(gondolatok a xenofobiáról, a rasszizmusról és a büntető-jogalkalmazásról)
Napjainkban újra és újra szóba kerül a rasszizmus, a gyűlöletkeltés - büntetőjogi értelemben a közösség elleni izgatás - kérdése, s a sajtóban éles hangú közlemények látnak napvilágot arról, hogy ha egyszer van törvény - hiszen van! - minek tulajdonítható, hogy sok országlakos rettegve él? Mi, vagy ki az oka, hogy sokan úgy látják, mintha a törvény nem is létezne? Valóban olyan jó az a törvény, mint annyian állítják? Kellene-e változtatni rajta, mint sokan mások vallják?
Nem új keletűek ezek a kérdések. Nem hiszem, hogy csak nekem lenne gyakran "déjá vu" érzésem. E sajtóviták és a napi tapasztalatok arra indítottak, hogy az ebben a tárgykörben szerzett ismereteimet egyfajta csokorba foglaljam. Így keletkezett ez az írás.
1. Elöljáróban arról, hogy hogyan kerül itt szóba a Közgazdasági Egyetem?
Ismeretes, hogy az 1960-as évektől hazánkban egyre növekedett a külföldi - akkoriban főként arab országokból érkezett - diákok létszáma. A chilei puccs okán jöttek dél-amerikai emigránsok is.
Ezek az emberek eltérő bőrszínük miatt akkor még inkább érdekesség-számba mentek. Az arab diákok bekapcsolódtak a szórakozóhelyek közönségébe és eltérő kultúrájukhoz igazodó viselkedésük rövidesen konfliktusokat váltott ki. A lányok nálunk megszokott öltözködésének, megjelenésének és magatartásának igen gyakori félreértelmezéséből eredő "rámenős" viselkedésük részint a lányok számára volt sértő, részint a lányok partnereiben keltett ellenérzést. Fokozta ezt, hogy a visszautasítást sértésnek tekintették - ami még magyarázható lenne a kultúrák eltéréséből - de az már nyilvánvaló túlzás volt, hogy szinte mindig faji diszkriminációt feltételeztek mögötte, s ennek hangot is adtak. Akkoriban viszont azt is sokan sértésnek tartották még, ha feltételezték róluk, hogy gondolkozásukat faji megkülönböztetés befolyásolja.
Ez idő tájt a Fővárosi Főügyészség Nyomozó Osztályán dolgoztam. A hatvanas évek végén volt egy olyan gólyabál a Közgazdasági Egyetemen, amelynek idején a hatalmas épületben gyakorlatilag kb. este 9-től reggel 1/2 5-ig mindig verekedtek valahol.
Egy arab fiú még az esti órákban ismételten "visszakérte" az egyik magyar fiú táncpartnerét, s amikor egy szünetben, a büfében emiatt szemrehányásokkal illették, indignálódva faji diszkriminációt emlegetett, mire az arcába kentek egy mustáros virslit. Ebből, persze, azonnal verekedés lett, de itt a magyarok voltak túlerőben. Viszonzásként összeverődött egy csoport arab, s ha valahol találtak egy magyart, akiről feltételezték, hogy részt vett az atrocitásban, elverték. Ennek természetesen híre terjedt, s hasonló "kommandó" egy-egy magányos arabot vert el valahol, majd jött ismét a bosszú.
Hajnalra olyan paprikás volt a hangulat, hogy az arabok nem tudtak az épületből távozni, mert a 2-es villamosnak az épület Dunára néző kapujával szembeni sínpárján egy nagyobb csoport "várta" őket. Rendőrök akarták biztosítani az arabok elvonulását, de a zárt villamos pályatestet borító kőzúzalékkal megdobálták őket is; a vége az lett, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság Tartalék-zászlóaljának szinte teljes URH-osztálya kivonult, a csoportosulást szétoszlatták, és többeket előállítottak. Végül 3 személy tenyeréről kimutatták a villamosvágányon lévő kőzúzalékra jellemző olajosporos szennyeződést, így őket a bíróság a rendőrök megdobálása miatt csoportosan, felfegyverkezve elkövetett hivatalos személy elleni erőszak címén elítélte.
Ez bizonyára csak méreteiben - és így következményeiben - emelkedett ki a korabeli hasonló incidensek közül; nem az első és nem is az utolsó volt akkoriban. A nyomozás idején kihallgatott tanúk az arab fiatalok vázolt viselkedését, mint köztudomású és rendszeresen tapasztalható jelenséget emlegették. A parázs tehát ebben az időben - talán még a korábbi évtizedekből közismert előzmények híján is -, lassan, de biztosan kialakult volna."
2. A "skinhead" jelenség a nyolcvanas években jelentkezett szélesebb körben.
Ekkoriban országszerte voltak kubai vendégmunkások. Őket - de egyáltalán: a sötétebb bőrszínű külföldieket - több ízben megtámadták.
Egyszer nagy hírre tett szert, hogy a Kőbánya-Kispest metróállomáson több kubai nőt - akik a kispesti textilüzemben dolgoztak, és a környéken lévő munkásszállóban laktak - megvertek, egyszerűen azért, mert barna színű volt a bőrük.
Volt, persze fordított eset is: egy nyári hétvégén a magyarországi kubaiak valamilyen saját ünnepet akartak megülni. Bérbe vették a pestlőrinci kultúrházat, amelyben reggelig tartó táncmulatságot hirdettek. A rendezvény kezdete után nem sokkal azonban a sok barna bőrű ember szokatlanul temperamentumos viselkedése láttán a kultúrház vezetője attól tartott: rövidesen ellenőrizhetetlenné válnak az események és óriási verekedés lesz. Ezért éjfélkor véget vetett a zenének. A kubaiak tiltakoztak, nem akarták az épületet elhagyni, mondván, hogy azt reggelig vették bérbe, s egyébként is sokuknak, akik vidékről utaztak fel a mulatságra, sincs hová mennie. A kultúrház személyzete hívta a rendőrséget. A rendőröknek a kubaiak engedelmeskedtek ugyan, de aztán az utcán mégis verekedés támadt, s a végén vagy 50 kubait állítottak elő.1
A skinheadek rendszerinti módszere az volt, hogy a kiszemelt, mit sem sejtő áldozatot - akit mindig a bőrszíne alapján választottak ki - a nyílt utcán megtámadták, és kegyetlenül megverték.
Egy skinhead a néptelen esti utcán rátámadt egy chilei menekültre, akit arabnak nézett, s bár az mondta, hogy nem arab, pillangókéssel megsebezte. Egy 4-5 főből álló skinhead csoport Budán megtámadott egy afrikai fekete diákot, aki a nyelvi előkészítő intézet felé igyekezett. Körbefogták, leköpködték, szidalmazták, agyba-főbe verték és megrugdosták. Ugyanebben az időben tűntek fel a budapesti épületek falain az első "cigánymentes övezet" feliratok is - nyilvánvalóan a skinhead-aktivitás eredményeként.
Az utcai verekedések rutinszerű megítélése garázdaság volt. Ez a bűncselekmény a kerületi bíróság hatáskörébe tartozott, a skinheadek pedig többnyire a fiatalkorúak közül kerültek ki. A Fővárosi Főügyészség Gyermek- és Ifjúságvédelmi Osztálya is rutinszerűen intézte az ügyeket, így csak egy idő elteltével értesültem a problémáról. Az osztályvezető referádája során tanulmányoztuk a Btk.-t, s így ötlött szembe Az emberiség elleni bűncselekmények című XI. fejezetben lévő 156. §, amely szerint "Aki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának, a csoporthoz tartozása miatt, súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, bűntettet követ el."" Áttekintettük azokat az ügyeket, amelyekben még folyt a nyomozás. Kiderült, hogy ennek a rendelkezésnek a lehetséges alkalmazása szóba sem került; a Btk.-nak ez a része - különösen a köztörvényi bűncselekmények miatt eljáró szerveknél - nem tartozott a rendszeresen forgatott olvasmányok közé sem a rendőrségen, sem az ügyészségen.
Több ügyben is vádat emeltünk a továbbiakban a Btk. 156. §-a alapján.
A bíróság igyekezett kitérni. Telefonált pl. egykori évfolyamtársam, a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróság büntetőkollégiumának akkori vezetője. Elmagyarázta, hogy ha ilyen ítéletet hoznának, az annyit jelentene: pecsét alatt kijelentik, hogy Magyarországon létezik faji megkülönböztetés, és ezt a Legfelsőbb Bíróság - mint mondta: politikai megfontolásból - nem teheti meg. Mi ragaszkodtunk a törvény alkalmazásához, de az ügyeket a bíróságon sorra más minősítéssel zárták; rendszerint garázdaságnak, jobb esetben aljas indokból elkövetett súlyos testi sértésnek minősítették a bűncselekményt, mondván, hogy a "nemzeti, avagy faji csoporthoz való tartozás," mint a bántalmazás indoka, a törvényben szereplő "aljas indok"2-hoz képest nem speciális(!).
A hosszú viszály különös módon ért véget.
