Az állami vagyon hatékonyságának növelése érdekében az egyes vagyongazdálkodást érintő törvények módosításáról szóló törvény úgy rendelkezik, hogy az örökhagyó belföldi ingatlanának és az azon található ingó dolgoknak örököse az ingatlan fekvése szerinti önkormányzat lesz, és csak amennyiben az önkormányzat - mint törvényes örökös - visszautasítja az öröklést, akkor válik örökössé a magyar állam. Rövid jogtörténeti visszatekintést követően megvizsgáljuk a módosított jogszabály alkalmazásának várható hatásait, illetve bemutatjuk, hogy a környező államok jogrendjében fellelhető öröklési szabályok hogyan lehettek befolyással a jogalkotói szándékra.
Az emberi élet végén minden hozzátartozó szembesül az öröklés kérdésével. Az örökhagyó általában végintézkedésével rendezi az öröklés jogi rendjét, örököst vagy örökösöket állít, akik ingó és ingatlan vagyonát örökölik. Amennyiben nincsen végintézkedés, akkor a törvényes öröklés szabályai alapján történik meg az elhunyt vagyonának felosztása. Előfordulhat az is, hogy az örökösök visszautasítják az örökséget vagy valamilyen más okból nem örökölhetik a végintézkedéssel érintett vagyont, illetve az is lehet, hogy egyáltalán nincsenek örökösök. Ebben az esetben az öröklés a Ptk. Hetedik könyve XI. címében meghatározott szabályok szerint zajlik, és az állam lesz a szükségszerű törvényes örökös. Legalábbis 2023. július 1-jéig a jogszabályi háttér csupán ezt a lehetőséget biztosította. Az állami vagyon hatékonyságának növelése érdekében egyes vagyongazdálkodást érintő törvények módosításáról szóló 2022. évi LI. törvény 21. és 22. §-a úgy rendelkezik, hogy az örökhagyó belföldi ingatlanának és az azon található ingó dolgoknak örököse az ingatlan fekvése szerinti önkormányzat lesz, és csak amennyiben az önkormányzat - mint törvényes örökös - visszautasítja az öröklést, akkor válik örökössé a magyar állam. Ez az újszerű jogszabályi változás több kérdést is felvet a törvényes öröklés további rendjének pontosabb meghatározása kérdéskörében. Tanulmányomban egyrészt azt próbálom bemutatni, hogy ez a jogalkotói szándék milyen hazai és külföldi gyökerekkel rendelkezik, illetve azt, hogy milyen várható hatásai lehetnek a jogszabály alkalmazásának.
Már Werbőczy Hármaskönyvében is azt a szabályt találjuk, hogy amennyiben a magszakadás bekövetkezik, vagyis a családban nincs olyan személy, aki az öröklésre alkalmas volna, a királyi adomány címén szerzett birtok a királyra száll vissza.[1] Ugyanezt a szabályt erősíti meg a királyi fiscus[2] örökösödéséről szóló 1715. évi XXVI. törvénycikk is, amikor az ilyen öröklés három szabályát állítja fel: egyrészt azon birtokok, amelyek királyi adományozás címén kerültek az elhunythoz - és a család magvaszakadt -, visszaszállnak a királyra, amennyiben a birtokot ideiglenes címagy tisztán hűséges szolgálatokért szerezte az utolsó birtokos, másrészt ezekről csak a király engedélyével végrendelkezhet, harmadrészt az ezeken kívül eső birtokokról szabadon végrendelkezhet az örökhagyó.[3] Ha az örökhagyó nem készített végrendeletet, abban az esetben is a királyi fiscus volt az örökös. Fontos megemlíteni, hogy a Hármaskönyvben megfogalmazott szabállyal ellentétben, ilyenkor sem minden esetben szállt a fiscusra az uratlan örökség, ugyanis szabad királyi városokban a városra,[4] a jobbágyok tekintetében pedig az 1840. évi VIII. törvénycikk rendelkezései értelmében a földesúrra szállt az örökség.[5] Ez a hagyomány éledt újra azzal, hogy a jogalkotó az önkormányzatnak megadta a "szükségszerű törvényes örökös" státuszt, hiszen például a szabad királyi város is önálló törvényhatóság volt.
