A fogyasztóvédelem egyike azoknak a jogterületeknek, amelyek korszakunk fejlődési tendenciáinak folyományaként alakultak ki. A fogyasztóvédelem gondolata a piacgazdaság megteremtésével párhuzamosan alakult ki a modern államokban és a jogi gondolkodásban egyaránt. Ennek indokaként alapvetően az a tény jelölhető meg, hogy a piaci viszonyok között - alapvetően a piacon való érvényesülést biztosító ismeretek hiányából fakadóan - a fogyasztó számottevő hátrányba kerülhet a kereskedőkkel, vállalkozásokkal szemben. Ez a helyzet alkalmas arra, hogy a fogyasztó és a vállalkozás között létrejött, magánjogi jellegű, mellérendeltséget és egyensúlyi helyzetet kifejezésre juttató fogyasztói jogviszony erőviszonyai megváltozzanak. Ez a felismerés alapozta meg a fogyasztóvédelem, mint a magánjogi viszonyokba történő állami beavatkozás szükségességét.
Ebből logikusan következne, hogy a fogyasztóvédelmi joganyag kizárólag a XX. század körülményei, adottságai között fejlődött ki. Ez a megállapítás azonban nem minden tekintetben helytálló. Az kétségtelen tény, hogy a fogyasztóvédelmi jog olyan folyamatosan fejlődő jogterület, amelyet determinál egyrészt e technikai-műszaki fejlődés dinamizmusa, másrészt pedig a nemzetközi szervezetekhez, különösen Magyarország vonatkozásában az Európai Unióhoz tartozás ténye. Ebben a tekintetben tehát a korszak sajátosságai által formált jogterületről van szó, amely - jogági szempontból - kétségtelenül a XX. században jelent meg önálló jogterületként. A kép árnyalásaként érdemes leszögezni, hogy a fogyasztóvédelem jogági hovatartozásával összefüggésben két elméletet lehet elkülöníteni. A jogdogmatista irányzatot vallók szerint nem beszélhetünk önálló jogágként a fogyasztóvédelmi jogról, hiszen a klasszikus felosztás szerint közjogra és magánjogra osztható a jogrendszer, ezen kívül nincs harmadik csoport.[1] A funkcionalista felfogás hívei azonban a norma rendeltetéséből indulnak ki, ennélfogva úgy foglalnak állást, hogy a fogyasztóvédelemre vonatkozó normák igenis önálló jogágnak tekinthetők.
Szükséges azonban arra is rámutatni, hogy a fogyasztóvédelem egyik legfontosabb funkciója a fogyasztók számára nyújtott jogvédelem állam által történő realizálása. A jogvédelem elve azt a szükségletet juttatja kifejezésre, hogy a jogaiban - akár az állam, akár más magánszemély magatartása okán - sérelmet szenvedett polgár bírósághoz fordulhasson a jogsérelem orvoslása érdekében.[2] A jogvédelem - ebből fakadóan - nem csupán a fogyasztóvédelem eszméjének felbukkanása óta képez állami feladatot, az már az állam keletkezésétől kezdődően a közhatalom gyakorlásának egyik alapvető funkciójaként fogható fel.[3]
A fentiek előrebocsátást követően a "fogyasztóvédelmi" jelleget (is) hordozó ama jogtörténeti jelentőséggel bíró jogszabályi rendelkezéseket kívánom vizsgálat tárgyává tenni az alábbi tanulmányban, amelyek előképeit, kiindulópontjait képezték a mai fogyasztóvédelmi alapintézmények kialakulásának, továbbá egyes kérdések tekintetében a továbbfejlesztés lehetséges útjait is kijelölhetik.
A kiegyezést követő korszak jogalkotásából - egyebek mellett - az ún. "második ipartörvény" egyes rendelkezései emelhetők ki. Eme törvény szólt az ipar megkezdésének feltételeiről (azaz a vállalkozóvá válás kritériumairól), az ipar gyakorlásának szabályairól, a segédszemélyzetről (tanoncok, segédek, gyári munkások jogállásáról), valamint három, a tanulmány által tárgyalni kívánt témakör szempontjából kiemelkedő tárgykörről: az ipartestületekről, az iparral kapcsolatos kihágásokról és az iparhatóságokról. A továbbiakban eme három, a fogyasztóvédelmi közjog fejlődése vonatkozásában kardinális kérdéskört törekszem vizsgálni.
Az ipartestületek az iparosok, kereskedők érdekvédelmét ellátó, önkormányzatisággal rendelkező, választott döntéshozó szerv által irányított szerveződések voltak, amelynek hatásköre szerteágazó tevékenységekre terjedt ki.