A rendszerváltozás körüli időben - 1989-1992-ben - a gyűlölet gyujtópontjában már a cigányok álltak.
Lelepleződött egy nagyobb létszámú olyan társaság, amelynek a hangadói "skinhead"-nek vallották magukat és ezt külsőségekben (öltözék, lekopaszított fej) is kifejezésre juttatták. Hangoztatták a "magyar faj" felsőbbrendűségét, hirdették az idegenek - elsősorban a cigányok, az arabok és az afrikaiak - elleni gyűlöletet és keresték az alkalmat arra, hogy az "alsóbbrendű" csoportokhoz tartozó egyéneket bántalmazhassanak. Mindez a nyomozás anyagából is, de a tárgyaláson elhangzott vallomásokból is oly világosan kitűnt, hogy az ítéleti tényállásban a bíróság is megállapította.
A vád tárgya olyan esetek egész sora volt, amikor nagy létszámú csoportba tömörülve kifejezetten - mint maguk között mondták - "cigányt verni" indultak. Elutaztak a város olyan részébe, ahol a lakosság összetétele folytán nagy volt a valószínűsége annak, hogy cigányokkal akadnak össze. Ha aztán - várakozásuknak megfelelően - találkoztak egy-egy olyan emberrel, akit sötétebb bőrszíne alapján cigánynak, arabnak vagy afrikainak véltek, az illetőt körülvették, trágár szavakkal sértegették, szidalmazták, ököllel és ütlegekkel agybafőbe verték, összerugdosták és leköpködték.
Összesen 48 vádlott ellen folyt a per. A bíróság az írásbeli ítéletben tényként szögezte le:
"A sértettek egyetlen esetben sem adtak okot a bántalmazásra, a vádlottakat nem provokálták, feléjük nem tettek semmilyen sértő kijelentést, velük verekedni nem akartak.(...) a sértettek bántalmazására tehát (...) valamennyi esetben azért került sor, mert a bőrük színe sötét volt, vagy kinézetük szerint cigányok, illetőleg arabok voltak. (...) A vádlottak közül többen beszámoltak olyan korábbi élményekről, hogy őket vagy családtagjaikat cigányok bántották, előadták a cigányokkal szembeni azon kifogásukat, hogy »nem dolgoznak«, az idegenek »elfoglalják az egyetemi helyeket«, az arabok »valutáznak« stb. A konkrét esetekben - tehát a bántalmazottakat illetően - a vádlottak soha nem vizsgálták, hogy velük kapcsolatosan is fennállanak-e ilyen körülmények. (...) A támadások tehát egyetlen oka: a feltűnő, eltérő bőrszín."
Megállapította a bíróság azt is, hogy egy áldozat súlyos testi, hat pedig súlyos lelki sérülést szenvedett, de a vádlottak szándéka - legalább eshetőlegesen - a többi alkalommal is ilyen eredmény okozására irányult.3
A 156. §-t mégsem alkalmazták; a bűncselekményeket garázdaságnak, súlyos testi sértésnek stb. minősítették, s az anyagi jogszabály téves alkalmazása miatt bejelentett fellebbezés ellenére a Legfelsőbb Bíróság -már nem a Magyar Népköztársaság, hanem a (III.) Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága - is jóváhagyta ezt, éspedig elképesztő érveléssel.
Az ugrópont az volt, hogy hazánk ratifikálta a Genocídium-egyezményt,4 s a végrehajtásnál - a vállalt kötelezettség belső büntetőjoggá transzformálásánál -"túlteljesített."
A nemzetközi egyezmény az aláírókat minimális követelményként kötelezte arra, hogy büntessék azt, aki "valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából a) a csoport tagjait megöli, b) a csoport tagjainak a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz."" stb.
A Genocídium-egyezmény szerint a "csoport tagjainak" - azaz egynél több tagjának - célzatos megölését, vagy nekik a csoporthoz tartozás miatti súlyos testi vagy lelki sérelem népirtási célzattal történő okozását kellett volna csak büntetni. Az 1961. évi V. törvény a vállalt minimális követelményen túlmenő, szélesebb körű büntetőjogi védelmet létesített, és az egyezmény II. cikkelyének a) és b) pontját a "belső" jogba beiktató ("transzformáló") 137., illetőleg 138. §-ban egyaránt egyes számot használt: "a csoport tagját megöli," "a csoport tagjának súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz." A 138. §-nak ezt a szövegét vette át a Btk. eredeti 156. §-a.
Amikor (1993. novemberében) az ügyben a Legfelsőbb Bíróság ítélkezett, már feltétlenül lehetett tudni - ha máshonnan nem, az Alkotmánybíróság 1993. október 13-án, a sortűz-perekkel kapcsolatban kihirdetett döntéséből5 -, hogy a Genocídium-egyezmény a nemzetközi büntetőjog általánosan elfogadott szabálya, s mint ilyennek, prioritása van a magyar (belső) büntetőjog szabályaival szemben. Nyilvánvaló volt az is, hogy amit a magyar (belső) büntetőjog bűncselekménnyé nyilvánít, az akkor is bűncselekmény, ha a "nemzetközi büntetőjog általánosan elfogadott szabályai" nem tiltják.
Ebben az összefüggésben "a nemzetközi büntetőjog általánosan elfogadott szabálya szerint" nemzetközi bűncselekmény csak az lett volna, ha valaki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából a csoport legalább két tagjának a csoporthoz tartozásuk miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz. A belső jog szerint az is bűncselekmény volt, ha valaki a csoport egyetlen tagjának okoz a csoporthoz tartozás miatt, de nem a csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából súlyos testi vagy lelki sérelmet.
A Legfelsőbb Bíróság azonban azt a - ki tudja, honnan vett - ötletet követte, hogy a nemzetközi büntetőjog szűkebb körű büntetőjogi védelmet követelő előírása a belső jognak a nemzetközi kötelezettség teljesítése érdekében alkotott - és szélesebb védelmet nyújtó - szabályát felülírja, vagyis hatálytalanítja. Ez ellentétes a nemzetközi büntetőjog és a belső jog viszonyára vonatkozó, már említett alkotmánybírósági döntéssel, amelynek ismerete az egyetemek jogi karain a II. éves hallgatók számára a sikeres büntetőjog kollokviumnak (legalább is elvileg) előfeltétele. Nehéz elhinni, hogy 1993-ban a Legfelsőbb Bíróság bírái komolyan gondolták akár a szóban lévő, akár a többi olyan érvet, amit felhoztak annak magyarázatául, miért nem alkalmazzák (vagyis szegik meg) a törvényt.6
1. Köztudomású, hogy az első világháborút követő forradalmak nyomán az 1921. évi III. törvény a közrend védelmében kibővítette a büntetőjogi tilalmakat. A politikai rendszernek a II. világháborút követő megváltozása után az 1946. évi VII. törvény 2. §-a vezette be a népi demokratikus államrend elleni - tehát kifejezetten politikai - bűncselekményként megfogalmazott izgatás bűntettét, amely az elkövetkező évtizedekben a legsűrűbben alkalmazott politikai tartalmú büntetőjogszabálynak bizonyult. Az 1961. évi büntetőjogi kodifikáció módosított rajta azzal, hogy egy enyhébb megítélésű közrend elleni változatot konstruált mellé7 - s ezt az 1978. évi IV. törvény (a Btk.) is fenntartotta azzal a változtatással, hogy a kedvezményezett alakzatot, a "közösség megsértését" 8 nem az államrend elleni izgatás9 "kisebb súlyú," hanem állam-ellenes célzat nélküli, a közrendet sértő változataként szövegezte meg.
A "Nemzeti Kerekasztal" tárgyalásainak eredményeként elfogadott büntetőjogi szabályok a Btk. ide vonatkozó rendelkezéseit hatályon kívül helyezték, s helyette a közrend, mint jogi tárgy védelmére beiktatták a "közösség elleni izgatás" elnevezésű bűncselek-ményt.10 Ennek meghatározásában nem szerepeltek politikai tartalmú elemek. A Magyar Népköztársaság alkotmányos rendje, szövetségi, barátsági vagy együttműködésre irányuló egyéb nemzetközi kapcsolata, a szocialista politikai meggyőződés, mint személyi sajátosság vagy csoportképző ismérv, amely a tiltott gyűlöletkeltés célpontját kijelöli, eltűntek.
A büntetendő gyűlöletkeltés célpontja a törvény szerint "a) a magyar nemzet, b) valamely nemzeti, etnikai vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai."
A gyűlöletkeltő ténykedés leírására a magyar jogszabályok különböző időszakokban felváltva az "izgatni," "uszítani," és a "(gyűlöletet, ellenségeskedést) szítani" igéket alkalmazták. Most a használt kifejezés - vagyis a bűncselekmény elkövetési magatartása - a "gyűlöletre uszítás" lett.
1990 elején, amikor ez a szabályozás már alkalmazásra várt, meglehetősen felhevült politikai légkör volt az országban, s a szembenálló felek között - akikről akkor még szinte mindenki azt hitte: politikai versenytársaknak tartják egymást - a viszony a választási kampány során kiéleződött.
