A katolikus egyházi büntetőjog azokra a cselekményekre alkalmazható, melyek "a legalább meghatározatlan kánoni szankcióval ellátott törvény külső és erkölcsileg beszámítható áthágását" jelentik.[1] A büntetőeljárás megindítását azonban megelőzi annak mérlegelése, hogy ténylegesen megvalósult-e a kánoni szankcióval ellátott törvény előbb említett megsértése, és ha igen, akkor elengedhetetlen-e az igazságosság helyreállításához, az elkövető megjobbításához, a kár elhárításához és a további hasonló cselekmények megelőzéséhez a büntetőeljárás lefolytatása, vagy az ordinárius más eszközzel is élhet. Ezt nevezzük előzetes vizsgálatnak.[2]
"Si delictum nec notorium sit nec omnino certum, sed innotuerit sive ex rumore et publica fama, sive ex denuntiatione, sive ex querela damni, sive ex inquisitione generali ab Ordinario facta, sive alia quavis ratione, antequam quis citetur ad respondendum de delieto, inquisitio specialis est praemittenda ut constet an et quo fondamento innitatur imputatio."[3] Ezzel a kijelentéssel nyitja meg a CIC (1917) a büntető eljárást megelőző vizsgálat tárgyalását, amely a "De inquisitione" cím alatt, az eljárásokról szóló IV. könyv I. részében került kifejtésre, az 1939-1946. kánonokban.[4] A CIC (1983) az 1717-1719. kánonokban szabályozza ezt a kérdést. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóak a fogalmazásbeli különbségek a két kódex között, nem beszélve az eljárásban résztvevő személyekről és kompetenciájukról, mégis az új CIC-ben szereplő "De praevia investigatione" lényegileg hasonló jellegzetességekkel rendelkezik, mint a "De inquisitione" a CIC (1917)-ben. Éppen ezért, a következőkben a hatályos jog kifejtését, a régi jogra figyelemmel végezzük, hiszen annak kiforrott kazuisztikája nagyban segítheti a jelenlegi joggyakorlatot.
Az előzetes vizsgálatnak kifejezett feladata, feltárni a tényeket (az azokhoz kapcsolódó egyházfegyelmi előírásokkal összevetve), a körülményeket és a beszámíthatóságot.[5] Ennek alapján az ordinárius, azaz nemcsak a megyéspüspök, eldöntheti, hogy ténylegesen valószínű-e a büntetendő cselekmény elkövetése; indítható-e, és indít-e büntetőeljárást; peres eljárást vagy közigazgatási eljárást indít-e; vagy szükséges-e a büntetőeljárástól eltérő, más megelőző, vagy adminisztratív intézkedés.[6] Éppen ezért az előzetes vizsgálatnak, ahogyan azt Fernando Loza, a Navarrai Egyetem professzora is megfogalmazza, sajátosan közigazgatási jellege van.[7] A feltárt tények és jogi helyzet megteremti a lehetőséget az elöljárónak a megfontolt mérlegelésre, hiszen elképzelhető, hogy a vizsgált eset súlyosan veszélyezteti az egyházi közjót, az egyház küldetését és a krisztushívők hitét. Az ilyen jellegű veszély azonnali intézkedést kíván az arra illetékes ordináriustól. Hangsúlyozzuk azonban, hogy az említett előzetes vizsgálati szakaszban még nem büntetőjogi intézkedésről van szó, hanem információgyűjtésről, amely egyes esetekben büntetőeljárás lefolytatása nélkül is, közigazgatási intézkedés megtételére szoríthatja az ordináriust, a lelkek java érdekében.
Az előzetes vizsgálat elrendeléséhez szükség van arra, hogy vád
- 51/52 -
(accusatio) fogalmazódjon meg, egy adott személy valamely cselekedetével, vagy mulasztásával szemben. Ez a vád lehet hivatalos (akár helyi elöljáró, vizitátor, stb. által) vagy magán, de mindenképpen olyan büntetendő tettel kapcsolatban kell, hogy előterjesztésre kerüljön, amely nyilvános jellegű és bizonyítható.[8] Ki kell tűnnie annak is, hogy egyszeri vagy megrögzött cselekményről van-e szó, valamint, hogy az egyénre vagy közösségre veszélyes-e.[9] Az egyházon belüli vádak mellett, az előzetes vizsgálat elrendelésének indoka lehet, az adott ország illetékes szerve által, bűncselekmény gyanújával megindított nyomozati eljárás is, amennyiben a feltárt tények bizonyítottak és a cselekmény tárgya az egyházjog szerint is büntetendő.
Az illetékes elöljáró intézkedéséhez szükség van arra, hogy az adott eset kivizsgálható legyen, azaz nem névtelen feljelentésen alapuljon, és tanúkkal, vagy más bizonyítási eszközökkel alátámasztható tényeket tartalmazzon. A régi jog felsorolta azokat a személyeket, akik teljesen (vö. az értelmi képességük gyakorlásában korlátozottak, a kiskorúak, a büntetett előéletűek, a kiközösítettek, stb.)[10] vagy részlegesen képtelenek (a vádlott szülei, családtagjai, stb.)[11] vád beterjesztésére. Nyilvánvaló, hogy a felsorolásban szereplő tulajdonságokkal rendelkezők kétséges szavahihetősége indokolta (akár elfogultságuk miatt) kortárs kizárásukat, illetve vallomásuk korlátozott figyelembevételét a kodifikáció előtti kánoni jogban.[12] A megvádolt személy jó híre megőrzésének érdekében ma is fontos, sőt az utóbbi időben kifejezetten elengedhetetlen -, hogy a különböző személyes vélt, vagy valós sérelmek nyomán, a másik személy becsületének gyanú alá vonása, akár a nyilvánosság igénybevételével, ne eredményezzen automatikusan büntetőjogi, vagy közigazgatási jellegű lépést az illetékes elöljáró részéről, hanem a döntés meghozatalára a tények megismerése és mérlegelése után kerüljön sor. Bizonyos, hogy az egyházi intézményrendszer gyenge, és nagyon gyakran súlyos konfliktust eredményezhet az erős társadalmi nyomás. Ennek ellenére ne feledjük, hogy a katolikus egyháznak olyan sajátos belső szabályrendje van (vö. kánonjog), mely nem a közvélemény szavára, hanem szigorúan az Alapítójától eredeztetett hatalom alapján ítéli meg az egyes cselekedeteket.[13]
Magát az előzetes vizsgálatot végezheti az illetékes ordinárius személyesen, vagy arra kinevezett személyek útján. Régen ezt főképp az úgynevezett zsinati bírák végezték. Jelenleg a vizsgálatban közreműködő személyek nem feltétlenül tartoznak az adott egyházi bíróság kötelékébe, hanem ad hoc jelleggel nyerik el megbízásukat, figyelemmel a konkrét eset feltárásának módjára, és annak sajátosságaira (személyi, jogi, körülmények, stb.). Az így megbízott személyek feladata a peres eljárásból ismert ügyhallgatókéhoz hasonló. Tevékenységük kiterjed az adott eset valóságtartalmának a feltárására; annak jogi megítélhetőségének a vizsgálatára; valamint a mentő, enyhítő, illetve súlyosbító körülmények számbavételére (1323-1326. kk.). Az előzetes vizsgálat kellő diszkrécióval folyik, a vizsgálatban résztvevőket pedig, titoktartás kötelezi (vö. CIC [1917] can. 1943),[14] hiszen a folyamatnak a feladata pusztán a tények megismerése, amely alapján megfontolhatja az elöljáró a vádak megalapozottságát, a tett súlyosságát és veszélyességét, azaz, hogy szükséges-e a büntetőeljárás megindítása.[15] Ügyelni kell tehát a vizsgált személy jó hírének a tiszteletben tartására.[16] Ahhoz, hogy a vizsgálatot végző minden kétséget kizáróan megbizonyosodjék a vádban kifejtett tények valóságáról, szükséges az eset tanúinak meghallgatása, amely a peres eljárásból ismert előírások megtartásával kell, hogy történjen (vö. 1547-1571. kk.). Természetesen a tanúvallomásokon túlmenően elengedhetetlen minden egyéb olyan bizonyíték megvizsgálása is, amely hasznosnak tűnik - és megengedett - az eset és körülmények jobb megértéséhez (vö. 1527. kán.).[17] A hatályos Kódex tehát nem szabályozza részletesen az előzetes vizsgálat lefolytatásának módját, hanem elsődlegesen az elégséges tények összegyűjtésére, és azoknak minél több szempontból való elemzésére teszi a hangsúlyt.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
