A használt szoftverekkel való kereskedés lehetősége a szoftverjog elméletének és üzleti gyakorlatának Janus-arcú mellékhajtása: paradoxitását éppen az az ellentmondás láttatja, amely a jog biztosította keretek és a gyártók által alkalmazott korlátozások között feszül. A közösségi jogot értelmező ítéletében, az Oracle v. UsedSoft ügyben az Európai Unió Bírósága ugyanis nemrég kimondta, hogy a használt szoftver műpéldányán beáll a jogkimerülés, így az szabadon továbbértékesíthető, ugyanakkor a gyártók által alkalmazott licencfeltételek túlnyomó többsége tiltja vagy korlátozza a továbbértékesítés lehetőségét. A használt szoftverek továbbértékesíthetőségének kérdése tehát korántsem zárható le az említett ítélettel, az ugyanis inkább a tagállami bíróságok gyakorlatának szintéziseként, valamint az alkalmazandó irányelvek értelmezésének útmutatójaként értékelhető, ám kevéssé valószínű, hogy a vagyoni jogi jogosultak és a felhasználók érdekeinek konfliktusát ez végérvényesen feloldaná. A probléma komplexitása rávilágít arra, hogy a szoftverjog a szerzői jogból kinövő jogterületként egyre inkább önálló és differenciáltabb szabályozást igényel, hiszen - mint erre a dolgozatomban rámutatni kívánok - a jogkimerülés intézménye sem értelmezhető és alkalmazható más szerzői művekkel teljesen analóg módon. A jogkimerülés, mint a szerzői jogi korlátozások rendszerének egyik meghatározó eleme természetesen a Lessig által emlegetett "szerzői jogi háborúnak"[1] az egyik harctere, amelyen a jogosultak és a felhasználók érdekei egymásnak feszülnek.
Dolgozatomban számos, a hatályos szabályozás és a jelenkori bírósági gyakorlat tükrében megválaszolható vagy legalább kikövetkeztetésre lehetőséget engedő kérdésre keresem a választ, úgymint: Milyen értelmezési kérdéseket és lehetőségeket vet föl a jogkimerülés intézménye a digitális világban, a számítógépi programok felhasználása terén? Milyen hatása lehet az Oracle v. UsedSoft ügyben hozott ítéletnek a joggyakorlatra és a szoftvercégek piaci magatartására? Vajon ki nyeri meg a jogkimerülés mezején a csatát? A gyártók, akik a jogkimerülést minden jogszabályi tiltás ellenére kizárják általános szerződési feltételeikben? Van olyan jogi lehetőség, amely a gyártók érdekeit képes érvényre juttatni úgy, hogy az jogilag is támadhatatlan legyen? Vagy a végfelhasználók és a másodlagos szoftverpiac szereplői kerülnek ki győztesen, mivel a jogalkotók és a bíróságok az ő érdekeiket támogatják? Egyáltalán fontos-e és védelmezendő-e a másodlagos szoftverpiac? Ezek a kérdések csak két külön szemszögből, a gyártók és a felhasználók érdekeinek együttes vizsgálata mentén válaszolhatók meg. A kérdésekre adott válaszaim pedig következtetések, kísérletek annak körvonalazására, milyen irányba fejlődik a szoftverjog, milyen mozgatórugók hatnak arra kényszerítő erőként, és mit kezdhet ezzel a kodifikált jog mint az állami jogérvényesítés eszköze.
A tulajdonjog fogalmának a szerzői jog fogalomrendszerébe illesztéséről azért szükséges elöljáróban néhány szót ejteni, mert a jogkimerülés intézménye éppen a szerzői jog és a tulajdonjog összefüggéseire épülő definíciókkal írható le. A szerzői jogban a tulajdonjog kifejezéssel két esetben találkozhatunk: az egyik kifejezés nemcsak a szerzői joghoz, hanem az iparjogvédelmet is felölelő szellemi alkotások jogához kapcsolódik, és a "szellemi tulajdon", illetve a "szellemi tulajdonjog" szószerkezetekben használatos, a másik pedig "műpéldány tulajdonjoga" kifejezés, amely a szerzői jog világából ismert.
