A Magyar Királyi Kúria létrejötte történelmi fejlődésünk eredménye volt. A bíráskodást jobban megvilágító történelmi adataink államalapító Szent István király uralkodásának idejéből maradtak fenn. Szent István államférfiúi bölcsességgel arra tanítja Intelmeiben trónjának várományosát, Imre herceget, hogy bizonyos ügyekben ne ítélkezzék önmaga, hanem azokat engedje át inkább a "bírákra, akikre bízva vagyon, hogy törvény szerint igazítsák el azokat."
A legfelsőbb szintű bíráskodás a hűbéri állami berendezkedés kialakulása után is elvileg a király személyéhez fűződő jog maradt, azonban a királyi jelenléten alapuló ítélkezés az idők folyamán jelentős fejlődésen ment keresztül. Az ítélkezést végül az ország rendes bíráinak nevezett nádor, országbíró, főkancellár, illetve személynök végezték. A királyi kúria ebben az értelemben a királyi bíráskodás helyét és a bíráskodást, mint intézményt jelentette.
Ezen a meglehetősen lazának tekinthető legfelsőbb bíráskodási szervezeten Mátyás király központosító törekvései változtattak. Ekkor jött létre a királyi tábla, amelyet a nádor, az országbíró és legtöbbször a személynök vezetett. Ez volt az a lépés, amely a legfelsőbb bíráskodást a szervezetszerű működés felé mozdította el.
A mohácsi vész után a Habsburg-uralom alatti királyi Magyarországon módosult az igazságszolgáltatás. A súlypont a helyi ítélkezésre tevődött át, a legfelsőbb szinten pedig a királyt helyettesítő nádor ítélőszéke lett a meghatározó. Az ítélőszék elnöke a nádor vagy helyettese az országbíró volt. Mellette három főpap és három főúr ítélkezett még. Ezt a bíróságot nevezték a XVII. század végétől hétszemélyes táblának. A személynök által vezetett királyi tábla pedig a második helyre szorult. Ezen utóbbinak a tagjai egy főpap, egy főúr, négy nemes ülnök és négy ítélőmester volt. Ez a két tábla együtt alkotta a királyi kúriát, bár a hatáskörük elkülönült, a hétszemélyes tábla tisztán fellebbviteli bíróságként működött.
A modern értelemben vett hazai felsőbíráskodás az 1723. évi reformtól számítható. A reformintézkedések egyfelől rendszeressé tették és meghatározott székhelyhez (Pesthez) kötötték a királyi kúria, vagyis a hétszemélyes tábla és a királyi tábla igazságszolgáltató tevékenységét, és egyúttal kiépítették a szervezetét is. Négy kerületi tábla felállításával decentralizálták a kúria hatáskörébe tartozó ügyek intézését.
A legfelsőbb bíráskodás 1848-tól alapvető változáson ment keresztül, miután a forradalom hatására a törvények megszüntették a rendi államberendezkedést, létrehozták az önálló Igazságügyi Minisztériumot. A szabadságharcot követően az államigazgatási, az ügyészségi és a bírósági szervezetet feloszlatták. A császári elhatározás eredményeként kezdett kiépülni a polgári kor követelményeinek megfelelő új bírósági szervezet.
Végül a kiegyezés nyitotta meg az utat az igazságszolgáltatási szervezet - anyagi és eljárás jogi törvényhozás útján való - továbbfejlesztéséhez. A legfontosabb feladat az igazságügyi szervezetnek a polgári társadalmi rend követelményeinek megfelelő átalakítása volt. Az 1870. évi VI. t.c. megszüntette a hétszemélyes táblának és a királyi táblának a korábbi kúriát megtestesítő szervezeti egységét. A legfelsőbb ítélkező szerv a "magyar királyi cúria" lett, amelyen belül megalakult a semmisségi panaszokat elbíráló Semmitőszék, valamint az anyagi jogi vitákat elbíráló Legfőbb Ítélőszék.
Az új értelemben vett kúriától szervezetileg elkülönültek az ítélőtáblák, amelyek ugyancsak felfolyamodású bíróságok lettek.
Kiemelkedően fontos változást hozott az 1869. évi IV. törvénycikk, amely elkülönítette az igazságszolgáltatást a közigazgatástól, és egyúttal megtiltotta az egymás hatáskörébe való beavatkozást. A bírói hatalom gyakorlását pedig a "király nevében" állami feladattá tette, és ami még fontosabb volt, hogy kinyilvánította a bírói függetlenséget. A bíró ezek után a törvények, a törvények alapján keletkezett és kihirdetett rendeletek, valamint a törvényerejű szokás szerint tartozott eljárni és ítélkezni. A bíró az igazságszolgáltatást nem tagadhatta meg, és a hivatalával járó teendőket nem utasíthatta vissza. A bírói függetlenséget számos egyéb rendelkezés támasztotta alá: így a királyi kinevezés, az államkincstári fizetés, az elmozdíthatatlanság; a pártatlanságot pedig az összeférhetetlenségi szabályok igyekeztek biztosítani.
