A bíróság a vád és védelem bizonyítékainak megvizsgálását, érveinek mérlegre tételét követően a bizonyítékok egyenként és összességében történő értékelése után állapítja meg ítéletének tényállását. A bírói ténymegállapításnak fontos, garanciális korlátja azonban a vádhoz kötöttség elve, amely szerint a bíróság csak a megvádolt személy büntetőjogi felelősségéről dönthet és csak olyan cselekmény miatt, amelyet a vád tartalmaz. Ennek során a bíróság a vádat köteles kimeríteni, de a vádon túl nem terjeszkedhet.[1] A vádhoz kötöttség elve érdemben meghatározza a bíróság ténymegállapító tevékenységét azzal, hogy a vádelvi szabályok elválaszthatatlanok az eljárási feladatok megosztásától, az anyagi jogerőtől a ne bis in idem elvével összefüggésben, ezen felül a tisztességes eljárást (fair trial) jellemző garanciális védelmi jogokat is érintik. Az alkotmányos alaphelyzet az, hogy a bíróság mintegy kívülállóként dönt a vádról[2], ebből következően pedig az anyagi igazság felderítése érdekében Mezőlaki szavaival élve "nem önjáróként" kell eljárnia, hanem a vád keretei között, amelybe a vád által szorgalmazott bizonyítást is bele kell érteni.[3] Az Alkotmánybíróság által is kifogásolt ún. vádló-bírói gyakorlat[4] valósul meg akkor, amikor a bíróság "az anyagi igazság elérése érdekében túlzott aktivitást tanúsítva a vád alátámasztásával hivatalból próbálkozik, ezáltal az ügyész tétlenségét elfogadja és azt egyben legalizálja, az átveszi a vádlói feladatokat, és megsérti az átláthatóság, kiszámíthatóság követelményét."[5]
1901-ben megjelent művében Balogh Jenő kir. táblai bíró, egyetemi tanár is leszögezi: "Csak az az eljárás érdemli meg a vádper nevet, a melyben a vádemelés és vádképviselet külön vannak választva az ítélethozástól, a melyben a büntetendő cselekmények üldözésének és az ítélkezésnek teendői oly mértékben vannak elkülönitve, a mint eme két functionak elütő jellegéből következik."[6] A vád és az ítélkezési funkció következetes és a részletszabályok szintjén is biztosított elválasztása pedig a védelem számára is eljárási garanciát jelent. A vád pontos ismerete biztosítja a védelem számára a hatékony védekezés lehetőségét, a szükséges bizonyítási indítványok megtételét, a cselekmény elbírálása szempontjából releváns körülményekre történő figyelemfelhívás lehetőségét, amely a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (IV. Be.) perkoncentrációt előtérbe helyező bizonyítási szabályaira - különös tekintettel az előkészítő eljárásra, illetve a perorvoslati eljárásban új bizonyíték előterjesztésére vonatkozó lehetőség korlátozására - a jövőben még nagyobb jelentőséggel bír majd. Emiatt mindenképpen indokolt a vádhoz-kötöttség és a tettazonosság elvének vizsgálata, azoknak a kereteknek az egyértelmű kijelölése, amely meghatározzák a bíróság által felvett bizonyítás irányait, terjedelmét és az ítélethozatalt.
Közismert tény, hogy a bíróság a vád tárgyává tett tények jogi minősítéséhez nincs kötve. A vádban le nem írt történeti eseményeket a bíróság nem minősítheti, annak viszont nincs akadálya, hogy olyan cselekményt, amelyet a vád tartalmaz, akkor is minősítés körébe vonjon, ha az ügyész azt jogilag nem értékeli. Nem jelenti ezért a vád sérelmét, ha kifejezett ügyészi nyilatkozat hiányában kerül sor a vádirati történeti tényállásban írt cselekménynek a bíróság általi minősítésére. Kérdéses lehet azonban, hogy helye van-e a vádban konkrétan le nem írt olyan cselekmény ítéletbeli megállapításának, amelyhez jelentős joghatás társul "in peius" a vádlott terhére, vagy a bíróság a bizonyítás eredményeképp olyan új, a vádban nem szereplő tényeket is megállapíthat-e, amelyek önálló, nóvumot alkotó büntetőjogi értékelést igényelnek, esetleg az ítéleti tényállás tartalmazhat-e név szerint olyan személyre vonatkozó Btk.-beli tényállást kimerítő cselekményt, aki az ügynek nem vádlottja.[7] A vádhoz kötöttség elve, a törvényes vád, a tettazonosság kérdése tehát napjainkban is igen nagy jelentőséggel bír az ítélkezés során, a részletes törvényi szabályozás ellenére számos elméleti és gyakorlati problémát vetve fel.
