"Gyere, költözz ide hozzám, Frodó öcsém
- mondta egyszer Bilbó -, akkor kényelmesen
együtt ünnepelhetjük a születésnapunkat."[2]
1. A társadalmi helyzet változása és a jogi szabályozási megoldások okán a partnerkapcsolatok, azaz a házasság és a házasságon kívüli együttélési formák, így különösen az élettársi kapcsolat kérdései folyamatosan foglalkoztatják a családjogászokat, jogalkalmazókat. Napjaink kétségtelenül egyik legaktuálisabb családjogi problémája az élettársak jogi kezelése; a de facto élettársak jogi viszonyának megítélése hosszú évek óta napirenden van és várhatóan ott is marad, mert a problémát jellegénél fogva nem egyszerű megoldani. Az európai országok teljesen elmerültek mind a tudományos jogi viták szintjén, mind a jogalkotói tervezetek előkészítése szintjén az élettársi, bejegyzett élettársi problémahalmazban, amely mellett a társadalom maga gondoskodik arról, hogy a gyermeki jogok kérdését is folyamatosan napirenden tartsák. Talán nem véletlen, hogy ezeknek a nagy figyelmet követelő változásoknak az árnyékában feledésbe merültek bizonyos családformák, így a közös háztartásban, de nem párkapcsolatban együtt élő nagykorú hozzátartozók alkotta családok.
2. Ezek a családok rendszerint vagy szülő és a már nagykorú gyermek, gyermekek együttélését jelentik, vagy a szintén nagykorú testvérek együtt élő közösségét. (Bár más jellegű rokoni/hozzátartozói közösségek is elképzelhetőek - lásd mottónkat: a regénytrilógia kezdetén a jómódú hobbit, Zsákos Bilbó magához költözteti kedvenc fiatalabb unokaöccsét.)
A közös háztartásban való együttlakás adódhat abból, ha a közösség bármelyik tagja, a szülő, gyermek, illetve a testvér betegsége miatt magát ellátni képtelen vagy akár állapota miatt teljesen cselekvőképtelen (álljon cselekvőképességet kizáró hatályú gondnokság hatálya alatt vagy legyen egyébként tartósan cselekvőképtelen). Ezekben az esetekben nyilvánvalóan a családtagok közötti gondoskodás igénye és szükséglete tartja egyben a családot, gondoljunk arra az esetre, amikor a cselekvőképtelen nagykorú gyermeket szülei, ameddig lehet, maguk mellett tartják. Rendszerint egyik családtag a jogi képviseletet, a vagyonkezelési feladatokat, a gondnoki teendőket is ellátja az erre rászoruló másik családtag érdekében.
Adódhat az együttélés abból is, hogy a családtagok vagyoni helyzete nem teszi lehetővé az önálló lakás vásárlását, esetleg fenntartását, nincs módjuk önálló életvitelt folytatni. Csak utalunk a mama-hotelnek nevezett jelenségre, amelynek megfelelően folyamatosan nő azoknak a fiataloknak a száma, akik ugyan nagykorúak és akár önálló jövedelemszerző tevékenységet is folytatnak, de tovább élvezik a szülői ház nyújtotta kényelmet és előnyöket, nagykorúságuk ellenére mégis mintegy gyermekként. A fiatalok azonban céljuknak rendszerint a családalapítást tekintik, még akkor is, ha ennek vállalása és teljesítése időben kitolódik.
Az sem ritka, hogy a házastársak egyikük szüleivel élnek együtt, akár azért, mert nincs kellő jövedelmük ahhoz, hogy lakhatásukat más módon megoldják, akár azért, mert gyermekvállalást követően kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak.
3. Annak ellenére, hogy a fenti együttélési típusok korántsem ritkák és vetnek is fel jogi problémákat (mutatják ezt azok a bontást követő vagyonjogi perek, amelyek nemcsak a házastársak egymás közötti viszonyait érintik, hanem a közöttük és bármelyikük szülője, szülei között fennálló vagyoni helyzetet), a tanulmány célja szerint nem feltétlenül őket értjük közös háztartásban élő személyek alatt. Azoknak a nem partnerekként együtt élő nagykorú személyeknek a polgári jogi, illetve családjogi helyzetét tekintjük át, akik ezt az együttélési formát választják, illetve akár rövidebb, akár hosszabb ideig így élnek együtt és ez az együttélés határozza meg életvitelüket, gazdálkodásukat, jövedelmük beosztását.
A közösen élő és gazdálkodó nagykorú családtagok (akár szülők és gyermekeik, akár testvérek) nem a valaha létezett és más földrészeken részben jelenleg is létező nagycsaládot jelentik, hanem egy kisebb közösséget, amelyet az együttélés szándéka és a közösen folytatott életvitel, közös vagyoni együttműködés tart össze. Önálló, magukról gondoskodni tudó, keresőképes személyek közösségét hozzák létre egy háztartáson belül. Helyzetük sajátos.
Lehetséges, hogy a jog - inkább a polgári jog, mint a családjog - önálló szabályozást alkot rájuk nézve, elsősorban vagyoni viszonyaik rendezése érdekében, s másként tekint rájuk, mint pusztán együtt élő személyekre, azaz értékeli közösségüket. Lehetséges azonban az is, hogy önállóan ezt a formát a jog nem tekinti szabályozásra szoruló jelenségnek.
4. A családjog által szabályozott szülő-gyermek kapcsolattól (gyermek alatt a 18. évét még nem elérő gyermeket értjük) megkülönbözteti őket az, hogy egyikük sem áll a másik gyámsága alatt, a polgári jog által szabályozott gondnok-gondnokolt viszonytól az, hogy egyik sem áll a másik gondnoksága alatt; a partnerkapcsolatokban élőktől pedig az, hogy nem jöhet közöttük létre nemi kapcsolat.
Úgy tűnik, helyzetük mégis inkább a partnerekére emlékeztet, mint a szülő-gyermek viszonyban együtt élők kapcsolatára. A szülő-gyermek kapcsolatot még a továbbtanuló gyermek nagykorúsága esetén sem jellemzi tipikusan a közös gazdálkodás és az a szándék, hogy önálló családalapítás nélkül éljenek együtt tovább közös háztartásban; azaz meghatározó marad a szülő szülői szerepe, az, hogy egyik a másikról gondoskodik. (Részben hasonló a helyzet akkor, amikor a gyermek gondozza az idős, beteg, rászoruló szülőt.) Az egyik fél gondoskodásra, akár jogi képviseletre való rászorultsága partnerek között is jelentkezhet, ekkor azonban a partnerkapcsolat is részben átalakul, tulajdonképpen részben még jogi értelemben is módosulhat (ha a házastárs egyúttal a gondnok szerepkörét is teljesíti). A partnerek azok, akikről feltételezzük, hogy jogaik és kötelezettségeik egyensúlyban vannak, helyzetük a kapcsolaton belül többé-kevésbé kiegyenlített, továbbá itt dominál leginkább az együttélés választásának ténye.
Természetesen nem hasonlíthatjuk a közös háztartásban együtt élő más hozzátartozókat a házastársakhoz. Nyilvánvalóan azért nem, mert a házastársi viszony, s az annak lényegét jelentő házassági életközösség a házastársak közötti nemi kapcsolatot is magában foglalja, s - mind a társadalmi felfogás, mind a jogi megközelítés szerint -, az a feltételezés él, hogy a házastársak családalapítás, azaz közös gyermek vállalása és nevelése céljából kötnek házasságot. (Ez a felfogás egyelőre teljesen független attól, hogy a megkötött házasságok a valóságban már nem csak a gyermekvállalást célozzák; s független attól is, hogy a házasságok egyre többször eredményeznek bontást.) A házasság mint a társadalom (egyik) alapvető családi formája ezen felül nemcsak egyszerűen akaratnyilatkozattal, hanem meghatározott hatóság - anyakönyvvezető - előtti vállalással keletkezik. A házasság különleges védelméről nem szólunk külön, említjük azonban, hogy éppen ez a különleges védelem képezte gátját annak a kodifikációs elképzelések során felmerült javaslatnak, hogy a közjegyzői kar végezze a házasságok bontással történő megszüntetésével kapcsolatos teendőket - bizonyos konkrét feltételek fennállása esetén.