Ipartestületeket törvényhatósági jogú és rendezett tanáccsal bíró városokban és olyan községekben hozott létre a képesítéshez kötött mesterséget űző iparosok kétharmadának kérelmére az iparhatóság az illetékes kereskedelmi- és iparkamara meghallgatásával és a törvényhatóság hozzájárulásával, ahol a képesítéshez kötött mesterséggel foglalkozó iparosok száma eléri a száz főt.[4]
Tartalmazott ezen kívül két lényeges kiegészítő rendelkezést is a szabályozás. Lehetővé tette egyrészt, hogy az olyan községekben is létre lehessen hozni
- 156/157 -
ipartestületeket, ahol száznál kevesebb ilyen iparos van. Ennek az volt a feltétele, hogy - a kamara véleményével és a törvényhatóság hozzájárulásával - a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter - esetről esetre - engedélyezze. Másrészt azt is rögzítette a jogszabály, hogy abban az esetben, amikor az ipartestület megalakítása iránt nézeteltérés lenne, az ügyet az ágazati főhatóságként működő miniszter elé kell terjeszteni.
A testületek alapvető célja - a korabeli szóhasználattal élve - "az iparosok közt a rendet és az egyetértést fenntartani". Eme, az érdekvédelmet generálklauzulaként meghatározó feladatkör realizálása érdekében a törvénycikk az alábbiakat utalta az ipartestületek hatáskörébe:
- rendezett viszonyok fenntartása az iparosok és a segédek között,
- a tanoncok, segédek és az iparosok közötti viták elintézése érdekében békéltető testületek működtetése,
- a hatóságok tájékoztatása az iparügy tekintetében.[5]
Kiemelendő az ipartestületek és az iparhatóságok közötti sajátos feladatmegosztás is. Az ipartörvény 127. §-a akként rendelkezett, hogy "az ipartestület a hozzá tartozó iparosokra és segédszemélyzetükre nézve az elsőfokú iparhatóságnak (...) vonatkozó teendőit végzi". Ez lényegében azt jelentette, hogy az iparos, a segéd és a tanonc közötti viszony rendezése szempontjából az elsőfokú hatósági feladatokat
- az iparhatóság helyett - a testület gyakorolja, így lényegében hatósági jogkörrel ruházta fel a jogalkotó az ipartestületeket. Fontos ezen túlmenően utalni az ipartestületek ama kötelezettségére, hogy amennyiben a testület tudomására jut annak, hogy a vonatkozó - általuk "kvázi hatóságként" alkalmazandó
- rendelkezésekbe ütköző magatartást követtek el, az esetet - véleménye kíséretében - további eljárás végett köteles az iparhatósághoz áttenni. Garanciális és az együttműködést jól illusztráló rendelkezése a törvénycikknek, hogy az ilyen esetekben hozott határozatokat az ipartestülettel is közölni kell, amely fellebbezésre is jogosult volt.
Az iparhatóság és az ipartestületek közötti együttműködés intézményesítése és a testületek kontrollálása érdekében a hatóság minden ipartestülethez állandó hatósági biztost rendelt ki. Tevékenysége alapvetően a testület alapszabályok és a jogszabályok szerinti működését volt hivatott biztosítani. Ennek keretében megillette az üléseken való megjelenés joga, valamint ellenezhette az olyan határozatokat, amelyek a jogszabályokkal és a testület alapszabályával ellentétesek. Ha a biztos élt az ellenzés jogával, akkor az említett határozat nem volt végrehajtható, a testület azonban a határozatot - a biztos ellenzésével együtt - további eljárás végett az iparhatósághoz terjeszthette.[6]
Itt kell megemlíteni a békéltető testületek témakörét, amelyeket az ipartestület hozott létre iparosokból és segédekből. A grémium összetétele úgy alakult, hogy - az iparhatósági biztos elnöklete mellett - egyenlő arányban képviselték magukat a segédek és az iparosok. A testület eljárásának elsődleges célja a felek közötti egyezség megkísérlése volt, ennek sikertelensége esetén pedig szótöbbséggel hozott kötelező jellegű határozatot, amelyeket - a hatékonyság egyik garanciájaként - szükség esetén az iparhatóság hajtott végre. Fontos utalni arra, hogy a békéltető testület határozatával meg nem elégedő fél a döntéshozataltól számított nyolc napon belül fordulhatott bírósághoz, ez azonban nem bírt halasztó hatállyal a határozat végrehajtására.
Korábban említettem, hogy az idézett törvénycikk több, a fogyasztóvédelemmel kapcsolatba hozható tárgykört is szabályozás tárgyává tett, így a reguláció rendelkezett az ún. "fogyasztóvédelmi szabálysértések" előképeinek (is) tekinthető kihágásokról. Ezzel összefüggésben alapvetően két kérdéskört érdemes megvizsgálni: a kihágások szankcionálását, valamint a törvény által szabályozott egyes kihágások jellegét.
Garanciális jellegű a törvénycikk 155. §-a, amely szerint "az iparűzési jogtól (...) senki, sem bírói ítélet, sem közigazgatási határozat által meg nem fosztható". A főszabály bevezetésének jogalkotói indoka feltehetően az a tény volt, hogy mivel az iparűzési engedélyhez több feltétel együttes teljesítésére van szükség, ne lehessen a korábban engedélyezett tevékenységtől valamely iparost csupán egy - esetleg jelentéktelen - szankcionált magatartás elkövetése miatt eltiltani.
