A szerző a vallási esélyegyenlőség és a vallási antidiszkrimináció magyarországi alkotmányjogi és jogi szabályozását elemzi: mivel a hátrányos megkülönböztetés tilalma mint alapvető emberi jog nem csak az állammal szemben fogalmaz meg tartózkodási kötelezettséget a megkülönböztetésre, hanem kötelezettséget ró nem állami szervekre és az egyes egyénre is, vizsgálja az állam szerepét a jogalkotásra vonatkozóan, az állami és nem állami szervek jogalkalmazói tevékenységét, az egyének jogkövető magatartásának jogi, erkölcsi, vallási összefüggéseit. Jogalkotási és a jogalkalmazási tevékenységünk során nem elegendő leegyszerűsített fogalmakkal, pl. nemi, faji, vallási alapú megkülönböztetésekkel operálni, hanem a tiltás során célba kell venni mindazokat a kritériumokat, amelyek a természetes megkülönböztetés szavakban és tettekben megnyilvánuló viszonyulása mellett és helyett az emberi méltóságot sértő kontextusba helyezik a valós és természetes különbségeken alapuló emberi kapcsolatokat. A jogállami Magyarország jogalkotási tevékenységét az Alkotmánybíróság határozatainak tükrében elemezve arra a következtetésre lehet jutni, hogy a Magyar Köztársaság a belső és a nemzetközi szabályozás által előírt kritériumokat teljesítve eleget tett szabályozási kötelezettségének, a szabályozás köre, módja és terjedelme megfelel a nemzetközi sztenderdeknek.
Amikor diszkriminációról beszélünk, hátrányos vagy előnyös megkülönböztetésről beszélünk. A jogi szabályozás az emberek egyenlősége alapján egyenlően tilalmazza az egyének közötti bármiféle különbségtételt. Ezt a jog megteheti, mert ezzel fejezi ki az állampolgár jogi helyzetét a saját szabályrendszerén belül, melyet legpontosabban a Bragyova András által használt "individuális jogi pozíció" fogalmával jellemezhetünk.[1] Az egyén jogi státusza és tényleges társadalmi helyzete között azonban lényeges eltérések lehetnek.[2] Amint látható volt, egyszerre használom az ember, az egyén, az állampolgár fogalmát, mely fogalmak a jogi szabályozásban eltérő jogalanyiságot eredményezhetnek. Hogy miért teszem mégis, az abból következik, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányi szabályozás hiányában az emberi méltóságból vezette le az egyenlőség és az egyenjogúság követelményét.[3] Méltósága pedig ugyancsak az Alkotmánybíróság értelmezése alapján minden embernek van, pusztán azon az alapon, hogy embernek született. Ekként a méltóságból levezett egyenlőség vizsgálata során nincs jelentősége az egyén, az ember, az állampolgár jogi státuszbeli megkülönböztetésnek, mert fogalmi rendszerünkben az ember a lehető legtágabb fogalom. Mivel azonban az emberi méltóság nem jogi, hanem erkölcsi kategória, a jog erkölcsi alapjaival kell kezdenem, mert
- 636/637 -
a jog erkölcsi megalapozás nélkül nem képes rendeltetését, a társadalmat szabályzó eszköz szerepét betölteni. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor egy laboratóriumi, zárt rendszerként tételezzük a jogrendszert a valóságos nyitott rendszer jellegétől eltérően, s figyelmen kívül hagyjuk azt a társadalmi valóságot, amelynek körülményei között a jognak a funkcióját be kell töltenie. A jog ugyanis nem elmélet, hanem társadalmi gyakorlat. A hátrányos megkülönböztetés tilalma mint alapvető emberi jog azonban nem csak az állammal szemben fogalmaz meg tartózkodási kötelezettséget a megkülönböztetésre, hanem kötelezettséget ró a nem állami szervekre, szervezetekre és minden más egyénre is.