A (gyermek)tartási kötelezettség elmulasztása miatt indított bűnügyek nehézségei - álláspontom szerint - kettős okrendszerre vezethetők vissza. Egyfelől, a (gyermek)tartás a tágabb értelemben vett magánjog területére tartozó, családjogi, egyben vagyonjogi jelenség ennek megfelelő normaanyaggal és a hozzá kapcsolódó polgári eljárásokkal. E magánjogi alapokra támaszkodó szabályrendszert a büntetőügyekhez szokott jogalkalmazónak átlátni sem egyszerű feladat, a büntetőjog világába történő gyakorlati beépítése pedig számos problémát vethet fel. Másfelől, a Btk. 212.§-ában rögzített törvényi tényállás fogalmainak értelmezése és e tényállási elemek megvalósulásának megállapíthatósága is nehézségek elé állíthatja a jogalkalmazót. A (gyer-mek)tartási kötelezettség elmulasztása bűncselekmény törvényi tényállásának talán legkritikusabb eleme az önhiba, amelynek definiálása és gyakorlati értékelése is érdekes kérdéseket vet fel.
Vajon az önhiba kétértékű tényező (vagy fennáll vagy nem), esetleg különböző fokozatai állapíthatók meg? A jogalkalmazási gyakorlatból egyértelműen úgy látszik, hogy az önhiba fennforgásának megállapítása csak e tényállási elem vizsgálatának első lépése, az önhiba jellegét, mértékét a gyakorlat rendszerint vizsgálja és a jogkövetkezmények megállapításánál a súlyosító és enyhítő körülményeken keresztül értékeli. Ha azonban az önhiba fokozatosságát elvetjük, akkor a büntetés kiszabása során figyelembe vett súlyosító és enyhítő körülményeket az önhiba körén kívül kell értékelnünk.
A Fővárosi Bíróság már 1993-ban megkísérelte definiálni az önhiba fogalmát, miszerint az akkor állapítható meg, ha maga a mulasztás vagy annak objektív oka a tartásra kötelezett elkövetőnek felróható, így a törvény csak az elkövetőnek felróható szándékos nem teljesítést bünteti.[1] Zavaró azonban, hogy miután a döntés az önhibát a felróhatóság fogalmához kapcsolja, néhány mondattal később már vétkes mulasztásnak nevezi azt. Tetézve az előbbieket, a Fővárosi Bíróság a fenti döntésének egy további pontjában az önhiba hiányát mint "objektív okból, a kötelezett szándékától függetlenül jelentkező" körülményt azonosította.
A közelmúltban a Kúria egyik döntésében úgy fogalmazott, hogy "az önhiba köznapi értelemben is negatív értékítéletet jelent", olyan magatartást, amely az elkövetőnek jogilag vagy erkölcsileg felróható.[2] Ez kísértetiesen felidézi Eörsi Gyula (magánjogi) felróhatóság-fogalmát, amelynek lényege a magatartás derűlátóan kedvezőtlen értékítélete,[3] olyan társadalmilag kifogásolható tevékenység vagy mulasztás, amelynek jogilag szabályozott szankcionálásához az a kedvező várakozás párosul, hogy a szankció az elkövető magatartását helyes irányban fogja befolyásolni.
A bírói gyakorlat szerint tehát az önhiba leginkább a felróhatóságot jelentheti. Az önhiba tartalmaként megjelölt jogi felróhatóság a bűncselekmény tényállási elemei közül leginkább a tényállásszerűségben, míg az erkölcsi felróhatóság a társadalomra veszélyességben - és részben a bűnösségben - érhető tetten. Kérdés azonban, hogy ez milyen többletelemet hordoz a büntetőjogi felelősség megállapításához egyébként is szükséges bűnösséghez képest.
A Btk. 212.§ (1) bekezdése szerinti tényállás tiszta mulasztási bűncselekmény, amely szándékos elkövetés esetén büntetendő. Az elkövető (legalább eshetőleges) szándékának valamennyi tényállási elemet át kell fognia. A Btk. 212.§ (2) bekezdése a gyermektartás vonatkozásában egyértelműen az (1) bekezdés szerinti bűncselekmény eredményt tartalmazó minősített esete, így a Btk. 9.§-a alapján a minősítő eredmény vonatkozásában a bűncselekmény megállapíthatóságához elegendő az elkövető gondatlansága, de kiterjedhet rá a szándéka is.
