni (nevezetesen: a jogszabályban rögzített védelem a gyakorlatban nem érvényesül), azonban ehhez kapcsolódóan indokolt felvetni azt, hogy ennek mi lehet az oka, azaz jogalkotási vagy jogértelmezési anomáliára vezethető-e vissza.
Hipotézisem az, hogy az adott konkrét szituációra nézve az Mt. 60. §-a nem biztosít kellő védelmet, mivel más jogszabályok (így például az egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény - Ebtv.) egyes szakaszainak eltérő, illetőleg ellentétes tartalma lehetőséget biztosít a munkáltatónak arra, hogy kibúvót találjon a jogszabályi kötelezettsége alól. A kérdés súlyát, illetőleg a várandós nők kiszolgáltatottságát tovább növeli az, hogy figyelemmel a terhesség ideiglenességére, a gyermeket várók esetében a jogszabálysértő munkáltatói intézkedések nagyobb látenciát mutatnak, hiszen a munkavállalók még az általánosnál is ritkábban fordulnak a jogaik védelme érdekében hatósághoz vagy bírósághoz, mivel mire az eljárás lefolytatódik, az adott jogszabálysértő szituáció a gyermek születése folytán okafogyottá válik.
A felvetéshez köthetően további kérdésként tehető fel az is, hogy a várandós nők védelmét érintő jogszabályi inkoherencia csak a fentebb vázolt területen jelenik meg, avagy a jogalkotó mulasztása általános jelleggel kimondható. Ennek cáfolásához vagy igazolásához érintőlegesen szükségessé válik a hazai szabályokon túlmenően a nemzetközi környezet áttekintése azon célból, hogy esetlegesen azon jogforrások (vagy döntések) között található-e olyan, amely megoldást nyújthatna az adott problémára.
A várandós nők védelmével kapcsolatban megállapítható, hogy mind a hazai joganyag, mind pedig a nemzetközi normarendszer kiterjedt szabályokat tartalmaz a terhes védelme érdekében. (Sipka Péter: A munkáltatói kárfelelősség alakulása a bírói gyakorlat tükrében, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2015., 31. o.) Magyarországon a kiindulási pontot az Alaptörvény jelenti, annak XVII. és XIX. cikke rendelkezik arról a konkrét jogról, amelyet az emberi méltósághoz való jog egyik formájaként értelmezhetünk, nevezetesen az anyaság esetére nyújtott védelmet. A várandós nők védelme azonban nemcsak az Alaptörvényben, hanem a Munka Törvénykönyvében, valamint a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvényben (Mvt.) is megtalálható, konkrét rendelkezések formájában.
Az Mt. kapcsán általánosságban elmondható, hogy a jogszabály a várandós nőket kiemelten védett csoportként kezeli, több esetben (munkaidő, pihenőidő szabályai, felmondási védelem, munkaerő-kölcsönzés egyes szabályai stb.) szűkítő, illetőleg kifejezetten tiltó rendelkezéseket tartalmaz a foglalkozatásukkal kapcsolatosan. Ennek egyik konkrét megjelenése a jelen cikkben vizsgált Mt. 60. §-ában foglalt azon kitétel, miszerint a munkáltató köteles a munkavállaló számára terhességére tekintettel olyan munkakört felajánlani, ami az adott helyzetére megfelel. Amennyiben ilyen munkakört nem tud felajánlani, úgy a munkavégzés alól fel kell menteni, a felmentés idejére az alapbére illeti meg.
Az Mt.-vel összhangban az Mvt. is kiemelten kezeli a várandós nőket, mint védett csoportot. A törvény a 87. § 8/A. pontjában meghatározza a sérülékeny csoport fogalmát, amely szerint sérülékeny csoport az a munkavállalói kategória, amelybe tartozó munkavállalókat testi, lelki adottságaik, állapotuk következtében a munkavégzéssel összefüggő kockázatok fokozottan fenyegetnek, illetve akik maguk is fokozott kockázatot jelenthetnek munkavégzésük során (pl. fiatalkorúak, terhes, nem régen szült, anyatejet adó nők és szoptató anyák, idősödő, megváltozott munkaképességűek).
Ezen két jogszabályi hely együttes értelmezéséből az következik, hogy a munkáltatónak nemcsak az Mt., de az Mvt. alapján is kifejezett kötelezettsége a várandós nők védelme és az egészséget nem veszélyeztető biztonságos munkakörülmények biztosítása. Mindezekből tehát különösebb további elemzés nélkül megállapítható lenne az, hogy a legfontosabb foglalkoztatásra vonatkozó törvények figyelembe veszik és deklarálják a védett csoport különleges jogait, azaz Magyarország kellő szinten és széleskörűen szabályozza az adott kérdést.
Ugyanakkor ha kilépünk a munkajog szűken vett világából, és tágabb viszonyrendszerben vizsgálódunk, könnyen beláthatjuk, hogy ezen idilli állapot csak látszólagos. A fentebb már hivatkozott egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (Ebtv.) 44. §-a meghatározza a keresőképtelenség fogalmát. Eszerint keresőképtelen az is, aki terhessége, illetőleg szülése miatt nem tudja munkáját ellátni, és terhességi
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
