Az európai jogban - amelynek az állandó továbbfejlődés immanens vonása - időnként újat lehet és kell is mondani. Az EU működése az utóbbi években mind jogi, mind közgazdasági vagy politikai szempontból komoly kihívások elé került. Elegendő utalni a permanenssé vált görög adósságválságra, amely egyben az euró számára is állandósult válság lehetőségét idézi fel, vagy a 2015. év közepe óta tartó menekültválságra. A kihívások természetszerűleg hatnak az európai jog érvényesülésére, változásaira is. Sokat mondó az időszerűség tekintetében az Oppermann-Classen-Nettesheim szerzőhármas Europarecht című műve 1. - történeti - rész 3. §-ával jelzett fejezetének címe: "Maastrichttől a pénzügyi és a menekültválságig", amelynek utolsó alfejezete a "Kitekintés" címet viseli, mintegy jelezve, hogy ezzel a kihívásoknak nincs vége.
A tekintélyes szerzőhármas terjedelmes műben foglalja össze áttekinthető és még éppen jól kezelhető részletezéssel az európai jogot: a mű szerkezete az európai jog dogmatikai mibenléte tekintetében éppen olyan jól eligazít, mint az egyes politikák gyakorlatiasabb kérdéseiben.
A mű szerkezete megkísérli ennek a diffúz és állandóan változó joganyagnak egyfajta általános részre és különös részre bontását. Az általános rész a történeti fejlődés bemutatása után az EU alapjaival (intézmények), jogforrási rendszerével és a jogon keresztüli integráció tételezésével, az EU és polgárai viszonyával, végül az EU gazdasági rendjének elemzésével 390 oldalon keresztül vezeti be az olvasót abba a jogi-közgazdasági-politikai feltételrendszerbe, amelyben a különös részként felfogott egyes intézmények (belső piac számtalan ága-boga, jogközelítés és koordináció, külkapcsolatok) működnek. E részben a legnagyobb súlyt érthetően a belső piac foglalja el: itt találjuk az áruk és szolgáltatások áramlását, a személyek, vállalatok szabad mozgását és ehhez némileg idegenül kapcsolódóan a szociálpolitika elemzését. A belső piac harmadik nagy aspektusa: a pénzügyi-tőkepiaci kérdések a fizetések forgalmához kapcsolódóan nyernek megvilágítást.
Bár ma már nem szokatlan az európai jognak akár tízkötetes sorozatban való feldolgozása, ennek a műnek a terjedelme sem teszi lehetővé a részletekbe menő ismertetést, ezért a recenzens számára néhány - lehet, önkényesen kiválasztott - probléma kiemelése tűnik csupán lehetségesnek.
Az EU alapjait áttekintve az "általános részben" a szerzők hangsúlyozzák az "egyre szorosabb unió"-nak az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSz.) 1. cikk (2) bekezdésébe foglalt alapvetését, amely egyben részben magyarázza, hogy az EU az államközi kapcsolatok között újfajta formációt képvisel: sem nemzetközi szervezet, sem államszövetség, sem szövetségi állam. A szuverenitással bíró államtól való különbséget a szerzők éppen abban látják, hogy egyes, meghatározott hatáskörök átruházásáról van szó, aminek következtében az EU hatáskörgyakorlása korlátozott, mivel szupranacionális hatáskörgyakorlását éppen az átruházások korlátozzák. Az EU azonban éppen ettől a körülménytől befejezetlen, vagyis a jövőbeli fejlődésre nyitott, amelybe új tagok felvétele, valamint régiek kilépése is beletartozik (19-23.). Példát mindkettőre lehet látni az utóbbi években, ám mindezek a körülmények különösen a joggal szemben támasztanak fokozott követelményeket. Ennek egyik példájaként hívják fel a szerzők a figyelmet a 2014-ben megalkotott jogállamiságot erősítő keretmechanizmusra.
A "különös rész" izgalmas fejtegetései közül kiemelt figyelmet érdemel az EU gazdasági rendjének és gazdaságpolitikájának elemzése a jog tükrében (304. s köv.). Az EU gazdasági rendjének - a német szóhasználatban: gazdasági alkotmányának - meghatározása a Lisszaboni Szerződéssel alapvető változáson ment át: a korábbi monolit gazdasági integrációt ebben a céltételezésben az EUSz. 2. cikkelye szerinti értékkatalógus váltotta fel, amely jelezte a gazdasági integrációból a politikai integráció felé történő továbbfejlesztés irányát. Ennek megfelelően sorolja fel a 3. cikk az EU értékeit. Ezzel egyidejűleg a nyitott piacgazdaság és a szabad verseny az EU Működéséről szóló Szerződés (EUMSz.) 119. cikkébe, valamint egy jegyzőkönyvbe szorult vissza. A hangsúlyváltás annyiban érthető, hogy ezzel is közelíteni kívánták politikai megfontolások alapján az in-
- 572/573 -
tegrációt a "száraz" gazdaságitól egy, a polgárokhoz közelebbi alakulat irányába. A szerzők azonban ezt sajnálatosnak, kockázatosnak tartják, mivel az EU alapvető és elsődleges céljának, alapjának változatlanul a gazdasági integrációt látják. Az irányváltás nyomán kibontakozott vitát a szerzők három síkon közelítik meg: egyrészt rámutatnak arra, hogy a tagállamok között sincs konszenzus abban a kérdésben, hogy az EU gazdasági rendje milyen arányban keveri a szabadpiaci és az intervencionista elemeket. Másrészt a piacgazdaság működőképességéhez elengedhetetlen intézmények ugyan jelentős számban vannak jelen az EU jogában (magánautonómia, cselekvési szabadság), ugyanakkor a tulajdonjogi rend alapvetően tagállami hatáskörben marad, így ebben az aspektusban is nem csekély eltérések élnek egymás mellett. Végül harmadszor vitatott, hogy az EUSz. és az EUMSz. gazdasági alkotmányjogi rendelkezéseiből mennyiben vezethetők le konkrét alanyi jogok, mennyiben lehet az EU-jogra hivatkozni a tagállami bíróságok előtt, mint az ezáltal az államokra nézve konstituált kötelezettségekre (306.). Az EU gazdasági rendje, gazdasági alkotmánya ennek megfelelően fragmentált: egyes ágazatokban erősebb az uniós hatáskörgyakorlás (vámunió, versenyjog, közös agrárpolitika), másutt viszont még a meglévő lehetőségeket sem merítik ki (adópolitika, energiapolitika, közlekedés).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