Egyetértve a Btk. (tervezetének) miniszteri indokolásából,[4] a Kúria jogértelmezéséből[5] és a Belovics-Molnár-Sinku szerzőhármas tankönyvéből[6] is kiolvasható állásponttal, úgy vélem, a Btk. 212.§ (2) bekezdése szerinti bűncselekmény a gyermektartáson kívüli tartási kötelezettség elmulasztása esetén sem alapesetnek, hanem olyan minősített esetnek tekintendő, amelynek (minősítő eredmény nélküli) alapesetét az új Btk. dekriminalizálta. Erre tekintettel a Btk. 212.§ (2) bekezdésében megkövetelt eredmény vonatkozásában elegendő az elkövető gondatlansága a bűncselekmény megállapíthatóságához.
A tartási kötelezettség elmulasztásának tehát szándékos és vegyes bűnösségű alakzata van, gondatlan alakzata - amikor a Btk. 212.§ (1) bekezdésében is szereplő tényállási elemekre, mindenekelőtt a mulasztásra is csak az elkövető gondatlan bűnössége terjed ki - nem bűncselekmény. Erre tekintettel - és mivel a tényállásszerű cselekmények gondatlan alakzata csak akkor bűncselekmény, ha ezt a Btk. kifejezetten így rendeli[7] - az önhiba fogalmát nem
- 197/198 -
lehet úgy értelmezni, hogy az magában foglalja a Btk. 8.§-a szerinti gondatlanságot.
Az önhibának a felróhatósággal, elvárhatósággal, vétkességgel történő azonosítása - álláspontom szerint - azért hordoz veszélyeket, mert ezek a magánjog bevett fogalmai, és a tartás is magánjogi jogintézmény. Ha tehát az önhibát a felróhatósággal (stb.) azonosítjuk, nem hagyhatjuk figyelmen ez utóbbinak a magánjogi jelentését.
A felróhatóságra-elvárhatóságra alapított önhiba-fogalom - a felróhatóság magánjogi fogalmából kiindulva - az alábbi jelenségeket ölelné fel: vétkesség (szándékosság és gondatlanság), különleges védekezés elmulasztása, rosszhiszeműség. Ezek közül a szándékosság és a gondatlanság a büntetőjogi bűnösségben értékelt fogalmak, de az fentebb kifejtésre került, hogy az önhiba nem ölelheti fel a gondatlanságot. A különleges védekezés elmulasztása (lényegében a veszélyes üzemi felelősséghez hasonló alakzatok) és a rosszhiszeműség (tudja vagy tudnia kellene, hogy a fennálló helyzet a valósággal ellentétes) pedig nem igazán illeszthetők a tartási kötelezettség elmulasztásának tényállására. A Belovics-Molnár-Sinku szerzőhármas tankönyvében foglalt álláspont szerint is, az önhiba fogalmát szűken kell értelmezni, önhibaként csak olyan körülmények értékelhetők, amelyek tekintetében az elkövetőt szándékosság terheli, vagyis felróhatóságának alapja a Btk. 7.§-ának megfelel.[8] E megközelítés alapján azonban nem nyilvánvaló, hogy az önhiba miben ad többet a törvényi tényálláshoz, mint a vizsgált bűncselekmény büntethetőséghez egyébként is megkívánt szándékosság.
A felróhatóságra alapított önhibafogalom felveti a sértetti vagy egyéb közrehatás kérdését is. A magánjogban ugyanis - ahol a tartási kötelezettség jogintézménye is gyökerezik - az ellenérdekű felek felelősségének, közrehatásának összemérése, és a jogkövetkezmények erre tekintettel történő megállapítása mindennapos. A büntetőjog logikája azonban ettől alapvetően eltérő.
Annak nincs akadálya, hogy a sértett erkölcsileg vagy jogilag helyteleníthető közrehatását valamely bűncselekmény elkövetőjének javára értékeljük. Tartási kötelezettség elmulasztása esetén pedig ez az értékelés tipikusan az önhiba fokának megállapításánál jön számításba. Ez azonban nem jelentheti az elkövető és a sértett felróhatóságának összemérését.
A fentebb írtaknak megfelelően ugyanis a felróhatóságra alapított önhiba lényegében csak a vétkességet, azon belül is a szándékosságot jelenthetné. A szándékosság azonban a büntetőjogban a bűnösség kategóriáját jelöli, bűnösség nélkül pedig nincs bűncselekmény. A sértetti (vagy egyéb) közrehatás azonban büntetőjogi értelemben nem az elkövetőnél fennálló szándék "mértékét" kisebbíti.