Abból kiindulva viszont, hogy egyes kihágások olyan szabályok megszegését jelentik, amelyek a fogyasztók széles körét érintheti hátrányosan, a jogalkotó kivételt fogalmazott meg, miszerint "fogadók, kocsmák, sörházak (.) kávéházak (.)" fenntartása jogáról megfosztható az, akinél oly tények merülnek fel, amely miatt megbízhatatlannak bizonyult a közerkölcsiség és a közrendészet szempontjából. Ilyenkor az iparág űzésének feltétele az volt, hogy az érintett iparos új engedélyt szerezzen be.
Az ipartörvény által szabályozott kihágások egyetlen szankciója - a fentebb említett iparűzéstől való eltiltás alkalmazhatósága mellett - a pénzbüntetés volt. A szankció mértéke háromszáz forintig
- 157/158 -
emelkedhetett attól függően, hogy milyen jellegű kihágást követett el az eljárás alá vont személy. A büntetést közigazgatási úton szedték be, a végrehajtás garantálását pedig az jelentette, hogy - az önkéntes befizetés elmaradása esetén - közadók módjára behajtható köztartozásnak minősült.[7] Említésre - és megfontolásra - érdemes a törvénycikk ama rendelkezése, amely úgy rendelkezett, hogy a pénzbüntetések annak a községnek a "pénztárába" folynak be, ahol a kihágást elkövették és elsősorban az iparral, kereskedelemmel kapcsolatos oktatási célokra kellett fordítani. A törvénycikk büntetni rendelte az árdrágítást, az engedély nélküli iparűzést, a segéd igazolás nélküli elfogadását, valamint - egyebek mellett - a munkából való engedély nélküli ki-lépést.[8] Ebből látható, hogy - a jelenlegi elnevezést követve - ún. "közigazgatás-ellenes" cselekmények képezték a korabeli szabályozás tárgyát, ezzel is a közigazgatás jogszabályoknak megfelelő működését, a vevőket (fogyasztókat) védő garanciális jellegű rendelkezések érvényesülését biztosítva.
Iparhatósági ügyekben első fokon a községben szolgabíró, rendezett tanácsú városokban a várostanács, törvényhatósági joggal felruházott városokban a rendőrkapitány, Budapest fővárosban pedig a kerületi elöljáróság járt el.
Másodfokú hatósági jogkörrel rendelkezett a vármegyékben az alispán, valamint törvényhatósági joggal felruházott városokban a tanács.
Harmadfokú hatóságként - az ágazat irányítójaként - a földművelésügyi-, ipari- és kereskedelemügyi miniszter járt el, az elsőfokú iparhatóságokat pedig munkájukban iparhatósági megbízottak támogatták.
Az iparhatósági megbízottak tevékenysége igen széleskörűnek mondható, hiszen kiterjedt egyebek mellett az iparral kapcsolatos jogszabályok tervezeteinek, valamint a tervezett ipartestületek létrehozásának véleményezésére, kötelesek voltak véleményt adni minden olyan, az iparügyet érintő kérdésben, amelyben az iparhatóság hozzájuk fordult, az iparhatóság felhívása nyomán ellenőrizték a végeladást vagy árverést rendező üzleteket, felügyelték az iparhatóság nyilvántartási kötelezettségének teljesítését, valamint ellenőrizték a tanonciskolákat és a gyárakat, az esetleg tapasztalt visszásságokat kötelesek voltak továbbá jelenteni a hatóság irányába.[9]
Az iparhatósági megbízottak megbízatásával összefüggésben kiemelendő, hogy főszabály szerint húsz megbízott működött minden iparhatóság mellett.[10] Garanciális, a pártatlanságot realizálni kívánó rendelkezése a vonatkozó jogi rezsimnek, hogy évente történt az iparhatósági megbízottak választása, akik csupán akkor utasíthatták vissza a megválasztást, ha korábban már legalább egy évig ellátták a feladatot.[11] Az iparhatósági megbízottak lényegi, hatósági jelleget mutató tevékenysége a törvénycikk ama rendelkezése által is érzékelhető volt, miszerint "a hibás vagy mulasztó megbízottat a másodfokú iparhatóság (...) megbírságolhatta".[12]
A törvény 175. §-a értelmében minden törvényhatóság ipartanácsot alakított, amelynek feladata lényegében az olyan, ipari kérdésekben történő véleményadás volt, amelyekre nézve a másodfokú iparhatóság hozzájuk fordult. A szabályozásból kiolvasható, hogy alapvetően egy véleményező, javaslattevő szervről volt szó, amelynek reprezentativitását a jogalkotó azáltal látta realizálhatónak, hogy a tanács összetételénél érvényesüljön a paritás elve. Ennek értelmében a tanács tagjai a közigazgatási bizottság által választott, továbbá a szakmai kamarák által választott két iparos volt, az elnöki teendőket az alispán (polgármester) látta el, míg a tanács jegyzője a törvényhatóság által külön erre a célra kijelölt közhivatalnok volt.
