Kovács István mind a magyar, mind a szegedi alkotmányjog történetének egyik kiemelkedő alakja. E munkásságot oly módon élteti ez az írás, hogy megvizsgálja, miként lehet a demokratikus alkotmányosságnak nem kedvező korszakban a közjogot oktatni. Ilyen időszakokból meglehetősen sok akad a hazai történelemben, és a jeles professzor munkáit is lehet ebből a szempontból forgatni. A közhatalom állandó eleme a változás, és ehhez a közjog oktatásának is alkalmazkodnia kell, nem is szólva a körülvevő tágabb világról, az aktuális hallgatói, munkaerő-piaci igényekről és a digitális társadalom követelményeiről, ami meglehetősen összetett feladat.
Az Alaptörvény életbe lépését követően már felmerült a kérdés, hogy az alkotmányjogot - tágabban a közjogot - milyen tartalommal, milyen könyvből, milyen oktatói attitűddel lehet oktatni. Az erről rendezett konferencia és publicisztikák közös üzenete, hogy mindenki változást akar. Chronowski Nóra szerint, voltaképpen nagyon sokféle hozzáállás képzelhető el, a közjogi és morális azonosulástól, a közjogi és morális semlegességen át, a közjogi és morális elutasításig. Végletesen leegyszerűsítve a képletet, a dilemma lényege: lojalitás az establishmenthez vagy lojalitás önmagunkhoz? Minden oktató szabadon dönt arról, hogy - lelkiismereti és szakmai meggyőződése szerint - melyiket választja, és viselnie is kell a döntés felelősségét. Az oktatónak a hallgatókkal való személyes kapcsolatában - feltételezve az interaktív kommunikációs viszonyt - mások lelkiismereti szabadságának tiszteletben tartása mellett kell szakmailag meggyőző magyarázatot adnia az alkotmányjogi normák, intézmények működéséhez.[1]
Tóth Judit a közjog oktatásában az értékközvetítést, a közjogi kultúra átadását tartja központi kérdésnek. A kultúraképző funkció teljesítéséhez azonban, Bibóra hivatkozva, "kontemplatív, szellemi [...] atmoszféra is kell, mely országunkban ma annyira hiány-
- 71/72 -
zik, hogy itt a tisztességes ember vagy politikus lesz, vagy kivándorol". Bibó gimnáziumi és egyetemi éveinek, sikereinek városában, Szegeden, a kolozsvári egyetemi át-, majd visszahelyezés után, deviáns tudósként, ezen a "büntetőtelepen" működött magántanárként 1940-től, miközben igen szkeptikus volt a tudományos pályával kapcsolatosan. A jogelmélet szegedi iskolájához tartozva - Horváth Barna tanítványaként - valójában nem méltányolta az öncélú spekulatív teoretizálást, ahogyan a manipulátor alkatú szakértőket vagy a rendszer legfelső kasztjához tartozó tudós-elitet sem. A szociális lelkiismeret és a számkivetettek iránti szolidaritás jobban izgatta, és ezért becsülte a közvetlen politikai cselekvést. Ugyanakkor egyetemi előadásain didaktikusan áttekintette a jogelmélet, a nemzetközi jog és a politikatudomány elméleteit, irányzatait, tisztázva az alapvető fogalmakat, történeti kérdéseket, amelyeket publikációiba nem így épített bele. Ezt éppen tanítványai feljegyzéséből, például az alkotmányjogi tanszék későbbi vezetője, Szentpéteri István lejegyzéséből lehetett rekonstruálni. Tehát, a nem szabályos oktatói, kutatói pálya is része lehet az értékátadó, kultúraképző funkciónak. Igaz, mára a bibói gondolat úgy parafrazálható, hogy 'aki ma még tisztességes, az biztosan nem politikus, hanem inkább emigráns, és mert nincs megfelelő szellemi atmoszféra, ezért csak hatalom-technikus képzés folyik'. A nehézségek ellenére mégis azon kell munkálkodni szerinte, hogy javuljon az alkotmányos értékek hatékony közvetítése: azaz, tanítsunk a jövőben is alkotmányjogot, de másként és mást. Ugyanis 1927-ben Felix Frankfurter már figyelmeztetett: "amilyenek a jogászok, olyan a jog, s mindkettőt a jogi oktatás alakítja".[2]
