Jog és nyelv összefüggéseinek kutatása számos alapvető belátással gazdagította a jogról való gondolkodást, távolabbról pedig sokat ígérő, új perspektívákat nyitott meg a jogbölcselet művelői előtt. Ezen perspektívák (pontosabban kiaknázásuk) része a nyelv- és irodalomtudományokkal való szorosabb együttműködés, történjék az akár a már meglévő eredmények új környezetben való hasznosításának, vagy egy új, interdiszciplináris diskurzus megteremtésének jegyében.
A jogtudomány hagyományosan számontartott határterületei közé tartozó római jogtörténet (a határ itt jogtudomány és ókortudomány között húzódik) számos példával szolgált a fenti állításokkal kapcsolatban. Amint azt a römische Rechtswissenschaft und Rhetorik[1] témáját feldolgozó kutatások is mutatják, a két tudományterület kapcsolata nem korlátozódik, nem korlátozódhat pusztán a nyelvtudás és a forrásolvasás kérdésére, hanem olyan problémákhoz vezet el, melyek által - önmagán túlmutatva - további tudományágak bevonását is szükségessé teszi.
Dolgozatomban az antik rétorika rendszeréhez tartozó 'ügyállás-tant' kívánom megvizsgálni jogbölcseleti szempontból, a jogi szemiotika néhány eredményének fényében értelmezve azt. Ennek során (1) a bevezetést követően (2) röviden áttekintem az ügyállásokkal kapcsolatos ókori elméletek lényegét, (3) kiemelve a narratívák szerepét az ügyállásokra épülő érvelési struktúrában, végül (4) egy közismert római jogesetet, a causa Curianát, és annak utóéletét veszem szemügyre, s igyekszem feltérképezni az ügyben szereplő és az ügyről szóló elbeszéléseket, összegzésképpen (5) felhíva a figyelmet az antik rétorika és a mai jogelmélet néhány lehetséges kapcsolódási pontjára.
Az ügyállások (gör. stasis, lat. status ill. constitutio)[2] elméletének részletekbe menő kidolgozását a rétorikai hagyomány a Kr.e. 2. században élt témnosi Hermagoras nevéhez köti.[3] Az aristotelési rétorikára[4] és a sztoikus logikára[5] visszavezethető elmélet voltaképpen a vitás esetek feltérképezésének eszközeként szolgált, legalábbis a rétorikai oktatásban ilyen céllal szerepelt. Hermagoras elveszett szónoklattan-könyvének rekonstrukciója[6] szerint a szónok első feladata a feldolgozandó eset ügyállásának meghatározása, azaz annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a szembenálló felek álláspontja miben mond ellent egymásnak: az ügyállás ismeretében következhet csak a legalkalma-
- 559/560 -
sabb érvek forrásainak (topos, locus) kiválasztása. Ilyesféle vitás helyzetek elsősorban jogvitákkal kapcsolatban adódhattak, így az ügyállások tanát az antikvitásban a törvényszéki beszédekre készülő szónokok sajátos eszközének tekintették.
Az antik rétorika meggyőzéssel kapcsolatos tanításai számos rokon vonást mutatnak a Greimas nyomán kidolgozott szemiotikai elmélet[7] fogalomkészletével, különösen abban a tekintetben, hogy mindkét megközelítés támpontot nyújthat a narratívák működésének megértéséhez a jogi diskurzus[8] területén. E rokon vonásokat - és néhány különbséget - a (3) pont mutatja be.
Egy rövid dolgozat természetesen nem tűzheti célként maga elé valamennyi, az ügyállásokhoz kapcsolódó probléma megtárgyalását, hiszen ezek a szövegkritikától az argumentációelméletig terjedően hatalmas területet fednek le. Még Hermagoras rendszerének részletes bemutatása is túlfeszítené ezen írás kereteit. A következő pont éppen ezért inkább tűnhet az eredeti elmélet karikatúrájának, különösen a részletesebb tanulmányok[9] ismeretében. Ugyancsak eltekintek a hermagorasi elmélet további fejleményeinek és változatainak nyomonkövetésétől, bár néhány későbbi szerzőnél kidolgozottabb rendszert találhatunk. Az itt szereplő vázlat is elegendő azonban ahhoz, hogy rámutasson az ügyállás-tan legfontosabb vonásaira, s egyben kiindulópontként szolgáljon a szemiotikai megközelítés vizsgálatához is.