A hatóság eljárásával összefüggésben mindenekelőtt érdemes szólni az iparhatóság nyilvántartás-vezetési kötelezettségéről, amely elsősorban az adott illetékességi területen működő iparosok tevékenységének átláthatóságát kívánta biztosítani, az ehhez kapcsolódó - az adóhatóság, az ipartestület és a szakmai kamara irányába teljesítendő - értesítési kötelezettség viszont az iparügy terén fennálló igazgatási tevékenység hatékonyságát volt hivatott előmozdítani.
Garanciális jelentőségű - mai szóhasználattal élve "ügyfélbarát" - volt a törvénycikk 179. §-a, amely szerint "valamely iparüzlet betiltása esetében a féllel az indokok is közlendők, s ez az ily végzés ellen (.) tizenöt nap alatt felfolyamodással élhet". A szabályozás rögzítette tehát az - elutasító döntésekre vonatkozóan - az indoklási kötelezettséget, valamint azt a tényt, hogy a kérelmet elutasító végzés önállóan megtámadható.
Rögzítette a jogi szabályozás, hogy az elsőfokú hatóság előtt szóban folyik az eljárás, amelyről azonban - a visszakereshetőség érdekében - jegyzőkönyv készül.[13] Végezetül érdemes utalni a jogorvoslati lehetőségre, amely úgy foglalható össze, hogy az iparhatósági eljárásban mind az első-, mind a másodfokon született határozatok ellen felfolyamodással élhettek az ügyfelek az első fokú szervnél, amely
- 158/159 -
- főszabály szerint - halasztó hatállyal bírt a döntés végrehajtására.
A fentebb tárgyalt jogszabály összegzéseképpen e sorok szerzője arra az álláspontra helyezkedik, hogy a norma célul tűzte ki - és a maga szintjén sikerrel el is végezte - az iparűzés (kereskedés) komplex szabályozását. A citált szakaszokból kiolvasható rendelkezések a maguk idejében - hatékonysági szempontból - alkalmasak voltak a jogalkotó által elérni kívánt cél realizálására, több rendelkezés pedig - így közelebbről a kihágások szankcionálására vonatkozó, vagy éppen az iparhatóságok és az ipartestületek intézményes együttműködését lehetővé tevő törvényi előírás - mai szemmel is megfontolásra érdemes megoldást alkalmazott.
A tisztességtelen versenyről rendelkező 1923. évi V. törvénycikk csak érintőlegesen szabályozta a fogyasztóvédelem témakörét. A jogszabály - felépítését tekintve - alapvetően két szabályozási módra helyezte a hangsúlyt: generálklauzulaként rögzítette, hogy "üzleti versenyt nem szabad az üzleti tisztességbe vagy általában a jó erkölcsbe ütköző módon folytatni",[14] rögzítette továbbá az ún. fogyasztóvédelmi kihágások (szabálysértések) és a fogyasztóvédelmi jellegű bűncselekmények témakörét. Ez azt jelenti, hogy a jogalkotó lényegében - pozitív módon - nem határozta meg a tisztességes verseny fogalmát és jellemzőit, a negatív definiálási módszert alkalmazva azonban meghatározta azokat a deliktumokat, amelyek sértik a tisztességes versenyt. A továbbiakban csupán azokra a büntetni, illetve szankcionálni rendelt magatartásokra kívánok röviden utalni, amelyek által kikristályosodik, hogy az akkori jogalkotó mely, a fogyasztókat (is) károsító magatartásokat kívánt bünteti a tisztességes verseny realizálása érdekében.
A törvény - egyebek mellett - szankcionálta a szédelgő feldicsérést, a bitorlást és utánzást, a hírnév- és hitelrontást, a "Hólabda-szerződés-t", valamint az üzleti titok elárulását.[15] Ezek mellett bűncselekmény miatt volt büntethető az, aki szédelgő feldicsérés vétségét, bitorlás vétségét, utánzás vétségét, üzleti vesztegetés vétségét, valamint üzleti vagy üzemi titok megsértésének vétségét követte el.[16]
A felsorolt tényállásokból megállapítható, hogy - fogyasztóvédelmi szempontból - a "fogyasztók megtévesztése" jelentette azt a szankcionálandó tevékenységet, amelyet a jogalkotó a tisztességes gazdasági verseny fenntartása szempontjából (is) üldözőnek tartott. A mai szóhasználattal élve - az ún. fogyasztói (alap)jogok közül - implicit módon - kiolvasható a fogyasztók megfelelő tájékoztatáshoz való joga, mint a gazdasági életben az állam által védeni kívánt érték.