1. A bejegyzett élettársak Magyarországon csak azonos nemű személyek lehetnek, és kapcsolatuk a házassághoz hasonlatosan anyakönyvvezető előtt hozható létre, méghozzá úgy, hogy akaratnyilatkozatot tesznek. A magyar jog 2009-ben sem kívánta, és várhatóan a
jövőben sem kívánja lehetővé tenni azt, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők státuszuk szerint is közös gyermeket neveljenek, azaz gyermeket közösen örökbefogadjanak vagy úgy vegyenek részt mesterséges megtermékenyítési eljárásban, hogy az ennek segítségével született gyermeknek mindketten jogi státusz szerinti szülei legyenek. Vannak ugyanakkor európai országok, amelyek lehetővé teszik azt, hogy a magyar bejegyzett élettársi kapcsolatnak lényegében megfelelő kapcsolatban élő azonos nemű személyek jogilag közös szülei legyenek egy vagy több gyermeknek. Még ha a magyar jog ezt nem is teszi lehetővé, a közös háztartásban élő hozzátartozók előtt tipikusan nem áll fenn az a lehetőség, hogy nyilvánosan összekössék életüket. Ez pedig bizonyosan jellemzi a bejegyzett partnereket.
Más a helyzet az élettársakkal, amennyiben élettársi viszonyon a magyar jog szerinti formátlan párkapcsolatot értjük. Az élettársi együttélés mögött nem áll a kapcsolat nyilvános vállalása, nem áll a létrehozására irányuló akaratnyilatkozat, de életközösségüket mégis leginkább a házassági életközösséghez hasonló elemek jellemzik: az érzelmi és gazdasági közösség, a közös háztartásban történő együttélés, valamint -nálunk a bírói gyakorlat alapján - az együvé tartozás kifelé történő vállalása. Különneműek élettársi viszonyában gyakran nevelkednek gyermekek, sőt, mondhatjuk, hogy egyre több gyermek nevelkedik olyan családokban, amelyek nem házasságon alapulnak, hanem élettársi kapcsolaton. (Amennyiben azonos nemű személyek létesítenek élettársi kapcsolatot, még kevesebb a közös szülői státusz lehetősége, mint formalizált párkapcsolatban.)
A közös háztartásban együtt élő egyéb hozzátartozók többnyire - testvérek, szülő/ szülők és nagykorú gyermekük/gyermekeik - olyan rokoni kapcsolatban állnak egymással, hogy bejegyzett partnerkapcsolatot egyáltalán nem létesíthetnek, ám legtöbbször jogilag elismert módon de facto élettársi kapcsolatban sem élhetnek együtt. (Ennek felel meg a magyar jog követelményrendszere is.) A partnerkapcsolatok utódnemzést és utódnevelést is céloznak, a közeli rokonságban álló személyek nemi kapcsolata pedig incesztust valósít meg.
2. Annak ellenére, hogy a közös háztartásban együtt élő egyéb hozzátartozók viszonya lényegét tekintve más, mint az élettársaké (legyenek bejegyzett élettársak vagy de facto élettársak), az európai élettársi jogalkotás azt mutatja, hogy a bejegyzett partnerkapcsolatokat vagy élettársi viszonyokat az utóbbi években érintett jogszabályi változások előkészítése során fel-felmerült: nem indokolt-e a szabályozás hatókörébe vonni az élettársi kapcsolatban élő párokon kívül az egymással közeli rokonsági kapcsolatban álló és közös háztartásban élő, közösen gazdálkodó személyeket.
Ezt a felvetést több tényező is indokolta. Voltak olyan megfontolások, amelyek szerint az azonos nemű élettársak kapcsolatának jogi elismerése mellett méltatlan az, hogy a szoros rokoni közösségben együtt élők helyzete nem nyer értékelést. Voltak olyan elképzelések, amelyek ezen az úton kívánták tompítani az esetleges társadalmi ellenérzéseket, amelyek a házasságon kívül együtt élő személyekkel szemben érezhetőek. S voltak olyan álláspontok, amelyek szerint egy ilyen jellegű jogalkotás kellő alkalmat nyújt arra, hogy a társadalomban ezen a módon együtt élők helyzete is rendezést nyerjen.
3. Ami a jogi szabályozást illeti, felvetődhet, hogy miért is lenne szükség önálló szabályozásra? A válasz értelemszerűen az, hogy bizonyos, a jog által nyújtott előnyök megszerzése érdekében, illetve a gyengébb helyzetben, érdekérvényesítésre kevésbé képes fél védelme érdekében. Mind az előnyök, mind a védelem körében elsősorban vagyoni kérdésekről van szó, amelyek - és ennyiben hasonló helyzetük a de facto élettársakéhoz - nem elsősorban a közösség fennállása alatt okoznak problémát, hanem akkor, amikor ez az együttélés véget ér.
Míg a kontinentális Európában magától értetődőnek tűnik, hogy a házastársak vagyoni viszonyait önállóan rendezi a jog, s míg egyre több országban szabályozzák az azonos neműek szinte a házasság joghatásait maguk után vonó partnerkapcsolatait, sőt, adott esetben a különneműek bejegyzett élettársi viszonyának vagyonjogi következményeit -addig igen kevés azoknak az országoknak a száma, ahol önálló családjogi rendelkezés vonatkozik a közös háztartásban nem házastársakként, s nem házastársak módjára együtt élő személyek vagyoni viszonyaira. Ez nem jelenti azt, hogy vagyoni helyzetüket esetlegesen a polgári jog egyéb eszközeivel ne rendezhetnék, de ezeket a lehetőségeket már inkább az eshetőlegesség jellemzi.
Kiemelés érdemel így az olasz családjog speciális intézménye: az impresa familiare, az ún. családi vállalkozás,[3] annak ellenére is, hogy nem feltétlenül közös háztartásban együttélő személyek viszonyáról van szó, sőt, nemcsak "egyéb" hozzátartozókról: családi vállalkozást a családtagok széles köre alkothat, s ebbe a körbe akár a házastársak is beletartozhatnak. Kiemelkedővé kifejezetten családjogi jellege teszi az impresa familiare-t.
A családi vállalkozás bevezetésére 1975-ben került sor, azóta szabályait a családjogi szabályozást is tartalmazó olasz Polgári törvénykönyv 230b. §-a tartalmazza. Megalkotásával az volt a cél, hogy védelemben részesítsék a családon belül munkát végző családtagokat, tekintettel arra, hogy korábban ezt a családtagok kapcsolatára, azaz a rokonságra és a szolidaritásra tekintettel ingyenesnek tekintették.[4] A szabályozás eredményeként a rokoni, illetve hozzátartozói kötelék alapján a családban dolgozók nem kerülnek a vállalkozás tulajdonosától kiszolgáltatott helyzetbe, részesedhetnek a vállalkozásban végzett munka eredményéből.
A 230b. § rendezi azt, hogy kik tekinthetők családi vállalkozásban dolgozó személyeknek. A jogszabály a rokonok és hozzátartozók pontosan meghatározott, ám széles köre, azaz meghatározott fokú rokonok, továbbá a házastársak, valamint a házastársak meghatározott fokon álló rokonai számára teszi lehetővé a családi vállalkozás alapján történő részesedést, feltéve természetesen, hogy a vállalkozásban, a család számára végeznek munkát.[5] A családtagoknak nem kell együtt élniük;[6] a részesedés sokkal inkább a munkavégzéstől függ, abban az értelemben, hogy az érintett személynek állandó, folyamatos, azaz rendszeres munkát kell végeznie, és a munkavégzésnek ténylegesen hozzá kell járulnia a vállalkozás gyarapodásához.[7] Ennek megfelelően a háztartásban végzett munka önmagában nem minősül a családi vállalkozás keretei között végzett munkának; csak akkor, ha az imént említett feltételeknek megfelel.
