A 2020 novemberében kihirdetett új ágazati szolgálati törvény markáns változásokat hozott magával a magyar egészségügyben alkalmazottak foglalkoztatását illetően. A jogviszonyváltás egy világjárvány időszakában történt, ezért alkalmazhatóságának nem volt "próbaideje", néhány szegmense finomításra szorul. A munka- és pihenőidő rendszere a munka díjazásával általában véve is alapvető koherenciát mutat, az egészségügyben azonban a meglevő munkaerő-megtartási és -utánpótlási problémák miatt fokozott óvatossággal szükséges eljárni e két területet illetően a gyakorlati jogalkalmazás során. Az orvosok 2021. évi bérrendezését követően 2024 márciusában a szakdolgozók és az egyes egészségügyben dolgozók díjazására vonatkozó jogi környezet átalakulása következett. A meglévő szabályozók rendszerének kettős jellegét támasztja alá az, hogy míg a munkáltatók ugyan bizonyos esetekben nagyobb mozgásteret kaptak, ez olykor akár az általános elvek újraértelmezéséhez is vezethet. A tanulmány 1. része a szabályozás általános kérdéseire, valamint a munkaidővel kapcsolatos változásokra fókuszál.
1. Az egészség ügye az állam ügye - a szolgálati törvényig vezető útról röviden
2. Az ágazati jogviszonyváltás körülményei és okai
3. Változások a munkaidő és pihenőidő rendszerében
3.1. Munkaidőkeret és a munkaidőbeosztás közlése
3.2. Heti pihenőnap
3.3. Napi pihenőidő
3.4. Ügyeleti nehézségek
Az egészséghez való jog nemzetközi szinten deklarált emberi alapjog,[1] melynek megvalósulása egyaránt függ más, alapjogok érvényesülési lehetőségeitől,[2] illetve az állam egészségügyi ellátórendszer működtetésében betöltött szerepétől, annak hatékonyságától. Az egészségügyet alakító hazai jogfejlődés történelmi perspektívája[3] igazolja általánosságban, illetve a foglalkoztatásra vonatkozóan is az állam mint szabályozó kiemelt szerepének szükségességét, releváns kapcsolatot mutatva azzal a ténnyel, hogy a társadalmi-gazdasági változások következtében az ágazatot körülvevő jogi környezet gyakran megy keresztül radikális reformon. A 19-20. század fordulójának idején, azaz a polgárosodás időszakában, az állami szerepvállalás bővülése, valamint a gyógyító tevékenység intézményesülésének egymásra ható folyamatában a munkavégzésre vonatkozó szabályok tekintetében is erős tagoltság volt jellemző.[4]
A rendszerváltás után az ágazat dolgozói a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) hatálya alá kerültek, amely szabályozta, hogy az 1992-ben hatályba lépett Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) - mint a közalkalmazotti státusz háttérjogszabálya - rendelkezései közül melyek nem alkalmazhatóak a közalkalmazotti jogviszonynál a munka- és pihenőidő tekintetében.[5] A kezdeti időszakban kizárólag a Kjt. körébe tartozott a munka díjazására vonatkozó általános regulák meghatározása. A munka díja-
- 73/74 -
zása során a közszolgáltatásban foglalkoztatottak illetményben részesültek, melynek alapja a bizonyos feltételek mentén kialakított illetménytábla volt. Ez a munkakörhöz szükséges iskolai végzettség alapján fizetési osztályokra, valamint - szolgálati idő alapján - besorolási fokozatokra tagozódott. A tábla szerinti illetményt különböző jogcímen járó, ágazati szakmai szempontok alapján, kormányrendeletben meghatározott feltételek mentén, az úgynevezett illetmény pótlékalap százalékos mértékében alkalmazott további pótlékok egészítették ki. A garantált összegű juttatásokon túl az egészségügyben jellemző vagy törvény alapján biztosított további úgynevezett mozgóbér (például ügyeleti díj, műszakpótlék), illetve a kollektív szerződésben szabályozott egyéb (fix, mozgó) bérelemek is a díjazás részét képezték.
A munka- és pihenőidő, valamint az ezekkel koherens díjazási szabályok egy sajátos, sok kritikára (és ellentmondásos bírósági ítéletekre) okot adó rendszer szereplői voltak egészen a jogállási törvény megjelenéséig. A többször módosított, az egészségügyi tevékenység egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény (a továbbiakban: Eütev. tv.) egyszerre kínált jogszerű, a hatályos uniós irányelvekkel összhangban levő, ugyanakkor szektorsemleges szabályozást. Az általános munkajogi normáktól való eltérés ugyan a megfelelő kereteket megadta, azonban az új törvény rendelkezéseiből is kitűnt, hogy az orvosok és szakdolgozók leterheltsége sokkal nagyobb, mint a más munkakörökben alkalmazottaké, vagy akár a nyugat-európai államok egészségügyi dolgozóinak esetében.
A gazdaságilag fejlettebb uniós tagállamokban az ezredfordulót követően a munkaerőpiac olyan szerkezeti átalakulása következett, melynek hatásaként jelentősen megnőtt a kereslet a személyes gondoskodást nyújtó humán szolgáltatások, és az abban foglalkoztatottak iránt. A tagállamok állampolgárai szabadon vállalhatnak munkát az Unió országaiban, ahol az alacsonyabb leterheltség, és a magasabb jövedelem elszívó hatást gyakorolt a magyar orvosok és egészségügyi dolgozók munkavállalási szándékainak irányára. Az állami fenntartású hazai egészségügyi szektorban az egy évtizede tartó szakaszos ágazati bérfejlesztés, a kisebb jogszabály-módosítások és reformok sem oldották meg maradéktalanul a meglevő humánerőforrás-problémák jelentős részét (például egyenlőtlen területi szakember-ellátottság, munkaerő-megtartás és -utánpótlás kinevelése), melyet a 2019 decemberében kitört világjárvány tovább tetézett.
A jogalkotó a közszférát érintő reformrendszer[6] részeként az egészségügyet is kiemelte a Kjt. hatálya alól. Az Országgyűlés egy vitatott sebességű és terjedelmű eljárás során elfogadta az új, ágazat egészére kiterjedő, az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló 2020. évi C. törvényt (a továbbiakban: Eszjtv.).
A speciális körülmények között született jogviszonyváltás egy nagyobb volumenű stratégiai átalakítási folyamat egyik első lépésének is tekinthető. A koncepcionális ágazati változtatások egyfelől visszatükröződnek az elmúlt három év viszonylag nagy érdeklődést[7] kiváltó állami döntéseiben, másfelől erős kihatással vannak a foglalkoztatási viszonyokat szabályozó jogi környezetre is. A változások széles körű jellegét támasztja alá akár a (vár)megyei és városi intézményi hierarchia átalakulására,[8] az intézetek ingatlanüzemeltetési feladatainak a Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatósághoz kerülésére,[9] a szakorvosjelöltek képzési rendszerének változásaira[10] vonatkozó kormányzati vagy az ágazati irányító szerv által végrehajtott intézkedések.
A gyakorlati jogalkalmazók számára a törvény elfogadását követő három év a munkaidő beosztásának és megszervezésének, valamint a munka díjazásának tekintetében kisebb volumenű, az alapokat csak bizonyos szegmensekben módosító, ugyanakkor a szabályozók keretrendszerének fontos változásait hozta magával.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
