Tanulmányomban a védelem és a védő szerepének aktuális kérdéseivel foglalkozom. Nem a technikai részletekkel, hanem a lényeggel, az alapvető kérdésekkel. Nem a kirendelt védői díj, vagy az iratmásolathoz való hozzájutás lehetőségének egyébként kétségtelenül fontos kérdéseivel, hanem azzal, hogy a XXI. században egy magát civilizáltnak tartó társadalom hogyan viszonyul a büntetőügyekhez. Választ keresek arra, hogy miként gondolkodunk a büntető hatalomról.
"A büntető ügynek a sorsától emberek sorsa függ…. A büntetőeljárás olyan hatalom, amely embereket törölhet ki az élők sorából, megfoszthatja őket szabadságuktól, vagyonuktól, becsületüktől. A büntetőeljárás útján békeidőben is háborút lehet folytatni. A büntetőeljárás emberi szenvedélyek ütköző tere. A büntetőeljárásban a bírák rosszindulata, tévedése vagy tudatlansága tragikus következményekkel járhat. Ez a magyarázata annak, hogy a büntetőeljárás lefolytatását jogi normák közé szorítják, nem bízzák a mikénti lefolyását kinek-kinek kényére kedvére. Igyekeznek olyan szabályokat felállítani, amelyek háttérbe szorítják az egyéni elfogultságot, a szenvedélyt, a rosszindulatot, a bosszút és kizárják a tévedést."2
Ezt Király Tibor írta "A védelem és a védő a büntetőügyben" című, 1962-ben megjelent monográfiájában (amely kötet alapja az 1958-ban megvédett kandidátusi értekezése volt). Olyan években születtek ezek a gondolatok, amelyeket bizonyosan nem lehet az emberi szabadság, a méltányosság, és a humánum éveinek nevezni a magyar történelemben.
Ha ezeket az elveket zsinórmértékül lehetett állítani ötven évvel ezelőtt az úgynevezett szocialista büntetőeljárással szemben, akkor még inkább meg lehet ezt tenni a XXI. századi európai jogállam büntető igazságszolgáltatása esetében. A védelem és a védő helyzetét érintő aktuális problémák leglényegesebb része, hogy a jogalkotó, a nyomozó hatóság tagjai, az ügyészek, a bírók, és a büntetőügyekben eljáró ügyvédek abban a tudatban végzik-e munkájukat, hogy "a büntetőügynek a súlyától emberek sorsa függ"? Része-e napjainkban a büntető hatalom gyakorlásának az a felismerés, hogy "a büntetőeljárásban a bírák rosszindulata, tévedése vagy tudatlansága tragikus következményekkel járhat"? Ha a tévesnek bizonyult büntetőítéletekkel kapcsolatos hatósági reakciókat nézzük, azt kell mondanunk, aligha. Az évszázad bűnügyének nevezett móri ügyben született téves ítélet mindmáig levonatlan tanulságai csak erősítik a kételyeinket, és az a perspektíva, hogy az ügyben az egyes hatóságok majd külön-külön kivizsgálják, hogy milyen hibák történtek, szintén nem ad okot optimizmusra.