Azok, akik alkalmilag vesznek részt a családi vállalkozás tevékenységében, nem minősülnek tagnak. Ugyanakkor a munkavégzés folyamatossága nem jelent kizárólagosságot: elképzelhető, hogy bizonyos családtagok a család körén kívül is végeznek egyéb munkát, s nem "teljes munkaidőben" jelennek meg a családi vállalkozásban, az azonban esetükben is feltétel, hogy a családi vállalkozásban végzett tevékenységük legyen az elsődleges. Ugyanakkor családi vállalkozásban való részesedést csak munkavégzés eredményezhet, egyéb befektetés, vagyoni hozzájárulás nem.[8]
A családi vállalkozás határozottan kisegítő, másodlagos jellegű jogintézmény, azaz akkor érvényesül, ha a családtagok egyéb módon nem állapodnak meg ebben a kérdésben. A családi vállalkozás eredményéből való részesedés ugyanakkor egyáltalán nem kívánja meg a családtagok közötti szerződést. A 230.b § rendezi a családi vállalkozásban résztvevők jogállását - eszerint mind családjogi jellegű, mind vállalkozási jellegű jogosítványok rendelkezésükre állnak. Ami az előbbit illeti, ez a tartási igény érvényesíthetősége. Valamennyi tag a tartásra vonatkozó általános családjogi szabályok alapján tarthat igényt tartásra, s az független attól, hogy a családi vállalkozás ért-e el anyagi hasznot. Vállalkozási jellegű jog ugyanakkor a haszonban való részesedés, továbbá a vállalkozás irányítását meghatározó döntéshozatalban történő részvétel. Ez utóbbiak a ténylegesen végzett családi vállalkozásbeli munka mennyiségétől és jellegétől függenek, s a részesedésnek nyilvánvalóan feltétele az, hogy a vállalkozás tényleges hasznot produkáljon.[9]
Noha a házastársak vagyoni viszonyait a (kontinentális) Európában hagyományosan különös, házassági vagyonjogi rendszert alkotó szabályok rendezik, még esetükben is fel-felmerül az a helyzet, hogy a vagyonközösség szabályai nem oldanak meg minden problémát. Így nem ritka, hogy a szerződési jog nyújt olyan eszközt, amelynek segítségével helyreállítható a megbomlott vagyoni egyensúly: az egyik fél részesedésre tarthat igényt a vagyongyarapodásból, illetve az általa rendelkezésre bocsátott vagyont, vagyoni hozzájárulást legalább részben visszaszerezheti. Ilyen eszköz lehet a tisztán polgári jogi (jellegű) társasági viszony, a polgári jogi társaságot létrehozó megállapodás, amelyet számos jogrendszer szabályoz.
Vannak országok, ahol a házastársak valóban igénybe vehetik ezt, vannak olyan országok, ahol kevésbé mozdult el a bírói gyakorlat abba az irányba, hogy a házasság mögött (esetenként amellett) elismerjen társasági szerződési viszonyt. Németországban és Ausztriában is inkább a házasságon kívüli partnerkapcsolatban élők, a de facto élettársak hivatkozhatnak - rendszerint a kapcsolat megszűnése után - arra, hogy partnerük és köztük megállapodás volt arra nézve, hogy gazdasági céljukat közösen, együttműködve érik el.[10]
Ez a lehetőség a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók számára is rendelkezésre állhat, de annak a félnek, aki erre igényt kíván alapítani, bizonyítania kell azt, hogy közöttük ténylegesen létrejött egy legalább hallgatólagos megállapodás, volt valamiféle gazdasági cél, amelynek érdekében együttműködésre kötelezték magukat, s ténylegesen sor is került az együttműködésre, azaz - tipikusan - pénzben mérhető, vagyoni jellegű hozzájárulásra. Miután egy (fenti értelemben vett) társasági szerződés partnerei bizalmas, szoros kapcsolatban vannak egymással - ahogyan a családtagok is - utólag nem könnyű megállapíthatóvá tenni azt, hogy valóban megállapodást kötöttek egymással, s ennek a megállapodásban foglalt célnak az elérése érdekében tevékenykedtek. (Noha az egyes országok ítélkezési gyakorlata eltérő, úgy tűnik, a hallgatólagos megállapodás felmutatása is nehézkes.)[11]
Ismerünk olyan európai megoldásokat, amelyek a házasságon kívüli partnerkapcsolat valamely formáját (ez tipikusan nem a magyar jogban ismert - de facto - élettársi kapcsolat) úgy rendezik, hogy nemcsak a házastársak módjára együttélő két különböző vagy azonos nemű személyt vonják hatályuk alá, hanem a családtagok, együttélő személyek szélesebb körét.
A belga cohabitation légale intézményét 1998-ban fogadták el, szabályai a Polgári törvénykönyv tulajdonjogi szabályai között helyezkednek el. A törvényes élettársi viszony, illetve német elnevezésének (gesetzliches Zusammenwohnen) megfelelően törvényes együttélésnek[12] nevezhető viszony keretei között nemcsak a magyar terminológia szerinti élettársak, hanem akár két olyan személy is együtt élhet, akik között hozzátartozói, rokoni kapcsolatuk miatt a házasság nem állhatna fenn.
Arra nézve ugyanis, hogy kik élhetnek együtt törvényes élettársakként, a törvény feltételként csupán annyit tartalmaz, hogy két cselekvőképes személy, akik közül egyik sem él sem házasságban, sem más törvényes élettársi kapcsolatban. A törvény emellett sem az alanyok nemét, sem azt a követelményt nem tartalmazza, hogy nem állhat fenn közöttük a házassági akadályokhoz hasonló akadály. Ebből következik az, hogy a különnemű és azonos nemű párok mellett a rokonok és hozzátartozók is választhatják ezt a formát. A törvény lényegében meg is célozza a két személyes rokoni/hozzátartozói kapcsolatokat,[13] ez azért is figyelemreméltó, mert a törvényes együttélés jogszabályi megfogalmazását hosszas kísérletek előzték meg. A parlamentben 1993-tól kezdődően követték egymást a különböző törvényjavaslatok, amelyek a házasságon kívüli párkapcsolatok egyetlen, általános megoldását keresték, de ekkor még nem merült fel az az elképzelés, hogy ne csak a párkapcsolatokban élők helyzetét rendezzék.[14] Kérdésként vetődött fel ugyanakkor már a törvény parlamenti tárgyalásának idején, hogy miként lehet indokolni a családi kapcsolatok esetén azt, hogy két személynél többen nem élhetnek ilyen viszony keretei között együtt: a szülő több gyermeke közül csak egyikkel alkothat ilyen közösséget, s a szüleik halála után továbbra is együttélő, együtt maradó testvérek is csak ketten részesülhetnek a törvényes együttélés előnyeiből, hárman adott esetben már nem.[15]
Ami az előnyöket, azaz a törvényes együttélés jogkövetkezményeit illeti, azokat illeti meg, akik kifejezetten ezt az együttélési formát választják, azaz akik erre nézve írásbeli nyilatkozatot tesznek, s maga a kapcsolat azzal veszi kezdetét, hogy a felek nyilatkozatát nyilvántartásba veszik. A viszony egyébként akár a felek által közösen, akár egyoldalúan is megszüntethető. A személyállapot, a státusz nem változik meg a törvényes együttélés vállalásával, illetve regisztrálásával, ebből is következik az, hogy a törvényes élettársi viszony elsősorban vagyonjogi joghatásokat idéz elő, igaz, messze nem a házassági vagyonjog joghatásait.
A magánjogi jellegű vagyonjogi joghatások sorolható a közös családi otthon védelme, a közös otthon és háztartás terhei közös viselésének kötelezettsége, továbbá a közös élet, közös otthon érdekében vállalt tartozásokért való közös felelősség. 1998-ban a törvényes együttélés túlélő partnere nem rendelkezett törvényes öröklési jogi státusszal, ezen 2007-ben változtatott a jogalkotó. A módosítás értelmében az "özvegy" jogosulttá vált arra, hogy továbbhasználja a családi otthont és a felszerelési, berendezési tárgyakat, amennyiben pedig a lakást bérleti jog alapján használták, annak folytatására lett jogosult.[16]
Jelentősek a kapcsolat közjogi vagyoni joghatásai, elsősorban az adójog terén. 2004 óta a törvényes együttélés partnerei a házastársakkal egyenlő módon tartoznak jövedelemadó-fizetési kötelezettséggel, és 2000 óta az öröklési illeték-fizetési kötelezettség megállapítása is egyenlő módon történik.[17]
1991-ben fogadták el azt a norvég törvényt, amely a közös háztartásban (háztartási közösségben) élők vagyoni viszonyait rendezi a közösség megszűnése esetére. A háztartási közösség olyan nagykorú személyek között jön létre, akik házasságkötés nélkül közös fedél alatt élnek és közösen fedezik a közös élet fenntartásának költségeit, azaz mindketten hozzájárulnak a közös háztartás fenntartásának költségeihez, illetve a közös otthonnal és háztartási javakkal kapcsolatos költségekhez. Ilyen háztartási közösségben élhetnek az élettársak, de a testvérek, szülők és felnőtt gyermekeik, sőt akár barátok is, illetve a fenti közösségek kombinációja is elképzelhető a törvény kommentárja értelmében.[18] (Az együttélés oka teljesen indifferens, ez jól kitűnik abból is, hogy a jogalkotó igyekezett objektív körülményhez kötni a közösség fennállását.) Házastársak között - értelemszerűen -nem állhat fenn a háztartási közösség, de nem állhat fenn házastársak és más 18. évüket más betöltött személyek között sem.