Érdemes végül utalni egy, a fogyasztóvédelmi joganyag kettősségét jól mutató korabeli rendelkezésre. A gazdasági közigazgatás vonatkozásában hatalmas szerepe van a nyilvánosság erejének, az ez által realizálható generál prevenciós hatásnak. A tisztán közjogi szankciók[17] mellett egyéb jogkövetkezményeket is fűzött a jogalkotó az említett deliktumokhoz. Az idézett szabályozás 26. §-a értelmében büntetőügy esetén "a magánindítványra jogosultnak (.) kívánságára a bíróság elrendeli, hogy az elítélt az ítéletet indokaival együtt (.) egy az elítélt üzleti telepén vagy lakóhelyén napilapban és egy (.) szaklapban az elítélt költségére közzététesse". Az idézett rendelkezés tagadhatatlanul modern rendelkezése az akkori jogi rezsimnek a nyilvánosság által biztosított visszatartó hatásnak köszönhetően, jó példa azonban a citált szakasz arra is, hogy eme vegyes jogterület nem csupán egymás mellett, hanem sokszor egymással párhuzamosan is alkalmaz más filozófiájú jogágakba tartozó jogintézményeket. A tisztán magánjogi jellegű fogyasztói szerződés esetén - amely a gazdasági verseny keretei között létrejöhet - a fogyasztó védelmére büntetőjogi eszközök (büntető eljárás) alkalmazását írja elő a törvénycikk, az ítélet közzététele azonban már szintén a polgári jogi kártérítési jog egyes jogintézményeinek sajátosságait viseli magán, ami jól mutatja azt a nehéz törvényhozói feladatot, hogy meghatározott, kétségtelenül szankcionálandó cselekmények esetén a legmegfelelőbb jogvédelmi eszköz alkalmazására kerüljön sor.
Eme jogszabály amiatt vonható a fogyasztóvédelmi jog hazai jogtörténetét vizsgálni kívánó tanulmány "tárgykörébe", mivel a gazdasági életre (és annak szereplőire) meghatározó befolyást gyakorló megállapodásokról rendelkezett, ezáltal a gazdasági élet és a kartelljog összefüggéseit vonta szabályozás alá. A továbbiakban a törvénycikk ama rendelkezéseit törekszem bemutatni, ahol megvilágítható a fogyasztóvédelem és a kartellek témakörének kapcsolódása.
- 159/160 -
A jogszabály 6. §-a értelmében az olyan megállapodás képes akadályozni vagy torzítani a szabad versenyt, amely "a közgazdaság vagy a közjó érdekét veszélyezteti, különösen ha az áru termelését, forgalmát vagy az áralakulást a fogyasztóközönségnek (...) hátrányára (...) szabályozza". Ebből a meghatározásból kiolvasható, hogy nem jelenti önmagában a gazdasági életet szabályozó, a vállalkozások által kötött megállapodás a törvényi tilalom megszegését, abban az esetben viszont, ha a törvényben felsorolt eredmények bármelyike (közjó veszélyeztetése, fogyasztóközönség hátrányára történő áralakítás, stb.) bekövetkezik, sérül a fenti tilalom. Jól látható a magánjogi viszonyokba történő állami beavatkozást jelentő fogyasztóvédelem sajátos jellege azon a rendelkezésen, amely ebben az esetben lehetővé tette a közgazdasági miniszter számára, hogy megvizsgálja az ügy tényállását, megkísérelje az ügy békés rendezését, közkedvezményekből vagy közszállításokból történő kizárással eme működés abbahagyására kötelezze az érintett vállalkozásokat, javaslatot tegyen vámtarifa módosítására vagy vámpolitikai intézkedés megtételére, kartellbírósághoz forduljon, illetve intézkedjen közérdekű kereset megtétele iránt.[18]
Az idézett rendelkezések közül kiemelendő egyrészt az a tény, hogy a fogyasztóvédelem témakörét a korabeli jogalkotó a közgazdasági (ma: nemzetgazdasági) miniszter feladat- és hatáskörében helyezte el, másrészt pedig az, hogy a miniszter nem csupán az ágazat központi (politikai) irányítását végezte el, hanem konkrét intézkedések megtételére is jogosított volt annak érdekében, hogy a törvény elején kinyilatkoztatott generális tilalom ne sérüljön.
A törvény - a már korábban idézett - kartelljogi rendelkezései mellett szankcionálási mechanizmust is megfogalmazott arra az esetre, ha e versenyt (vagy a fogyasztóközönség érdekeit) valamely vállalkozás megsérti azáltal, hogy "a vásárra vitt mezőgazdasági cikk árának (.) kialakulását összebeszéléssel vagy egyéb mesterséges beavatkozással a termelők hátrányára befolyásolja".[19] Lényeges, hogy a jogalkotó a hatóság kötelességévé tette ennek figyelemmel kísérését, köteles volt továbbá azt törvényes eszközökkel megakadályozni. Abban az esetben pedig, ha nem volt lehetőség erre a vásári rendészet körében, a törvénycikk lehetővé tette, hogy a közgazdasági miniszter elrendelje büntető eljárás megindítását. Ez azért érdemel kiemelést, mert ezáltal az ágazati főhatóság kezébe tette a törvénycikk annak lehetőségét, hogy a legerőteljesebb - büntetőjogi - intézkedésekkel igyekezzen realizálni a jogszabályban foglalt rendelkezéseket, ezáltal (is) biztosítva a fogyasztók - tisztességes verseny fenntartásához kapcsolódó - érdekének oltalmazásában megtestesülő "fogyasztóvédelmet".