Izgatásnak minősülő - vagy az érintettek által annak vélt - ügyekben nem volt hiány.
Az "Apák és fiúk" című pamflet megbotránkozást váltott ki, de ebből még senki nem kívánt bűnügyet. Nyers Rezső azonban az MSZP nevében már feljelentette dr. Torgyán Józsefet azért, mert egy beszédében párhuzamot vont a "kommunista rendszer" és a "hitlerista rendszer" hatalmi-államszervezési berendezkedése és hatalomgyakorlási technikája között. Miután a párhuzam nem volt mesterkélt, hanem történelmileg is igazolható - javarészt köztudomású - tényeken alapult, a nyomozást megtagadtuk.
Az új országgyűlés megalakulása utáni esemény volt az ún. "nyilas röpcédula" -botrány: egy volt "bolsevik" becsempészett és a Parlament üléstermében elhelyezett egy köteg nyilaskereszttel "ékesített" szórólapot, amelyekben a "kommunisták" nyilvános felakasztására buzdított. Őt elítélték.
Ekkoriban jelent meg a Hunnia-füzetek című időszaki lap is, amelynek valamelyik számában olvasható volt két tanulmány. Egyik azt fejtegette, hogy a hitleri birodalomban jól magyarázható okból kezelték a zsidó származású embereket ellenségként, mentegette a koncentrációs táborokat, és számszerű adatokkal kérdőjelezte meg a zsidóság ellen elkövetett népirtás méreteit, a másik pedig azokat a magyar katonai vezetőket dicsőítette, akik felesküdtek Szálasira és a nyilas puccs után is folytatták 1944-45-ben a kilátástalan harcot a szövetségesek - elsősorban a szovjet csapatok - ellen.11 A nyomtatványt Németországban állították elő, és már nem emlékszem, hogyan jutott Magyarországra.
Ezeknek a témáknak a nyilvános tárgyalása - és a tárgyalás hangneme - az én generációm számára újdonság volt. A kérdés nemzetközi vetületét akkor még nem ismertem, s ezért a szöveg alapján - lehet, sőt, mostani ismereteim alapján ítélve szinte biztos, hogy tévesen - arra az álláspontra helyezkedtem, hogy ezek a történelem-tudományban minden jel szerint vitathatónak tartott és vitatott kérdések, az írások nem az érzelmeket felkorbácsoló hangnemben, hanem a tudományban elfogadott fogalmi-logikai eszköztárat alkalmazva, higgadt modorban, racionális érveléssel tárgyalják őket, tehát szóba hozataluk nem gyűlöletkeltés. Ebből így nem lett izgatási ügy.
A rendszerváltozás előkészítésének emblematikus helye volt a népligeti Jurta Színház, amelynek igazgatója számtalan szervezetnek adott otthont, s ott szerkesztették a Szentkorona című időszaki lapot is. Ebben a lapban megjelent egy terjedelmes cikk, amelyben részint a zsidóságra, részint Pozsgai Imrének a zsidósággal fenntartott kapcsolataira vonatkozó kijelentések (tényállítások, tényre közvetlenül utaló kifejezések) többsége sértő, illetve lealacsonyító, néhány pedig kifejezetten gyűlöletkeltő volt. A cikket ketten jegyezték, mint szerzők, s a szerkesztést a színház igazgatója végezte; őellenük emeltünk tehát vádat.
A történethez tartozik, hogy a per megkezdésének napján, 1991. május 20-án, dr. Torgyán József, a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt parlamenti frakciójának vezetője az országgyűlés plenáris ülésén napirend előtt felszólalt, s azt kifogásolta, hogy az Új Hölgyfutár című időszaki lap 990/91-es ún. "szökőszámának" címlapján egy nemzetgyalázást megvalósító kép jelent meg, és szavait a távol lévő legfőbb ügyészhez címezve választ kért arra a kérdésre, hogy mit tesz az ügyészség?
A Legfőbb Ügyészség ténymegállapító vizsgálatot indított, melynek során kiderítették a következőket:
Az Új Hölgyfutár ekkor is - mint rendszerint - 800-1000 példányban jelent meg. Megállapították az ábrázolat szerzőjének, a lap kiadójának és felelős szerkesztőjének kilétét.
Kiderült az is, hogy a kérdéses grafikai ábrázolat12 eredetileg "Sej, a mi lobogónk." címmel, mint iparművészeti alkotás, egy 155x190 cm-es, fekete színű selyemből készült zászlón élénk színekkel kirajzolva 1990 novemberében, a Műcsarnokban, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének évi rendes kiállításán került több mint három hétre a közönség elé. Érzékelhető visszhangot nem keltett. Ezután - a lap megjelenésének apropóján - április 7-én a televízió 2. műsorában is bemutatták, szintén különösebb visszhang nélkül. Csend követte az ábrának a Hócipő című időszaki lap 1991. március 2-i számában történt közlését is. Az eljárás idejére az Új Hölgyfutár szökőszámának példányai már nem voltak forgalomban.
Az ügyet elintézés végett a Legfőbb Ügyészség rám bízta. Ügy döntöttem, hogy nem kezelem ezt bűnügyként, hanem egy levélben tájékoztatom dr. Torgyán Józsefet arról, hogy hogyan látom az esetet.
A levél gondolatmenete a következő volt:
A grafikai alakzat látványa kétféle módon értelmezhető: úgy, mint az eltorzított koronás címer és úgy, mint egy koronát viselő torz koponya. E látványhoz - akárcsak pl. Munkácsi Mihály Ecce homo című festményéhez - eltérő asszociációk és eltérő érzelmi reakciók kapcsolódhatnak. A címer az államiságnak, s nem a nemzetnek a szimbóluma, a közösség elleni izgatás tilalma viszont a büntetőjogi védelmet a nemzetnek, és nem az államnak nyújtja. A címer - mint szimbólum - csak megjeleníti az államot, de nem azonos vele. A Nemzeti Kerekasztalnál szóba került az állam jelképeinek büntetőjogi védelme is, de ezt a gondolatot akkor elvetették. E megfontolásokra és arra tekintettel, hogy a képi megjelenítés is többértelmű, s ezért nem kizárólagos az az értékelési lehetőség, hogy itt az állami jelképet "lealacsonyító" cselekmény érintette, büntetőjogi felelősségre vonásra nem látok lehetőséget. Ám mivel a sajátos ízlés-világról árulkodó ábra alkalmas olyan asszociációk kiváltására is, amelyek sértik a nemzeti érzületet, a sajtótörvény alapján a bíróságnál indítványt teszünk a sajtótermék terjesztésének megtiltására. Hozzátettem: mivel az országgyűlésen elhangzott szavai alapján ítélve parlamenti felszólalását maga sem tekintette feljelentésnek, én sem feljelentésként kezeltem azt; ezért nem készült alakszerű (nyomozást megtagadó) határozat.
A levelet futárral elküldtem dr. Torgyán Józsefnek, majd kiadtam az Országos Sajtószolgálatnak. Azt tudom, hogy az Új Magyarország teljes terjedelmében közölte.13 A képviselő úr nem emelt kifogást.
A Szentkorona-pert, mint a Pesti Központi Kerületi Bíróság tanácsvezető bírája, dr. Gatter László tárgyalta. Ő ismerte fel az alkotmányossági problémát. A tárgyalást felfüggesztette, és az ügyet utólagos normakontroll végett az Alkotmánybíróság elé terjesztette azzal, hogy a közösség elleni izgatást tiltó büntetőjogszabály alkotmányosságát kétesnek látja. Az ennek eredményeként keletkezett alkotmánybírósági határozat megsemmisítette az ún. "nemzetgyalázást."14
2. 1992-ben a nyár folyamán kitört a viszály a vezető kormánypárton belül Csurka István követői és a többiek között, október 23-án pedig a Kossuth téren megjelentek az árpád-sávos zászlók a német SS harcosainak egykori fekete, antant-szíjas egyenruhájára hajazó öltözékű fiatalemberek kezében; a viták éleződtek, elkezdődött a zsidózás és fellépett Szabó Albert. Ez ebben a történetben új fejezetet nyitott.
