"Az Aranyosi- és Căldăraru-ügyben született ítélet az első, ahol a Bíróság tesztet dolgozott ki a kölcsönös elismerés elve alóli kivételre, kifejezetten az emberi jogokra hivatkozással. Kérdéses azonban, hogy az Aranyosi- és Căldăraru-ügy erős precedensértékkel bír-e a jövőben; különös tekintettel arra, hogy az eset viszonylag egyszerű megítélését két szempont is elősegítette: egyrészt egy abszolút jog sérelmének veszélye merült fel, másrészt a veszélyt rendkívül erős bizonyítékok támasztották alá."
A brémai tartományi felsőbíróságnak két terhelt átadási ügyében kellett döntést hoznia.[1]
Aranyosi Pál magyar állampolgárt büntetőeljárás lefolytatása, a romániai Robert Căldăraru elítéltet pedig büntetés végrehajtása céljából kérték ki a magyar, illetve román hatóságok Németországtól. A német felsőbíróság előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette az Európai Unió Bíróságához (a továbbiakban: Bíróság): Vajon meg kell-e (lehet-e) tagadni az átadást, "ha komoly bizonyítékok támasztják alá, hogy a fogvatartási körülmények a kibocsátó tagállamban sértik az érintett személy alapvető jogait és az EUSZ 6. cikkben biztosított alapvető jogelveket, vagy úgy kell-e értelmezni [az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat[2] (a továbbiakban: kerethatározat) 1. cikk (3) bekezdését], hogy a végrehajtó tagállam ilyen esetekben a fogvatartási körülmények tiszteletben tartása tekintetében nyújtott garanciától teheti függővé vagy köteles függővé tenni az átadás teljesíthetőségéről hozandó döntést?" A kerethatározat 1. cikk (3) bekezdése szerint ugyanis a "kerethatározat nem érinti az [EUSZ 6. cikkben] biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának kötelezettségét". Az előbbihez kapcsolódó kérdés, hogy "a kibocsátó igazságügyi hatóságnak jogában áll[-e], hogy garanciákat nyújtson a fogvatartási körülmények tiszteletben tartására, vagy e tekintetben a kibocsátó tagállam nemzeti hatásköri rendjét kell követni."
A Bíróság az uniós jogi kérdések azonosságára tekintettel egyesítette a két ügyet.
A Bíróság nagytanácsa hangsúlyozta, hogy a kerethatározat által szabályozott területen a kölcsönös elismerés elve érvényesül, amely a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés "sarokköve", ezért a végrehajtó igazságügyi hatóság főszabály szerint köteles végrehajtani az európai elfogatóparancsot, és csakis a kerethatározatban taxatív módon felsorolt kötelező és mérlegelhető okok miatt tagadhatja meg a végrehajtást, illetve a szintén itt rögzített, kimerítően felsorolt esetekben kérhet garanciákat az átadás feltételeként.
A Bíróság rögzítette, hogy kivételes esetben a kerethatározat (10) preambulum-bekezdése szerint az európai elfogatóparancs végrehajtása felfüggeszthető, de csak akkor, ha a tagállamok egyike súlyosan és tartósan megsérti az EUSZ 2. cikkében rögzített értékeket (így például az emberi méltóságot, a szabadságot, a demokráciát, az egyenlőséget, a jogállamiságot, az emberi jogok tiszteletben tartását, különös tekintettel a kisebbségek jogaira), és ezt az EUSZ 7. cikke szerinti eljárásban megállapították.
A kölcsönös bizalom elvéhez való szigorú ragaszkodás fenti olvasatán lazított a Bíróság, amikor elismerte, hogy a kölcsönös elismerés elve és a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elve mégis korlátozható "kivételes körülmények" fennállása esetén,[3] azaz a fent említett 7. cikkes eljárás hiányában is. A Bíróság felhívta a kerethatározat 1. cikk (3) bekezdését, és kimondta, hogy ez alapján a kerethatározat végrehajtása nem érintheti a Chartában rögzített alapvető jogok tiszteletben tartásának kötelezettségét, ideértve az abszolút jellegű, a kínzás és az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmára vonatkozó 4. cikket.
