Megrendelés

Varga Judit: Miniszteri beköszöntő (Fontes, 2021/2., 3-4. o.)

Örömmel köszöntöm a Fontes Iuris 2021. évi második számának olvasóit.

A jelen lapszám is interjúval kezdődik. Az igazságügyi tárcához tartoznak az európai uniós ügyek is - kivéve persze kimondottan a közös kül- és biztonságpolitikát. Ökrös Oszkár 2021 januárja óta az európai ügyekért felelős államtitkár. Az ő kinevezésével párhuzamosan a tárca organigramja is egyszerűsödött, ugyanis az eddigi két, uniós ügyekkel foglalkozó államtitkárság egyesült. Ökrös Oszkár - fiatal kora ellenére - valóságos veterán az európai színtéren. Köztudott, hogy a magyar kormány több stratégiai ügyben az európai fősodortól eltérő álláspontot képvisel. A mai helyzet az, hogy a jogviták szinte azonnal, sőt akár a priori politikai-ideológiai vitákba csapnak át. Ez ugyan nem a magyar kormány tetszésén múlik, de ha már így van, akkor ezeket is vállaljuk. A magyar jogi álláspontot szakmailag meg kell alapozni, de érvényesítéséhez küzdőszellem kell. Az új államtitkár szellemes sporthasonlattal él: de nemcsak mondja, teszi is a dolgát egy olimpikon küzdeni tudásával.

Robert Frost amerikai költő szerint az otthon az a hely, ahová, ha menned kell, be kell, hogy engedjenek. A migráció és a menekültügy kevéssé emlegetett, a közvélemény számára alig ismert területére irányítja a figyelmet Ujvári Blanka, aki az Alkotmánybíróság hontalansággal kapcsolatos határozatainak bemutatására vállalkozik. Cikkének elején elgondolkodtató adatokat közöl. Becslések szerint 10 millió hontalan személy él a világon. Közülük több mint 600 ezren Európában, 400 ezren pedig az Európai Unióban. Az elfogadott definíció szerint ebbe az adatba nem tartoznak bele azok a személyek, akik állampolgársággal ugyan nem, de menekült státusszal vagy a nemzetközi védelem más formájával rendelkeznek. A magyar hontalan szó kifejezőbb, mint a semlegesebb német Staatenlos, az angol stateless vagy a technikai, olasz apolide kifejezések. Talán a francia apatride (kb. hazátlan, pátria nélküli) hordoz némi érzelmi töltetet. A hontalannak igazán semmije, még hazája sincs. Legalapvetőbb emberi jogainak érvényesítése is súlyos nehézségekbe ütközik. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata talán ezért fogalmazza meg azt a követelményt, hogy minden embernek joga legyen valamilyen állampolgársághoz, amely elvet az 1993-ban elfogadott magyar állampolgársági törvény is átvette. A hontalan személyek jogállásáról egy 1954-ben megkötött külön ENSZ-egyezmény rendelkezik, amelyet hazánk is ratifikált. Ezek alapján a hontalanság megállapítására kezdeményezett eljárás - sikere esetén - azzal az előnnyel járhat a kérelmező számára, hogy hozzáfér a munkaerőpiachoz, társadalombiztosításhoz, házasságkötéshez és egyéb anyakönyvi eljárásokhoz stb. Az eljárás a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény és annak végrehajtási rendelete alapján zajlik. Ennek két rendelkezése volt a közelmúltban alkotmánybírósági határozat tárgya. Az egyik a hontalanság megállapításának feltételeként szabta a kérelmező magyarországi tartózkodásának jogszerűségét, a másik pedig nemzetbiztonsági vizsgálathoz kötötte ugyanezt. A két eljárás kimenetelét megtudhatják az izgalmas tanulmányból, amely lapunk közjogi rovatát gazdagítja.