Az 1848. évi XV. törvénycikk eltörölte az ősiség törvényét, vagyis azt a fent részletezett szabályt, hogy amennyiben nem volt férfi örökös, a birtok visszaszállt a királyra, helyette a nemzetséget tekintette örökösnek.[6] Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok (a továbbiakban: ITSZ) ezzel
- 9/10 -
összhangban állapították meg az öröklési szabályokat. Az ITSZ 18. § világosan rendelkezik arról, hogy amennyiben sem törvényes, sem végrendeleti örökösök nincsenek, akkor a szükség szerinti törvényes örökös a magyar Szent Korona ügyvédje lesz, az öröklés pedig minden jellegű örökségre kiterjed.[7] Ezt követően átfogóbb szabályozást az örökösödési eljárásról szóló 1894. évi XVI. törvénycikkben találunk, amely az állam öröklésével kapcsolatos eljárást is szabályozta.[8] Ha valaki örökös nélkül halt meg, vagy senkinek nem volt tudomása olyan személyről, aki az elhunyt után örökölhetett volna, erről a királyi kincstári ügyek igazgatóságát kellett[9] értesíteni, majd a bíróság a hagyaték felmérésére és kezelésére hagyatéki gondnokot nevezett ki. A bíróság az esetleges örökösök felkutatása érdekében hirdetményt bocsátott ki, amelyben az esetleges örökösöket jelentkezésre szólította fel a kibocsátást követő egy éven belül.[10] Ha ez idő alatt valaki jelentkezett a hagyatékért, a bíróság által kijelölt királyi közjegyző hagyatéki tárgyalást folytatott le, amelynek lezárulásával az iratokat az illetékes királyi járásbíróság számára a közjegyzőnek kellett bemutatnia. Amennyiben egy éven belül senki nem jelentette be az igényét a hagyatékra, azt az államkincstárnak kellett átadni. Látható, hogy ebben az esetben már a jogalkotó egy konkrétabb szabályozás keretében rendezi a fennmaradó, uratlan hagyaték sorsát.[11]
A fenti törvények a maguk idejében több-kevesebb sikerrel szabályozták az öröklés jogát. Mindenképpen szükséges azonban a magánjogi törvényjavaslatot (a továbbiakban: Mjt.) is megemlíteni, amelyből végül nem született meg Magyarország első polgári törvénykönyve, de szabályait mégis alkalmazta a joggyakorlat, sőt az 1959-es Ptk. is sokat merített rendelkezéseiből. Az 1928-ra elkészült Mjt. a 2081. §-ában szabályozta az állam öröklésének kérdését. Ez a jogszabálytervezet is csak akkor engedte volna az államkincstár öröklését, ha hagyatéki bíróság megállapította azt, hogy rajta kívül más örökös nincsen. Ugyanakkor ez a törvényjavaslat volt az első, amely azt is tartalmazta, hogy az államkincstár az öröklést nem utasíthatta vissza, ezáltal vált tehát az állam nemcsak törvényes, hanem szükségszerű örökössé is.[12] Az első tervezet még a Szent Korona által így szerzett javak felhasználásáról is rendelkezett, azokat szegényügyi, kórházi és iskolai alapítványok támogatására kellett volna fordítani, bár a végleges törvénytervezet-szöveg ezt a rendelkezést már nem tartalmazta.[13]
Mivel az Mjt. nem lépett hatályba országgyűlési jóváhagyás hiányában, magánjogunkban az öröklés rendjét az 1894. évi XVI. törvény szabályozta. Mind az 1946. évi XII. törvény, amely megszüntette a rendi kiváltságokból fakadó öröklési szabályokat, mind az 1946. évi XVIII. törvény, amely az oldalági törvényes öröklés rendjét szabályozta, az 1894. évi öröklési törvény módosításai voltak. A magántulajdon korlátozásával az örökölhető vagyontárgyak köre is beszűkült, így az öröklés csak a személyi tulajdonban levő ingóságokra és törvény által meghatározott ingatlanokra terjedhetett ki.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