Végül mégegy megjegyzés az alábbiakban használt magyar terminusokról. A staszs-elmélettel kapcsolatban egységes magyar terminológia tudomásom szerint nem létezik. Maga az 'ügyállás' kifejezés Prácser Albert Quintilianus-fordításában[10] szerepel, s annak köszönhetően vált - sutasága ellenére - általánosan elfogadottá.[11] A következőkben ezért a kísérletképpen adott fordítás mellett az illető terminus (valamelyik) görög és latin megfelelője is szerepel, remélhetőleg egyértelműen azonosíthatóvá téve a kifejezéseket.
Amint már említettem, az inventio első lépése, ezáltal pedig a szónok legelső feladata a klasszikus rétorika szerint az adott ügy alapjául szolgáló ellentmondás felismerése és meghatározása volt: ennek ismeretében kerülhetett csak sor az érvek lehetséges forrásainak kiválasztására. Ilyenformán a meghatározást segítő stasis-elmélet a korabeli szakirodalom egyik alapvető fontosságú részévé vált.[12] Hermagoras szerint a vitában résztvevő felek állításait kell egymással szembeállítani, hiszen ezekből adódik az eldöntésre váró kérdés.[13] E kérdés jellege szerint négyféle ügyállást különböztethetünk meg:
(1) feltételezés (stochasmos, coniectura) - A kérdés, hogy egy adott személy és egy adott cselekedet között megállaptható-e valamely összefüggés: az egyik fél azt állítja, hogy a másik tett valamit, a másik azonban tagadja ezt.[14]
(2) meghatározás (horos, definitio) - A kérdés az adott cselekedet meghatározásával kapcsolatos: az egyik fél azt állítja, hogy a másik elkövetett egy bizonyos jogsértést, míg a másik - állítása szerint - valami mást követett el.[15]
(3) minősítés (poiotés, qualitas) - A kérdés a cselekedet igazolhatóságára vonatkozik: az elkövető azt állítja, hogy tette jogi vagy erkölcsi alapon igazolható.
(4) elutasítás (metalépsis, translatio) - A kérdés magára a törvényszéki eljárásra vonatkozik: pl. a felek egyike tagadja, hogy a másiknak joga volna fellépni a bíróság előtt.
- 560/561 -
Az ügyállások első három típusa megfeleltethető a sztoikus logika kategóriáinak,[16] a negyedik, Hermagoras saját leleményének tartott[17] ügyállás pedig a törvényszéki gyakorlat hatását tükrözi. Ugyancsak a logika hatását mutatja az a párhuzam, amely a hibás vagy hiányos következtetések és a hibás vagy hiányos ügyállások közt figyelhető meg.[18] Hermagoras is leír olyan helyzeteket, melyekben az ügyállás 'nem áll össze' (asystata):
(1) hiány (kat' ellipes) - A felek egyikének állítása hiányos, ezért nincs elégséges alap a tények megállapításához.
(2) azonosság (kat' isotéta) - Mindkét fél ugyanazt állítja a másikról, anélkül, hogy annak állítását tagadná vagy igazolni próbálná a maga tettét, ezért egyikük esetében sem alakulhat ki vita.[19]
(3) egyoldalúság (kath' heteromerian) - Az egyik fél sem tagadni nem tudja a másik állítását, sem igazolni a tettét.
(4) aporia (aporon) - A kérdést nem lehet eldönteni, mivel az állítások ütköztetése aporiához, megoldhatatlan problémához vezet.
Az ügyállások fent vázolt típusai egyértelműen mutatják, hogy a rendszert kidolgozó szerzők a törvényszéki ügyeket tartották szem előtt. Az alapvető ellentmondás két peres fél állítása közt jön létre. Ennek ellenére feltehető, hogy már az antik szakírók is elképzelhetőnek tartották szélesebb körű használatát. A rendszer alkalmas elméleti keretet nyújthat másfajta jogi kérdések (pl. törvényhozás) kezeléséhez, de bármiféle egyéb ügy szónoki feldolgozásához. Az mindenesetre bizonyos, hogy az ókorban úgy találták, hogy a négy ügyállás-típus túlnyomórészt a ténykérdésekre' koncentrál. Ez vezethetett négy további ügyállás[20] leírásához, melyek alkalmasak 'tisztán jogi', azaz valamely jogi szöveg értelmezését érintő viták tárgyalására:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
