Az egyes törvényeknek a tömeges bevándorlás kezelésével összefüggő módosításáról szóló, 2015. szeptember 15-én kihirdetett 2015. évi CXL. törvény rendelkezései a jogrendszer több pontján vezettek be változtatásokat a bevándorlási helyzet kezelése érdekében.[2] A jelenség kezelése - ahogy az a fenti törvény komplexitásából is látható - ugyan összetett megközelítést kíván, jelen munka mégis a fenti törvény 9. címébe foglalt, a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényt érintő módosítások dogmatikai elemzésével foglalkozik, mivel a szerző nem terjeszkedhet túl kompetenciáin.
A tömeges bevándorlás kezeléséről szóló törvény a Btk. Különös Részébe három új bűncselekményt iktatott, így a határzár tiltott átlépését, a határzár megrongálását, valamint a határzárral kapcsolatos építési munka akadályozását,[3] valamint módosította az embercsempészés bűncselekmény törvényi tényállását[4]. A kódex Általános Részében a kiutasítás, a vagyonelkobzás, valamint a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése jogintézmények vonatkozó szabályanyaga alakult át.[5]
A tanulmány a büntetőjogi változásokat a büntetőjog szankciós zárókő, illetve ultima ratio jellegének való megfelelés szempontjából kísérli meg értékelni, mely során vizsgálandó egyrészt, hogy magának a büntetőjognak mint társadalmi kontrolleszköznek az igénybevétele mennyiben adekvát az adott helyzetben - az ultima ratio követelményének büntetőjogon kívüli értelemben való megfelelés értékelése -, másrészt, hogy a büntetőjogi módosítások miként illeszkednek a büntetőjog belső rendszerébe - az ultima ratio követelményének büntetőjogon belüli értelemben való megfelelés értékelése -.
Az ultima ratio elve a szakirodalomban általánosan elfogadott értelemben a büntetőjog kulturális örökségének része, a túlzott kriminalizáció elleni beépített fék. Eredendően a nemzeti büntetőjoghoz kötődő alapelv, mely a büntetőjogi beavatkozásnak a végső esetekben, végső eszközként történő igénybevételére irányuló követelményt támaszt. A kutatás két elmélet tükrében kísérli meg értékelni a tömeges bevándorlás kezeléséről szóló törvény büntetőjogi koncepcióját, illetve a tételes jogi módosításokat.
A Nils Jareborgtól származó, az ultima ratio jelentéstartalmának (büntető)politikai aspektusú elemzésével foglalkozó gondolatok alkalmasak lehetnek a büntetőjog ún. külső értelemben vett - tehát a jogrendszer más jogági kontrolleszközeihez viszonyított - végső eszköz jellegének vizsgálatára. Young-Cheol Yoon a büntetőjog ultima ratio jellegének értékelésére felállított koncepciója pedig a büntetőjog az ún. belső értelemben vett - azaz a büntetőjog saját eszközei és intézményei viszonylatában feltárható - végső eszköz jellegének vizsgálatát alapozhatja meg.
Nils Jareborg az ultima ratiót kriminálpolitikai karakterű intézményként fogja fel. Meglátása szerint az elv önálló jelentőséghez úgy juthat, ha a kriminalizáció elveinek - büntetési érték, hasznosság és humanitás - gyűjtőelveként tekintünk rá. Az ultima ratio üzenete gyűjtőelv minőségét, funkcióját tekintve kettős. Magas büntetési érték esetén pro-kriminalizációs felhívás, míg alacsony büntetési érték esetén kontra-kriminalizációs korlát, a hasznossági és humanitási szempontok határozottabb figyelembevételére irányuló felszólítás képében jelenik meg.[6] Jareborg a kriminalizációs érvek Janus-arcú gyűjtőelveként ítéli meg az ultima ratiót, mely akár a büntetőjogi beavatkozás melletti, akár az elleni szerepkörben is előfordulhat. Elmélete alapján az elv a kriminalizáció kérdéskörében leginkább egyensúlyteremtő funkcióval van felruházva.