Elméletileg az sem elképzelhetetlen, hogy a sértett (vagy valamely külső ok) olyan mértékben lehetetlenítse el a kötelezetti teljesítést, hogy ez által az elkövetőnél az önhibát - így a bűncselekmény megállapíthatóságát - egyenesen kizárja, a büntetőjogi felelősséget azonban ilyen esetben nem a bűnösség hiánya zárja ki.
Nem igazán segítik az önhiba fogalmának megértését azok a BK vélemények[9] sem, amelyek a tartási kötelezettség elmulasztásának kóros elmeállapotban történő elkövetésével kapcsolatos kérdéseket vizsgálják. E döntések az önhibát olyan, az elkövetőnek felróható tényezőnek nevezik, amelyért ekként az elkövető felelőssé tehető, illetőleg azt rögzítik, hogy a tartási kötelezettség elmulasztásának tényállását az elmeműködés kóros állapotában elkövető személlyel szemben felmentésnek vagy megszüntetésének nem a büntethetőséget kizáró ok (kóros elmeállapot)[10] miatt, hanem azért van helye, mert az elkövető kóros elmeállapota az önhibát, a bűncselekmény egyik törvényi tényállási elemének megvalósulását zárja ki. A büntetőjog-tudományi álláspontok szerint azonban a kóros elmeállapot a bűncselekményt a beszámítási képességen keresztül a bűncselekmény alanyának hiánya miatt, míg más szerzők szerint a bűnösségen keresztül zárja ki.[11]
A fenti álláspontok egybevetése esetén a BK vélemények elmosnák az önhiba és a beszámítási képesség, illetve az önhiba és a bűnösség fogalma közötti határokat. Az önhiba azonban nem jelentheti pusztán a bűnösség, illetve a beszámítási képesség Általános Részi követelményének Különös Részi megismétlését, mert ilyenként felesleges lenne rögzíteni a konkrét bűncselekmény törvényi tényállásában. Felvethető továbbá az a kérdés is, hogy a bűncselekményhez kapcsolódó súlyosító és enyhítő körülmények az önhiba mértékére lehetnek-e hatással, vagy e körülményeket az önhiba körén kívül kell értelmezni.
Negatív irányból vizsgálva a fogalmat, azt állapíthatjuk meg, hogy az önhiba hiányát többnyire valamilyen méltányolható körülmény alapozza meg, amely a büntetőjogi felelősségre vonást indokolatlanná teszi. E megközelítés hibája azonban annak látszata, mintha az önhiba fennállását a tartási kötelezettség elmulasztása esetén adottnak venné (vélelmezné), és az önhiba alóli kimentés kötelezettségét (terhét) a terheltre hárítaná, a tartási kötelezettség elmulasztása miatt indított büntetőeljárásban azonban a vád feladata az önhiba meglétének bizonyítása.
Az előbbiekben felvázolt problémákra figyelemmel megállapítható, hogy az önhiba fogalmát
- 198/199 -
sem a jogelmélet, sem a joggyakorlat nem határozta meg vitán felül álló módon. Hogy a tartási kötelezettség elmulasztása miatt indított bűnügyekben e tényállási elem értékelése (vélhetően) mégis zavartalanul történik, az - álláspontom szerint - annak köszönhető, hogy az önhiba lényegét - bár pontosan megfogalmazni eddig nem igazán sikerült - mégis mintha éreznék a jogalkalmazók. A gyakorlatban pedig - úgy tűnik - leginkább az (ésszerűen) elvárható magatartás elmulasztása jelentheti az önhiba kezdetét. Helyesebbnek látszik azonban, ha ezt az elvárhatóságot nem mossuk össze a magánjogi terminológiában használt felróhatósággal, vétkességgel vagy más magánjogi kategóriákkal.
A tartási kötelezettség elmulasztásának bűncselekményét megalapozó konkrét történeti tényállásban számos olyan kérdés merülhet fel, amelyeket jellemzően az önhiba keretében vizsgálnak a jogalkalmazók - hogy ez a gyakorlat egyébként helyes-e, azt álláspontom szerint csak az önhiba fogalmának - jogalkotó vagy jogalkalmazók általi - pontosabb meghatározása után lehetne megítélni.