A gyakorlat számára fontos lépés volt az, hogy a bírói hivatalt jogi végzettséghez, ügyvédi vagy bírói vizsga letételéhez kötötte a jogszabály. A kúria legfőbb ítélőszéke érdemi kérdésekben, mint harmadfolyamodású bíróság járt el. Ugyanakkor a kúria, mint semmítőszék, a törvényben felsorolt eljárási törvénysértések miatt benyújtott semmisségi panaszokat is elbírálta: ennek során az elnökkel együtt héttagú tanácsban ítélkezett. Abban az esetben viszont, ha a semmisségi panasz a kúria eljárásával összefüggésben érkezett (a kúria döntését sérelmezte) akkor az elnökön kívül legalább tíztagú tanácsban döntött.
Szinte minden évben továbbfejlődött a magyar igazságszolgáltatási szervezet, s ez érintette a Kúria hatáskörét és munkáját. Így 1912-től a Kúria büntető és polgári tanácsai mellett több speciális összetételű tanács is működött, pl. szabadalmi ügyekben az eljáró tanács az elnökön kívül két kúriai bíróból és két műegyetemi tanárból állt. A Villamos Művek ügyeiben eljáró külön tanácsban pedig műegyetemi tanárokon kívül energiagazdasági és villamossági szakembereket is beosztottak. Ezen túl több fegyelmi tanács is működött a kúrián.
A legfelsőbb bíráskodás funkciója ebben a hosszú időszakban alapvetően az volt, hogy az érdekelt felek részére konkrét ügyekben jogorvoslatot biztosítson. Ugyanakkor a Kúriának az igazságszolgáltatásban elfoglalt helyzetéből következett, hogy konkrét határozataival egyúttal iránymutatást is adott az alsóbb fokon ítélkező bíróságoknak.
A Kúria iránymutatási tevékenysége több jogterületen túlment a jogszabály értelmezésén: jogszabály hiányában ténylegesen alakíthatta, továbbfejleszthette a szokásjogot. A testületi állásfoglalások igénye alapvetően a jogegység, vagyis az egységes jogalkalmazás érdekében jelentkezett.
1890-től az ítélőtáblák is jogosultak voltak elvi jelentőségű jogkérdéseknek teljes ülésben történő eldöntésére. Ezeket az ítélőtábla tanácsai addig voltak kötelesek követni, amíg azokat az újabb teljes ülési állásfoglalás meg nem változtatta. A jogegységet szolgálta, hogy az ítélőtábláknak a teljes ülési megállapodásaikat egymással kölcsönösen közölni kellett, és egyúttal fel kellett terjeszteni a Kúria elnökéhez, valamint az igazságügy-miniszterhez. Ha a Kúria elnöke észlelte, hogy az egyes ítélőtáblák ellentétes elvi megállapodásokra jutottak, kötelessége volt aziránt intézkednie, hogy a felmerült kérdést a Kúria teljes ülése elé terjesszék. A Kúria által meghozott elvi megállapodás kötelezte az összes ítélőtáblát mindaddig, amíg a Kúria ezt a döntést újabb teljes ülési határozattal meg nem változtatta. Ezen túl bármelyik ítélőtáblának joga volt arra, hogy kétharmados szótöbbséggel hozott határozatával előterjesztést tegyen a Kúria teljes ülési megállapodásának megváltoztatása iránt. A Kúria ez esetben a felvetett kérdést ugyancsak teljes ülési határozattal döntötte el.
Ha a Kúria tanácsai ellentétes elvi alapon nyugvó határozatot hoztak, ki kellett kérni a jogegységi tanács döntését. Ha viszont az ítélőtáblák, törvényszékek vagy járásbíróságok folytattak elvi kérdésben ellentétes gyakorlatot, illetve eltértek a korábban hozott jogerős határozattól, a Kúria elnöke kezdeményezhette a jogegységi tanács döntését. Ugyancsak a jogegységi tanács bírálta el a koronaügyész által a jogegység érdekében benyújtott jogorvoslatot is.
