A tanulmány központi témája az öröklési jog területén tett egyes szóbeli ígéretek értelmezése, kiemelve a felek által írásban meg nem erősített tartási szolgáltatások nyújtásából fakadó igényeket. A tanulmány abból a tapasztalatból indul ki, hogy Magyarországon növekszik azoknak a száma, akik tartási szolgáltatás fejében a hagyatékukból részesíteni kívánják az olyan eltartókat, akik nem az örökhagyó törvényes örökösei. A ténylegesen nyújtott tartási szolgáltatások egyes kérdésével is foglalkozik a 89. számú polgári kollégiumi állásfoglalás b) pontja, amelyet a szerző elemzés alá vett, kitekintve számos jogintézményre is.
A szerző bevezetésként a halál esetére való rendelkezések írásba foglalásának garanciális szerepét emeli ki, méghozzá a minősített írásbeliség feltételeinek megemlítésével. A bírói gyakorlatot elemezve rámutat arra, hogy az örökhagyó nem minden esetben gondoskodik megfelelően az akarata írásba foglalásáról vagy nyilatkozata egyéb hibában szenved. Ezekben a helyzetekben lehet jelentősége a 89. számú polgári kollégiumi állásfoglalásnak (a továbbiakban PK 89.), mivel a végintézkedések fokozott írásbeliségének követelménye mellett mégis lehetővé válik, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén a tartást egyedül vállaló személy a tartási szolgáltatására tekintettel hagyatéki hitelezőként érvényesíthessen igényt. A szerző ezt azzal magyarázza, hogy a bírói gyakorlat méltányosnak tartja azokat a teljesítményeket, amikor a tényleges tartás, különösen a törvényi tartási kötelezettség keretében nyújtott, hozzátartozók közötti tartás írásbeli szerződés nélkül valósul meg.
E körben a tanulmány megemlíti, hogy a Ptk. 2016. évi LXXVII törvénnyel való módosítása következtében a Ptk. 4:208. § (1a) bekezdése szerint, aki a tartásra rászorult szülő szükségleteinek ellátásáról a tartásra köteles gyermek helyett anélkül gondoskodik, hogy erre jogszabály vagy szerződés rendelkezése
- 96/97 -
alapján köteles lenne, az indokoltan nyújtott ellátás ellenértékének megtérítését az ellátás nyújtásától számított egyéves jogvesztő határidőn belül követelheti a tartásra kötelezhető gyermektől. Mindezek alapján a szerző átfogó elemzést ad a PK. 89. számú állásfoglalásnak a gyakorlatban megvalósuló hatásáról, a jogforrási jelleg, az írásbeliség és a tartási szolgáltatás egyes tartalmi szempontjain keresztül.
A tanulmány elsőként a PK 89. számú állásfoglalás és a polgári kollégiumi állásfoglalások általános jelentőségét elemzi. Említésre kerül, hogy a polgári kollégiumi állásfoglalások a korábbi Legfelsőbb Bíróság kollégiuma által kibocsátott eszközök voltak a jogalkalmazás egységének elősegítése érdekében, és habár már nem lehet PK-t kiadni, de a korábban kiadott PK-k mindaddig alkalmazhatók, amíg eltérő iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat nem születik. Míg a jogegységi határozat minden bíróságra kötelező, a kollégiumi állásfoglalás nem bír kötőerővel. A szerző megállapítja, hogy a tanulmány lezárásáig nem született olyan jogegységi határozat, amely a PK 89. állásfoglalástól eltérne, így a bírói gyakorlat jelenleg is alkalmazza. A tanulmány szerint a PK 89. jelentősége az öröklési jogi bírói gyakorlatban olyannyira meghatározó szerepet tölt be, hogy az egyes bíróságok a fellelhető ügyek között több, mint 200 ügy elbírálása során hivatkoztak rá.
A második részben a szerző annak a problematikának ad hangot, hogy a PK 89. egyes előírásai megkérdőjelezhetőek abból a szempontból, hogy alanyi jogot keletkeztessen. Kifejtésre kerül a hagyatéki hitelezőként való fellépés lehetősége, hiszen a szerző megfogalmazása szerint a hagyatéki hitelezői igény nem egy alanyi jog, hanem azt segíti, hogy a hitelező igénye az adós halálát követően is fennmaradjon a hagyatéki tartozásokra vonatkozó szabályok figyelembevételével, vagyis úgy, hogy a hagyatéki hitelező kielégítést kereshet az új adóssal szemben.
A szerző álláspontja szerint ahhoz, hogy hagyatéki hitelezőként igényt lehessen érvényesíteni a PK 89. b) pontja alapján, az szükséges, hogy ezt megelőzően valamely tartásra irányuló jogviszony jöjjön létre az örökhagyó és a hitelező között, amelyben az eltartott a tartás fejében teljesítésre kötelezetté vált, az eltartó fél pedig jogosult volt ennek a követelésére. Ebből következően a jogviszonyt a PK 89. aggályosan hozza létre, hiszen az ígéret általában véve nem keletkeztet sem szerződést, sem más kötelmet, továbbá utaló magatartásnak sem tekinthető valamely ígéret.