Ahogyan arra utaltunk, a törvény arra az esetre biztosít bizonyos jogokat a háztartási közösség tagjainak, ha a közösség véget ér, ám ezek meglehetősen szűk körűek. A jogszabály alapján nem a vagyon megosztására van lehetőség, hanem a közös lakás és használati tárgyak értékének megosztására, illetve a használat rendezésére, bár ez utóbbi meglehetősen sok tényező függvénye.[19]
Noha az intézmény nem kizárólag az élettársak számára biztosít lehetőséget vagyoni viszonyaik legalább valamelyest történő rendezésére, a norvég élettársi szabályozást tárgyaló irodalom mégis (elsősorban) mint az élettársi szabályozás felé tett lépést értékeli.[20] Azt, hogy az élettársak inkább a figyelem előterében vannak, jól mutatja a 2009-ben elfogadott jogszabályváltozás: a fenti háztartási közösség nem járt és nem jár törvényes öröklési jogi státusszal, 2009 óta azonban az élettársat - ha a kapcsolatból közös gyermek származott - partnere halála esetén megilleti az uskifte joga (a mi özvegyi jogunkhoz hasonlatos jogosultság).[21]
A közös háztartásban élő más hozzátartozók - azaz nem házastársak, nem bejegyzett élettársak, és nem (de facto) élettársak - vagyoni viszonyait a Ptk. a kötelmi jog különös szabályainak körében, azaz az "Egyes szerződések" cím alatt szabályozza, a társaságokról szóló fejezetben. A társaságot szabályozó - az utóbbi évtizedek során többször módosult - XLVI. Fejezet több alapformát különböztet meg: a polgári jogi társaságot, az építőközösséget, a közös háztartásban élők vagyoni viszonyait, a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságot, továbbá a társasház-közösséget. A közös háztartásban élők vagyoni viszonyait az 578/G. § szabályozza akként, hogy az (1) bekezdésben állapítja meg az élettársak közös tulajdonszerzésének módját és a tulajdonszerzés arányait; a (2) bekezdésben pedig azt közli, hogy ezeket a szabályokat kell alkalmazni a közös háztartásban élő más hozzátartozók vagyoni viszonyaira is. (Az élettársak fogalmát a 685/A. § határozza meg, az 578/G. § (2) bekezdése pedig kifejezetten megállapítja, hogy a házastársak, illetve bejegyzett élettársak nem tekinthetőek közös háztartásban élő más hozzátartozóknak.)
Az 578/G. § elődje, az 578. § a Ptk. 1977-es módosítása alkalmával került megfogalmazásra,[22] lényegében a korábbi ítélkezési gyakorlat törvényi szintre emelésével. A közös háztartásban élők vagyoni viszonyai a polgári jogi társaság speciális aleseteként kerültek megfogalmazásra.[23] A közös háztartásban élők, a családtagok polgári jogi társaság alóli kiemelése éppen azért volt szükséges, mert a családtagok vagyoni közösségére nem voltak teljes egészében alkalmazhatóak a polgári jogi társaság szabályai.[24] A Legfelsőbb Bíróság már a nyolcvanas években is úgy foglalt állást, hogy a közös háztartásban élők vagyoni viszonyaira vonatkozó szabályok akkor alkalmazhatóak, ha gazdasági tevékenységet is igénylő közös céljuk elérése érdekében együttműködnek, és legalább hallgatólagosan egyetértenek abban, hogy az így szerzett vagyon közös lesz.[25] (Ennek a megállapításnak számos későbbi, élettársi vagyonjogi ügyben hozott legfelsőbb bírósági határozat megállapítása köszön vissza.)
A Polgári Törvénykönyv több mint tíz éve tartó kodifikációja sajátos sorsot szánt a közös háztartásban együtt élő más hozzátartozóknak. Már a kodifikáció legkorábbi időszakában megállapításra került, hogy a tartós élettársi viszonyokat indokolt kiemelni a polgári jogi szabályok köréből és áthelyezni a családi jogi rendelkezések közé.[26] Az új Polgári Törvénykönyv Koncepcióját és Tematikáját a Kormány 2003-ban fogadta el;[27] ebben a családjog kérdései között részletesen foglalkozik az élettársak vagyoni viszonyainak rendezésével. Megállapítja, hogy az a megoldás, amely a Ptk. kötelmi jogi szabályai között helyezi el az élettársi kapcsolatok vagyoni következményeit, nem felel meg az élettársi kapcsolatok jellegének, illetve társadalmi megítélésének.[28] A kötelmi jogi kérdések tárgyalása során a polgári jogi társasággal összefüggésben a szabályozási tematika ismét utal arra a változásra, amelyet az élettársak vagyoni viszonyainak a családjogi, illetve öröklési jogi szabályok között történő elhelyezése eredményez.[29] Mindkét helyen csak az élettársak említésére kerül sor - a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozókra nem.
Miután 2007 augusztusától a kodifikáció két úton halad tovább, 2008-ban a Kormány álláspontját a T/5949 számú, a Polgári Törvénykönyvről szóló Törvényjavaslat tükrözi, a Vitatervezetnek nevezett első tervezet szerzőinek munkáját pedig a Szakértői Javaslat.[30] Témánk szempontjából nincs eltérés közöttük: egyik sem tartalmaz a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók vagyoni viszonyait rendező szabályokat; s egyikből sem tűnik ki az, hogy a polgári jogi társasági szerződés (Törvényjavaslat) vagy a társasági szerződés (Szakértői Javaslat) rendelkezéseit a fenti családtagokra kiterjeszteni kívánnák.
Változás a Törvényjavaslat parlamenti tárgyalásának időszakában történik. 2009 februárjában egy módosító javaslat a teljes vagyonközösségi rendszer megváltoztatását célozza,[31] ez nem kerül elfogadásra; bő hónappal később azonban egy kapcsolódó módosító javaslat már igen.[32] Ez utóbbi azt javasolja, hogy a polgári jogi társaságról szóló 10. cím után kerüljön beiktatásra egy 11. cím, amely "Az egy háztartásban élők vagyoni viszonyai" elnevezéssel az egy - azaz közös - háztartásban élő más személyek vagyoni viszonyaira (a házastársak kivételével) az élettársak közötti törvényes vagyonjogi rendszer szabályait rendeli alkalmazni. A kapcsolódó módosító javaslatot benyújtói azzal indokolták, hogy a Törvényjavaslat - a hatályos Pk-tól eltérően - nem rendezi helyzetüket, ezt a hiányt pedig a hatályos megoldáshoz hasonlóan, az élettársakra történő utalással indítványozzák kitölteni.
Az elfogadott, de hatályba nem lépett 2009. évi CXX. törvény 5:474. §-a annyiban szelídített a javaslaton, hogy az alkalmazás módjára vonatkozóan beillesztette a "megfelelően" szócskát. Az eredmény azonban így is különös, sőt, talán több mint különös. Annak tudatában is érdemes szólni róla, hogy a törvény nem lép hatályba.
Ha nem is említenénk, hogy nyelvhelyességi szempontból az "egy háztartásban élők" kifejezés igen szerencsétlen, akkor is maradnának tartalmi aggályaink. Nem világos, hogy szándékoltan került-e alkalmazásra a közös háztartásban élő hozzátartozók helyett az ugyanott élő más személyek kifejezés. Elképzelhető, hogy ne csak a hozzátartozók, hanem a közös háztartásban együtt élő egyéb személyek, például hozzátartozónak nem minősülő távolabbi rokonok vagy akár barátok vagyoni viszonyait is értékeljük, de ez bizonyosan alaposabb meggondolást igényel. A legkétségesebb azonban mindenképpen magának az utaló szabálynak az alkalmazása.