A jogegységi tanácsokat a Kúrián évenként alakították meg. Mindegyik tanács elnöke a Kúria elnöke, másodelnöke, vagy azok helyettese volt, akik mellé a Kúria elnöke a tanácselnökök, illetve bírák közül tíz tagot beosztott. A határozatképességhez szükséges volt valamennyi tag jelenléte. Négyféle jogegységi tanács alakult: közpolgári ügyekben, bűnvádi ügyekben, váltó-, kereskedelmi- és csődügyekben, valamint telekkönyvi, birtokrendezési ügyekben.
Mivel a Kúria jogegységi és teljes ülési határozatai az elvi irányítás leghatásosabb eszközei közé tartoztak, a törvény elrendelte a határozatoknak a hivatalos lapban való közzétételét azzal, hogy a hatályuk a közzétételt követő 15. napon kezdődik. A hivatalos gyűjteménybe fel kellett venni valamennyi teljes ülési és jogegységi, valamint a többi elvi jelentőségű határozatot. Ezen utóbbiakat a Kúria konkrét határozatai közül egy polgári, illetve egy büntetőjogi bizottság választotta ki, és mindkét bizottságban részt vett a koronaügyész vagy a helyettese is.
Az 1883-tól 1896-ig terjedő időszakban kiépült a közigazgatási bíráskodás. 1896-ban felállították a Közigazgatási Bíróságot, amelyet a Kúriával azonosan illette meg a jogegységi és teljes ülési határozatok meghozatalának a joga.
A Magyar Királyi Kúria és az igazságszolgáltatás szervezete az 1890-es évek elejére kialakult, de ezt a véglegesnek hitt rendszert néhány évvel később szétverte a történelem: a két forradalom, majd az azokat követő trianoni diktátum. A Tanácsköztársaság igazságügyi népbiztosa 1919. március 22-én felfüggesztette mind a bíróságok, mind az ügyészségek működését. A Tanácsköztársaság bukása után megmaradt a Magyar Királyi Kúria vezető szerepe, viszont lecsökkent a királyi ítélőtáblák száma, miután Budapest mellett már csak Debrecenben, Szegeden, illetve Győrött és Pécsett működtek királyi táblák.
A magyar igazságszolgáltatásban mindvégig élt az az akarat, hogy a Magyar Királyi Kúria - és ezzel egy időben a bírák - függetlensége megingathatatlan maradjon. Ezt igazolta a Magyar Királyi Kúria 1920-ban elhunyt elnökének, Günther Antalnak a temetésén elhangzott búcsúbeszéd. Grecsák Károly nyugalmazott igazságügy-miniszter nyomatékkal hangsúlyozta, hogy - idézem - "a társadalmi és gazdasági evolutió bizonyos rázkódtatásokkal járó mai korszakában az országnak feltétlenül szüksége van egy olyan intézményre, amelyre ennek a nemzetnek minden egyes tagja bizalommal és reménnyel tekint… Eddig is a magyar kúriát tekintette ennek a nemzetnek minden fia annak a mentsvárnak, a hol a jog és a közszabadság biztos menedéket talál…"
Az 1930-as évek közepétől a Magyar Királyi Kúrián tárgyalt ügyeken belül a büntető perek jelentősége megelőzte a polgári ítélkezést. A második világháború felé sodródó országban kiemelt helyet foglalt el az államellenes bűncselekmények, a mozgalmak, az egyesülési szabadsággal összefüggésben elkövetett cselekmények, valamint a sajtótermékekben megvalósuló bűncselekményekkel összefüggésben keletkezett bűnperekben való ítélkezés jelentősége. A második világháború végnapjaiban a Magyar Királyi Kúria egy polgári és egy büntető tanáccsal Sopronba települt, és 1944. december 10-étől már nem folytatott ítélkezési tevékenységet.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945. szeptember 27-én dr. Kerekess Istvánt választotta meg a Magyar Királyi Kúria elnökévé, aki ebbéli közjogi méltóságában október 12-én tett esküt, de már utolsóként. Dr. Kerekess István főbírónak - az 1949 elején történt - nyugdíjazását követően sajátos utat jelölt ki a politika. 1954 augusztusában letartóztatták, majd két év három hónapi börtönre ítélték egy törvénysértő per keretében. De az utolsó kúriai másodelnök, dr. Somogyi Ödön élete sem volt kevésbé tragikus: megrágalmazták, azt állították, hogy karrierista, hangoskodó szociáldemokrata, csekély szakmai és ideológiai képzettségű, ezért alkalmatlan állásának betöltésére. dr. Somogyi Ödön feleségével együtt öngyilkosságot követett el 1951. december 31-én.