Büntetőjogi témájú a Busch Balázs - Vass Péter szerzőpáros írása, amely egy cikksorozat folytatása. Ennek célja az új Büntetőeljárási törvény első novellájának bírósági eljárást érintő változásainak bemutatása. Az eddigi szerzők és tanulmányok a Be. első novellájának szakmai előkészítésével kapcsolatos munkát, a nyomozás, valamint a bírósági eljárásban súlyponti intézménnyé váló előkészítő ülés szabályait érintő változásokat ismertették. A jelen tanulmány a bírósági eljárást érintő változások folytatásaként a súlyosbítási tilalommal, illetve a bíróság elé állítással mint külön eljárásra vonatkozó változó rendelkezésekkel foglalkozik. Az előbbi téma elsősorban a dogmatikai kérdések iránt érdeklődő olvasó számára lehet érdekes, a cím második felében szereplő kérdés pedig inkább a gyakorlatot kedvelő jogászok számára tartogat izgalmas olvasmányt. A súlyosbítási tilalom új szabályai kapcsán bizonyos építő bírálat megfogalmazásától sem riadnak vissza szerzők. Összességében ugyan komoly vívmánynak tartják, hogy kitágul a terhelt és a vádhatóság közötti párbeszéd lehetősége; úgy vélik ugyanakkor, hogy különösen a megfelelő védelemmel nem rendelkező terheltek ennek során, a fától nem látva az erdőt, akaratlanul is rosszabb helyzetbe manőverezhetik magukat. A dolgozat ennek a helyzetnek az orvoslására is javaslatot tesz a jogalkotónak.

A magánjogi rovatban Rónai Orsolya jelentkezik igen érdekes tanulmánnyal, A közbeszerzési eljárás megnyerésével kapcsolatos esély elvesztésére alapított kártérítési igény címmel. A közbeszerzés jogtörténeti léptékkel mérve új jogintézmény, egyben olyan, kortárs gazdaságirányítási eszköz, amely nélkül szinte elképzelhetetlen infrastrukturális beruházás; jelen van az élet számos más, nem csak gazdasági területén: kultúrában, egészségügyben, a szociális szférában... Tanulmányozása interdiszciplináris megközelítést igényel, amely kilép a klasszikus magánjogi dogmatika kereteiből. A közbeszerzésekből adódó jogviták egyik érdekes fajtájával állunk szemben, amikor a győztes kihirdetése után nyer megállapítást, hogy jogsértés történt, és valamelyik vesztes ajánlattévő úgy értékeli, hogy a jogsértés révén őt a nyerés esélyétől fosztották meg. A kártérítéshez a kár és legalább az ok-okozati összefüggés

- 3/4 -

bizonyítása szükséges, márpedig az esélyt nehéz számszerűsíteni. A magyar bírósági gyakorlat érzékelte már a problémát, de az áttörés - a felsőbb bírói fórumok konzervativizmusa miatt - várat magára. A szerző véleményt fogalmaz meg a megoldás lehetséges irányáról.