Szabó Albert - ha jól emlékszem, ausztrál-magyar állampolgárságú - törekvő fiatalember volt, aki a jelek szerint a kiforratlan magyarországi állapotokban felismerte a politikai karrier lehetőségét. Rövid idő alatt ismertté tette magát (akkoriban még) szokatlan kijelentéseivel, amelyekre ugyan nem szó szerint, hanem csak úgy emlékszem már, hogy közöttük és az egykori "Nyilaskeresztes párt - Hungarista mozgalom" szellemisége között nem volt szakadék. Az ugyancsak újdonságot jelentő bulvár-sajtó ezeket a meghökkentő szavakat felkapta, a politikai napilapok pedig szörnyülködtek - irányíltságuktól függően vagy azon, hogyan lehet így beszélni, vagy azon, hogyan lehet amiatt szörnyülködni, hogy valaki így beszél. Megnyilvánulásainak széles körű sajtóvisszhangja jó reklámot jelentett számára akkor is, ha többségében elutasító volt. Később pártot alapított, amit feloszlattak a nyilasokéhoz hasonló eszmeisége miatt;15 mire "átkeresztelte" Magyar Népjóléti Pártnak.16
Beszédei miatt Szabó Albertet több ízben feljelentették, s úgy emlékszem, több büntetőeljárás is indult ellene, de ezek, szinte kivétel nélkül, zátonyra futottak. Szavait ugyanis gondosan megválogatta, s a megfogalmazás - bár voltaképpen mindenki számára egyféle értelmet közvetített - lehetőséget nyújtott egy másik, ártalmatlan értelmezésre is. Ha eljárás indult, akkor ő - természetesen - arra hivatkozott, hogy az ártalmatlan gondolat tolmácsolása volt a szándéka, s szégyen arra, aki rosszra gondol." Legjobb emlékezetem szerint egyszer ítélték el. Valamilyen nemzetközi esemény okán a Szabadság téren, az USA nagykövetsége előtt rendeztek tüntetést, amelyen ismét szónokolt, s az USA elítélése kapcsán természetesen szóba hozta Izrael államot és a magyar zsidóságot is; ez utóbbiakba mart bele. A rendezvénybiztosítás keretében a rendőrség videokamerákat is alkalmazott, a jelenetről - beleértve a szavakat, a szónoki metakommunikációt, sőt, a kiváltott hatást is - videofelvétel készült, amely kétséget nem hagyó bizonyítékká vált.
Lehet, hogy az emlékezetem hamisít valamit, de abban úgy él a Szabó Albert elleni viaskodás, mint valami sportmérkőzés: a sajtó emberei figyelemmel követték a szavait, talán - burkolt formában, a kérdéseikkel - ösztökélték is, hogy mondjon valami meghökkentőt, amin azután alapos vizsgálódás, minden oldalról történt értelmezés, magyarázat és elemzés után jól fel lehetett háborodni, követelve a felelősségre vonást. Amikor viszont hírül jött, hogy eljárás indult, fordult a kocka; a középpontba a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága került, s a "viadal" közönségének szerepét betöltő hírlapok "díjazták"- pártállásuktól függően - a felelősségre vonás mellett és ellen felhozott érveket, akár egy tenisz-mérkőzésen egy-egy szép ütést, vagy hárítást. Minden esetre az bizonyára nem az emlékezet-hamisítás eredménye, hogy úgy látom: a mai útszéli hangnemhez képest Szabó Albert szinte kultúrált módon fogalmazta meg a tartalmukban analóg nézeteket.
3. E "furcsa háború" idején született meg az Alkotmánybíróságnak a Szentkorona-perhez kapcsolódó határozata a közösség elleni izgatásról. Bevallom, hogy akkor nem is érzékeltem a határozat korszakos jelentőségét - de azt hiszem, nem csak én voltam vele így. A határozat veretes szövege és jogi kidolgozottsága káprázatos volt ugyan, ám köztudomású volt, hogy ezeknek az ügyeknek dr. Szabó András az előadója, s ezért a szellemi igényesség nem volt meglepetés.
E határozat nagy értékének tartom ma is a közrendnek, mint egy bűncselekmény-csoport speciális jogi tárgyának a kidolgozott leírását, továbbá annak részletezését, hogy a lakosság különböző csoportjai közötti gyűlölködés miért sérti ezt a jogi tárgyat. Úgy gondolom, maradandó értékű a döntés abban a valóban alkotmányjogi kérdésben is, hogy - a vélemény-nyilvánítási szabadsághoz mérve - milyen keretben és miért szükséges és arányos a büntetőjogi büntetés eszközének alkalmazása.
Az alkotmányjogi probléma vizsgálatához a korábbi jogi szabályozást áttekintve az Alkotmánybíróság az elkövetési magatartás leírására használt "gyűlölet szítása," "gyűlöletre uszítás" vagy "gyűlöletre izgatás" (hasonló tartalmú) kifejezéseket szinonimákként kezelte és a "gyűlöletkeltés" gyűjtőfogalmába foglalta.17 Ezt akkor inkább érdekességnek tartottam, de azóta fontosnak tekintem.
Ami a "gyűlöletet szít," "gyűlöletre uszít," illetőleg "gyűlöletre izgat" igékkel jellemzett magatartást illeti, az Alkotmánybíróság egyikükről sem adott sajátos, ún. "operacionalizált" fogalom-meghatározást. Közös jellemzőjüknek azt a funkciót tekintette, hogy - mint a büntetőjog elméletében ismert "finális tevékenység-jelzők" - az izgatás/uszítás lényegét alkotó befolyásoló közlés címzettjében a gyűlölet felkeltésére irányulnak és szolgálnak. Az, hogy valamely magatartásra ráille-nek-e, azaz, hogy valamely magatartás az e szavakkal leírt törvényi tényállási elemnek megfelel-e, az anyagi büntetőjogszabály értelmezése útján állapítandó meg; nem alkotmányjogi kérdés, s akkor is, ma is úgy tartom, hogy nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe.18
Az izgatásra vonatkozó - szóhangzatában is szinte egybecsengő - büntetőjogi tilalom alkalmazási gyakorlatában a "szocialista" igazságszolgáltatás mutatis mutandis átvette a Magyar Királyi Kúria osztály elleni izgatással kapcsolatban kialakított bölcselmeit. A BHÖ. 2. pontjába felvett jogszabályhoz fűződő ítélkezési gyakorlat a korábbiakhoz képest nem sok újdonságot tartalmaz. Büntetőjogi doktrínája dr. Angyal Pálnak az 1921. évi III. törvényről írott művén és a Kúria iránymutatónak szánt döntésein alapult. Eszerint az izgatás az érzelmekre akar hatni, s az érzelmek felkorbácsolására irányul.
A mértékadó büntetőjog-dogmatikai felfogás szerint: "[A]z izgatás veszélyeztetési bűncselekmény, amely létrejött, mihelyt a gyűlöletkeltésből származható veszély már felismerhető, és nem csak akkor valósul meg, amikor a veszély a tetőfokát eléri, vagy ahhoz közeledik." 19
Ebből az elméleti alaptételből és a jogszabály szövegéből adódó következtetés volt tehát, hogy a bűncselekmény "[n]emcsak akkor jön létre, amikor a felkeltett gyűlölet a forrpontig jutott és közvetlenül várható a társadalmi belbékét megzavaró kirobbanás, hanem (...) akkor is, amidőn az arra alkalmas és nyilvánosan elhangzott élő szó vagy sajtóközlemény (...) a megvetést, az utálatot, szóval minden fajtájú erős ellenszenvet, ellenséges érzést magában foglaló gyűlöletet felkelthette (...) Hogy a gyűlölet egyenlőre csendes vagy végképp az is marad, az az izgatás jogi megállapítását nem akadályozza, mert a törvényes tényálladékban csak gyűlöletről és nem fokozást jelentő jelzővel, legveszélyesebb formájában kialakult gyűlöletről van szó."20
Az izgatás - jelentette ki egy másik döntésében a Kúria - nem akar ellenséges, támadó cselekvést kiváltani az olvasókból vagy a hallgatóságból, hanem beéri azzal, hogy azok lelkületében az izgatás tárgya ellen csak gyűlöletet, ellenszenvet, ellenséges indulatot támasszon.21
4. Azóta is az a véleményem, hogy ez az alkotmánybírósági határozat jó alapot adott volna a közösség előtti izgatásról szóló jogszabály kiegyensúlyozott alkalmazásához, s úgy látom: ez a törekvés alapvetően a politikai szférában lezajlott történések miatt fulladt kudarcba. Ott ugyanis a szembenállás élesedett, a nézetek polarizálódtak, minden izgatási ügy kiélezett sajtó-viták gyújtópontjába került. Előre lehetett tudni, hogy akármi lesz az ügy kimenetele, jobb esetben valamelyik, rosszabb esetben mindkét politikai tábor elégedetlen lesz, a sajtó pedig politikai síkon támadja majd a döntéshozót. A bíróság nyilván érzékelte ezt, és nagyon óvatosan manőverezett.
Szabó Albertet rendre felmentették. A nyomozó hatóságok a felmentő ítéletek leckéjét megtanulták, s a már elbírált magatartás-típusokról tudomásul vették, hogy azok nem esnek a törvényi tilalom alá, tehát újabb jelentkezésük esetén nem is indítottak eljárást. Ez, természetesen, felvetette a jogi szabályozás módosításának igényét - az erre irányuló kísérlet azonban az Alkotmánybíróságon elvérzett. Ott ismét azt hangsúlyozták, hogy a törvény jó, csak alkalmazni kellene - a bíróság pedig azt erősítgette, hogy ha megfelelő ügyet terjesztenének eléje, alkalmazná a törvényt, de amit eléje terjesztettek, az nem volt olyan. E meddő viták közben a közélet terein a hangnem egyre durvult.22
5. Ennek a folyamatnak lényeges összetevője volt a következő esemény-sorozat:
Szabó Albert Magyar Népjóléti Pártja egy előadássorozatot rendezett a Láng Művelődési Házban. A külsőségek is sajátosak voltak. Az előadóterem falait a háborús bűncselekmények miatt annak idején elítélt nyilas vezérek képeivel ékesítették. Az előadók azonban nem Streicher23 stílusában tartottak gyújtó hatású szónoklatokat, hanem tárgyilagos hangnemben, mintegy "tudományos modorban," fogalmi-logikai apparátust alkalmazva ismertették és népszerűsítették - részben a hitleri birodalom Rosenberg-intézetében, részben pedig annak a dr. Bosnyák Zoltán24 által vezetett hazai megfelelőjében végzett "fajvédelmi" kutatások "eredményeire" alapozva - a fajelmélet tételeit.