Akár "élettársi vagyonközösségként" értelmezzük az 578/G. § (1) bekezdését, akár többlet-tényállási elemet kívánunk meg a közös tulajdon keletkezéséhez,[33] az élettársi viszony szerződési jellegű felfogása nem változik, s ez valóban vetíthető megfelelően a közös háztartásban élő más hozzátartozók vagyoni viszonyaira. A hatályba nem lépett új Ptk. - összhangban a több mint egy évtizede kialakult és egyelőre változatlan felfogással -az élettársi (de facto élettársi) viszonyt családjogi kapcsolatnak tekinti és a Családjogi Könyvben helyezi el, "törvényes élettársi vagyonjogi rendszerként" pedig új, a hatályostól eltérő, a közszerzeményi rendszerhez hasonlatos rendszert nevesít. Akár ezt fogja a majdan valóban hatályba lépő Ptk. tartalmazni, akár nem, meggondolást igényel, hogy az élettársakra irányadó vagyonjogi főszabályt kívánjuk-e a közös háztartásban élő más hozzátartozók vagyoni helyzetére is alkalmazni.
1. A brit állampolgárságú Burden nővérek, Joyce és Sybil Burden 2005 márciusában fordultak az Európai Emberi Jogi Bírósághoz (Bíróság); ekkor 87, illetve 80 évesek voltak. Hajadonokként éltek együtt a szüleiktől örökölt házban. Mindketten végrendeletet tettek, amelyekben haláluk esetére kölcsönösen a másikat jelölték meg örökösként. Meggyőződésük volt, hogy bármelyikük is halálozik el, a túlélő a magas öröklési illeték miatt kénytelen lesz megválni a nagy értékű családi háztól (ahol életüket közösen leélték). Ezzel összefüggésben azt sérelmezték, hogy a rájuk vonatkozó öröklési illeték alól a házastársak és a "civil partnerek" mentességet élveznek. (Angliában és Wales-ben a 2004. évi Civil Partnership Act vezette be a civil partnership (civil partnerkapcsolat) intézményét. A civil partnerek kizárólag azonos nemű személyek lehetnek, kapcsolatukból a házassággal együtt járó jogokhoz és kötelezettségekhez erőteljesen hasonló joghatások származnak.[34]) Arra hivatkoztak, hogy az a helyzet, mely szerint az öröklési törvényben a házastársak és civil partnerek részére biztosított illetékmentesség hatálya rájuk nem terjed ki, sérti az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló Egyezmény (1950) (Egyezmény) Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének (Jegyzőkönyv) 1. cikkében és magának az Egyezménynek a 14. cikkében foglaltakat.
A Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke a tulajdon védelméről rendelkezik, s kimondja, hogy minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához; senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik. Megállapítja továbbá, hogy mindez nem korlátozza az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák. A 14. cikk a megkülönböztetés tilalma kapcsán kimondja, hogy az Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.
A Bíróság döntött az ügy elfogadhatóságáról.
A testvérek valamennyi hazai jogorvoslati lehetőséget kimerítettek, éveken keresztül harcoltak beadványokkal és kérelmekkel annak érdekében, hogy számukra is biztosítsák az öröklési illeték-mentességet.
Az Egyesült Királyság kormánya többek között azzal érvelt az ügy elfogadhatatlansága mellett, hogy a nővéreket semmiféle vagyoni kár nem érte és lehetséges, hogy később sem fogja, azaz a panaszuk feltételes és elméleti jellegű. Ezzel szemben a Bíróság figyelembe vette a testvérek előrehaladott életkorát és annak az igen nagymértékű valószínűségét, hogy egyikük a másik halála esetén felelős lesz az öröklési illeték megfizetéséért (a későbbiekben öröklés tárgyát képező vagyon mértéke messze meghaladta az illetékkötelezettséggel sújtott vagyon alsó határát).
2. Ami az ügy érdemét illeti, a kormány mind a Jegyzőkönyv 1., mind az Egyezmény 14. cikkének megsértését tagadta; a tulajdon védelmével kapcsolatban arra hivatkozott, hogy az öröklés mindössze lehetőség és a potenciális örökös (várományosi) joga nem tekinthető tulajdonjognak. A diszkriminációval összefüggésben leszögezték, hogy a testvérpár helyzete nem hasonlítható össze a házastársakéval, illetve a civil partnerekével, elsősorban azért, mert a házastársak, civil partnerek kifejezetten a köteléket választják, míg a testvérek születésüknél fogva kerülnek egymással testvéri kapcsolatba. Azzal, hogy a házastársak a formális köteléket választják, tisztában vannak azzal, hogy jogokat szereznek és kötelezettségeket vállalnak, a testvérek - ezzel szemben - semmiféle vagyoni jellegű kötöttséget nem vállalnak magukra nézve.
Utalt a kormány arra is, hogy a Bíróság már több alkalommal megállapította: a házastársak különleges jogi státusszal rendelkeznek; de arra is: ha a testvérek helyzetét össze is lehetne hasonlítani a házastársakéval (civil partnerekével), és meg lehetne állapítani az eltérő bánásmódot, ez nem sértené az Egyezmény 14. cikkét, mert az államok széleskörű mérlegelési joggal rendelkeznek azon a téren, hogy milyen vagyont érintő intézkedésekkel támogatják a házastársakat. A vonatkozó öröklési törvény éppen azáltal támogatja a házastársakat, hogy egyikük halála esetére illetékmentességet biztosít annak érdekében, hogy az özvegy helyzete vagyoni szempontból ne nehezüljön el; s ugyanez vonatkozik megfelelően az azonos nemű partnerek állam által elismert civil párkapcsolatára.
Kormányzati érvként elhangzott még egy, állami bevételekkel kapcsolatban "szokásos" érv: a mentesség együtt élő testvérekre történő kiterjesztése esetén azt nyilván ki kellene terjeszteni más együtt élő hozzátartozókra, családtagokra is, ennek pedig nagyon komoly pénzügyi hatása lenne.
3. A nővérek cáfolták a kormány érvelését: helyzetüket a házastársakéhoz (civil partnerekéhez) hasonlatosnak vélték. Elismerték ugyan azt, hogy a testvéreket számos esetben csak a közös felmenők kötik össze, az ő esetükben azonban a helyzet ettől teljeséggel eltér: kifejezetten azt választották, hogy együtt fognak élni, és évtizedeket töltöttek együtt szeretetteljes, elkötelezett és stabil (testvéri) kapcsolatban, mindkettőjüknek egyetlen és közös otthonában, más személyeknek ebből a kapcsolatból való kizárásával. Állításuk szerint ez éppen úgy minősül önrendelkezési joguk gyakorlásának és személyiségük kiteljesítésének, mint a házasságkötés vagy a civil partnerkapcsolat létesítése; s éppen azért nem hozhattak létre civil párkapcsolatot, mert vérrokonságban állnak egymással.[35]
Ami a stabil és elkötelezett partnerkapcsolatok állami támogatását illeti, saját esetükben úgy látták, hogy az illetékmentesség hiánya nem szolgál semmiféle jogszerű célt és állami érdeket; s az állami bevétel sem csökkenne túlzottan, ha a hozzájuk hasonló, elkötelezettséget vállaló és hosszú ideig együtt élő testvérek, illetve közös háztartásban élő más családtagok számára az állam biztosítana a civil partnerkapcsolathoz hasonlatos konstrukciót.
4. A hét bíróból álló Kamara 2006 decemberében hozott határozatot.[36] A Bíróság megállapította, hogy nem került sor sem az Egyezmény 14. cikkének, sem a Jegyzőkönyv 1. cikkének a megsértésére, ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy a hét bíróból álló Kamara négy-három arányban szavazta meg a döntést. A döntés így egyértelműen többségi, de ez a többség valójában alig haladja meg azokat, akik egyértelműen az Egyezmény sérelme mellett voksoltak, részben a jogszerűség, részben a méltányosság alapján.
Az indokolásban a Bíróság utalt arra, hogy az összehasonlító helyzetben lévő személyekkel szembeni eltérő bánásmód akkor valósít meg hátrányos megkülönböztetést, ha az nem igazolható objektív és ésszerű módon, azaz nem jogszerű célt szolgál, illetve nem arányos az elérni kívánt céllal; a szerződő államok ugyanakkor széleskörű mérlegelési joggal rendelkeznek annak megítélése során, hogy miképpen igazolható az eltérő bánásmód. Noha kitértek arra a kérdésre is, hogy a kérelmező nővérek és az együttélő házastársak, illetve civil partnerek összehasonlítható helyzetben vannak-e, elsősorban mégis arra fókuszált a Bíróság, hogy mennyiben követ legitim célt a házastársaknak és civil partnereknek biztosított illeték-mentesség, illetve mennyiben jogszerű a mérlegelési jogkör gyakorlása.