A kibocsátó tagállamban esetlegesen fenyegető jogsértés vizsgálatára kétszintű tesztet fektetett le a Bíróság. Első lépésként a végrehajtó állam bíróságának azt kell vizsgálnia, hogy milyenek általában a fogvatartási körülmények, vannak-e rendszerszintű zavarok a kibocsátó tagállamban. Ennek keretében objektív, megbízható, pontos és kellően aktuális adatokat kell figyelembe venni, amelyek bizonyítják az általános és rendszerszintű zavart, akár bizonyos csoportok, akár bizonyos büntetés-végrehajtási intézeteket érintően. Ilyen adatok különböző forrásokból is hozzáférhetőek lehetnek, így például nemzetközi bíróságok ítéleteiből, nemzeti bíróságoktól, az Európa Tanácstól vagy ENSZ-szervektől. Amennyiben a végrehajtó igazságügyi hatóság megbizonyosodott a rendszerszintű és általános zavarokról, második lépésben köteles megvizsgálni, hogy az adott ügy körülményei között komoly és bizonyítékokkal alátámasztott okokból vélelmezhető-e, hogy az érintett személy az átadása következtében ténylegesen ki lenne téve a kibocsátó tagállamban az embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyének. Ennek érdekében a végrehajtó igazságügyi hatóság kiegészítő információt kérhet a kibocsátó
- 103/104 -
igazságügyi hatóságtól, amelyet az utóbbinak - szükség esetén a központi hatóság segítségét kérve - a kérelemben megállapított határidőn belül kell megküldenie a végrehajtó igazságügyi hatóságnak. A végrehajtó igazságügyi hatóság bármilyen más rendelkezésére álló információt figyelembe vehet.
Amennyiben a végrehajtó igazságügyi hatóság kizárja az embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélyének fennállását, át kell adnia az érintett személyt a kibocsátó tagállamnak. Ha azonban a hatóság azt állapítja meg, hogy az európai elfogatóparanccsal érintett személy tekintetében fennáll az embertelen vagy megalázó bánásmódban részesítés tényleges veszélye, az elfogatóparancs végrehajtását el kell halasztani, de megszüntetni nem lehet. Ha a végrehajtó igazságügyi hatóság az elhalasztás mellett dönt, a végrehajtó tagállam a késedelem okainak közlése mellett tájékoztatja erről az Eurojustot. Az a tagállam pedig, amely egy másik tagállam részéről ismételt késedelmet tapasztal az európai elfogatóparancsok végrehajtásában, erről köteles tájékoztatni a Tanácsot. Ez a kötelezettség elősegítheti a kerethatározat végrehajtása szempontjából felmerülő rendszerszintű problémák azonosítását.
Sem a tagállam, sem az egyén nem élhet vissza a végrehajtás elhalasztásával. Ennek megfelelően a végrehajtó igazságügyi hatóság csakis akkor határozhat úgy, hogy az érintett személyt az átadás felfüggesztését követően is fogva tartja, ha az európai elfogatóparancs végrehajtására irányuló eljárást kellő gondossággal folytatták le, és ennélfogva a fogva tartás időtartama nem bizonyul eltúlzott jellegűnek, továbbá ha az ártatlanság vélelmét és az arányosság elvét szem előtt tartja. Az európai elfogatóparancs kibocsátása nem indokolhatja az érintett személy korlátlan ideig tartó fogva tartását. Ha ugyanakkor a végrehajtó igazságügyi hatóság arra a következtetésre jut, hogy a keresett személy fogva tartását meg kell szüntetnie, akkor minden szükségesnek ítélt intézkedést meg kell tennie a terhelt szökésének megakadályozása érdekében, és gondoskodnia kell arról, hogy a tényleges átadásához szükséges érdemi feltételek mindaddig biztosítva legyenek, amíg az európai elfogatóparancs végrehajtásáról végleges határozat nem születik.
Amennyiben a végrehajtó igazságügyi hatóság kizárja, hogy az érintett személyt a kibocsátó tagállamban embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélye fenyegeti, az európai elfogatóparancsot végre kell hajtania. Ez a döntés azonban nem korlátozza az érintett személy lehetőségét, hogy az átadást követően a kibocsátó tagállamban vitassa fogva tartása körülményeinek jogszerűségét.