Az uniós és nemzetközi jogi rovatunkban ezúttal két cikk is szerepel. Az elsőt a Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet kutatója, De Negri Laura jegyzi Az európai integráció hatása a hagyatéki ügyekre címmel. Bevezetőjében a szerző az alábbi megállapítást teszi: "A napjainkban végbemenő nemzetközi vándorlási folyamatok következtében új jelenségek és problémák lépnek fel a családjog és az öröklési jog területén. A transznacionális viszonyokra országokon átívelő családi kapcsolatok épülhetnek, és a dolgok természetes rendjéből, így az emberi élet végességéből következően az öröklés kérdése is egyre gyakrabban válik szabályozási tárggyá. A különböző állampolgárságú személyek tulajdonába kerülő külföldi vagyontárgyak mennyiségének állandó növekedése és a külföldön letelepedő és ott vagyont szerző állampolgárok számának gyarapodása újabb és újabb kihívások elé állítják az európai jogalkotót, a gyakorló szakemberektől pedig naprakész tudást követelnek." Ehhez hozzá lehetne fűzni, hogy az uniós jogfejlődés régi paradoxonja a nyelvi sokféleséghez hasonló jogi sokféleség és a harmonizáció együttes igénye. A tagállamok soha nem fogják feladni saját nemzeti nyelvüket - bármennyibe is kerüljön a tolmácsolás a Tanács ülésein. Kevéssé valószínű, hogy lemondjanak sajátos magánjogi intézményeikről és a rájuk épülő jogi kultúráról; éppen az öröklési jog területéről adódó magyar példa az ági öröklés. E téren a jogharmonizáció, horribile dictu közös öröklési jogi szabályok kialakulása kemény korlátokba ütközik. Az öröklési jog összefüggései a családjoggal az ott ismert megoldásokhoz hasonlókat kínálhat - ilyen például a kollíziós szabályok közelítése. A cél az, hogy minél könnyebben és egyszerűbben lehessen végrendelkezni vagy hagyatéki igényeket érvényesíteni határokon átnyúló hagyatéki ügyekben. Ezt szolgálja a 2012-ben elfogadott és 2015 óta alkalmazott európai öröklési rendelet, amely nem írja felül a tagállamok jogának öröklési szabályait, hanem a joghatóság megválasztása szabályainak egységesítésére vállalkozik, és ezzel kívánja elérni, hogy a hagyaték jogi sorsát egyetlen eljárásban lehessen rendezni.

Vercseg-Pap Orsolya közérdeklődésre számot tartó, rendkívül időszerű témát választott, ez A laboratóriumtól az igazolványig: a vakcinázás útja az Európai Unióban. Az első világháború idején megjelent spanyolnátha óta a Covid19 tekinthető világjárványnak. Az áldozatok számának vonatkozásában még becslések is alig állnak rendelkezésre a spanyolnátha esetében, de az biztos, hogy a koronavírust ezen mutató vonatkozásában messze meghaladta. A Covid19-pandémia a globalizáció sötét oldala mellett azt is megmutatta, hogy a nemzetközi együttműködésben - különösen a közegészségügy terén - az emberiség száz év alatt mégis komolyan előrelépett. Azt is világossá tette, hogy ennek az együttműködésnek még további tartalékai vannak, hiszen amíg a járványt mindenütt le nem győzzük, addig igazán sehol nem győztük le. A fejlődő országok - különösen Afrika államainak - átoltottsági adatai aggodalomra adnak okot. A tanulmányból megtudhatjuk, hogyan reagált az Európai Unió bonyolult, körülményessége miatt gyakran bírált jog- és döntéshozatali rendszere a járványra: milyen volt az együttműködés az unió és a WHO között; milyen felhatalmazások birtokában, hogyan, kivel, mely oltóanyagokról tárgyalt az Európai Bizottság a vakcinák beszerzéséről; hogyan viszonyult egymáshoz a közös beszerzés és a külön tagállami beszerzések; milyen eljárásban kerül sor a vakcinák uniós engedélyezésére, elismerésére; mi volt a tagállami szint szerepe; a szabad mozgáshoz való jog alakulása a világjárvány idején; az uniós védettségi igazolvány és annak digitális formája. Csupa velünk élő, nagyon is gyakorlati kérdések, amelyek - nyilván korántsem tökéletes - megoldása mögött mégis kemény viták, talán érdekütközések is vannak. A cikknek nem tárgya, de éppen ezért e helyütt szeretném felhívni olvasóink figyelmét a Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet által a napokban kiadott, jórészt az intézet kutatói által írott és szerkesztett kötetre, amely a járvány miatt számos - nem csak európai - országban bevezetett különleges jogrend különféle fajtáit, megvalósítási módjait mutatja be.

Remélem, hogy a Fontes Iuris jelen számában is talál minden kedves Olvasója új ismeretet vagy eddigi ismereteinek továbbgondolásához új szempontot. ■

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére