A szolgáltatásnyújtás szabadsága a határokon átnyúló gazdasági tevékenység lehetőségét biztosítja. Az Európai Gazdasági Közösség megalakulása óta cél, hogy a tagállamok lebontsák az akadályokat a szolgáltatások szabad mozgása elől. Általánosan elfogadott, hogy az egységes belső piac szolgáltatási szektora az a terület, ahol a gazdaság szereplőinek a legtöbb nehézséggel kell megküzdeni, ha tevékenységüket egy másik tagállamban kívánják gyakorolni.
A szolgáltatás szabadsága magában foglalja (1) a szolgáltatást végző szabadságát arra, hogy lakóhelyétől vagy székhelyétől eltérő tagállamban honos számára időlegesen végezzen gazdasági tevékenységet; (2) a szolgáltatás igénybevevőjének jogát arra, hogy állampolgárságától eltérő tagállamban szolgáltatást vegyen igénybe; (3) valamint annak lehetőségét, hogy maga a szolgáltatás lépje át a tagállamok közötti határokat anélkül, hogy akár a szolgáltatást nyújtó, akár az igénybevevő elhagyná a lakhelye/székhelye szerinti tagállamot.
Az első típusú szolgáltatás egy keskeny, ámde manapság politikailag és gazdaságilag érzékeny szeletét teszi ki a munkavállalók más tagállamba történő kiküldése szolgáltatásnyújtás keretében (posted workers, travailleurs détachés). Itt lényegében arról van szó, hogy egy vállalkozás egy másik - székhelyétől eltérő - tagállamban végez (ideiglenesen) szolgáltatási tevékenységet, amelynek keretében a székhelyén felvett munkavállalókat küldi ki a munka elvégzésére. A kiküldött munkavállalók nem integrálódnak a fogadó ország munkaerőpiacába, nem vonatkoznak rájuk egy az egyben a fogadó ország szabályai (hiszen különben nem lenne értelme a munkavállalóktól történő megkülönböztetésnek). Értelemszerűen nem vonatkoznak rájuk azok a szabályok (korlátozások), amelyek a harmadik országok munkavállalóinak munkavállalási feltételeire vonatkoznak, és azok az átmeneti korlátozások sem, amelyek az Unióhoz később csatlakozott tagállamok munkavállalóival szemben alkalmazhatnak a régi tagállamok.1 Éppen ezért válhatott érzékeny területté az ilyen üzleti tevékenység, mert felhasználható arra, hogy egyrészt a 2004-ben csatlakozott, és a munkavállalás szabadsága területén átmeneti korlátozások hatálya alatti tagállamok gazdasági szereplői megkerüljék e korlátozásokat2; másrészt, hogy harmadik államok állampolgárai alkalmazása esetében játsszák ki az olykor szigorú feltételeket.
A kiküldött munkavállalókkal kapcsolatos esetjog alapvetően azt a kérdést hivatottak megválaszolni, hogy milyen ellenőrzési jogosultsága van a fogadó tagállamnak a határon átnyúló szolgáltatást kiküldő munkavállalókkal teljesítő szolgáltatóval szemben; más szempontból mennyiben köteles elfogadni a szolgáltató székhelye szerinti állam szabályozását biztosítékait, és állíthat többletkövetelményeket.
Jelen írás célja, hogy megvizsgálja, hogy hogyan illeszkedik a fenti folyamatokba az Európai Közösségek Bíróságának 2006. január 19-én hozott ítélete,3 amely a német munkavállalási vízum feltételeinek közösségi joggal - a szolgáltatásnyújtás szabadságával - való összeegyeztethetetlenségét mondta ki. Az ügyben a német munkavállalási vízum másik tagállambeli székhellyel rendelkező szolgáltatók által kiküldött harmadik állam állampolgárságával rendelkező munkavállalóit érintő feltételei kerültek nagyító alá.