Ennek az ügynek a nyomozási anyagáról sokat tanácskoztunk dr. Nyilasi Gyulával,25 s arra az eredményre jutottunk, hogy az Angyal-féle felfogás felett az 1930-as éveket követően szerzett történelmi tapasztalatok folytán eljárt az idő. Az az elmélet csak a felkorbácsolt érzelmekből fakadó indulatokat tartotta szem előtt, és nem számolt olyan lehetőséggel, hogy a "gyűlölet" - a pszichológiában elfogadott definíció szerint "heves ellenséges érzelem" - nem csak felkorbácsolt érzelmekből eredő, képletesen szólva: "izzó" formában létezhet. Az 1930-40-es évek történelmi tapasztalata - lényegében a zsidóság módszeres irtása - bebizonyította, hogy kialakítható olyan (megint csak képletesen) "hideggyűlölet" is, amely intellektuális természetű belátáson és meggyőződésen alapszik.
A spanyol hittérítők nem a pogány embereket, hanem a pogányságot, mint ideológiai jelenséget gyűlölték - miután az más ideológiai értékeket hirdetett, mint amilyenekben ők hittek. A pogány embereket annak a gyűlöletnek a jegyében üldözték és irtották, amelyet nem személyesen ellenük, hanem az olyan (ideológiai) értékek ellen tápláltak, amelyeknek ők csak hordozói, hívei voltak.
Hasonlóan katedrapélda lehet Adolf Eichmann. Ő sem gyűlölte személy szerint az egyes zsidó embereket,26 hanem ideológiai meggyőződésből gyűlölte a zsidóságot, mint közös kulturális hagyományokon és a közös leszármazás tudatán alapuló személyösszességet, s ezzel az elvontan meghatározott jelenséggel szemben táplált, tehát ideológikus alapú, hideg gyűlöletnek a konzekvenciáit alkalmazta a személyösszesség - számára érzelmileg közömbös - egyes tagjaira.
Az "izzó gyűlölet" felkeltésének modellje az, hogy az uszító különféle egyedi negatív sajátosságokat ír le, majd ezek konkrét hordozóit a célpontul választott csoport tagjaiként azonosítja, a negatív sajátosságokat pedig a csoport valamennyi tagjára általában jellemző és különféle élethelyzetekben személyesen tapasztalható tulajdonságként általánosítja. Az "uszított" közönség tagjait arra igyekszik rávezetni, hogy saját, egyéni negatív élményeiket elevenítsék fel, ha kell, értelmezzék ebben a szellemben át, és tulajdonítsák annak: az azt előidéző egyén a kérdéses csoporthoz tartozott és csak csoport-hovatartozásának megfelelően viselkedett. Az uszítás sikere feltételezi a közönség tagjainak az oldalán a személyes negatív élményeket, de legalább is azok hírének, leírásának ismeretét, és az elszenvedőjével való érzelmi azonosulást. Az sem kizárt, hogy a negatív élmény csak az uszítás - mintegy reveláció - hatására kap negatív színezetet.27 A személyesség és az érzelmi azonosulás azonban mindenképpen előfeltétele az "izzó gyűlölet" kialakulásának.
A "hideg gyűlölet" felkeltése nem igényel személyes élményeket; elvont formában is eredményesen tol-mácsolhatók olyan állítólagos "igazságok" ("tudományos kutatási eredmények" - ld. Rosenberg és dr. Bosnyák Zoltán), amelyek szerint valamely csoporthoz tartozó egyének közös jellegzetessége egy vagy több olyan tulajdonság (vagy tulajdonságok együttese), amely káros, negatív törekvések vagy cselekedetek (ténykedések) forrása. Lehetséges az is, hogy személy szerint a tulajdonság nem az "ő hibájuk," hanem ők csak mintegy természeti törvényszerűség erejénél fogva olyanok, amilyenek. "Nem tehetnek róla," - és nem is tehetnek ellene semmit. Annak sincs - ebben a felfogásban - jelentősége, hogy van-e a kérdéses tulajdonság aktuális, konkrét megnyilvánulásáról tapasztalat. A tulajdonság léte, valamint a belőle fakadó következményeknek mibenléte és karaktere ugyanis "tudományosan ismert tény." Léteznie, hatnia és érvényesülnie kell akkor is, ha tapasztalati úton ("egyelőre még") nem szereztünk róla tudomást.
A "gyűlölet" és a "gyűlölet-keltés (= "gyűlöletre uszítás") ilyen értelmezése alapján az előadás-sorozat szervezői és lebonyolítói ellen vádat emeltünk, de ez az ügy is felmentő ítélettel végződött mind első-, mind másodfokon, sőt, a felülvizsgálati eljárás sem változtatott ezen.
1. Meggyőződésem szerint a kudarcok e sorozatának az oka az, hogy a Legfelsőbb Bíróság tévesen értelmezte és értelmezi ma is a Btk. 269. §-át, különösen a "gyűlöletre uszít" kifejezést.
Az "uszítani" ige - mint erről már szó esett - un. "finális tevékenységjelző," tudatos célra, gondolatilag meghatározott eredmény elérésére szánt cselekvést jelöl. A gyűlöletre uszító a közönségében gyűlöletet akar kiváltani, s ennek érdekében úgy cselekszik, ahogy elgondolása szerint ahhoz kell, hogy közönségében gyűlölet keletkezzék. A létrehozandó gyűlölet célpontjául kijelölt csoportnak, illetve a csoport tagjainak rendszerint olyan sajátosságokat, terveket, gondolatokat, tetteket, törekvéseket stb. tulajdonít, amelyeket a befolyásoló közlés címzettjei ellenszenvesnek, visszataszítónak, undorítónak, ellenségesnek, megvetendőnek, egyszóval elutasítandónak tartanak, s ezért - hordozójával együtt - érzelmileg (de nem feltétlenül cselekvően!) elutasítanak.
Ha a cselekvésben manifesztált törekvés sikeres, az "uszított"-ban kialakul ez az érzelem, ha nem sikeres, akkor nem. Ez az uszításnak, mint célra irányzott cselekvésnek, mint tettnek, a megtörténtén nem változtat. Az "uszított" pszichikumában esetleg előállt változás, mint következmény - ahogyan erre az idézett határozatokban a Kúria annak idején ismételten rámutatott -nem tartozik olyan követelményszerű (büntetőjogi) eredményként a törvényi tényálláshoz, mint az emberölésnél az áldozat halála, vagy a csalásnál a vagyoni kár; az "eredmény" a gyűlölet kialakulásának, mint következménynek a reális lehetősége. Ezért tartotta már csaknem egy évszázada a büntetőjog tudománya és az ítélkezési gyakorlat egyaránt veszélyeztető bűncselekménynek az izgatást.
Ha az uszítás sikeres, következményeként nem a külvilágban, hanem az "uszított" lelkivilágában, a személyiség pszichikus struktúrájának érzelmi szférájában jön létre változás. A pszichológia tanítása szerint azonban ez a változás sem feltétlenül alakul ki egy csapásra.
Lehet, hogy az uszítás hatására csak gyanakvás, vagy pillanatnyi ellenszenv ébred; meginog a bizalom, kétségek támadnak a gyűlölet kijelölt célpontjának az indítékait, céljait és/vagy törekvéseit illetően. A vele fenntartott személyes viszonyt addig jellemző pozitív vagy semleges érzés meginog, valamelyest megváltozik. "Más szemmel néz rá," mint addig. Ez még nem érzelem, csak aktuális és átmeneti pszichikus jelenség. Lehetséges, hogy visszafordul a folyamat. Ám lehetséges az is, hogy az uszítás folytán formálódó pszichikus jelenségek hatására az "uszított" átértelmezi a gyűlölet kijelölt célpontjához fűződő kapcsolatát, a negatív érzések eluralkodnak és megszilárdulnak, intenzitásuk megnő - vagyis kialakul a negatív érzelem. Az ellenérzés, a harag, vagy, végül, a gyűlölet már tartós pszichikus képződmény, és mint beállítódás (attitüd), a viselkedés állandó komponensévé válik.
Mindez azonban nem tartozik a szóban lévő bűncselekmény törvényi tényállásához. Még kevésbé tartozik a törvényi tényálláshoz követelményszerű eredményként az, hogy az "uszított" a kiváltott gyűlölet talaján keletkezett motívum hatására az érzelmi elutasításnak cselekvő jelét adja. Ezt a Királyi Kúria korábban idézett döntései mintaszerű okfejtéssel juttatták kifejezésre.