Young-Cheol Yoon megközelítésében az ultima ratio alapvetően a büntetőjog olyan elvi jelentőségű intézménye, melynek érvényesülése az alábbi pillérek mentén vizsgálható: az állam jogtárgyvédelmi kötelessége, a pozitív generálprevenció mint a büntetőjog és a büntetés célja, a büntetőjog mint etikai minimum, a büntetőjog fragmentális karaktere, egyéni beszámítás a büntetőjogban, és a büntetőjog érvényesülése során az in dubio pro reo elve.[7]
- 405/406 -
Az Európán kívüli országokból kiinduló migrációs hullám komoly kihívások elé állította az Európai Uniót és tagállamait. A jogalkotó hazánk déli határán műszaki határzár felállításával és annak büntetőjogi védelmével kívánta elérni azt, hogy az ország területére belépni szándékozó migránsok a törvények által biztosított, legális lehetőségeket igénybe véve érkezzenek hozzánk, s ne a zöld határon keresztül.[8] A tömeges bevándorlás kezeléséről szóló törvény indokolása alapján az illegális határátlépések száma a 2014-es évhez képest a törvény megszületésének időszakára drasztikusan megnövekedett hazánkban is, s e helyzetben az állam határai hatékony védelme csak egyre komolyabb létesítmények, eszközök telepítésével biztosítható. A határzár felállításának funkciója az állam önvédelmének kiteljesítése, egyben jelzése is annak, hogy az állam az önvédelem jogával élni kíván, és ezt a jogot tiszteletben kell tartani. Az államhatár védelmét biztosító létesítményekkel kialakított védelem kijátszása, a létesítmények megrongálása olyan fokban veszélyezteti a hatékony államhatár-védelmet, hogy annak megfelelő sui generis büntetőjogi szankcionálása is indokolt.[9] Az illegális migrációhoz kapcsolódó kriminalitás, e cselekmények közrendet és közbiztonságot fokozottan veszélyeztető volta igazolja, hogy akár a legszigorúbb közhatalmi eszközökkel, azaz a büntetőjogi szankcionálás útján is szembe kell szállni e jogellenes magatartások súlyosabb elkövetési alakzataival.[10]
Összességében tehát
- az illegális határátlépés számszerű növekedése,
- az állami önvédelmi jog hangsúlyozásának szükségessége,
- a hatékony államhatár védelemben megtestesülő közérdek,
- az illegális migráció kriminalitást generáló hatása, valamint
- az ún. határzáras tényállásokban megfogalmazott magatartástípusoknak a közrendet és közbiztonságot fokozottan veszélyeztető jellege
azok a körülmények, melyek alapján a jogalkotó a büntetőjog mint a magatartásszabályozás eszközrendszerében fellelhető legszigorúbb közhatalmi eszköz bevetése útján szállt szembe az egyes illegális migrációhoz kötődő magatartástípusokkal. Ugyan az indokolásban expressis verbis nem jelenik meg az ultima ratio - büntetőjog mint végső eszköz a végső esetben - kifejezés a büntetőjogi fellépést legitimizálandó, azonban a kriminalizáció jogalkotói indokolásának elemeiből e célkitűzés meglátásom szerint felismerhető.
E törekvéstől függetlenül, az alábbi szakirodalmi álláspontok, illetve példák alapján a határzárral kapcsolatos tényállások kriminalizációjának jogalkotói koncepciója bevándorlás-szakmai szempontból úgy tűnik megkérdőjelezhető. A Görögország török határszakaszán 2012-ben alkalmazott hasonló módszer tapasztalataiból merítve elmondható, hogy az épülő kerítés kimondottan ún. húzó faktorként működött a migránsok számára. Elkészülvén terelőhatása ugyan érvényesült, jelentősen csökkentve az illegális migrációs mozgást. A látványos bevándorlás-csökkenés azonban nem jelentett tartós megoldást, hiszen a térségben a kerítés felállítása után tíz hónappal ugyanannyi illegális bevándorlót fogtak el, mint a határzár felállítása előtt.[11] A görög példa mellett ugyanez a hatás igazolódik vissza az Unió egyéb külső határain felállított határzár létesítményekkel kapcsolatban is, így általánosságban kijelenthető: a fizikai akadályok, mint kerítések és falak csak ideig-óráig tudják feltartóztatni az EU-ba tartókat.[12] A közös migrációs politikában hosszú távra kell tervezni, hiszen a migráció, mint társadalmi jelenség is hosszú távon fejti ki hatásait. A szigorítás éppen ellenkező hatást érhet el az elkerülendőnek szánt illegális csatornák erősödésével.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