A fogyasztóvédelmi (köz)jog hazai fejlődésének 1945 utáni szakaszának lényeges jogalkotási produktuma az 1978. évi I. törvény volt. Elvi szinten már a törvény preambuluma érintette a fogyasztóvédelem témakörét, hiszen rögzítette, hogy "a belkereskedelem közreműködik (.) a fogyasztói érdekvédelemben (.)". A továbbiakban arra kívánok választ adni, hogy valójában miként sikerült a megfogalmazott célkitűzést megvalósítani, milyen vonatkozásokban és milyen eredményességgel került sor a témakör törvényi szintű regulációjára?
A jogszabály alapelvi szinten rögzítette, hogy "védi a fogyasztói érdekeket és a vásárlók jogait, tiltja a vásárlók megtévesztését és megkárosítását".[20] Ebből a tömören megfogalmazott mondatból három következtetést érdemes levonni. Rögzíthető egyrészt, hogy a törvény (lényegében az állam) feladatává tette a fogyasztói érdekek védelmét, elismerte - létüket tekintve - az ún. fogyasztói jogokat, implicit módon utalt továbbá a védeni kívánt (fogyasztói) érdekekre. A törvény szóhasználatából és szabályozásának egyes elemeiből következően a fogyasztói "jogok", amelyek védelmét az állam célként tűzte maga elé a biztonsághoz való jog, a gazdasági érdekek védelméhez való jog, a tájékoztatáshoz való jog, valamint a védelemhez való jog.
A norma 15. § (1) bekezdése meghatározta a belkereskedelmi (vállalkozási) tevékenység engedélyezésének alapvető feltételét, amely szerint "a fogyasztók érdekeinek kielégítését szolgálja". Ezt lényegében a fogyasztói érdekek - gyermekvédelmi szóhasználattal élve - mindenek felett álló érdekének érvényesítését írta elő a vállalkozások számára, amihez elengedhetetlen volt egy preventív kontroll a belkereskedelmi tevékenység engedélyezése előtt és egy folyamatos ellenőrzési tevékenység azt követően.
A törvény számos olyan, zömében magánjogi rendelkezést is tartalmazott, amelyek a fogyasztók tájékoztatását, védelmük garantálását voltak hivatottak
- 160/161 -
biztosítani, a tanulmány alábbi fejezetében ezeket teszem vizsgálat tárgyává.
A jogszabály értelmében az üzletek nyitva tartását úgy kellett meghatározni, hogy "megfeleljen az ellátási követelményeknek, valamint a lakosság vásárlási szokásainak, életkörülményeinek és munkafeltételeinek".[21] Ez alapvetően a nyitvatartási idő kialakításának főbb elveit - így egyebek mellett az ellátási körülmények, a vásárlási szokások és az életkörülmények mérlegelését - írta elő a kereskedők számára. Csak jelezni kívánom, hogy "az ellátási követelményeknek" megfelelő kereskedelmi tevékenység a gyakorlatban (sajnos) még ma sem evidens.[22] A törvény 19. § (2) bekezdése azt is előírta - a fentebb részletezett alapelveknek megfelelően - hogy a vásárlót tájékoztatni kell az üzletek nyitva tartásáról, valamint annak megváltoztatásáról.
A jogszabály rendelkezése értelmében a vásárlókat minden esetben tájékoztatni kellett az üzletben megvásárolható árukról, az áruk áráról, az áru használatának és kezelésének módjáról, összetételéről, használati idejéről és más fontos információkról a termékkel kapcsolatosan, a vásárlót megillető jogokról.[23]
Garanciális jellegű a törvény ama rendelkezése, amely kötelező jelleggel írta elő - a fogyasztók tájékoztatása érdekében - az import termékekhez a magyar nyelvű tájékoztató alkalmazását. Kiemelendő végül az a rendelkezés is, amely - annak érdekében, hogy az ismertetettek ne csupán "pusztába kiáltott szók" legyenek - rögzítette, hogy a tájékoztatásról a termelő (importáló) a belkereskedelmi gazdálkodó szervezettel együttműködve köteles a tájékoztatásról gondoskodni.[24]
A törvény IV. fejezet elvi éllel rögzítette, hogy a "gazdálkodó szervezetek feladata, hogy a fogyasztók érdekében járjanak el". Ennek megfelelően a gazdálkodó szervezetek feladata volt, hogy - a fogyasztók érdekeinek szem előtt tartásával - gondoskodjanak arról, hogy
- lehetőleg csak jó minőségű áru kerüljön forgalomba,
- rendszeresen vizsgálják a tárolt áruk minőségét,
- csak olyan áru kerüljön forgalomba, amely alkalmas a rendeltetésszerű használatra, nem veszélyezteti a vásárlók életét, testi épségét, vagy más módon a közérdeket,
- biztosítani kell a vásárlók számára a kártérítéshez való jogot,
- minden üzletben jól látható helyen ki kell függeszteni a vásárlói panaszok intézésének menetére vonatkozó rendelkezéseket.
Garanciális jellegű rendelkezés, miszerint "a vásárlóknak az áru minőségi hibája miatt bejelentett kifogását az üzletben gondosan meg kell vizsgálni és (...) intézkedni kell".[25] A vásárlók irányából érkező, az üzlet munkáját érintő bejelentések, javaslatok és panaszok rögzítésére vásárlók könyvét kellett elhelyezni, a vásárlót pedig megakadályozni vagy befolyásolni abban, hogy ebbe bejegyezzen, tilos. A jogintézmény hatékonyságát növelni szándékozó előírás szerint a bejegyzést érdemben meg kellett vizsgálni, a vásárlót pedig tájékoztatni kellett az intézkedésről.
Fontos rögzíteni, hogy a vásárlók érdekeinek védelmét a gazdálkodó szervezetek feladatává tette a jogalkotó, továbbá a reklámozás és hirdetés feladatát is a vásárlók tájékoztatásában jelölte meg a jogszabály. Ezzel összefüggésben csupán utalni kívánok arra a kritikai megjegyzésre, hogy kevéssé tekinthető hatékonynak egy olyan (jog)védelmi mechanizmus, ahol az a szereplő köteles az érdekvédelemre, akinek érdekkörében az érdekek megsértése bekövetkezhet.[26]
A törvény - a korabeli közigazgatás sajátosságaiból fakadóan - államigazgatási feladatként rögzítette a fogyasztóvédelmet, mégpedig duális rendszerben helyezve el az érintett feladatot központi és területi szinten. Egyrészt akként rendelkezett, hogy a "lakosság áruellátásáért, fogyasztói érdekeinek védelméért (...) a Minisztertanács felelős".[27] Az említett (állami) feladat a belkereskedelmi miniszter tevékenysége által realizálódott, tartalmazta továbbá azt a jogalkotói parancsot is, hogy a külkereskedelem is köteles a lakosság ellátásának szempontjait figyelembe venni, amennyiben fontos fogyasztási cikk gyártása vagy behozatala jelentősen csökken vagy megszűnik.
A területi államigazgatással összefüggésben a törvény akként rendelkezett, hogy "a tanácsok szervezik a terület és a település lakosságának kereskedelmi ellátását és gondoskodnak az ellátás fejlesztéséről, gyakorolják (.) a kereskedelmi hatósági jogköröket".[28] A jogszabály azt a követelményt is megfogalmazta, hogy a tanácsok a belkereskedelmi miniszterrel, a társadalmi ellenőri szolgálattal és az érdekelt irányító szervekkel együttműködve a kereskedelmi tevékenységet. Ennek keretében a kereskedelmi felügyelőségek jelzik a feltárt hiányosságokat az intézkedésre jogosult szerveknek, büntető-, szabálysértési- vagy fegyelmi eljárást kezdeményezhetnek, illetve gyakorolják a hatósági jogköröket.
- 161/162 -
A fentiekben vázolni kívántam azokat a jogszabályokat, amelyek - hol jobban, hol kevésbé - tartalmaztak olyan rendelkezéseket, amelyek a fogyasztóvédelem korai, jogalkotó általi megalapozásának is tekinthetők. Az kétségtelen tény, hogy átalakulóban van a közigazgatás, hasonlóan az államhoz, annak feladataihoz, működési mechanizmusához.[29] Több állami szakpolitika jövője függ attól, hogy mennyire képes az állam alkalmazkodni az őt körül vevő kihívásokhoz, közelebbről változó világunk változó körülményeihez. Ez a tétel talán a fogyasztóvédelmi jog területén érződik a legjobban. A bevezetőben vázolt tendeciák mellett érdemes szólni arról a körülményről, hogy - a korszakunkat érintő negatív hatások eredményeképpen - felértékelődik a biztonság fogalma, jelentősége.[30] Megállapítható, hogy a munkanélküliség, a járványok, a terrorizmus és többek között a tömeges szerencsétlenségek elleni küzdelem mellett a fogyasztók életének, egészségének és biztonságának védelme is a biztonság, mint jogi érték manifesztálódásaként értelmezhető, így fokozatos fejlesztésre és felülvizsgálatra szorul.
Korszakunk fogyasztóvédelmével összefüggésben két körülményre érdemes a figyelmet ráirányítani: a fogyasztóvédelmet igénylő (káros) jelenségek univerzalitására, valamint az állami szerepvállalás erősítésére. A biztonságot veszélyeztető jelenségek és tendenciák univerzalitásának eredményeként kiemelhető, hogy eredményes küzdelmet sem az állam, sem az egyén, sem a társadalmi közösségek nem folytathatnak. Ebből következően e sorok szerzője arra az álláspontra helyezkedik, hogy a "több lábon álló", a pluralitás elvét kifejezésre juttató intézményrendszer képes hatékony védelmet biztosítani a fogyasztók számára.