2. A Legfelsőbb Bíróság nem azt az utat választotta, hogy - a korábban idézett kúriai döntések28 mintájára - a törvényszöveg (esetleg más tudományágakból is levezethető) tárgyi jelentéséhez és a büntetőjog tantételeihez igazodjon. Ehelyett fabrikált egy új fogalmat, amit azonban mindmáig elmulasztott pontosan körülírni.
Első lépésként elvetette az Alkotmánybíróságnak azt a felfogását, hogy az "izgat" és "uszít" igék szinonim szavak.
Egy eseti döntés szerint az "uszítás" nem egyszerű gyűlöletkeltés, hanem olyan magatartás, amely másokat "[a]ktiv, tevékeny gyűlöletre ingerel."29 Ennek az állításnak a nyelvészeti, pszichológiai, logikai vagy bármiféle egyéb igazolására kísérlet sem történt. Később, a "gyakorlat számára" készített kommentárban, azt olvashatjuk: "[A]z uszítás és az izgatás nem szinonim fogalmak."az uszítás ."súlyosabb magatartást kíván meg, mint az izgatás ."magában foglal bizonyos fokú ellenséges cselekményre indítást is"""30
Más szavakkal: tanítson bármit a pszichológia, a gyűlöletnek van egy "egyszerű" és egy "aktív," tevékeny változata. Írjanak bármit a nyelvtudomány művelői, az "izgatni" ige azt a cselekvést jelöli, amely az "egyszerű" gyűlölet felkeltésére irányul, s az "uszítani" ige azt, amely az "aktív, tevékeny gyűlölet" felkeltésére. E szerint tehát a végeredmény: a Btk. 269. §-át - bármi van is a törvénybe írva - úgy kell olvasni, hogy "Aki."aktív gyűlöletre uszít," az követi el ezt a bűncselekményt.
Aki akarja, elhiheti, hogy 1997-ig Magyarországon senki nem tudott igazán magyarul, és tulajdoníthatja ennek, hogy nem ismerték fel: mást jelent "uszítani," mint "izgatni." Téves nyomon jártak a szaktudományok - különösen a pszichológia - is, mert nem ismerték fel, hogy a gyűlöletnek karakteresen elkülöníthető változatai ("egyszerű," "cselekvő,""aktív," "passzív," "inaktív") is léteznek. Ez a Legfelsőbb Bíróság által feltételezett általános tudatlanság a jogalkotót sem kímélte; fogalomzavar a törvényben a "gyűlöletre uszít," kifejezés, hiszen az uszítás nem irányulhat "egyszerű" gyűlöletre, mert az ige (állítólagos) szemantikai tartalma folytán uszítani fogalmilag csak cselekvő, aktív gyűlöletre lehet.
Elhiheti azt is, hogy e felfogással egy baj van: a szaktudományok eredményei nem támogatják. A nyelvtudomány nem tud az "izgatni" és "uszítani" igék jelentése közötti arról az állítólagos különbségről, amelyet legmagasabb bírói fórumunk 1997-ben felfedezett.
Nyelvtani értelemben mind a "szítani," mind az "uszítani," és az "izgatni" szó ún. "tárgyas ige." Jelentésük annyiban azonos, hogy valamilyen állapot vagy folyamat kiváltására, fenntartására, illetve fokozására irányuló ténykedést jelölnek, de természetesen nem teljesen azonos értelműek.31
A "szítani" ige esetében a ténykedés (nyelvtani) tárgya lehet maga a tárgyi folyamat, illetőleg annak tárgyi hordozója is, az "izgatni," és az "uszítani" igékkel jellemzett ténykedés azonban feltétlenül pszichikailag vezérelt magatartás kiváltására irányul.
Szítani egyaránt lehet az izzást (történést, már létező folyamatot), és a parazsat (az izzás, mint történés hordozóját), de az "izgatás" és az "uszítás" a pszichikum érzelmi szférájának mozgalomba hozására irányuló ténykedés. Nyelvtani értelemben vett tárgya csak pszichikummal rendelkező élőlény - ember vagy állat (pl. kutya) - lehet. Az "izgatás"-nál a fokozott érzelmi feszültségnek nincsen kitűzött iránya, sem meghatározott morális karaktere. Az izgatás következményének, az izgatottságnak (izgalomnak) kiváltója lehet a nemzeti sportsiker kétes volta, aggodalom valakinek a megrendült egészsége okán, vagy amiatt, hogy valamely pozitív vagy elvetendő ténykedés, pl. egy műalkotás létrehozatala vagy egy megkezdett bűncselekmény befejezése sikeres lesz-e. Az "uszítás" ige nyelvtani értelemben vett tárgya az érzelmeknek meghatározott irányú és karakterű cselekvés érdekében történő átszervezése.
Az igék e jelentésbeli különbségeinek azonban egészen más a következménye, mint amit a Legfelsőbb Bíróság tulajdonít nekik.
A pszichológia a gyűlöletet érzelemként definiálja. A pszichológusok nem tudnak "egyszerű,""aktív," "cselekvő" stb. gyűlöletről, csak intenzív vagy kevésbé intenzív gyűlöletről, s úgy tartják, ez az érzelem azután a tudatban felmerülő, intellektuális tartalmú motívumnak kedvező vagy kedvezőtlen színezetet és több vagy kevesebb erőt kölcsönöz.
A büntetőjog tudományában a "bizonyos fokú ellenséges cselekményre indítás" kifejezés dogmatikailag értelmezhetetlen. Mi "bizonyos fokú"? A cselekmény ellenségessége? Vagy a késztetés intenzitása? Esetleg a késztetés határozottsága? Ebben a körben a "bevett" szakkifejezések a "rábírni törekvés," a "rábírás" és a "felbujtás." Ha a Legfelsőbb Bíróságnak határozott és szakmai szemszögből értelmes mondanivalója lett volna, ennek megfogalmazásához rendelkezésére állt volna a szabatos szókészlet, s nem kellett volna homályos értelmű szavakból álló zavaros mondatokat szövegeznie.
A Legfelsőbb Bíróság - a már idézett, zavaros mondaton túl - soha nem próbálta pozitív értelemben meghatározni, mi is az az "aktív," "cselekvő gyűlölet." Kapóra jött ugyan az USA-ból a (más szituációra és más összefüggésben alkalmazott) hangzatos "clear and present danger," a "nyilvánvaló és jelenlévő (közvetlen) veszély" 32 kifejezés, de az nem illik valójában ide.
A több mint kétes jelentésű "aktív gyűlölet" és a más helyzetre vonatkozó "clear and present danger" fogalmainak kombinálásával a Legfelsőbb Bíróság figyelemre méltó következtetésre jutott.
Szerinte a törvényben leírt elkövetési magatartás - a "gyűlöletre uszítás" - létesüléséhez "aktív gyűlöletre uszítás" kívántatik meg; az "aktív gyűlölet" pedig csak akkor állapítható meg, ha "clear and present danger"-azaz "nyilvánvaló és jelenlévő/közvetlen veszély"33 keletkezik. Ez - köznapi nyelvre fordítva - olyan helyzetet jelent, amelyben a célbavett csoportok elleni erőszak alkalmazásának valamennyi feltétele jelen van, az erőszakos cselekmény(ek) haladéktalan megvalósulásának a valószínűsége tehát magas fokú.
Mindez két kérdést vet fel: az egyik, hogy ez milyen helyzetet jelentene, a másik, hogy ez valóban jogszabályértelmezés-e.
Arról, hogy ez milyen helyzetet jelentene, nem esik szó a Legfelsőbb Bíróság határozataiban.
Tegyük fel, hogy egy gyűlés szónoka azt ecseteli: a pirézek - egy eddig itt ismeretlen népcsoport tagjai, akik ide tartanak, hogy letelepedjenek - nagyon utálatosak, alávalóak, és beszédét azzal a felhívással fejezi be, hogy "kapára-kaszára, és menjünk, verjük agyon őket!" - a sokaság pedig kórusban kiabálja: "Halál rájuk!" Nincs azonban fegyverük sem, és a pirézek is messze vannak - az erőszak veszélye tehát nem jelenvaló és nem is közvetlen. A felzaklatott hallgatóság elindul hazafelé kapáért-kaszáért, majd - most már felfegyverkezve - ismét összegyűlnek, hogy a pirézek ellen vonuljanak. Mivel a pirézek nincsenek jelen, így -bár felfegyverkezett és felizgatott, gyűlölettel teli sokaság verődik össze - az erőszak veszélye ismét nem jelenvaló és nem is közvetlen (hiszen még lehiggadhatnak).