A Bíróság sokáig úgy értelmezte a kerethatározat 1. cikk (3) bekezdését, mint a kölcsönös bizalom alapját, hiszen a rendelkezés szerint minden tagállam kötelezettsége az uniós alapelvek tiszteletben tartása, és ha egy tagállam megsértené ezeket az alapelveket az emberi jogok vonatkozásában, megindulna az EUSZ 7. cikke szerinti eljárás. A 7. cikkes eljárások nem létező gyakorlatára tekintettel azonban ez azt jelentette, hogy a valóságban egy végrehajtó tagállam sem hivatkozhatott az emberi jogok sérelmére a végrehajtás felfüggesztése érdekében.
Egy másik területen, menekültügyi kérdésekben a Bíróság nem követelte meg a feltétel nélküli bizalmat a tagállamoktól; sőt, a joggyakorlat szerint ellentétes az uniós joggal olyan megdönthetetlen vélelem alkalmazása, amely szerint a menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam mindenképpen tiszteletben tartja az európai uniós alapvető jogokat. A tagállamok - ideértve a nemzeti bíróságokat - kötelessége, hogy ne adják át a menedékkérőt a "felelős tagállamnak", ha bizonyítottan feltételezhető, hogy a kérelmező embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélyének lesz kitéve.[4] Egyesült királyságbeli és német bíróságok ezt az elvet alkalmazták a büntetőjog területén is: amennyiben korábbi strasbourgi ítéletekre tekintettel "bizonyítottan feltételezték", hogy a fogvatartási körülmények sérteni fogják a fogvatartott emberi jogait, garanciákat követeltek a kibocsátó tagállamtól.[5] Sharpston főtanácsnok a Radu-ügyben szintén azt javasolta, hogy a kerethatározat 1. cikk (3) bekezdését úgy értelmezzék, hogy a megkeresett tagállam bírósága visszautasíthassa az átadást, amennyiben bizonyított, hogy a keresett személy emberi jogai sérülni fognak az átadás következtében.[6] A Bíróság mindeddig nem fogadta meg a főtanácsnok javaslatát. Az Aranyosi- és Căldăraru-ügyben született ítélet az első, ahol a Bíróság tesztet dolgozott ki a kölcsönös elismerés elve alóli kivételre, kifejezetten az emberi jogokra hivatkozással.
Kérdéses azonban, hogy az Aranyosi- és Căldăraru-ügy erős precedensértékkel bír-e a jövőben; különös tekintettel arra, hogy az eset viszonylag egyszerű megítélését két szempont is elősegítette: egy-
- 104/105 -
részt egy abszolút jog sérelmének veszélye merült fel, másrészt a veszélyt rendkívül erős bizonyítékok támasztották alá.[7]
Ami az első szempontot illeti: nem abszolút, azaz korlátozható jogok, így például az Alapjogi Charta 6. cikkében biztosított szabadsághoz és biztonsághoz való jog, valamint a 48. cikkben rögzített védelemhez való jog vonatkozásában Sharpston főtanácsnok javaslata szerint "a szóban forgó jogsértésnek olyan alapvetőnek kell lennie, hogy aláássa az eljárás tisztességes jellegét".[8] A főtanácsnok arra is emlékeztetett, hogy a megtagadás igazolható az arányosság elve alapján, tekintettel az Alapjogi Charta 49. cikkének (3) bekezdésére, amelynek értelmében "[a] büntetések súlyossága nem lehet aránytalan a bűncselekményhez mérten".[9] Belső jogszabályok[10] és nemzeti bíróságok is kidolgoztak teszteket arra nézve, hogy az érintett személy átadása az alapjogok, így például az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8., illetve az Alapjogi Charta 7. cikke szerinti magán- és a családi élet tiszteletben tartásának aránytalan korlátozását jelentené-e,[11] vagy általában veszélyeztetné-e a közrendet.[12] Az Aranyosi-ítélet valószínűleg csak kezdete a luxembourgi és a nemzeti bíróságok közötti párbeszédnek.[13]