Minthogy a tartási kötelezettség magánjogi kötelemfakasztó tényező, körültekintően kell vizsgálni, hogy a kötelezett időleges mulasztása vagy az előírt tartásdíjnál alacsonyabb összeg megfizetése bűncselekményt valósít meg, vagy a polgári jogi teljesítési hibák körében értékelendő. Álláspontom szerint - bár ez a tiszta mulasztási bűncselekmény dogmatikájának ellentmondó - a teljesítési határnap rövidebb tartamú elmulasztását nem volna célszerű bűncselekményként értékelni, azt teljesítési késedelemnek lehetne (kellene) tekinteni. Hasonló megítélés alá eshetne az is, ha a kifizetett tartásdíj összege kis mértékben elmarad a bíróság által megállapított tartásdíj összegétől. Az ilyen eset bűncselekmény helyett hibás (hiányos) teljesítésnek lenne tekintendő, az utólagos teljesítésnél ezért szóba sem jönne a Btk. 212.§ (3) bekezdésének alkalmazása. A teljesítési késedelem és a hiányos teljesítés nyilván - a felróhatósághoz hasonlóan - magánjogi fogalmak, nem büntetőjogi kategóriák, ezeket akkor sem kellene bűncselekménynek tekinteni, ha a hibás teljesítés kötelezetti "önhibán" alapul.
Egységes a gyakorlat abban, hogy a (gyermek)tartásdíj címén teljesített fizetést elsősorban az éppen esedékes fizetési kötelezettségre, a túlfizetést pedig a kötelezettre nézve legterhesebb tartozásra kell elszámolni. Azt azonban nem vizsgálják a vonatkozó állásfoglalások, hogy a túlfizetést a legrégebbi lejárt tartozásra kell elszámolni, vagy a legkorábbi olyan mulasztásra, amely bűncselekménynek minősül, vagyis amelyre az önhiba kiterjed. A magam részéről azt tartanám helyesnek (méltányosnak), ha a túlfizetést első körben az önhibából adódó - bűncselekményt megvalósító - mulasztásokra számolnák el. Ez a megoldás következik a BH1991.425. számú döntésből is.
A (gyermek)tartási kötelezettség elmulasztása miatt folyamatban lévő bűnügyekben elsősorban a kötelezett elkövető munkából származó jövedelmét kell figyelembe venni, kérdéses azonban - jövedelem hiányában - a vagyon felélésének elvárhatósága. Elvárható-e (ha igen, milyen körben) a kötelezettől, hogy meglévő - nem a tartási kötelezettség teljesítésének kárára megszerzett - vagyontárgyait, egyéb vagyoni jogosultságait, érdekeltségeit készpénzre váltsa? Ennek elmulasztása vajon megalapozza-e az önhibát?
Ezen túlmenően a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény határozza meg azon jövedelemtípusokat és értékhatárokat, amelyekre nézve gyermektartásdíj miatt végrehajtás vezethető. A büntetőeljárásban ez annyiban lehet releváns, hogy amennyiben a kötelezett jövedelmére végrehajtást nem vagy csak bizonyos mértékig lehet vezetni, akkor e jövedelemre, illetőleg e határ fölött az önhiba megállapítása sem indokolt a tartási kötelezettség elmulasztásának bűncselekményi tényállásából.
Kényes kérdés a jövedelmet eredményező munkalehetőséggel nem rendelkező személy felelőssége is.[12] Általában elmondható, hogy az álláskeresőként történő regisztrálás az önhiba kizárását eredményezheti, mindaddig, amíg a kötelezett a neki felajánlott munkalehetőséget vissza nem utasítja. Vizsgálni kell azonban azt is, hogy ha ilyen visszautasításra sor került, annak mi volt az oka, milyen körülmények indokolhatták azt.
A gyakorlatban régóta egyértelmű,[13] de a Ptk. is deklarálja, hogy a kiskorú gyermek tartása a nagykorúét megelőzi,[14] ezért amennyiben a kötelezett jövedelme nem teszi lehetővé a kiskorú és nagykorú gyermeke után fizetendő gyermektartásdíj teljes megfizetését, akkor előbb a kiskorú részét kell teljesen kimerítenie, és csak a fennmaradó rész juthat a nagykorú gyermeknek. E szabály megsértése esetén a kiskorúnak járó tartás elmulasztása miatt az önhiba megállapítható, igaz, a másik gyermek után történt teljesítés enyhítő körülményként vehető figyelembe.
Igen nehéz a tartásra egy sorban jogosult gyermekek egyenlő tartásának megsértése miatti önhiba megállapítása is abban az esetben, amikor a kötelezett valamely gyermekének tartásáról saját háztartásában, természetben gondoskodik, míg a másik gyermeke után tartásdíjat fizet, de e kötelezettségének részben vagy egészben nem tesz eleget. A természetbeni tartás és a díjfizetés egyenlősége gyakorlatilag aligha mérhető. Az önhiba aggálytalan megállapítására legfeljebb az igazán kirívó esetekben kerülhet sor.
