A jogorvoslati fórumok számát illetően a jogfejlődés során eltérő álláspontok ütköztek. Annak eldöntése, hogy hány fokú legyen a perorvoslati eljárás, a magyar büntetőeljárási jog elméletének aranykorában - a XIX-XX. század fordulója idején - sem volt könnyű.[1] Az 1911. évi Jogászgyűlésen Finkey Ferenc az egyfokú perorvoslat rendszerét támogatta, míg Degré Miklós a ténykérdésben való fellebbezést csak a járásbírósági ügyekben tartotta volna fenn, a törvényszéki perekben azt nem látta indokoltnak. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (III. Be.[2], a továbbiakban: korábbi Be.) hatálybalépését követő években is megoszlottak a vélemények e kérdésben.[3] Úgy látjuk, hogy napjainkban már megkérdőjelezhetetlen a kétfokú jogorvoslati rendszer, sem a jogalkotásnak, sem a jogalkalmazónak nincs igénye a megszüntetésére. A kétfokú jogorvoslat súlya és jelentősége várhatóan tovább nő, mert az eltérő tényállás megállapításával kapcsolatos új szabályok mellett - olyan esetben, amikor az első fokon felmentett vádlottat a másodfokú bíróság elítéli - kizárólag a harmadfokú bírósági eljárás lehet alkotmányos, hatékony garanciája a tisztességes eljárásnak.
A Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria iránymutató tevékenysége által a korábbi Be. rendelkezésein alapuló bírói gyakorlat már döntően egységessé vált. Új helyzetet teremtett azonban a 2018. évi XC. törvény [IV. Be., továbbiakban: Be.] 2018. július 1-jei hatályba lépése. A Be. ugyan szűkítette a másodfellebbezés körét és ezáltal korlátozta a felülbírálat terjedelmét,[4] mégis számos olyan perjogi kérdés merül fel, melyre a törvény egyértelmű választ nem mindig ad, ezért fokozott a szerepe továbbra is a Kúria jogegységesítő szerepének. A harmadfokú eljárás jogirodalma még napjainkban is szűk körű, a törvény egyik legbonyolultabb jogorvoslati rendszerének jogirodalmi vizsgálatát ezért feltétlen indokoltnak tartjuk, és talán azért is vállalhatjuk emellett a téma részben gyakorlati szempontból történő feldolgozását is, mert rendszeresen ítélkezünk harmadfokú büntetőügyekben. Tanulmányunkban a harmadfokú büntetőeljárás igen fontos részeit, a másodfellebbezés joghatályát és a korlátozott fellebbezés által meghatározott felülbírálat terjedelmét vizsgáljuk elméleti, dogmatikai és gyakorlati szempontok szerint.
Amint Cséka Ervin is utalt rá, büntetőeljárási jogunkban a kétfokú fellebbvitelt - az elmélet és a gyakorlat részéről is hangoztatott érvek és ellenérvek mellett - nem csekély jogalkotói bizonytalanságok után vezették be újra, lényegében olyan megoldással (a második fellebbezéssel csak a bűnösség kérdése támadható), ami kivételessé teszi a harmadfokú eljárást. Ezért a Bp.-hez[5] és a korábbi Be. eredeti megoldásához képest[6] csak "kis túlzással" lehet kétfokú jogorvoslati rendszerről beszélni.[7]
- 489/490 -
A harmadfokú eljárás központi kérdése, hogy ki és milyen esetekben jogosult fellebbezés bejelentésére a másodfokú bíróság ítélete ellen.
A Be. 616. § a)-d) pontja szerint a másodfokú bíróság ügydöntő határozata ellen a vádlott, az ügyészség, a védő (a vádlott hozzájárulása nélkül is) és a vádlott házastársa vagy élettársa a kényszergyógykezelés elrendelése ellen (a vádlott hozzájárulása nélkül is), a magánvádló a Be. 779. § (3) bekezdése alapján, továbbá a 810. § (2), (3) bekezdése értelmében a pótmagánvádló és a pótmagánvádló hozzájárulásával képviselője jelenthetnek be fellebbezést.