Megállapították, hogy a túlélő házastárs, illetve a vele szinte teljesen azonos helyzetben lévő civil partner illeték-mentessége jogszerű célt szolgál: azáltal támogatja a különböző nemű és azonos nemű partnerek stabil és elkötelezett párkapcsolatát, hogy a partner halála esetére az özvegynek bizonyos mértékű vagyoni biztonságot garantál. Azt már korábban is leszögezte a Bíróság, hogy a házasság olyan jogok és kötelezettségek ösz-szessége, amely alapvetően megkülönbözteti azt a férfiak és nők házasság nélküli élettársi együttélésétől. A mérlegelési jog gyakorlását is jogszerűnek találták, utalva arra, hogy mindig adódnak olyan szélsőséges helyzetek, amikor az egyébként jogszerű jogalkotói döntés méltánytalan helyzetet eredményez.
5. Bonello és Garlicki bírák közös különvéleményt fogalmaztak meg. A 14. cikk megsértését megállapíthatónak tartották, mégpedig az állami mérlegelési jogkör szélességének téves megítélése miatt. Álláspontjuk szerint az illetékmentesség addig védhető, amíg az csak a házastársakra vonatkozik; azzal azonban, hogy hatályát kiterjesztették az azonos nemű civil partnerekre, a mentesség rendszere elveszítette átláthatóságát. Mihelyst ugyanis nemcsak házastársak, hanem két személy állandó kapcsolata élvez védettséget és így az öröklési illetékfizetési kötelezettség alól mentességet, indokolásra szorul, hogy bizonyos kapcsolatok miért nem kerülnek a mentességet meghatározó szabály hatálya alá.
Értékelték azt az érvet, amelyet a döntés indokolása - jelentőség nélkül - megemlít: a nővéreknek nem volt választási lehetősége, nem választhatták sem a civil partnerkapcsolatot, sem más olyan intézményt, amellyel kifejezhették volna együvé tartozásukat. Ennek megfelelően a nővérek véleményük szerint nem hasonlíthatóak össze azokkal az élettársi kapcsolatban élő partnerekkel, akik választhatták volna a házasságot vagy a civil partnerkapcsolatot. Elismerik azt is, hogy amennyiben az állam értékelné a nővérekéhez hasonló kapcsolatokat, a tartós élettársi viszonyokat is értékelni lenne indokolt, tekintve, hogy a fenti nővérek kapcsolata erőteljesen hasonlít más együtt élő személyek kapcsolatára, különösen (nagyon) idős embereknél. Az ilyenkor jelentkező kölcsönös érzelmi elkötelezettség és vagyoni függés mind etikailag, mind védendő érték volta miatt megköveteli azt, hogy az állam tekintettel legyen rájuk.
Pavlovschi bíró különvéleményében Benjamin Franklin szavait idézve - melyek szerint semmi nem biztos a világon, csak a halál és az adó -, a döntés méltánytalansága ellen emelt határozottan szót.
6. 2007 márciusában a nővérek kérték az ügyüknek a Nagykamara elé terjesztését és a Nagykamara kollégiuma a kérelemnek helyt adott. Az ügyben érintett Burden nővérek és az Egyesült Királyság kormánya egyaránt előterjesztették észrevételeiket.
A kormány részben megismételte, részben kiegészítette a Kamara elé tárt álláspontját. Nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy a nővérek helyzete összehasonlítható a házastársak, illetve a civil partnerek helyzetével, de az egyenlő bánásmód hiányát jogszerűnek vélte, különös tekintettel a testvérek és a házastársak/civil partnerek helyzete közötti eltérésekre, így elsősorban arra, hogy a nővérek nem vállaltak olyan kötelezettségeket, amelyek a házassággal és a civil partnerkapcsolattal együtt járnak.
A nővérek határozottan utaltak arra, hogy amennyiben lehetőségük lett volna civil partnerkapcsolatot létesíteni, ezt megtették volna, de vérrokonságuk miatt nem rendelkeztek választási lehetőséggel; továbbá arra is, hogy az állam érdekelt a nagykorúak között létrejövő tartós, elkötelezett családi kapcsolatok támogatásában, ennél fogva nem érthető, mi akadályozza azt, hogy az öröklési illetékmentesség hatályát mindazon érintettekre kiterjesszék, akik ezt a legitim célt megvalósítják.
Harmadik félként mind Belgium, mind az Ír Köztársaság kormánya előterjesztette észrevételét; az ír kormány álláspontja szerint a nővérek helyzete nem a házastársakéval, illetve civil partnerekével hasonlítható össze, hanem azon személyekével, akik egymást kölcsönösen támogatva élettársi együttélést hoznak létre.
7. A tizenhét bíróból álló Nagykamara 2008 áprilisában hozta meg végleges döntését.[37] Megállapították, hogy nem került sor sem az Egyezmény 14. cikkének, sem a Jegyzőkönyv 1. cikkének a megsértésére; a többségi határozat tizenöt-kettő arányban került megszavazásra. A Nagykamara leszögezte, hogy a testvérek kapcsolata minőségét, jellemzőit tekintve tér el alapvetően a házastársak és a velük ebből a szempontból azonos elbírálás alá eső civil partnerek kapcsolatától. A nővérek kapcsolatának alapja a vérrokonság, míg a házasság és a civil partnerkapcsolat egyik meghatározó sajátossága, hogy közeli családtagok nem hozhatják létre. Az a tény, hogy a kérelmezők éppen a házastársakhoz és civil partnerekhez hasonlóan választották azt, hogy felnőtt életüket együtt kívánják leélni, a Bíróság álláspontja szerint nem változtat a fenti alapvető különbségen.
A házasságot illetően a Nagykamara korábbi gyakorlata alapján ismét leszögezte, hogy az a házastársak részére sajátos státuszt keletkeztet, ebből következően a házasságkötés nélkül együttélő élettársak helyzete nem hasonlítható a házasságban élőkéhez (illetve 2004 óta a civil partnerekéhez). Mind a házastársak, mind a civil partnerek határozottan kifejezésre juttatják azon szándékukat, hogy nem csak együttélni kívánnak, hanem házasságot vagy civil partnerkapcsolatot szeretnének létrehozni. A Nagykamara többségi álláspontja szerint nem a kapcsolat tartósságának vagy kölcsönösen egymást támogató jellegének van jelentősége, hanem a jogok és kötelezettségek nyilvános vállalásának, amely önmagában döntő különbséget alapoz meg.
8. Bratza és Thór Björgvinsson bírák párhuzamos véleményt fogalmaztak meg, amelyekben az ítélet rendelkező részében foglaltakkal egyetértettek, de az indokolással nem. Mindketten a Kamara indokolását tartották elfogadhatónak. Thór Björgvinsson bíró nem fogadta el a kérelmező nővérek és a házastársak, civil partnerek közötti összehasonlítás konklúzióját. Elismerve azt, hogy vannak a két eltérő típusú kapcsolat között lényeges eltérések, úgy vélte, hogy a hasonlóságok jelentősebbek. Hasonlóságnak minősül az érintettek azon döntése, hogy együtt élik le az életüket, a személyes és szoros kapcsolat, továbbá a mindennapi együttélés és vagyoni kérdések közös megoldása. Utalt arra is, hogy míg a házasság az Európa Tanács tagállamaiban hagyományos módon a társadalom pillére, addig az azonos neműek kapcsolataira csak az utóbbi években terjesztették ki a házasságra irányadó rendelkezéseket, vagy alkottak azokhoz hasonló-akat, s ez azt jelenti, hogy a jogalkotók reagáltak az etikai és társadalmi értékrendszer átalakulására.
Zupancic és Borrego Borrego bírák ugyanakkor az Egyezmény és a Jegyzőkönyv megsértése mellett tették le voksukat különvéleményeikben. Zupancic bíró az ítélet indokolását annyiban kérdőjelezte meg, amennyiben az alapvető eltérést érzékel a házastársak/ civil partnerek és a testvérek között a vérrokonság fennállása avagy (kötelező) hiánya miatt. Álláspontja szerint a vérrokonság személyeket - még ha másként is -, de éppolyan szorosan köthet össze, mint a házastársakat, illetve civil partnereket a nemi kapcsolat (utalva arra, hogy az ikertestvérek szoros összetartozása aligha múlható felül.)