A felek bíróság által jóvá nem hagyott, a tartásdíj-fizetés részletszabályait érintő utólagos egyezsége nem írhatja felül a korábban született hatósági
- 199/200 -
(bírósági) határozatot. Annak ugyanakkor nincs akadálya, hogy a büntetőeljárásban a felek ilyen utólagos megállapodását - ha ennek tényét és tartalmát a terhelt bizonyítani tudja - az önhiba fokának megállapításánál enyhítő körülményként vegye figyelembe a bíróság.
Végül, a polgári jog szabályai szerint a kiskorú gyermek tartására a szülő a saját szükséges tartásának korlátozásával is köteles, kivéve, ha a gyermek indokolt szükségleteit munkával szerzett keresménye vagy vagyonának jövedelme fedezi, vagy a gyermeknek tartásra kötelezhető más egyenesági rokona van.[15] Ez a rendelkezésre álló javak megosztásának kötelezettségét rója a tartásra kötelezett személyre, ami valójában nem a gyermeknek a szülő szükségleteit megelőzően, inkább azzal egy sorban történő kielégítését követeli meg. Erre utal az a szabály is, miszerint a kötelezettől követelhető gyermektartás mértéke nem haladhatja meg a kötelezett jövedelmének ötven százalékát,[16] vagyis a kötelezett jogosult a rendelkezésre álló javaiból (legalább) annyit önmagára fordítani, amennyit gyermeke tartására is fordít. Életszerűtlen és az emberiesség követelményével ellentétes volna, ha a gyermektartásdíj fizetésére kötelezettől azt követelnénk meg, hogy saját (szűk értelemben vett) létfenntartásának biztosításáról is lemondjon gyermeke(i) javára. A BH2014.295. számú döntésben a Kúria is egyértelműen úgy foglalt állást, hogy nem állapítható meg az önhiba a kötelezett terhére, ha a tartási kötelezettségének azért képtelen eleget tenni, mert bizonyos jövedelemmel rendelkezik ugyan, de az saját létfenntartásának biztosítására sem elegendő.
Függetlenül attól, hogy az önhibát két- vagy többfokozatú jelenségnek tekintjük, illetőleg a jogkövetkezmény megállapítása során értékelendő súlyosító és enyhítő körülményeket az önhiba mértékéhez kötjük-e, a büntetőjog jellege megkívánja, hogy a Btk. Különös Részének egyik tényállásában foglalt tényállási elem fogalma pontosan meghatározható legyen.
A magam részéről - amennyiben a tartási kötelezettség elmulasztása bűncselekmény marad, és ezzel ellentétes irányú jogalkotói szándéknak nincs jele - helyesebbnek tartanám a tartási kötelezettség elmulasztása bűncselekmény törvényi tényállásából az önhiba mellőzését, és a büntethetőséget megszüntető, illetve korlátlan enyhítést lehetővé tevő rendelkezések elé egy speciális büntethetőséget kizáró ok beillesztését. Ez lényegében az önhiba hiányára vonatkozna, de a jelenleginél egyértelműbb szóhasználattal, például: "tartási kötelezettség elmulasztása miatt nem büntethető, aki a tartásdíj fizetésére elháríthatatlan akadály miatt nem képes, feltéve, hogy az akadály fennállása neki fel nem róható". Úgy vélem, az előbbihez hasonló törvényszerkezet és megfogalmazás mellett az "önhiba" jobban megkülönböztethető lenne a bűnösség kategóriájától. ■
JEGYZETEK
[1] FBK 1993/37.
[2] BH 2014.295.
[3] Eörsi Gyula: A jogi felelősség alapproblémái. A polgári jogi felelősség. Akadémiai Kiadó, Budapest 1961. 50. o.
[4] 2012. évi C. törvény indokolása a 212. §-hoz
[6] Belovics Ervin - Molnár Gábor Miklós - Sinku Pál: Büntetőjog II. Különös Rész. A 2012. évi C. törvény alapján. (szerk. Busch Béla) HVG-ORAC, Budapest 2012. 217. o.
[8] Belovics-Molnár-Sinku: i.m. 216. o.
[9] 28/2007. BK vélemény, 2/2013. BK vélemény
[10] Btk. 17. §
[11] Balogh Ágnes - Tóth Mihály (szerk.): Magyar büntetőjog. Általános rész. Osiris Kiadó, Budapest 2010. 122-123. o.
[12] BH1993.655., BH2014.295.
[13] BH1999.412.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, PTE ÁJK.
Visszaugrás