[4] Ezért vizsgálatunknak ki kell terjednie az állam szerepét illetően a jogalkotásra, az állami szervek jogalkalmazó tevékenységére, majd a nem állami szervek és egyének jogkövető magatartására, az ezt befolyásolni igyekvő állami jogalkotásra és jogalkalmazásra is. A jogállami körülmények között kiemelt szerepet kap a jogrendszer olyan megszervezése, amelyben alapvetően az önkéntes jogkövetésnek kell jellemezni az egyéni magatartást. Az egyéni viselkedést a jogon kívül más szabályzóeszközök is meghatározzák, így kiemelten az erkölcs, a vallás előírásai, önkéntes jogkövetés csak e szabályzórendszerek összhangja által lesz biztosítható. Mivel pedig a vallások, erkölcsök meglehetősen sokfélék, mindez egy összetett, értékegyeztető folyamat eredményeként valósulhat meg. A jogi szabályozás használhatja az emberi élethez kötött méltóságfogalmat, kizárólag az ember biológiai lény mivoltának hangsúlyozására építve fel és kötelezően előírva az emberi egyenlőség abszolút kategóriáját mint a legkisebb közös nevezőt, de az adott személy társadalmi státuszát a műveltségi, vagyoni, vallási, stb. hovatartozásán túl a társadalom többi tagjának értékítélete, azaz az ember mint erkölcsi lény minősége is meghatározza. Ha azonban a jogi szabályozás figyelmen kívül hagyná ezt a fajta ítéletalkotást, az eredményeként létrejövő értékítéletet, s a jogalkotásban, majd a jogalkalmazás során csak az absztrakt jogi egyenlőséget hangsúlyozná, - az emberek természetes különbözőségéből eredő egyedisége figyelmen kívül hagyása folytán - sértené az Alkotmány 54. §-ában védett emberi méltóságot.[5] Itt és most csak annyit kívánok hangsúlyozni, hogy az emberek egymásközti viszonyában a nem elvont, hanem konkrétan létező másik ember megítélése sohasem tisztán faji, vallási, nemi, stb. alapon történik, hanem egy összetett értékelési folyamat eredményeként, amelyben nem csak az értékelő kultúrája, vallása, erkölcse, azaz szocializációs tanulási folyamatának eredményeként meghatározott eredője, hanem a másik ember hasonlóan összetett személyisége, az értékelővel szemben tanúsított magatartása fogja alakítani pozitív avagy negatív értékítéletét.
A konkrét emberek adott társadalmi szituációban mindig különbözők, s ebbéli minőségüket általában meg is fogalmazzák, tehát különbséget tesznek, hiszen az emberek vagy férfiak vagy nők, vagy fiatalok vagy idősek, vagy tehetségesek vagy nem, vagy vezetők vagy alárendeltek, vagy bírák vagy vádlottak és így tovább. Ez természetes viszonyulás, a megkülönböztetés nem más, mint egy adott csoport önmeghatározása negatív tartalom nélkül. A jog számára megoldandó problémát az jelenti, amikor ezek a természetes (szimmetrikus) ellentétpárok aszimmetrikus ellenfogalmakká válnak, amikor kölcsönös elismerést kizáró önmeghatározást alkalmazunk, a természetes megkülönböztetés helyett ellenségeket konstruálunk, amikor a csoportképző meghatározásunk során olyan kritériumokat alkalmazunk, hogy az abból adódó ellenpozíció csak tagadható lehet. Így vált a hellén számára a barbár nem csak "nem görög", hanem idegenként negatív tulajdonságokkal felruházott gyáva, tanulatlan, kegyetlen népcsoporttá, a megtérítendő még nem keresztyén pogány mellett a már nem keresztyén üldözendő eretnekké.[6] Az egymást kizáró csoportképző ismérvek azonban meglehetősen ritkán ennyire egyértelműek és homogének. Sok esetben a szavak ugyanazok maradnak, csak a jelentéstartalmuk alakul át. A zsidó a XX. századtól bizonyos társadalmi körökben már nem csak Ábrahám, Izsák, Jákob leszármazottaiból eredő, a Közel-Kelet kultúráját is megjelenítő népcsoportot, Istenét a keresztyéntől, muzulmántól eltérő módon imádó judaistát jelenti a közbeszédben, hanem előítéletekkel, negatív sztereotípiákkal terhelten jelenti a társadalmi elszegényedést előidéző pénzvilágot, a médiában eluralkodó idegen és a hazaival ellenséges kultúrát is, amelyre a társadalom e nézetekkel azonosuló része a kultúrák közötti párbeszéd jogállami eszközrendszere és módszere helyett antiszemitizmussal mint úgyszintén komplex társadalmi jelenségcsoporttal reagál. Ez a reakció ellenséges, diszkriminatív, tehát elutasítandó, tiltandó és büntetendő magatartás, de ugyanezen okból elutasítandó, tiltandó és büntetendő a konzervatív, keresztyén értékek képviselőinek indokolatlan, vita és érvelés nélküli fasisztázása is. Ezért tehát akkor járunk el helyesen, ha a diszkrimináció bármely aspektusát csak a többivel együtt, a társadalmi jelenségek széle-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