A fogyasztóvédelem által megoldandó feladatok között - egyebek mellett - az össztársadalmi fogyasztóvédelem megteremtése, a tudatos fogyasztói magatartás kialakítása, a kölcsönös bizalmon alapuló valódi partnerség realizálása és az együttműködés fontossága említhetők meg.[31] A fogyasztóvédelmi jog heterogenitása - nevezetesen a közjogi és magánjogi elemek párhuzamos megjelenése - egyszerre veti fel a vállalkozásokkal szembeni szigor növelése érdekében az állami szerepvállalás fokozását és a már meglévő "túlszabályozottság" módszeres "leépítését".[32]
Kétségtelen, hogy a fogyasztóvédelem mai formája egyértelműen a modern, piacgazdaságot építő államok sajátjaként létezik és szorul folyamatos továbbfejlesztésre. Amint azonban arra korábban már tettem utalást, vannak olyan jogintézmények, amelyek "gyökerei" megtalálhatók korábbi joganyagunkban (is). A továbbfejlesztés lehetséges irányainak
kijelölése során - meglátásom szerint - nem felesleges eme előzmények áttekintése annak érdekében, hogy néhány, régebbi jogunkban (is) létező jogintézmény összetevőinek adaptálása során előrébb léphessünk a korszerű fogyasztóvédelmi szabályozásban. ■
JEGYZETEK
[1] Annak a tendenciának a fényében, amelyet többen a "közjog magánjogiasodásának" illetve a "magánjog közjogiasodásának" neveznek, ez az álláspont egyre kevésbé tartható. Ezzel összefüggésben lásd többek között Petrétei József: Magyar alkotmányjog I. Dialóg Campus Kiadó, BudapestPécs 2002. 20. o.
[2] Ez a fogyasztóvédelem vonatkozásában a széleskörű jogorvoslati eszközökre vonatkozó szabályozás fontosságát veti fel.
[3] Vö. Legény Krisztián: Jogvédő szervek a Magyar Köztársaságban. Magyar Közigazgatás 2005. 5. sz. 283. o.
[4] 1884: XVII. tc. 122. §
[5] 1884: XVII. tc. 126. §
[6] 1884: XVII. tc. 139. §
[7] 1884: XVII. tc. 165. §
[8] Vö. az 1884: XVII. tc. 156-158. §-aival.
[9] 1884: XVII. tc. 168. §
[10] A jogi szabályozás differenciált abban a tekintetben, hogy az iparosok számához kötötte a megbízottak számát: száznál kevesebb iparos esetén csupán tíz megbízottat alkalmaztak a hatóság mellett, míg ötvennél kevesebb iparos esetén - miniszteri határozat folyományaként - elmaradt a megbízottak választása.
[11] Ebből következik, hogy a szabályozás nem zárta ki az újraválasztást, az ismételten megszavazott mandátum azonban visszautasítható volt.
[12] 1884: XVII. tc. 174. §
[13] 1884: XVII. tc. 180. §
[14] 1923: V. tc. 1. §
[15] 1923: V. tc. 2-15. §
[16] 1923: V. tc. 16-21. §
[17] A jogszabály lehetőséget biztosított szabadságvesztés, pénzbüntetés és - igazgatási jellegű szankcióként -kereskedéstől való eltiltás alkalmazására.
[18] 1931: XX. tc. 6. § (1)-(6) bek.
[19] 1931: XX. tc. 17. §
[21] 1978. évi I. tv. 19. § (1) bek.
[22] Gondoljunk csak a 2002-ben megnyílt Electro World nyitási akciójára vagy egyes bevásárlóközpontok nyitva tartási "szokásaira".
[23] 1978. évi I. tv. 21-22. §
[24] Az említett szabályok megsértésének szankciója volt, hogy a megfelelő tájékoztatással el nem látott terméket nem lehetett forgalomba hozni.
[25] 1978. évi I. tv. 32. § (3) bek.
[26] Vélhetően a korabeli viszonyok között csak kifejlődni indult gazdasági környezet sajátosságai indították a jogalkotót a fent vázolt "naív" jogintézmény intézményesítésére.
[27] 1978. évi I. tv. 36. § (1) bek.
[28] 1978. évi I. tv. 37. § (1) bek.
[29] Legutóbb a Magyary Zoltán közigazgatás-fejlesztési program (a továbbiakban: Magyary-program) tűzte napirendre az állami feladatok átfogó felülvizsgálatát. Lásd erről bővebben Magyary-program 28-30. o.
[30] Ezzel összefüggésben lásd Ádám Antal: A biztonság az értékek között. Jura 2005. 1. sz. 33. o.
[31] Vö. Horváth Sándor: Fogyasztóvédelmi Charta Magyarországon. Fogyasztóvédelmi Szemle 2009. évi 3. sz. 1. o.
[32] Ezzel összefüggésben lásd többek között Wittich Tamás: Az állam szerepe a megújuló honi fogyasztóvédelemben. Fogyasztóvédelmi Szemle 2009. évi 2. sz. 1. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanársegéd.
Visszaugrás