Amikor a menetelők a pirézek közelébe érnek, azok ugyan már közel, de még az ütlegek hatótávolságán kívül vannak, s az ütlegek egyébként sincsenek ütésre emelve. Közvetlen már az erőszak veszélye? Vagy csak akkor lesz közvetlen, amikor éppen ütésre emelik őket? Netán akkor, amikor a már felemelt ütleg a felső holtpontról megindul a piréz felé? Hol a határ az izgatás és a személy elleni bűncselekmény előkészülete/kísérlete között? Minderről az eddigi döntések hallgatnak.
Ami a második kérdést illeti: elevenítsük fel középiskolai ismereteinket és helyettesítsük be a törvény szövegébe egyrészt a szaktudományok által is szabatossá tett köznyelvi jelentést, másrészt azt a jelentést, amit a Legfelsőbb Bíróság tulajdonít neki.
A törvényszöveg: "gyűlöletre uszít." A pszichológia és a kommunikáció tanai szerint: befolyásoló közlés útján heves ellenséges érzelmeket próbál kelteni. A Legfelsőbb Bíróság iránymutatásai értelmében: aki "uszít" az a befolyásoló közlések címzettjeiben a gyűlölet kijelölt célpontjai ellen nem akármilyen, hanem olyan heves ellenséges érzelmeket próbál kelteni, amelyek ellenséges cselekedetekben is kifejeződnek, s úgy, hogy az ellenséges/erőszakos cselekmények megvalósulásának valamennyi feltétele jelen lévén, az erőszak valószínűsége magas fokúvá lesz.
Ezzel az iránymutatással a Legfelsőbb Bíróság a törvényi tényállásban a "gyűlöletre" főnévvel fogalmi szinten meghatározott jelenség (határozó) mellé egy minőségi- és egy tulajdonságjelzőt kapcsolt: olyan heves ellenséges érzelmekre (uszít), amelyek (1) ellenséges cselekedetekben is kifejeződnek, és (2) a közvetlen erőszak magas fokú kockázatát hordozzák.
Elemi logikai ismeret, hogy egy fogalom terjedelmét a fogalmat megjelenítő főnévhez kapcsolt minden jelző szűkíti. Nem túlzás ezért azt mondani, hogy a Legfelsőbb Bíróság a törvényi tényállási elemet hordozó fogalom terjedelmét az önkényesen hozzá kapcsolt jelzők révén szűkítette, s ezzel a törvény értelmét megváltoztatta - vagyis alkotmányos hatáskörét túllépve jogot alkotott.
Ott tartunk tehát, hogy van egy ítélkezési gyakorlat, amely alapjaiban hibás, mert - a szabatos szakkifejezések használatának mellőzése folytán - nincs tekintettel a "lex certa" alkotmányos követelményére, figyelmen kívül hagyja a bűncselekménytannak a veszélyeztetési és sértési bűncselekményekkel foglalkozó alapvető tételeit és nincs összhangban a pszichológiai jelenségek megítélését tekintve a szaktudomány tételeivel sem, nem beszélve arról, hogy nehezen - ha egyáltalán - hozható összhangba a történelmi tapasztalatokkal is.34
Így történt, hogy miközben az uszítás napi jelenség, a "közösség elleni izgatás"-ról szóló büntetőjogszabály "partra vetett jogszabály" lett.
1. Az Igazságügyi Minisztérium 2003-2004-ben a közösség elleni izgatás kérdésében szaporította eggyel az Alkotmánybíróságon hajótörést szenvedett szabályozási kísérletek számát. A közösség elleni izgatás ügye ugyanis változatlanul nem volt nyugvóponton. Az közösségi élet színterein ismételten előforduló atrocitások - különösen a labdarúgó-pályákon lezajló botrányos jelenetek - állandóan napirenden tartották a törvényhozási intézkedés iránti igényt.
A New York-i székhelyű Jewis World Council elnöke jelezte dr. Bárándy Péter miniszternek, hogy az antiszemitizmus elleni hatékony fellépés több szakértőjével Magyarországra jön, s szeretné felkeresni. A miniszter nem tudta személyesen fogadni, s a feladatot rám bízta.
Az elnök úr valószínűleg sérelmesnek tartotta azt is, hogy a miniszter nem személyesen fogadja; gondolom, a minisztérium részéről jelenlévők korösszetétele is gyanút keltett benne, mivel a Büntetőjogi Kodifikációs Főosztály munkatársai meglehetősen fiatalok voltak, míg az ő kíséretét a MAZSIHISZ több tisztségviselője és csupa középkorú vagy idősebb, imponáló oktatói titulussal rendelkező hölgy és úr alkotta. Az sem kizárt, hogy protokolláris hibákat is vétettem.
A delegáció tagjai egymást váltva ismertették azt a felfogást, amely szerint a rasszizmus és a xenofóbia elleni fellépés sikerre vitele feltételezi az antiszemitizmussal szembeni erélyes törvényhozást, aminek viszont mellőzhetetlen eleme a hitleri birodalom részéről elkövetett, intézményes, iparszerű népirtás tagadásának, méretei vagy jellege kicsinyítésének büntetőjogi üldözése, valamint a faji gyűlölet szításának következetes büntetése. Tájékoztattak bennünket arról is, hogy ezt a gondolatrendszert az Európai Unió is felkarolta, s már több országban is - Belgiumra, Franciaországra és Svájcra emlékszem a felsorolásból - fogadtak el vele összecsengő büntetőjogszabályokat.
A látogatás idején az Európai Unió már foglalkozott egy, a rasszizmus és xenofóbia elleni kerethatározat előkészítésével. A kerethatározat tervezete sem volt ismeretlen a számunkra.
2002-re már erőteljesen felkavarták a kedélyeket dr. Hegedűs Loránt dunamelléki református püspök, majd fia, ifj. dr. Hegedűs Loránd református lelkipásztor sajátos hangvételű megnyilatkozásai. Az utóbbinak egy budapesti kerületi újságban közölt, a zsidók "kirekesztésére" felhívó cikke miatt közösség elleni izgatás címén büntetőeljárás is indult, és ez 2003 novemberében a Fővárosi Ítélőtáblán felmentő ítélettel zárult.
Nagy visszhangja támadt az ügynek, s újabb kodi-fikációs kísérlet kezdődött. A minisztériumban hosszas viták után el is készült egy törvényjavaslat, amelyet nem támogattak az ellenzéki pártok, és a koalíciós partner sem értett vele egyet.
A Népszabadságban dr. Sólyom László, az Alkotmánybíróság volt elnöke és Kiss János, a Szabad Demokraták Szövetségének egykori elnöke egy terjedelmes cikkben támadta meg a kormányjavaslatot.35
2. Dr. Sólyom László és Kiss János cikkére dr. Györgyi Kálmánnal közösen írtunk választ; ebben kimutattuk, hogy szakmai (büntetőjogi) szempontból az érvelésük alaptalan, nincs összhangban az Alkotmánybíróság 1992. évi - egyébként dr. Sólyom László által jegyzett - határozatával sem.36
Kitértünk az "uszítani" és "izgatni" igék tárgyi jelentése között a Legfelsőbb Bíróság által látni vélt különbségre is. Rámutattunk arra, hogy az Alkotmánybíróság - a Magyar Nyelv Értelmező Szótára alapján -azt írta: "[a]ki uszít, az ellenséges magatartásra, kárt okozó tevékenységre bíztat, ingerel, lázít," s hogy ez gyűlöletkeltés, vagyis az erőszak érzelmi előkészítése. A Legfelsőbb Bíróság határozata viszont az "uszítani" igének azt az értelmet tulajdonította, hogy olyan gyűlölet felkeltésére irányul, amely "aktív, tevékeny[...],"37 sőt, bírái - a Btk. általuk írt kommentárjában - azt is hozzáteszik ehhez: ".az uszítás .súlyosabb magatartást kíván meg, mint az izgatás .magában foglal bizonyos fokú ellenséges cselekményre indítást is."
Ez szembeszökően más, mint amit az 1992-ben kelt alkotmánybírósági határozat tartalmaz. Ott az "uszítás" (és az "izgatás") - befolyásoló közlés, amely esetleg heves ellenséges érzelem felkeltésére alkalmas, s ez az érzelem - ha kialakult, ellenséges cselekmények motivációjánál is szerephez juthat. Itt viszont nem a heves ellenséges érzelem felkeltése, hanem az ezen alapuló cselekvési motívum kiváltásának megkísérlése ("felbujtásszerű cselekmény" - olvasható a hivatkozott döntésben!) az uszítás. A különbség nyilvánvaló.
Reagált Dr. Sólyom László és Kiss János cikkére dr. Szabó András akadémikus, volt alkotmánybíró, az 1992. évi alkotmánybírósági határozat eredeti előadója is. Ő is támogatta a javaslatot, s külön kitért az - időközben kulcsfontosságú elemmé avanzsált - "clear and present danger" eredeti (amerikai) értelmére.38
A viták a médiában is sok időt kaptak. Magam is számos fórumon - egyebek mellett a Duna TV-ben és az ATV-ben - igyekeztem a javaslat mellett érvelni. A Raoul Wallenberg Egyesület 2003. október 28-án szervezett fórumán - amelyre meghívtak - kifejtettem, hogy a javaslatnak az a szövegmódosítása, amely "gyűlöletre uszít" kifejezés helyére a "gyűlöletre izgat" szavakat illesztené, visszatérést jelentene a száz évnél hosszabb múltra visszatekintő hazai jogi hagyományokhoz. Az "uszítani" és "izgatni" igét a magyar bíróságok - és 1992-ben az Alkotmánybíróság is - ebben a szövegösszefüggésben 1997-ig mindig szinonimának értelmezték, s a Legfelsőbb Bíróság csak ekkor tett (fedezett fel?) köztük különbséget; ez addig soha senkinek nem jutott eszébe. Mondtam azt is, hogy a közvélemény megosztottsága miatt Magyarországon olyan izgatási törvényt nem lehet hozni, amelyik ne az Alkotmánybíróság előtt kötne ki.