A második világháborút követő időkben az öröklött joggyakorlat és rendszer, valamint a tényleges jogalkalmazási gyakorlat időnként ellentmondásba került egymással. A büntető bíráskodásban fokozódott a szigor mértéke, viszont az igazságszolgáltatás egyéb területein kevésbé érződtek a szélsőséges hatások. A Magyar Királyi Kúria, illetve 1946. február 1-je után a Magyar Kúria jogpolitikát meghatározó helyzete és szerepe megszűnt.
A Magyar Népköztársaság 1949. augusztus 20. napján kihirdetett Alkotmányának - a legfelsőbb bíráskodás szempontjából - legfontosabb rendelkezése az volt, hogy kimondta: a Legfelsőbb Bíróság elvi irányítást gyakorol az összes bíróságok működése és ítélkezése felett. A Legfelsőbb Bíróság irányelveket állapíthat meg, és elvi döntéseket hozhat, amelyek a bíróságok számára kötelezőek.
1949-ben megszűnt a közigazgatási bíráskodás, amelynek helyébe kormányrendelet kúriai bírák részvételével pénzügyi és illetményügyi döntőbizottságot állított fel, amelyet azonban néhány hónap múlva megszüntetett. Ettől kezdődően 1957-ig nem volt bírósági jogorvoslat az államigazgatási határozatokkal szemben.
Az 1950-es évek elején a büntető perrendtartásról, majd a polgári perrendtartásról szóló törvények nyomán tovább formálódott az ítélkezési gyakorlat. Mind a két eljárási kódex ekkor vezette be a törvényességi óvás intézményét.
Az 1954. évi II. törvény hozta létre a Legfelsőbb Bíróság belső szervezetében a kollégiumokat. A kollégiumokat a két nagy hagyományos ügyszaknak megfelelően szervezték meg. A Legfelsőbb Bíróság elnöke felhatalmazást kapott arra, hogy bármilyen ügyet akár első akár másodfokon folyt, a Legfelsőbb Bíróság hatáskörébe vonjon.
A törvény a Legfelsőbb Bíróság Teljes Ülését meghatározott jogokkal ruházta fel. A teljes ülés helyettesítésére a törvény elrendelte tizenegy tagú Elnökségi Tanács szervezését, amelyet a Legfelsőbb Bíróság elnöke vezetett és egyúttal ő nevezte ki annak tagjait is, a helyettesei és a tanácsok elnökei közül. Az Elnökségi Tanács a teljes ülés nevében bírálta el a Legfelsőbb Bíróság kollégiumainak határozatai ellen benyújtott törvényességi óvásokat és hozta meg az elvi döntéseket, amelyek meghozatalát a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a legfőbb ügyész, valamint az igazságügy-miniszter javasolhatta.
A történelem ismét közbeszólt, miután az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően 1957-ben felállították a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Különtanácsát. A különtanács első fokon is ítélkezett, de a Legfelsőbb Bíróság elnöke az alsóbíróságok által "a fennálló társadalmi és állami rend megdöntésére irányuló bűncselekmények" ügyében hozott ítéletek másodfokú elbírálását is a Legfelsőbb Bíróság elé utalhatta.
A Legfelsőbb Bíróságról 26 bíró távozott 1956. november 4-e után, részben forradalmi magatartása, részben a megtorló jellegű gyorsított ítélkezéssel szembeni ellenérzés miatt, és így az ítélkező bírák több mint 50%-a elhagyta a testületet. Emlékük előtt tisztelgünk azzal, hogy néhány nap múlva a nevüket megörökítő táblát avatunk fel.
A Legfelsőbb Bíróság életében (ítélkezési gyakorlatában) a következő évek az ún. "új gazdasági mechanizmus" bevezetésével jelentettek problémát. Ennek során született az az elvi jellegű megállapítás, hogy a Legfelsőbb Bíróság irányítása mellett kialakítandó büntető ítélkezésnek egyfelől nem szabad elmaradnia a gazdasági reform dinamikusabb, mozgékonyabb, szabadabb követelményeitől, ugyanakkor megengedhetetlen, hogy az ítélkezés bármiféle büntetéskiszabási liberalizmussal a reform követelményeit félreértse és túllicitálja. Ezt követően megkezdődtek a közismert "tsz-elnök" perek, amelyek azonban részben megbicsaklottak a bíróságok ítélkezésén. A bírák esetében a politikai megbízhatóság fontos szempont volt.
A régmúlt eseményeinek visszaidézése során láthattuk, hogy hazánk igazságszolgáltatásának történetében a politikai berendezkedés, a szemléletváltozás, illetve a működési zavarok hogyan érintették a bírósági szervezetet, a magyar bíróságokat.