Szente Zoltán a vitában felidézi[3], hogy az 1980-as évek végén, szegedi joghallgatóként az volt a véleménye, hogy Kovács István professzor az alkotmányjog-előadásokon azért beszél állandóan alkotmánytörténetről, mert nem akarja leadni a szocialista államjog akkoriban már egyre nehezebben tartható törzsanyagát. Vajon így volt? Ám a mai helyzet mégsem hasonlítható az akkorihoz, ráadásul semmi értelme elhallgatni a mai magyar alkotmányosság alapproblémáit, arra számítva, hogy csak idő kérdése, hogy azok maguktól megoldódjanak. Vagyis, egy egyetemi oktató nem teheti meg, hogy személyes nézetei alapján ne adja elő, és ne próbálja meg legjobb tudása szerint magyarázni a hatályos alkotmányjogot; ahogy a szakmai etika azt sem engedi meg, hogy elhallgassa annak belső konfliktusait és vállalhatatlan elemeit. Ezért jelenleg alighanem a szokásosnál is nagyobb szükség van szerinte a nemzetközi (alkotmány)jog-összehasonlításra, a nyugatias alkotmányelmélet és a jogi érvelés módszertanának (már korábban is hiányzó) oktatására - máskülönben olyan jogászokat fogunk nevelni, akik szerint a parlamenti többségnek kell ellenőriznie az alkotmánybíróságot, akik nem tudják, hogy mi az a gerrymandering, és akik semmi kivetnivalót nem találnak abban, ha a közös játékszabályokat az egyik csapat állapítja meg; úgy, ahogy aktuális érdekei azt épp megkívánják. Különben esélytelen a mondás, miszerint a köztársaság üdve a legfőbb törvény.
Bayer Judit, a múlt alapján, a jövőt megsejtve azt kérdezi: elképzelhető-e, hogy kialakul egy új államjogi jogelmélet, amely megmagyarázza az autoriter berendezkedés hasznát és célját? Talán éppen az "új Alkotmánybíróság" fogja ennek az államelméletnek az alapjait lerakni; nem kizárt, hogy bizonyos történeti forrásokra támaszkodva. Ebben az
- 72/73 -
esetben aligha kerülhető meg, hogy az alkotmányjog oktatója ezt a diktatórikus államjogot (mert alkotmányjognak nem nevezhetjük) oktassa; legfeljebb kitekintést nyújthat majd a "demokratikus" alkotmányjogra, összehasonlíthatja a hatályosat a hajdani, "reakciós" (demokratikus) alkotmányjoggal. Idősebb kollégáknak, akik gyakorlatukat az 1980-as évek közepe előtt alapozták meg, bizonyára van tapasztalatuk ennek művelésében.[4]
Tóth Gábor Attila arra jut, hogy a tudomány képviselőinek az Alaptörvényhez és az azon alapuló - részben új - szabályanyaghoz való hozzáállása erősen polarizált, és ez a megosztottság korlátozza az érdemi diskurzust az apologéták és a destruktívak között.[5] Schanda Balázs szintén érzékeli a dialógus helyetti monologizálás veszélyét.[6] Az elmúlt években átalakult közjogi keretek vonatkozásában aligha lehet teljes konszenzust várni. Álláspontja szerint, különösen fontos, hogy az alkotmányjoggal foglalkozók, az oktatók ne adják fel a közös nyelv, a fogalmi keretek keresését: ha ez elvész, a megértés újra meg újra megújított szándéka kevés lesz.