A "szellemi tulajdonjog" kifejezés ma már általánosan használatos a szellemi alkotások fölötti jogok (különösen a vagyoni jogok) megjelölésére, így ez a szószerkezet megjelenik számos nemzetközi egyezményben és európai uniós irányelvben. Boytha György felhívja a figyelmet arra, hogy bár az érintett terület kezdettől alkalmazta a tulajdoni megközelítést, ez a szóhasználat mégis folyamatos meghasonlást okozott, hiszen klasszikus tulajdonként soha nem lehetett a szellem alkotásaira tekinteni, amit csak megerősített az alkotásokhoz kapcsolt személyhez fűződő jogok elméleti hátterének megszületése, illetve e jogok törvényi biztosítása számos országban a 19. században.[2] Ezzel szemben Ficsor Mihály a szellemi tulajdonjog fogalmának használata mellett érvel, amely álláspontja szerint azért szabatos, mert kifejezi az egyéb, dologi tulajdonjogoktól való elkülönülés érdemi szempontját (a szellemi jelleget).[3] A szellemi alkotás fogalma helyébe lépő, és egyre szélesebb körben használt szellemi tulajdon kifejezés létjogosultsága tehát az arról szóló elméleti vita fényében ugyan erősen vitatható, kétségtelen azonban, hogy a fogalom megfelelő tartalmú használatához éppen annak szem előtt tartása szükséges, amit Ficsor is hangsúlyoz: tudniillik hogy a "szellemi" jelző éppen a dologi tulajdonjogtól való különbözőséget emeli ki, így a kifejezés nem arra hivatott, hogy a dologi tulajdonjoggal való teljesen analóg gondolkodást segítse elő. Emellett pedig tudatosítani kell azt, hogy a szószerkezetben a "szellemi" jelző voltaképp egy epitheton ornans, ha ugyanis valaki egy szoftver tulajdonjogáról, tulajdonosáról beszél, az meglehetősen pongyolán fejezi ki magát, mivel helyesen szellemi tulajdonjogot és vagyoni jogi jogosultat kellene mondania.
A másik - témánk szempontjából fontosabb - kifejezés a műpéldány tulajdonjoga. Ez nem magához a szerzői műhöz kötődik, hanem az azt tartalmazó dologi műpéldányhoz: a tulajdonjog egy dolgon áll fönn, egy fizikai hordozón, amely alkalmas a mű egy többszörözött példányának tartósan rögzített formában való megőrzésére (könyv, lemez, magnókazetta, VHS, CD, DVD stb.).[4] Noha a műpéldány tulajdonjoga jellegénél fogva már valóban inkább egy dologi jogias jellegű jogviszonyt jelöl, rá kell rámutatni, hogy a műpél-
- 142/143 -
dány tulajdonjogának az átruházása rendszertanilag szintén egy szerzői jogi kategória: nemcsak azért, mert a kifejezéssel a szerzői jogban találkozunk, hanem mindenekelőtt azért, mert a tulajdonátruházásnak egy speciális formájáról van szó, amelynek tartalmát, az abban foglalt jogosultságok körét a szerzői jog határozza meg. A műpéldány tulajdonjoga márpedig szűkebb jogosultságokat eredményez, mint a hagyományos tulajdonjog. Ha jogszerűen megszerzem egy műpéldány tulajdonjogát, úgy ezzel a fizikai hordozóval egyes tulajdonjogi jogosultságokat gyakorolhatok - így eladhatom, elajándékozhatom -, mivel azonban ez a dolog egy szerzői művet tartalmaz, nem vagyok jogosult annak bérbeadására és nyilvános haszonkölcsönbe adására (valamint olyan földrajzi területre való behozatalára sem, amelyen belül a jogkimerülés annak territoriális jellegére tekintettel nem következett be). Természetesen amint a hordozóról eltávolítom az azon található szerzői jog által védett művet, máris megváltozik a helyzet, és az így "megmaradt" matériával már bármit tehetek. Az adott dolgot azonban mindaddig műpéldánynak kell nevezni, amíg az a szerzői mű egy másolatát magába foglalja, és mint ilyen speciális dologra, a szerzői jognak a műpéldányra vonatkozó szabályai alkalmazandók.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