A harmadik részben a tanulmány a PK 89. állásfoglalásban tett megállapítások személyi körével foglalkozik, vagyis azzal, hogy ki érvényesíthet igényt a tartás nyújtásával. Kifejti, hogy nem mindenki válhat hagyatéki hitelezővé azok közül, aki egyébként tartást nyújtottak az örökhagyó irányába. Nem kizárólag a közeli hozzátartozók, hanem általánosságban véve a hozzátartozók lehetnek jogosultak az igényérvényesítésre.
- 97/98 -
A szerző a negyedik részben a tartási szolgáltatás nyújtásával kapcsolatos jogcímmel foglalkozik: mi lehet az a jogcím, amely megalapozhatja a PK 89. b) pontja szerinti igényérvényesítést, vagyis azt, hogy valaki hagyatéki hitelezőként érvényesíthesse a tartással kapcsolatos követelését? Amennyiben a felek között öröklési szerződés vagy tartási szerződés megkötésére került sor, úgy megfelelő jogcímmel rendelkezik a tartási szolgáltatást nyújtó személy, azonban ezek hiányában a hagyatéki hitelezői igényt megalapozó jogcímek szűkkörűen állnak rendelkezésre. A szerző részletesen kifejti aggályait a családjogi tartás egyes jogcímei, az utaló magatartás tényállása, a biztatási kár, a kártalanítási igény és a jogalap nélküli gazdagodásra való hivatkozás tárgyában.
A tanulmány ötödik része az öröklési juttatásra vonatkozó szóbeli ígéret és az írásbeliség követelménye közötti összefüggéseket vizsgálja. Az írásbeliség fokozott garanciáját továbbra is fenntartja a szerző, megerősítve, hogy a Ptk. csökkentette az írásba foglalandó nyilatkozatok számát, azonban ez az öröklési jog területét nem érintette, hiszen a halál esetére szóló nyilatkozatok területén továbbra is dominál az írásbeli formai követelmény. Ezzel a rendelkezéssel hasonlítja össze a szerző a PK 89. b) pontjában foglaltakat. Az igényérvényesítéshez a tartásnak minősülő szolgáltatás megvalósulása szükséges, illetve örökségi juttatás ígéretének kell elhangoznia. A szerző szerint ez a két elem teszi lehetővé azt, hogy a törvényes öröklés rendjétől eltérve, de írásbeli végintézkedés hiányában is részesülhessen valaki a hagyatékból. Az öröklési juttatás ígéretének meg kell felelnie továbbá az alábbi feltételnek is: egyértelműen kifejezettnek kell lennie, halál esetére kell szólnia és ezt a címzettnek ekként kell értenie.
A tanulmány hatodik része a tartás mértékével foglalkozik. A PK 89. b) pontja alapján hagyatéki hitelezőként az léphet fel, aki az örökhagyót tartotta. Vizsgálandó azonban az, hogy valóban megtörtént-e a tartás, illetve, hogy ez olyan tartásnak minősül-e, amelynek fejében az eltartó ellenszolgáltatásra tarthat igényt. A szerző összehasonlítja a szerződéses tartás és a családjogi tartás egyes elemeit, megállapítva, hogy a kettő elválik egymástól: az előbbi esetében nem feltétel a rászorultság, míg az utóbbi esetben ez már egyfajta előfeltételként jelenik meg. A szerződéses tartás esetében a tartás mértéke a tartása jogosult körülményeinek és szükségleteinek megfelelő ellátást jelenti, a családjogi tartásnál a jogosult indokolt szükségleteit kell teljesíteni. A szerző megállapítja, hogy a családjogi tartás mértéke alacsonyabb, mint a szerződésen alapuló tartásé. A PK 89. b) pontja alapján kialakult bíró gyakorlat szerint nem tekinthető tartásnak az eseti jellegű vagy az alkalmankénti támogatás sem. Foglalkozik a szerző az élettársak közötti tartási szerződés mértékével, annak érvényességi feltételeivel is. Az élettársak egymással érvényes tartási szerződést köthetnek, ám kielégítésre a tartást nyújtó fél csak akkor tarthat igényt, ha annak költségeit az élettárs a saját jövedelméből, azaz a különvagyonából teljesítette.
- 98/99 -
Zárásként a szerző összefoglalja következtetéseit. Az öröklési szabályok vonatkozásában kiemeli az írásbeliség jelentőségét, valamint azt a megfigyelhető tendenciát, hogy a tartásra szorulók ellátásában résztvevők köre egyre inkább nem a közvetlen hozzátartozók vagy a törvényes örökösök személyi köréből kerül ki. A szerző a PK 89. b) pontja alapján az igényüket érvényesíthetők körét szűknek látja, mivel pedig az igényérvényesítésre jogosultak nagy része más jogcímen tartásra kötelezett, ezért az a tartási szolgáltatás, amelynek fejében a PK alapján ellenszolgáltatásra lehet igényt tartani, korlátozott. A szerző megfontolandónak javasolja, hogy jogszabályi szinten is egyértelművé váljon, hogy a PK nem alkothat hagyatéki hitelezői igény alapjául szolgáló alanyi jogot. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyző, Debrecen.
Visszaugrás