Az ügyész a vádlott terhére és javára is élhet fellebbezéssel. A másodfokú ítélet elleni perorvoslatnál - hasonlóan az elsőfokú ítéletet támadó jogorvoslathoz - az ügyész fellebbezési joga a legszélesebb. A magánvádló és a pótmagánvádló fellebbezési joga szűkebb, mert csak a vádlott terhére fellebbezhetnek.[8] A másodfellebbezésre jogosultak köre is korlátozottabb az elsőfokú ítélet elleni jogorvoslathoz képest,[9] mivel a másodfokú ítéletet a vádlott örököse a polgári jogi igénynek helyt adó, a magánfél a polgári jogi igényt érdemben elbíráló, a vagyoni érdekelt pedig a reá vonatkozó rendelkezés ellen fellebbezést nem terjeszthet elő.
A harmadfokú bíróság döntően "jogbíróság", jogkérdéseket vizsgál, utalni kell azonban rá, hogy a revízió során a törvényben meghatározott feltételek mellett a tényállás megalapozottságát is ellenőrzi, és kisreformációs jogkörrel rendelkezik, mert orvosolhat kisebb súlyú, részbeni megalapozatlanságot. Ettől függetlenül egyetértünk a pécsi büntetőeljárási iskola képviselőivel, hogy a harmadfokú bíróság a bűnösség kérdésében hozott eltérő döntések revíziójakor a jogkérdésekre fókuszál.[10] Ezt erősítik meg Cséka gondolatai is, miszerint a másodfokú ítélet elleni fellebbezési jog ténybeli okból egyáltalán nem, s jogi okból is kizárólag a bűnösség kérdésében jogosít fel fellebbezési támadásra.[11]
A Be. 615. § (1) bekezdése[12] a fellebbezés jogának szabályozásakor - eltérően a korábbi Be. 386. § (1) bekezdésétől - már nem utal az anyagi jogszabály megsértésére, melynek oka az, hogy az anyagi jog sérelme, illetve annak megállapítása nem a másodfellebbezés feltétele, hanem a harmadfokú felülbírálat tárgya. Ezáltal az új kódex kifejezetten megtiltja, hogy bűnhalmazat esetén a másodfellebbezés a korábban első- és másodfokon egyezően megítélt cselekmények újabb elbírálásához vezessen a rendes jogorvoslati rendszerben. A törvény megfogalmazása szerint a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén. A törvény a 615. § (2) bekezdése a)-c) pontjaiban külön meghatározza - a korábbi Be.-vel egyező tartalommal (csak más sorrendben) - az ellentétes döntések eseteit.
E körben megjegyezzük, hogy a harmadfokú bírósági eljárást bevezető törvény 2006. évi hatálybalépését[13] követő hónapokban a fellebbezés joghatályát illetően a bírói gyakorlatban bizonytalanság volt tapasztalható. Egy kiskorú veszélyeztetése miatt indult harmadfokú büntetőügyben az ítélőtábla a fellebbezés joghatályossága kapcsán kifejtette, hogy a törvény helyes értelmezésének megfelelően álláspontja szerint a korábbi Be. 386. § (1) bekezdésére alapítottan akkor van helye másodfellebbezésnek, ha az elsőfokú és a másodfokú bíróság alapvetően egyező tényállás alapján jut eltérő jogkövetkeztetésre a vádlott bűnösségét vagy ártatlanságát illetően. A harmadfokú eljárás a jogalkotói szándékból következően ugyanis elsősorban jogkérdések felülbírálatára irányul. A másodfokú határozat megalapozottsága, a másodfokú eljárásban végzett bírói mérlegelés önmagában fellebbezési okot nem képez.[14] Az idézett ítélőtáblai eseti döntésben foglaltak, figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria iránymutatásaira, és a jogszabályváltozásra, ma már nem tarthatók, a büntetőjogi felelősségről hozott eltérő döntés - függetlenül a tényállás változásától vagy változatlanságától - joghatályosan megnyitja a harmadfokú bírósági eljárás lehetőségét. A döntés említését mégis indokoltnak tartjuk, egyrészt a jogintézmény értelmezésének alakulása miatt, másfelől azért, mert a korábbi álláspont is igazolja, hogy a korábbi Be. törvényszövege alapot adhatott eltérő jogértelmezésekre. Az ítélőtábla hivatkozott határozata egyébként a Bp. szellemével összhangban vezette le érvelését, rámutatva, hogy a harmadfokú eljárás alapvetően és eredendően jogkérdések felülvizsgálatára irányul.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