A második szempont vonatkozásában elég arra emlékeztetni, hogy 2015 márciusában az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) megállapította az Egyezmény 3. cikkének sérelmét a börtönök telítettségére és a magyarországi büntetésvégrehajtásban tapasztalható általános körülményekre tekintettel; tehát a strukturális problémát alátámasztó bizonyíték igen erős volt.[14] Annál is inkább, mivel az ítéletet előrevetítette számos korábbi strasbourgi döntés,[15] az Európa Tanács kínzás és embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzésére alakult Európai Bizottságának (CPT) jelentései, magyar bírói ítéletek, ombudsmani vélemények és emberi jogokkal foglalkozó civil szervezetek anyagai.[16] A strasbourgi bíróság ún. pilot döntésben mondta ki az Egyezmény megsértését, miután a mintegy 450 hasonló ügyben benyújtott kérelem alapján megbizonyosodott a rendszerszintű problémáról. Ráadásul a kialakult joggyakorlattal ellentétben a strasbourgi bíróság nem függesztette fel a pilot döntésben megszabott határidő elteltéig az előtte lévő kérelmek elbírálását, hogy ezzel is nyomást gyakoroljon a magyar kormányra az áldatlan állapotok rendezése érdekében.[17] (Tekintettel a készülő jogszabály-módosításra, időközben a kérelmek vizsgálatát a bíróság 2017. augusztus 31-ig mégis felfüggesztette.[18]) Ilyen szimbolikus jelentőséggel is bíró lépést még nem tettek Romániával szemben, de az EJEB számos ítéletében egyértelművé tette, hogy a büntetésvégrehajtásban tapasztalható visszásságok kimerítik az Emberi Jogok Európai Egyezményének sérelmét.[19]
Kérdés, hogy kevésbé megalapozott esetekben hogyan dönt majd a Bíróság. Egyelőre bármely forrásból származó bizonyítékot elfogadni látszik, amely alátámasztja a strukturális problémák meglétét, de ennek minden bizonnyal meg kell húzni a határát a jövőben. ■
JEGYZETEK
[1] C-404/15. és C-659/15. PPU. sz. egyesített ügyek, Aranyosi Pál és Robert Căldăraru kontra Generalstaatsanwaltschaft Bremen, A Bíróság ítélete (nagytanács), 2016. április 5. [ECLI:EU:C:2016:198.]
[2] 2009. február 26-i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal (HL L 81., 24. o.) módosított, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13-i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat (HL L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34.)
[3] Ezt a Bíróság már az EU Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozását megvétózó 2/13. számú véleményében kimondta. (Vélemény, 2/13. sz. ügy, Bíróság, 2014. december 18., 191. pont.) Erről részletesen lásd Bárd Petra: Az EU csatlakozása az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez: A csatlakozás menete és a kutatási kérdések, Fundamentum, 2015/4, 18-38.
[4] C-411/10, NS v. Secretary of State for the Home Department és C-493/10, M.E. and Others v. Refugee Applications Commissioner, Minister for Justice and Law Reform [2011] ECR 13905; MSS Belgium és Görögország elleni ügye, 30696/09. számú kérelem, 2011. január 21.
[5] High Court of Justice in Northern Ireland Queen's Bench Division decision of 16 January 2013, Lithuania v Liam Campbell [2013] NIQB 19; High Court of England and Wales, Queens Bench Division decision of 11 March 2014, Badre v Italy [2014] EWHC 614 (Admin); High Court of England and Wales Queens Bench Division of 30 July 2014, Razvan-Flaviu Florea v Romania [2014] EWJC 2528 (Admin). Lásd még GS & Ors v Central District of Pest Hungary & Ors, Court of Appeal - Administrative Court, 21 January 2016, [2016] EWHC 64 (Admin), ahol a Varga és mások Magyarország elleni ügye, (14097/12, 45135/12, 73712/12, 34001/13, 44055/13 és 64586/13. számú kérelmek, 2015. március 10.) alapján az elítéltek ügyvédei és a Fair Trials International azt próbálják megtudni, hogy a magyar hatóságok által az elítélteknek ígért fogvatartási körülményeket biztosították-e.; OLG Stuttgart, Beschl. V. 21 April 2016-1 Ausl. 321/15,
- 105/106 -
BeckRS 2016, 08585, OLG Dusseldorf, Beschl. V. 14 Dezember 2015, Az. III-3 AR 15/15.