A vita és a gondolkodás tehát arról, hogy egy gyorsan átalakuló közjogi keretben miként működjön az oktató, korántsem új. Ennek megközelítéséhez a jogi kar Közjogi Intézetének néhány kollégájával beszélgettem arról, miként látják a stúdium oktatását a jövőben. Csatlós Erzsébet, Siket Judit, Lichtenstein József, Sulyok Márton és Márki Dávid gondolatait foglalom össze, akik fókuszcsoportos interjú keretében mondták el véleményüket a témában. A könnyebb követhetőség érdekében, válaszaikat egybefoglalva közlöm.
Első kérdésként merült fel, hogy a diskurzus középpontjában álló közjog kifejezés alá milyen témaköröket, jogterületeket kívánunk besorolni. Válaszadóink szerint a külső és belső közjog összetartozik, sőt a nemzetközi jog és az Európai Unió jogának egyes aspektusai is ide értendők. Ugyanakkor, felvetődött az a gondolat, hogy napjainkban a közjog magánjogiasodik, míg a magánjog közjogiasodik. Ennek következtében kialakult az alkotmányos büntetőjog, vagy éppen az alkotmányos polgári jog fogalma. Ennek oktatásba való beemelése azonban rendkívül nehézkes, hiszen a hallgatók megfelelő jogismeret nélkül nehezen tudnák átlátni például az alkotmányos polgári jog egészét.
Nem csoda, ha egyetértés mutatkozik abban, hogy indokolt lenne egy áttekintő "Bevezetés a közjogba" című kurzus, amelynek fő profilja az alkotmányjog és a közigazgatási jog alapvető intézményrendszerének oktatása, csekély közjogtörténeti elemekkel ötvözve. Ennek egész képzésre való kihatása akként képzelhető el, hogy ez a bevezető stúdium nem veszne el sem a történeti, sem az intézményi struktúrák részletekbe menő bemutatásában, hanem egy átfogó képet nyújtana hazánk közjogi berendezkedésének stabilnak tűnő elemeiről. Erre alapozva, az alkotmányjog és a közigazgatási jog egy tárgyként való oktatása lenne a jó megoldás, amelyben az órák száma növekedne, oly
- 73/74 -
módon, hogy nem emelkedne az elméleti órák száma, hanem a gyakorlatközpontú, jogeset-orientált oktatásé. E módszertan kellő alapot nyújtana egy jogesetre épülő záróvizsgáztatási rendszer bevezetéséhez, ahol már nem csak a lexikális tudás "bemagolása" a fő célkitűzés, hanem egy gondolkodó, rendszert átlátni képes, kritikusan gondolkodó jogász képzése.
E holisztikus szemlélet persze komoly változást igényelne: Ugyanis a jelenleg elválasztva oktatott kurzusok tananyagát és óraterveit egymásra tekintettel, közösen kellene kifejleszteni. A tananyagfejlesztés önmagában nem a jelenlegi tankönyvek hatályosítását jelenti, hanem olyan új képzési anyagok készítését, amelyek közjogtörténeti alapokon nyugodva, elméleti és gyakorlati feladatok által, komplex gondolkodást fejlesztenek. Természetesen, ehhez a számonkérések módjának is meg kell változnia, mivel az eljárásjogi határidők fejből való ismerete nem biztos, hogy annyira lényeges, mint ismerni azt a követelményt, hogy az adott kérdésben léteznek határidők, és ezeket hol, miben szabályozzák.
Kiemelendő, hogy az anyagi jog és az eljárásjog együtt való oktatása a közjogban üdvös lenne, ugyanis a jogászi működésben nem választhatók szét, egyik sem életképes a másik nélkül. Ehhez azonban indokolt az óraszámok emelése, mivel a jelenlegi keretek között ez lehetetlen.