Az ötven éve leírt sorok azon eleme is éles megvilágításba kerül, miszerint "a büntető hatalom… embereket foszthat meg szabadságuktól és becsületüktől". Különösen súlyos kérdéseket vet ez fel olyankor, amikor nyomozati cselekményekről, vagy bírósági tárgyalásokról közölt tudósításokban az utóbbi években általánossá váltak olyan jelenetek, amelyeket korábban csak gazdagon illusztrált jogtörténeti munkák "megszégyenítő büntetések" fejezetcíme alatt láthattunk középkori festményeken, vagy grafikákon. Megbilincselt kezű és lábú, szíjon vezetett, lépni alig tudó embereket láthatunk, akik olyan bánásmódban részesülnek, amely a sötétnek nevezett középkorban századokkal ezelőtt azokkal szemben volt büntetésként alkalmazható, akiket már bűnösnek találtak.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy lehetnek olyan erőszakos gyanúsítottak, akik korábban már szökést kíséreltek meg, és akiknek esetében ez a szigorú, és kegyetlennek látszó bánásmód valójában a kockázatokkal arányos korlátozást jelent. De napjainkban ez az egyébként csak kivételesen indokolt és elfogadható bánásmód tűnik általánosan követett gyakorlatnak. Mi indokolja ezt olyan elkövetőkkel szemben, akiket nem is erőszakos bűncselekményekkel gyanúsítanak, és akiknél valójában a szökés veszélye sem áll fenn? A jelenlegi gyakorlat szerint az előállítást végző rendőr, vagy büntetés-végrehajtási alkalmazott még olyankor is alkalmazhatja a kéz- és lábbilincset, amikor a bíróság az előzetes letartóztatást nem is a szökés veszélye miatt3 rendelte el, hanem például a bizonyítás veszélyeztetésének lehetősége miatt.4 Nem véletlen, hogy már a sajtóban is megjelenik annak egyértelmű kimondása, hogy a lábbilincs a megalázást szolgálja.5
Lehet, hogy az Ügyvédi Kamara, vagy egyéb szakmai szervezetek már tiltakoztak ez ellen a gyakorlat ellen, de ha meg is tették, nem túl hangosan tették. A lakosság bűnözéstől való félelmét mérő közvélemény-kutatások eredményeire mutatva sokan mondhatják, hogy nem olyan a közhangulat, hogy érdemes lenne ezt a kérdést feszegetni. De ötven éve olyan volt a közhangulat, hogy érdemes volt? Szerintem, azok, akik Király Tibor tanítványának tarják magukat nem hagyhatják szó nélkül ezt a jelenséget.
Ugyanígy nem hagyhatók szó nélkül a kirendelt védő intézményének anomáliái. Ismét Király Tibort idézem: "A védelem abban segíti a bíróságot, hogy a tényállást minden összefüggésében, minden oldalról megvizsgálja. A védelem segít megakadályozni, hogy az igazságszolgáltatásban olyan egyoldalú szemlélet érvényesüljön, amely csak a terhelt ellen szóló körülményeket veszi figyelembe és nem törődik az enyhítő és a mentő körülményekkel. A védelem fáradozása az igazság érdekében: küzdelem. Az igazságot néha a szándékolt hamis tények, néha a tévedések fedik el. Felszínre hoz-
-87/88-
ni az igazságot ilyen esetekben csak a hamis tények leleplezése és a tévedések eloszlatása árán lehet.
Minthogy azonban az igazság többnyire összetett, mert a büntetőügy eldöntéséhez sok tényt kell tisztázni, szükség van a védelemre."6
Vagyis a védelemnek nem az a célja és rendeltetése, hogy a bűnösöket segítse a felelősség elkerülésében, és még csak nem is az, hogy a bűnüldöző hatóságok munkáját nehezítse, hanem a védelmet az a felismerés teszi szükségessé, sőt olykor nélkülözhetetlenné, hogy a védelem nélkül sokkal nehezebb az igazság megismerésére eljutni, és sokkal nagyobb a tévedés, a hiba kockázata. Ebből pedig nem csak az következik, hogy lehetővé kell tenni azt, hogy a terhelt saját maga védekezzen, hanem azt is lehetővé kell tenni, hogy érdekében önálló alanyként védő járjon el, akivel szemben a védővé válás feltételeinek megszabásakor a törvény speciális követelményeket fogalmaz meg.
"A terhelt rendszerint járatlan a jogban. Nem tudja a törvényadta jogait a védelmére felhasználni. Az eljárás alakszerűségét nem ismeri és nem is érti, ami könnyen az ártalmára válhat. Elmulaszthat nyilatkozatokat vagy indítványokat, amelyeket később pótolni nem lehet. A törvény értelmezésének a kérdéseihez hozzászólni nem tud és a védelem szempontjából kedvező álláspontot képviselni nem tudja. Ha a terhelt olyan értelmes és a jogban olyan járatos is, hogy a védelmet különben jól ellátná, a szorult helyzete megfosztja a tisztánlátástól. Megakadályozza abban, hogy a védelem értékeit higgadtan megvizsgálja és előadja. …"7
"Az ügyfélegyenlőség megvalósítása követeli a védő eljárását. A terhelt ügyféllé valóban csak a védő közreműködése folytán válik, nélküle csak csetlő-botló, dadogó ember. A védő eljárása egyenlíti ki a jogban jártas ügyész fölényét, ő állítja szemben a vádolás művészetével a védelem művészetét. Így alakul ki az egyenlő fegyverekkel való küzdelem."8
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