Borrego Borrego bíró különvéleményében kifejtette, hogy a mérlegelési jogkör határa, amellyel a Kamara ítélete foglalkozott, s amely az ügy sarkpontja, sajnálatosan teljesen kimaradt a Nagykamara ítéletének indokolásából; s túlzottan egyszerűsítette az alapkérdést az a nagykamarai megközelítés, amely szerint a nővérek helyzete nem hasonlítható össze a házastársakéval, illetve civil partnerekével, így nem beszélhetünk hátrányos megkülönböztetésről. Utalt arra is, hogy az Egyezmény 43. cikke értelmében valamely ügy csak kivételesen terjeszthető a Nagykamara elé, akkor, ha az ügy az Egyezmény vagy valamely Jegyzőkönyv értelmezését vagy alkalmazását érintő lényeges kérdést vagy egy egyébként általános jelentőségű lényeges kérdést vet fel. Noha a jelen ügy valóban indokolta a nagykamarai ítélethozatalt, a Nagykamara nem foglalkozott a kérdés érdemével; Borrego Borrego csalódását kifejezve Horatiust idézte: parturient montes, nascetur ridiculus mus.
9. A Burden ügyben hozott nagykamarai ítélet családjogi mondanivalója. Családjogi szempontból a leginkább érdekfeszítő kérdés az, hogy a Burden nővérek helyzete valóban összehasonlítható-e a házastársakéval, illetve a civil partnerekével. Ahogyan arra több különvélemény - így Bonello, Garlicki és Thór Björgvinsson bíráké - is utalt, nem lehet eltekinteni attól, hogy a rendszer addig rendelkezett áttekinthetőséggel, amíg az illetékmentesség csak a házastársakra vonatkozott. Attól kezdődően, hogy a házastársakkal számos szempontból azonos helyzetet teremtettek az azonos nemű civil partnerek számára, a rendszer módosult. Ez annyiban függ össze a testvérek beadványával, hogy miután kimerítették a hazai jogorvoslati lehetőségeket, a Civil Partnership Act elfogadása sarkallta őket arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságához forduljanak. Azt ugyanis súlyosan diszkriminatívnak találták magukra nézve, hogy rokonokként nem esnek olyan kedvező elbírálásban, mint a civil partnerek.
A Kamara - ahogyan erre később a Nagykamara ítéletének indokolása is utalt -, nem válaszolta meg az összehasonlíthatóság kérdését. A Nagykamara ugyanakkor egyértelműen erre koncentrált, de úgy ítélte meg, hogy alapvető különbségük miatt nem hasonlíthatóak össze.
A Nagykamara döntése a házastársak/civil partnerek/együttélő testvérek összefüggésrendszerében két differenciára alapította az összehasonlíthatatlanságot: egyrészt a vérrokonság fennállására, másrészt pedig arra, hogy a házasság, illetve a civil partnerkapcsolat részletesen szabályozott jogviszonyt teremt, amelyet az érintettek maguk választanak. Ezzel kapcsolatban azért utaljunk arra, hogy a nővérek éppen azt sérelmezték, hogy a civil partnerkapcsolat intézményét nem választhatták annak ellenére, hogy ők az együttélés és az egymásról való kölcsönös gondoskodás mellett döntöttek.[38]
A nagykamarai ítélet indokolása kiemeli továbbá a házasság elsődlegességét (ezt a különvélemények sem kérdőjelezik meg). A házasság mellé állítja a civil partnerkapcsolatot, amely az azonos nemű partnerek számára a házassággal együtt járó jogokat és kötelezettségeket garantálja. A házasság és a civil partnerkapcsolat azonos annyiban, hogy a felek nyilvánosan vállalják együvé tartozásukat, vállalják a jogviszony következményeit. Ehelyütt az indokolás szembeállítja a házasságot/civil partnerkapcsolatot a különböző nemű és azonos nemű személyek házasságon kívüli partnerkapcsolataival, tekintettel arra, hogy ezekben a partnerkapcsolatokban nem kerül sor az összetartozás vállalására.
Zupancic bíró különvéleményében úgy véli, hogy a házasságnak mint sajátos státuszt keletkeztető intézménynek a kiemelésére azért volt szükség, mert a kérelmező testvérek és a házastársak/civil partnerek közötti különbségtétel nem mutatkozott elég meggyőzőnek.
A Nagykamara hangsúlyozta ugyan a házastársak és civil partnerek különbségét a házasság nélkül együttélő partnerekkel szemben, ez azonban a testvérekre nézve nem különösebben jelentős, mert aligha feltételezhetjük, hogy a hagyományos élettársi kapcsolatoknál a jogalkotó támogatná a vérrokonok élettársi viszonyát... Így a kapcsolat nyilvános vállalása maradhat a fő megkülönböztető ismérv, de ehhez hozzátehetjük, hogy a testvérek a rendelkezésükre álló módon - azaz egymással szemben, egymás között - vállalták is testvéri közösségüket.
1. A Burden ügyhöz hozzátartozik, hogy a Civil Partnership Act javaslatának parlamenti tárgyalása folyamán a Lordok Házában 148-130 arányban elfogadtak egy olyan módosító javaslatot, amelynek értelmében a civil partnerkapcsolat hatályát kiterjesztették volna azokra a családtagokra, akik rokoni kapcsolatuk miatt civil partnerekként nem regisztráltathatták volna magukat, feltéve, hogy 1.) mindketten betöltötték a 30. évüket; 2.) legalább 12 évi élnek együtt közös háztartásban és 3.) egyikük sem él másik személlyel házasságban vagy civil partnerkapcsolatban. A módosító javaslat előterjesztője indítványát a törvényjavaslat diszkriminatív jellegével indokolta, arra utalva, hogy a civil partnerkapcsolat vagyoni jellegű előnyöket biztosít az azonos nemű partnereknek, miközben azok a testvérek, illetve szülők és nagykorú gyermekeik, akik egymásról gondoskodnak, ezeket az előnyöket nem élvezhetik.
A szavazás előtt a Lordok Házában több képviselő is elfogadóan nyilatkozott azzal kapcsolatban, hogy az egymást támogató családtagok helyzete is megfelelő rendezést nyerjen - de egyúttal határozottan azon a véleményen voltak, hogy ez nem a tárgyalt törvény keretei közé tartozik: az azonos nemű partnerek kapcsolata teljességgel különbözik a testvérekétől.[39] A módosítási javaslat egyébként a törvényjavaslat élét igyekezett csorbítani és olyan színben feltüntetni az azonos neműek partnerkapcsolatát, mint amely elsősorban a tartós, valóban hosszú ideje fennálló és kölcsönös támogatást biztosító közeli családtagok helyzetének rendezését célozza.[40]
Noha a módosító javaslat indokolása, azaz az együtt élő családtagok közösségének jogi rendezési igénye a Képviselőházban is megértésre talált, szintén nem értettek egyet azzal, hogy az együtt élő és egymást támogató szülő és nagykorú gyermeke, esetleg a nagyszülő és unoka civil partnerkapcsolatot hozhasson létre annak érdekében, hogy meghatározott előnyökben - így például öröklési illeték-kedvezményben - részesülje-nek.[41] A Képviselőház a módosító javaslatot elvetette.
Az Egyesült Királyságban megvitatott és elvetett javaslat nem egyedi. Az élettársakról (nem bejegyzett, hanem de facto élettársakról) szóló 2003. évi svéd jogszabály előkészítése során szintén felmerült az az elképzelés, hogy hatályát terjesszék ki azokra az együtt élő családtagokra, akik megfelelnek az élettársakra irányadó követelményeknek azzal a kivétellel, hogy nemi kapcsolat nem állhat fenn köztük. Elsősorban együtt élő nagykorú testvérekre, illetve szülők és nagykorú gyermekeik alkotta közösségre gondoltak, ám végül azért tekintettek el ennek rendezésétől, mert úgy ítélték meg, hogy nem szorulnak különleges védelemre. Ez azonban nem biztos, hogy teljességgel helytálló megállapítás: különösen vidéken fordul elő az, hogy a szülők halála után a testvérek együtt maradnak a családi otthonban és házasságkötés útján nyilván nem juthatnak bizonyos, állam által biztosított előnyökhöz. Pozíciójuk miatt talán még védelemre érdemesebbek is lennének, mint azok az élettársak, akik házasság útján rendezhetnék kapcsolatukat.[42]
2. A tanulmány címében azt a kérdést tettük fel, hogy elfelejtett családforma-e a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók kapcsolata. Úgy tűnik, igen. Nem tudjuk, hány családtagként együtt élő személy lehet a problémakör érintettje, mint ahogyan azt is nehéz felmérni, hogy hány hozzátartozói együttélés mögött állhat az együttélés tényleges vállalása, illetve valóban a közös gazdálkodás szándéka tartja-e együtt a hozzátartozókat.