Módszertani kérdésként merült fel, hogy milyen tankönyvből, írott anyagból lehet ma oktatni. Például, próbálkoztak előre kiadott olvasóleckék alapján oktatni, de az interjúalanyok próbálkozása, tapasztalataik szerint, nem volt sikeres. A hallgatók nincsenek ehhez hozzászokva, nem mindig olvassák el az előre kiadott segédanyagokat, így nem működik a módszer. Továbbá, a jelenlegi keretek között a gyakorlatok szerepét is változtatni kellene: az az előadáson elhangzottak pótlása, részletezése, kiegészítése helyett gyakorlati példákkal foglakozás kellene. Az angolszász modellből ismert metódus, miszerint a hallgatók a félév elején konzultálnak az oktatóval, majd önállóan tanulnak, a tapasztalatok szerint, a magyar joghallgatói közösségtől rendkívül távol áll. Válaszadóink szerint ehhez nagyban hozzájárul a mintatanterv felépítése, terjedelme, amelyben a túl sok kurzus miatt nem jut elegendő idő egyes főtárgyak tanulására.
E kérdésre a jó válasz: mindkettőre. Ám a gyakorlat nem ezt igazolja, saját emlékeinkre vagy hallgatóinkkal való informális megbeszéléseinkre hagyatkozva. Tudjuk, hogy sok esetben a cél a vizsga teljesítése, és a nem a kurzus tananyagának tartós elsajátítása. Mindez összefügg azzal, hogy túl sok kurzust kell teljesíteni, ezért kevés idő és energia jut a komplex, jogágakon átívelő összefüggések elsajátítására. Interjúalanyaim egyetértenek abban, hogy tanítsunk jogot, jogalkalmazási alapokat és alkalmazható tudást, amelyek alapján a hallgatóink képesek legyenek jogot megkeresni, kialakuljon a lényeglátó képességük és szintetizálni tudják a "megtalált" ismereteket. Biztosak abban is: az egyetemi oktatók célja nem az, hogy egy mindössze egy szemeszter erejéig tartó, lényegtelen információáradatot zúdítsanak a hallgatókra, amely kizárólag arra alkalmas, hogy teljesítsen egy vizsgát, hanem gondolkodásmód, szemlélet és tudásanyag, annak alkalmazásához való készségek hosszú távú átadása a cél.
- 74/75 -
A mai keretrendszert ehhez kell átalakítani, hogy ne a vizsgára készítsük fel a hallgatókat, hanem a jogászi gondolkodásra, azon belül a közjog önálló és kritikus alkalmazására. A hallgató szempontjából az a fontos, hogy azért teljesítse a kurzust, hogy a megszerezve a diplomát, elhelyezkedjen.
Végezetül, fontos azt is megvitatni, hogy mi a felsőoktatás elsődleges célja. Hallgatói szempontból egyszerűbb a válasz: egy versenyképes diploma, amellyel jó munkahelyet lehet találni a végzést követően. Oktatói szempontból már talán némiképp árnyaltabb a kép, hiszen egyik oldalról, e hallgatói igény lehető legmagasabb szintű kiszolgálása a cél, az egyetem egy szolgáltatást nyújt, amely a munkaerő-piacon értékesíthető tudást és diplomát ad a hallgatói számára. Ennél azonban több, mert az egyetemi polgárság formálja a diákság szemléletmódját, világnézetét, nemzetközi környezethez való viszonyulását, sőt láthatatlanul ott van a hallgatók mindennapjaiban az egyetemi létnek köszönhetően. De vajon az értékrendjüket is képes formálni, vagy az addigra már kialakult, így nincs helye a nagyobb mértékű befolyásolásnak?
A fenti kérdésre összefoglalóan azt a választ lehet adni, hogy a célunk a tanítás, eszközünk a vizsgára való felkészítés, eredményünk a munkaerő-piacon értéket jelentő tudás és diploma, de az oktatás jelentősége, értelme a felelős, kritikus gondolkodásra képes polgárok képzése.