- 567/568 -
Ahhoz, hogy a jelenlegi gyakorlatot és a IV. Be. rendelkezéseit megfelelően értékelhessük, szükséges a vonatkozó szabályok elméleti hátterének fejlődését bemutatni. A vádhoz-kötöttség és a tettazonosság lényegét a szakirodalom mindvégig azonosan határozta meg, azonban az egyes szerzők a hangsúlyt más-más tényezőkre helyezték.
A Bp. normaszövegének tükrében Finkey elvi jelentőségű szabálynak tekinti a vád és az ítélet egymáshoz való viszonyát a kódex 325. §-ában meghatározottak szerint, amelynek értelmében a bíróság semmisség terhe alatt nem tehet ítélete tárgyává olyan tettet, amely miatt a vádló vádat nem emelt. Értelmezésében ez jelenti a vádelvet, amelynek egyenes folyománya a tettazonosság. Ebből következik, hogy olyan tettet, amelyet a bíróság már jogerősen elbírált, többé vád tárgyává tenni nem lehet (ne bis in idem).[8] Balogh szerint a terhelt személyére és a vád tárgyára nézve a bíróság kötve van a vádhoz, "vagyis nem foghat perbe mást, mint a ki ellen vád volt emelve és nem itélhet el más büntetendő cselekmény miatt, mint a melyre a vád kiterjed."[9]
Baumgartner Izidor munkásságában behatóan foglalkozik a törvényes vád fogalmának elméleti megalapozásával, nem a királyi ügyész és a védő közötti polémiában látva a vádrendszer lényegét, hanem a bizonyítékok felvételében mindkét fél közreműködésénél, amely gondolatokban jól nyomon követhető a fegyveregyenlőség, a felek egyenrangúsága, az eljárás modern volta, ami napjainkban a tisztességes eljárást jelenti.[10] Különösen figyelemreméltó ez a kérdéskör annak tükrében, hogy napjainkban a IV. Be. a törvényes vád fogalmi meghatározását a III. Be. megoldásával ellentétben mellőzi a normaszövegből. Vargha Ferenc szemléletesen emeli ki, hogy a vádelvi eljárásban a per központját a vád képezi, ez indítja, de akaszthatja is meg a pert vádelejtés esetén.[11] Angyal szerint a vádelvnek, mint a vádrendszer fő jellemzőjének két "vezérlő gondolata" van, egyfelől, hogy vád nélküli eljárásnak és bírói működésnek nincs helye, másfelől a bíróság vádlószerepet nem tölthet be és arra senki sem kényszerítheti.[12] A tanulmányunkban korábban említett ún. vádló-bírói attitűd tehát nem csupán napjaink terméke, hanem évszázados problémája a büntető eljárásjog gyakorlatának. Balogh egyenesen a nyomozó rendszer évszázados története által látja igazoltnak, hogy az ilyen magatartást tanúsító bíró nem lehet pártatlan és elfogulatlan, "mert állást foglalt az ügyben s igy az emberi természetnek általános tulajdonságainál fogva hajlani fog a bűnösség megállapítása felé, minthogy elfoglalt álláspontja praeoccupálta őt az elítélés irányában"[13].
Angyal szerint a vádhoz kötöttség lényege, hogy az ítélet alapjául csak olyan "tényálladék szolgálhat, melyre a vádló a vádját alapítja." Az ítélet ennek megfelelően csak azzal az elkövetővel és olyan tényállás tárgyában nyilatkozhat érdemben, mely miatt a vádló vádat emelt.[14] Vámbéry is rámutat, hogy a vád és az ítélet viszonyát a tettazonosság szabja meg, melynek fogalmában a tett a büntetőtörvénytől védett érdekek sérelmét jelenti, akként, ahogy az a cselekményben, mint konkrét történeti eseményben kifejezésre jut. A bíróság ugyan a cselekményt a vádtól eltérően minősítheti, de a jogtárgy tekintetében a vádtól eltérnie nem szabad.[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