Amint arra már utaltam, a közelmúlt évtizedeiben a Legfelsőbb Bíróság még elsőfokú bíróságként is eljárhatott, de egyre több lett a fellebbezett ügye is. A 90-es évek végére évente több mint 15 000 ügy érkezett, ezek több mint kétharmada fellebbezés volt. A helyzet évről-évre romlott és az ezredfordulóra annyira elnehezült az ítélkezés, hogy egy-egy ügy eldöntésére két-három évet kellett várni.
A legfelsőbb bírósági bírák és a táblabírák áldozatos munkájának köszönhetően az elmúlt évben teljes ülésen jelenthettem be, hogy a Legfelsőbb Bíróság naprakész, nincs egy évnél régebben érkezett ügye.
Tisztelt Teljes Ülés!
Már csak röviden szeretnék utalni arra, hogy elődeink hogyan emlékeztek meg a megalakulást követő időkben az évfordulókról.
A Magyar Királyi Kúria 1907. január 5-én tartott ún. kúriai összülést, akkoriban így nevezték a teljes ülést. Ezen az összülésen a Magyar Királyi Kúria elnöke, dr. Óberschal Adolf csupán néhány percet vesztegetett a 25 év alatt történtekre. Idézem a jegyzőkönyvből: "Elnök az összülést megnyitván, az évforduló alkalmából szívből üdvözli bírótársait, majd kijelenti, hogy az elmúlt év a kúriára nézve nem volt kedvező."
Ezután ismét 25 év telt el, s ekkor már dr. Juhász Andor volt a Magyar Királyi Kúria elnöke. Dr. Juhász Andor 1932. január 7-én tartott teljes ülésen értékelte a félévszázada ítélkező Magyar Királyi Kúria tevékenységét indoklása szerint azért - idézem: - "mert az emlékezés erejével tiszteletre méltó hagyománnyá kell átreformálnunk mindazt, ami az igazságszolgáltatás számára értékes és becses." A centenáriumi évfordulót meg sem ünnepelték 1982-ben.
Korunk bíráinak ítélkező tevékenysége ezeréves történelmi múltunkban gyökeredzik, és ez nem szónoki fordulat, hanem jogtörténeti tény. Néhány évtizeden keresztül látszólag halvány volt a Magyar Királyi Kúria ítélkezési gyakorlatának hatása a kor ítélkezési gyakorlatára. Szándékosan mondtam, hogy halvány volt, mert ténylegesen hatott, hiszen nincs olyan ma ítélkező bíró, aki ne ismerte volna Angyal Pál vagy Szladics Károly korszakos eredeti munkáit, amelyek bizonyíthatóan a Magyar Királyi Kúria ítélkezési gyakorlatára is alapoztak.
1992-ben a Legfelsőbb Bíróság egyik büntető tanácsa ezért okszerűen állapította meg, hogy a Legfelsőbb Bíróság és a Magyar Királyi Kúria ítélkezési munkája kontinuus. Elődeink szellemi produktuma ma is elevenen hat ítélkező munkánkra.
Ez önbizalommal és hittel kell, hogy betöltse valamennyi bírókollegánkat. A 125. évforduló pedig nem csupán az ítélkezés mindennapjairól, hanem azokról az elődeinkről is szól, akik már név szerint nem élnek az emlékezetünkben.
Nem vitatható, hogy a Legfelsőbb Bíróság a jogállam egyik kiemelkedően fontos intézménye. Ma is és a jövőben is ügyelnünk kell arra, hogy betöltve hivatását és minden tudását a jogegység biztosításának szolgálatába állítsa.
Figyelünk a társadalom, a szakma és bírótársaink véleményére. Ezt szolgálta az elmúlt évben a lakosság, a jogi szakemberek és a bírák körében végzett reprezentatív felmérés, amely az LB számára pozitív eredménnyel zárult.
Ebben a szellemben kezdeményeztünk tudományos vizsgálatot - többek között - az LB tevékenyégének elemzésére. Ennek eredménye is alapvetően kedvező a legfőbb ítélkező fórum számára.
Büszkék lehetünk az eredményekre, de csak akkor őrizhetjük meg a bizalmat, ha képesek vagyunk megújulni és megfelelni a változó kor követelményeinek.
Köszönöm, hogy meghallgattak. ■
Lábjegyzetek:
[1] A Magyar Királyi Kúria megalakulásának 125. évfordulója alkalmából a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságán megtartott ünnepi ülésén Sólyom László Köztársasági Elnök és Lomnici Zoltán a Legfelsőbb Bíróság Elnöke mondott beszédei.
Visszaugrás