Egy világjárvány közepén vagyunk, így nem lehet megkerülni a kérdést: az oktatás ma már nem csak tanteremben, az oktató és hallgatók fizikai jelenlétében képzelhető el, hanem online is. A koronavírus járvány hirtelen felgyorsította a felsőoktatás digitalizálódását, hiszen egyik napról a másikra kellett különböző platformokra átültetni a tervezett tananyagot. Ennek elsődleges hatása, hogy nyilvánvalóvá vált: a technológiai képzettség elengedhetetlen a XXI. század egyetemi oktatójának, noha jelentős részüket erre sehol sem készítették fel, legfeljebb autodidakta módon beletanultak.
Zoom megbeszélések szervezése, Coospace csoportbontás és vizsgateszt készítés, kérdésbankok gyártása, csupán néhány példa azon tevékenységek közül, amelyeket gyorsan és alaposan kellett elsajátítani egy oktatónak. Kérdés, hogy ez csak technikai kérdés vagy az oktatás minőségét is megszabja-e, és ha igen, az milyen paraméterekkel mérhető.
A kezdeti megrázkódtatásból felocsúdva érzékelhető, hogy az egyetemek lehetőséget látnak ebben a felgyorsult fejlődésben. Megkezdődött a kifejlesztése a távoktatási képzéseknek, amelyhez már nem szükséges egy adott térben és időben jelen lenniük az oktatóknak és hallgatóknak. Érezhető, hogy az oktató és tanterem központú felsőoktatás elmozdult az online, előre elkészített videóleckék és tesztek irányába, de nem szünteti meg a a klasszikus egyetemi oktatást. Ez a vegyes rendszer új kapukat tárt ki. Gyakorlati példával érzékeltetve, az Alkotmányjog I. kurzus előadásait felvételként rögzítették, és bármikor megoszthatók a tárgy hallgatóival. Következésképp, ha a közjogi intézményrendszerben nem történik gyökeres változás, akkor elvileg elég a félév elején feltölteni a teljes félév videó-anyagát, esetleg egy olyan kiegészítő videóval, ami a bekövetkezett változásokat ismerteti. Igaz, akkor pedig külön platformot kell kialakítani, ha valaki kérdezni, konzultálni szeretne, de nem feltétlenül szükséges fizikailag megjelenni
- 75/76 -
az oktatónak és hallgatónak a tanteremben minden előadáson. Vajon ez a jövő közjog oktatása? Előre felvett videóelőadások, majd személyes konzultációk és szemináriumok? Vajon mely oktató fog így személyes megjegyzést, humort, érzelmet belevinni a mondanivalójába, ha akár évekkel később, más közegben fogják felhasználni ismeretlenek? Nehéz erre most választ adni, ugyanakkor, a hallgatókkal való informális beszélgetések alapján érezhető, hogy igénylik a személyes kapcsolatot, miközben kényelmesnek és informatívnak találják az előre elérhető videóanyagokat is. Vélhetően a hibrid rendszer kialakítása lehet a megoldás, de vajon milyen arányok szerint keverve az online és offline oktatás elemeket?
Mindenesetre, elődeinknek nem kellett e problémával szembenézniük, mert a közjogi változások az oktatás formáján nem hagytak akkora nyomot, mint ma. Azt, hogy a normatív gondolkodás videofelvételekkel és online tesztekkel hogyan fejleszthető, ma még nincs válasz, de nekünk ezen is gondolkodnunk kell.
A beszélgetések apropója a centenárium egy olyan professzor születésére emlékezve, aki éppen egységben szemlélte a közjogot, azaz nem választotta szét az alkotmányjogot, a közigazgatási jogot, a jogtörténetet és az összehasonlító jogot, sőt a jogalkotást és az állami irányítást, kutatás szervezését a praxisból ismerte. Ezt az integrált megközelítést éppen a Közjogi Intézet létrejötte is szimbolizálhatja, ha az ott oktatók is ezt akarják.
A jogászi gondolkodás autonómiája a jelen megkérdőjelezését, benne a mai módszerek, oktatási rendszer kritikáját igényli. Ráadásul, a kritikus gondolkodásmód átadása nem csak az egyetemi oktatói lét egyik célkitűzése, de annak alkalmazása is szükséges éppen a saját feladataink elvégzése során.