A Bíróság állandó joggyakorlata szerint a Szerződés két tilalmat foglal magában. Egyrészt tiltja az állampolgárságon alapuló minden diszkriminációt a szolgáltatások nyújtói vagy igénybevevői között. Másrészt megköveteli minden olyan akadály felszámolását, amely tiltja, vagy akadályozza más tagállambeli, jogszerűen hasonló szolgáltatást végző szolgáltató tevékenységét, még akkor is, ha megkülönböztetés nélkül vonatkozik a hazai és más tagállambeli szolgáltatókra (nem diszkriminatív).4 A követelmény mögött meghúzódó indok világos: egy megkülönböztetés nélkül alkalmazandó intézkedés a valóságban burkolt akadályt képezhet; akár azzal, hogy radikálisan megtiltja a gazdasági tevékenységet, akár azzal, hogy például megkettőzött ellenőrzéssel növeli a költségeket. Meg kell jegyezni azonban, hogy egy diszkriminatív és egy megkülönböztetés nélkül alkalmazandó intézkedés között nagyon szűk a választóvonal, abban az esetben, ha a megkülönböztetés nélkül alkalmazandó intézkedés jobban akadályozza a külföldi, mint a belföldi szolgáltatót.5
A Szerződésben szereplő tilalom azonban nem abszolút. Az állampolgárságon alapuló megkülönböztetést a Szerződés 46. cikkében foglalt körülményekre hivatkozva lehetséges kimenteni, nevezetesen a közrend, a közbiztonság vagy közegészségügy védelmének okán. Az olyan nemzeti szabályozás, amely egyaránt vonatkozik a hazai és más tagállambeli szolgáltatókra, és nem képezi közösségi harmonizáció tárgyát, a korlátozó hatása ellenére kimenthető, ha a közérdek kényszerítő indokai (overriding reasons of general interest, raison impérieuse d’intérêt général) igazolják, és ez az érdek a szolgáltató származási országában nem védett. Végül szükséges az is, hogy a korlátozó szabályozás megfelelő legyen a kitűzött cél eléréséhez, és nem menjen túl a szükséges mértéken6 (arányossági követelmény7).
Ami a kiküldött munkavállalókkal kapcsolatos kérdéseket illeti, a Bíróság már több ízben is ítélkezett. A Rush Portuguesa esetben8 elismerte, hogy a tagállamoknak meg kell adni a lehetőséget arra, hogy ellenőrizhessék, hogy a határon átnyúló kiküldést nem valamely más célra használják-e. Hozzátette azonban, hogy az ilyen ellenőrzési eszközöknek tiszteletben kell tartaniuk a közösségi jog által megkövetelt határokat, nem tehetik illuzorikussá a szolgáltatásnyújtás szabadságát, és nem lehetnek közigazgatási mérlegelés tárgyai.
A Bíróság az Arblade ügyben9 hozott ítéletében kimondta, hogy a közérdeken alapuló kényszerítő indokok magukban foglalhatják a munkavállalók védelmét, de kizárják a kizárólag adminisztratív megfontolásokat. A Bíróság elismerte, hogy a közérdek kényszerítő indokai igazolhatják a tagállamok szükséges ellenőrző intézkedéseit a nemzeti és közösségi vonatkozó szabályozás betartatása érdekében. Kérdés azonban, hogy hol a határ a kizárólagos adminisztratív intézkedések, és az igazolható, szükséges ellenőrző intézkedések között.
A Bíróság először a Vander Elst ügyben10 mondta ki, majd tíz évvel később a Bizottság kontra Luxembourg11 esetben erősítette meg, hogy az a nemzeti szabályozás, amely a harmadik állam munkavállalóinak szolgáltatásnyújtás keretében történő kiküldését közigazgatási engedélyezéshez köti, korlátozza a Szerződés 49. cikkében megfogalmazott szolgáltatásnyújtási szabadságot. A Bizottság kontra Hollandia ügyben még általánosabban fogalmazta meg ezt a Bíróság: "a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az a nemzeti szabályozás, amely igazgatási engedély kibocsátásától teszi függővé a valamely másik tagállamban letelepedett vállalkozás által az országa területén végzendő szolgáltatásnyújtást, a szolgáltatásnyújtás szabadsága EK 49. cikk szerinti korlátozásának minősül."12
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