[6] C-396/11 sz. ügy, Radu, Sharpston főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2012. október 18., 97. bekezdés.
[7] Egyéb felmerülő kérdésekről lásd Wouter Van Ballegooij, Petra Bárd: Mutual Recognition and Individual Rights: Did the Court get it Right? New Journal of European Criminal Law, 2016/7, 439-464.
[8] C-396/11 Radu, Sharpston főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2012. október 18., 97. bekezdés.
[9] Uo. 103. bekezdés.
[10] UK Extradition Act, section 21a; V. Mitsilegas, EU Criminal Law after Lisbon, Rights, Trust and the Transformation of Justice in Europe, Hart publishing Oxford and Portland Oregon, 2016, p. 146.
[11] Pl. High Court of Ireland of 19 June 2013, The Minister for Justice & Equality v T.E., [2013] IEHC 323, pp. 110-116. A 8. cikkre alapozott kifogással élő félnek kell megfelelő bizonyítékokkal alátámasztania az esetleges alapjogsértést. Amennyiben gyermek jogai sérülnének, a bíróság kezdeményezheti bizonyítékok megszerzését. A gyermek érdeke elsődleges jelentőségű a bíróság számára, noha az nem feltétlenül ír felül minden egyéb megfontolást, azaz egyéb faktorok mérlegelése ellensúlyozhatja a gyermek érdekét.
[12] Oberlandesgericht Stuttgart, 1 Ausl. (24) 1246/09, 2010. február 25-i ítélet; Oberlandesgericht München, OLG Ausl. 31 Ausl. 442/13 (119/13), 2013. május 15-i végzés.
[13] A brémai tartományi felsőbíróság egy további kérdést is feltett az Európai Unió Bíróságának az Aranyosi- és Căldăraru-ügy kapcsán: a kérdés arra vonatkozott, hogy vajon csak az első büntetés-végrehajtási intézményben tapasztalható körülményeket kell figyelembe vennie, ahová a terhelteket szállítják, vagy minden további börtönt meg kell vizsgálniuk, ahová Aranyosi és Căldăraru urak kerülhetnek. Az ügyet (C-496/16 Aranyosi) egyelőre nem vizsgálta a Bíróság. A szerző köszönettel tartozik Dr. Dominik Brodowskinak, aki felhívta a figyelmét a kérelemre.
[14] Varga és mások Magyarország elleni ügye, 14097/12, 45135/12, 73712/12, 34001/13, 44055/13 és 64586/13. számú kérelmek, 2015. március 10. Lásd még az Aranyosi-ítélet 43. pontját.
[15] Szél Magyarország elleni ügye, 30221/06. számú kérelem, 2011. június 7.; Kovács István Gábor Magyarország elleni ügye, 15707/10. számú kérelem, 2012. január 17.; Fehér Magyarország elleni ügye, 69095/10. számú kérelem, 2013. július 2.; Hagyó Magyarország elleni ügye, 52624/10. számú kérelem, 2013. április 23.
[16] Kadlót Erzsébet: Pilot döntés a börtönök túlzsúfoltságáról, Kriminológiai Közlemények, 2015, 228-229, 231.
[17] Varga és mások Magyarország elleni ügye, 14097/12, 45135/12, 73712/12, 34001/13, 44055/13 és 64586/13. számú kérelmek, 2015. március 10., §115-116.
[18] A magyar fogvatartási és büntetés-végrehajtási intézetekben uralkodó állapotokkal kapcsolatos tömeges kérelmek, Sajtóközlemény, ECHR 381 (2016), 2016. november 23., http://www.helsinki.hu/wp-content/uploads/A_magyar_fogvatartasi_intezetekben_uralkodo_allapotokkal_kapcsolatos_tomeges_kerelmek.pdf
[19] Voicu Románia elleni ügye, 22015/10. számú kérelem, 2014. június 10.; Bujorean Románia elleni ügye, 13054/12. számú kérelem, 2014. június 10.; Mihai Laurenfiu Marin Románia elleni ügye, 79857/12. számú kérelem, 2014. június 10.; Constantin Aurelian Burlacu Románia elleni ügye, 51318/12. számú kérelem, 2014. június 10.; Aranyosi-ítélet, 60. pont.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, OKRI.
Visszaugrás