Az interjúk alapján kirajzolódik azon álláspont, miszerint a kurzusok számának csökkentése, a közjog (jelen esetben az alkotmányjog, jogalkotástan, közigazgatási jog hazai és európai vonatkozásainak) egy tárgyként való oktatása kívánatos. Ehhez szükséges egy bevezető közjogi kurzus létrehozása, amely lefekteti az alapokat a hazai és nemzetközi intézményrendszer vonatkozásában. A továbbiakban, összehangolt, közös tananyagfejlesztés indokolt az integrált tárgyhoz, amely az elméleti tudás mellett, a gyakorlatra is összpontosít.
Mindemellett, a jelenlegi struktúrában a vizsgára való felkészítés annak alárendelten cél, hogy a jog strukturáját, elveit és a jogkeresést megtanítsunk, valamint megismertessük a hallgatókkal azon módszereket, amelyek segítségével szintetizálni tudja a "megtalált" rendelkezéseket, és alkalmazni az adott ügyre.
A világjárvány által felgyorsított online oktatásra áttérés magával hozta az offline, klasszikus oktatási anyagoknak az online térbe átültetését, valamint a formai kereteket, a platformokat és azok funkcióit is módosította. Az az egészséges arány azonban még nem jött létre, amelyben megmarad egy bizonyos mértékben a hallgató és oktató közötti személyes kapcsolat, a kérdezés és konzultáció egyéniesítése, közvetlensége, valamint ennek a jogi gyakorlatot is bemutató jellege (ahogyan a jogklinikán). Erre láthatóan nagy az igény. A közeljövő fogja eldönteni, hogy az online oktatás mely elemei épülnek be a klasszikus oktatásba, és a hibrid, vegyes rendszer hatékonysága hogyan lesz mérhető.
- 76/77 -
A fókuszcsoportos interjú eredményeként nyilvánvalóvá, hogy a közjog oktatása nem letisztult, mert az alkotmányos kultúra erősítése, átadása tartalmi és formai okokból egyaránt nehéz ma. A következő vita talán már arról szólhat, hogyan oktassunk online közjogot a Kovács István Közjogi Intézetben.
This article is an indirect assessment of the work of István Kovács, a former head of department and researcher, as it examines how public law can be taught in an era that was not conducive to democratic constitutionalism. There are quite a few such periods in Hungarian history, and the works of the eminent professor can be studied from this perspective. Change is a constant feature of public power, and the teaching of public law must adapt to this, not to mention the wider world around us, the changing needs of students and the labour market, and the requirements of the digital society. The answer to the question in the title is therefore not trivial. After a review of the literature, the author summarises how academics can operate in a rapidly changing public law framework. To approach this, the author conducts an analytical interview with five staff members of the Institute of Public Law of the Faculty of Law and presents their responses, criticisms and suggestions by topic. ■
JEGYZETEK
[1] Chronowski Nóra: Az alkotmányjog oktatása az Alaptörvény után - indoktrinációmentesen?! Fundamentum, 2013/1:33-36. pp.
[2] Tóth Judit: Hogyan? Tanítsunk (még) alkotmányjogot? Fundamentum, 2013/1:47-51. pp.
[3] Szente Zoltán: Salus rei publicae suprem a lex esto. Fundamentum 2013/1:37-39. pp.
[4] Bayer Judit: Szükséges-e az alkotmányjog oktatásának a reformja? Fundamentum, 2013/1:40-43. pp.
[5] "Az Alaptörvény fő problémái nem oldhatóak meg jogértelmezéssel" - Tóth Gábor Attila alkotmányjogásszal Sólyom Péter beszélget, Fundamentum, 2012/4:67-75. pp.
[6] Schanda Balázs: Az alkotmányjog oktatásáról. Fundamentum, 2013/1:44-46. pp.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, SZTE Állam- és Jogtudományi Kar, Közjogi Intézet.
Visszaugrás