Európa országaiban az egyéb hozzátartozók közössége rendszerint nem önálló szabályozás tárgya; s a különböző élettársi, bejegyzett élettársi szabályozások elsősorban a házasság-jellegű együttéléseket szabályozzák. A Burden ügyben hozott nagykamarai döntés sok következtetés levonását - ahogyan erről szóltunk is -, lehetővé teszi; ezek között szerepel az az érv, amely szerint az egymással rokonságban álló személyek kapcsolata lényegét tekintve nem hasonlítható a partnerekként és nem rokonokként együtt élők viszonyához. Ezt az immanens különbséget kérdőjelezték meg a különvélemények, illetve az az álláspont is, amely szerint, ha a kapcsolat regisztrálással keletkezik, annak nem feltétlenül eleme az intim kapcsolat.[43] (A nem bejegyzéshez kötött élettársi viszonynak sem feltétlenül - tesszük hozzá.)
Az Alkotmánybíróság egyébként a 32/2010. (III. 25.) AB határozatban hasonlóan foglalt állást az élettársi kapcsolat és a nem párkapcsolati jellegű viszonyok kapcsán: "E kapcsolat (ti. az élettársi) alapvetően eltér más, például baráti, hozzátartozói, közös háztartásban élési, bérlőtársi stb. kapcsolatoktól, amelyek adott esetben szintén közösen gazdálkodó, bizalmi, sőt "érzelmi" közösségként funkcionálnak, azonban nem tekinthetők "életközösségnek", nélkülözik a párkapcsolati jelleget. ... alkotmányjogi szempontból - éppen a párkapcsolati jelleg megléte vagy hiánya okán, tehát az együttélés célját, funkcióját tekintve - az élettársi kapcsolatot és az egyéb említett együttélési formákat választó személyek helyzete összehasonlíthatatlan, ..."[44]
3. Sok vita folyik a házasságon kívüli partnerkapcsolatokról, ez tovább bővíthető egy újabb dimenzióval: mennyiben hasonló, mennyiben más a közös háztartásban együtt élő egyéb hozzátartozók helyzete? Bárhogy is válaszoljunk erre - mert válaszunk nyilván függ attól, hogy kifejezetten az együttélést választó családtagok alkotta közösségben vagy egy egyébként kialakult és rendezésre szoruló helyzetben gondolkodunk; s attól is, hogy mennyiben tekintjük az intim kapcsolatot egy partneri viszony lényegi velejárójának - a közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók helyzetének rendezése indokoltnak tűnik, különösen itt és most, a Ptk. kodifikációja kapcsán. ■
JEGYZETEK
1 A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült. A cím részben idézi Welstead megállapítását, aki elfelejtett családként említi a Burden nővérekéhez hasonló kapcsolatokat. Welstead, Mary: The Family the Law Forgot. In: Atkin, Bill (szerk.): The International Survey of Family Law 2010 Edition. Bristol 2010. 113. o.
2 J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. Fordította Réz Ádám és Göncz Árpád. Budapest, 1981. I. Könyv. 1. fejezet 39-40. o.
3 Ezt emeli ki Schwenzer is mint a családi viszonyokban élő más személyek (azaz nem házastársak és nem élettársak) vagyoni viszonyai önálló rendezésének példáját. In: Schwenzer, Ingeborg: Restitution - Unjust Enrichment and Negotiorum Gestio. International Encyclopedia of Comparative Law. Volume X. Tübingen, 1997. 23. o.
4 Insigna, Stefano: De Facto Family and Family Enterprise in the Italian Legal System. In: Verschraegen, Bea (szerk.): Family Finances. Wien, 2010. 321. o.
5 Insigna, 322. o.
6 Schwenzer 22. o.
7 Insigna, 322-323. o.
8 Schwenzer, 26. o.
9 Insigna, 323. o.
10 Részletesen lásd erről Szeibert Orsolya: Az élettársak és vagyoni viszonyaik. Budapest, 2010. 168-175. és 180-181. o.
11 Ahogyan erre Schwenzer is rámutat; 46. o.
12 Az alábbiakban mindkét használt elnevezés - törvényes együttélés, illetve törvényes élettársi viszony - értelemszerűen a cohabitation légale intézményét fedi.
13 Pintens, Walter: Die Rechtsstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften in Belgien. In: Scherpe, Jens M. - Yassari, Nadjma (Hrsg.): Die Rechtsstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. Tübingen, 2005. 286. o.
14 Pintens, 280-281. és 286. o.
15 Pintens, 286. o.
16 Pintens, Walter: Belgischen Familien- und Erbrecht 2006-2007. FamRZ 2007. 18. 1494. o.
17 Pintens, 301. o.
18 A kommentárt idézi Ryrstedt, Eva: Legal Status of Cohabitants in Norway. In: Scherpe, Jens M. - Yassari, Nadjma (Hrsg.): Die Rechtsstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. Tübingen, 2005. 442. o.
19 Ryrstedt, 443. o.
20 Példa erre: Asland, John: Legislation on Informal Cohabitation in Norway. In: Boele-Woelki, Katharina (szerk.): Common Core andBetter Law. Antwerpen - Oxford, 2005. 295-296. o.
21 Asland, John - Hambro, Peter: New Developments and Expansion of Relationships Covered by Norwegian Law. In: Atkin, Bill: The International Survey of Family Law 2009 Edition. Bristol, 2009. 379-384. o.
22 Az élettársakkal kapcsolatos szabályozás kialakulásáról részletesen: Szeibert 215-217., 222-228. o.
23 Lásd Sárközy Tamás, In: Gellért György (szerk.): A Polgári törvénykönyv magyarázata. Budapest, 1993. 1505. o.
24 Sárközy hivatkozza a Pest Megyei Bíróság Polgári Kollégiumának 1966. El. II. P. 13/2. sz. véleményét. Sárközy, 1532. o.
25 BH 1986/2. 62.
26 A koncepciót 2001. november 8-án fogadta el a Kodifikációs Főbizottság. A Magyar Közlöny 2002. évi 15. szám II. kötetében került közzétételre.
27 Megjelent a magyar Közlöny 2003. évi Különszámában (2003. február 10.).
28 MK 2003. Különszám 50. o.
29 MK 2003. Különszám 109. o.
30 Ez utóbbit lásd: Vékás Lajos (szerk.): Szakértői Javaslat az új Polgári törvénykönyv tervezetéhez. Budapest, 2008.
31 http://www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_irom.irom_madat?p_ckl=38&p_izon=5949&p_alsz=277
32 http://www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_irom.irom_madat?p_ckl=38&p_izon=5949&p_alsz=381
33 Az ítélkezési gyakorlat két irányáról lásd részletesen Szeibert 253-259. o.
34 A Civil Partnership Act megalkotásáról, rendelkezéseiről részletesen lásd Szeibert 184-186. o.
35 A házasságban élők és maguk között azt a különbséget emelték ki, hogy jogszerűen nem állhatnak egymással szexuális kapcsolatban.
36 Burden and Burden v. the United Kingdom 13378/05 [2006] ECHR. Az ítélet meghozatalának időpontja: 2006. december 12.
37 Burden v. the United Kingdom 13378/05 [2008] ECHR. Az ítélet meghozatalának időpontja: 2008. április 29.
38 Ahogyan erre a kamarai ítélet indokolása is rámutat.
39 Lord Alli felszólalását a Burden ügy nagykamarai döntése is idézi a tényállás leírása során.
40 Utal erre Welstead, 128. o.
41 A Képviselőházban elhangzottakat Welstead ismerteti, 129. o.
42 Erre mutat rá Sörgjerd. Sörgjerd, Caroline: Neutrality: The Death or the Revival of the Traditional Family? In: Boele-Woelki, Katharina (szerk.): Common Core and Better Law. Antwerpen - Oxford, 2005. 337-338. o.
43 Welstead, 129-130. o.
44 ABK 2010. március 255., 265.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Szeibert Orsolya egyetemi adjunktus
Visszaugrás