3. A törvény a parlamenten ugyan "átment," az Alkotmánybíróság azonban megsemmisítette. Korábbi álláspontjától eltért - anélkül, hogy ennek magyarázatát adta volna - és elfogadta az "izgatás" és az "uszítás" szavak jelentései közötti különbséget, úgy, mintha korábban soha nem mondott (vagy nem tudatosan mondott) volna mást.
Az Alkotmánybíróság ülésén és határozatának kihirdetésén a minisztérium megbízásából jelen voltam. A sajtó képviselőinek a kérdésére két választ adtam: az írott sajtónak azt, hogy "fa] határozat mögött meghúzódó érvrendszer a bírák, mint jogtudósok véleményét tükrözi, a vélemény pedig szabad. Európa számos országában védik a hazai módosításhoz hasonló jogszabályokkal az alkotmányos értékeket, de az Alkotmánybíróság azoknak az érveknek, melyek másutt hatásosak, nem tulajdonít olyan jelentőséget[.]," a televíziónak pedig azt, hogy "[N]em a tizenegyest rúgtuk mellé, hanem arrébb vitték a kaput anélkül, hogy szóltak volna."
Dr. Bárándy Péter igazságügyi minisztert elkísérhettem a genocídium kérdéseivel foglalkozó 4. Stockholmi konferenciára 2004. januárjában. Ez nagyon tanulságos esemény volt.
A Stockholmi Fórum idején forrtak itthon a Btk. általunk javasolt módosítása körül az indulatok, ott viszont igen higgadt hangnemben, széles körű tudományos megalapozással ismertették azokat a történelmi tapasztalatokat, amelyeket a hitleri korszakban, és az azóta - így a volt Jugoszláviában és Ruandában nem is oly rég - véghezvitt genocídiumok alapján összegeztek.
A kérdés elhivatott kutatói a viszonylag normális társadalmi létezéstől a gyakorlati népirtásig tartó átalakulási folyamatban négy fázist különböztettek meg. Minden társadalomban léteznek egymástól megkülönböztethető csoportok, a különbségek tehát természetesek és ténylegesen léteznek. A különbségek létezésének intellektuális tudatosítása önmagában nem kifogásolható.
a) A genocídium felé vezető úton az első lépés - mint a kutatások mutatják - a kijelölt csoport elleni gyűlölet felkeltése. Ennek rendszerinti módszere a csoport egyik-másik tagjánál - mint bármely más csoportok egyik-másik tagjánál is - tapasztalható ellenszenves vonások tudatosítása, eltúlzása és általánosítása ("ezek mind ilyenek"), csoport-jellemzőként, majd a csoporthoz tartozás egyenes következményeként való feltüntetése. A gyűlöletkeltési szakasz maga is egy folyamat. Lényeges, hogy a gyűlölködőknek a csoport tagjaihoz, mint egyénekhez, később magához a csoporthoz való viszonyát mi jellemzi: az ellenszenv, az elutasítás, vagy esetleg már a gyűlöletnek olyan foka, hogy a csoport tagjában nem is az egyént, hanem csak a csoport - és főként: a csoport által szerintük megtestesített negatív értékek - manifesztációját látják. Ez a gyűlölet-beszéd frazeológiáján is mérhető. Ennek a fázisnak a végső szakaszában a gyűlöletbeszédet az jellemzi, hogy a csoporthoz tartozásból eredeztetett negatív tulajdonságokra alapozva tagadják a csoport tagjainak emberi minőségét is, előszeretettel illetik őket visszataszító más élőlények nevével (pl. "férgek," "patkányok") és az emberi közösségből való kirekesztésük követelése lép előtérbe.
Ugyanazt a gondolatot sokféleképpen lehet szavakkal kifejezni, s a szóhasználatnak a verbális agresszióban meghatározó jelentősége van. Minél markánsabbak, durvábbak a szavak, kifejezések, annál erőteljesebb a közlemény érzelmi töltése. Ismert hazai példával élve: ugyanazt a gondolatot közvetíti az a mondat, hogy "náthásan is jár uszodába," mint az, hogy "a taknyot az úszómedencébe fújja." A különbség szembeszökő.
b) A következő fázis: a dehumanizált csoport tagjainak külsődleges megkülönböztetése (pl. kötelező öltözék/tilos öltözék, sárga csillag), majd a közösségből való morális kitaszítása és jogfosztása;
c) azután a fizikai elkülönítése (gettók, gyűjtőtáborok), olyan életkörülményekkel, amelyek a gyors pusztulást előmozdítják; és végül
d) tényleges legyilkolásuk.
Az előadók ennek a "menetrendnek" minden pontját illusztrálták részint az 1930-as évek Németországából, részint más, közismert népirtások helyszíneiről származó példákkal. Megdöbbentő volt, hogy az egymástól történelmüket és kultúrájukat tekintve nagyon is eltérő társadalmakban a genocídiumokhoz vezető folyamatok mennyire rímeltek, holott sokszor indítékaik is különböztek.
Az Alkotmánybíróság a legutóbb említett határozatát 2004. május 24-én hirdette ki.
Magyarországon a bíróságok szerint - jogi értelemben - azóta sem fordul elő "gyűlöletre uszítás." A kérdés csak az, hogy akkor a rasszista gyűlöletnek az 1980-as években még csak éledező parazsa mitől kapott lángra? Hogy jutottunk a Közgazdasági Egyetemtől idáig? Lehet, hogy Tatárszentgyörgy már a d) fázis előjele?
Ha ezen elgondolkozom, mindig felötlik emlékezetemben az a kérdés, amelyet volt évfolyamtársam és padszomszédom, a legfelsőbb bírósági elnökhelyettes 1997-ben - a skinhead-ügyek idején, a Btk. eredeti 156. §-a kapcsán - feltett: "Csak nem képzeled, hogy a Legfelsőbb Bíróság pecsétje alatt megerősítjük: Magyarországon van faji megkülönböztetés?!" És ma megváltoznak a tények, ha az igazságszolgáltatás nem veszi őket tudomásul? ■
JEGYZETEK
1 Az eset nagy sajtót kapott; egyesek "a kultúrák konfliktusának" tulajdonították a verekedést, azt sugallva, hogy a kubaiak fékezhetetlenek, nem úgy, mint a magyarok. Azok - vélekedtek - sokkal civilizáltabbak. Amikor az eset kapcsán egy rádió-interjúban elmondtam, hogy az érettségi után, segédmunkásként nagyon rendes, becsületes magyar emberekkel dolgoztam együtt, s tőlük hallottam, hogy aki a falujukban megfelelő kés nélkül megy a bálba, csak magára vethet, mert az a mulatság, amelyikben nem szúrnak meg senkit, nem is számít igazán sikeres rendezvénynek, rám fogták, "népszerűsítem" a késelést. Most ismételten megállapítottam az eredeti hangfelvételről, én félreérthetetlenül mondtam azt, hogy csak egykori magyar nemzetiségű munkatársaim szavait idézem, Kossuth-rádió, 168 óra, 1986. október 25., a riporter Rangos Katalin.
3 Fővárosi Bíróság 6. B. 569/1992., Legfelsőbb Bíróság Bf. IV. 2360/1993. szám.
4 Az egyezményt az 1955. évi 16. törvényerejű rendelet hirdette ki.
5 53/1993. (X. 13.) AB. határozat.
6 Részletesen ld. A skinhead-ügyek és a Btk. 156. §-a, Magyar Jog 1994. évi 4. szám, utánközlés a Bírák Lapja 1994. évi 2. számában.
7 "Közösség megsértése," 1961. évi V. törvény 217. §
8 Btk. 269. § 19 Btk. 148. §
10 1989. évi XXV. törvény 14. §-a.
11 Utólag kiderült, hogy a szerző egy magyar származású állítólagos történész volt, aki Ausztráliában működött, és már elhunyt. A két tanulmány eredetileg egy Ausztráliában kiadott könyvének két fejezeteként jelent meg.
12 Leírása: Balról cserfaág, jobbról olajág ölel körbe egy szabálytalan körvonalú síkidomot, amely egyik nézetben az ívelt határvonalú címerpajzsnak, más nézetben egy nyitott szájú koponyának látszik, felette a(z eltorzított) Szentkoronára utaló rajzolat, ahol a korona abroncsán az ékkövek helyén balról jobbra haladva egy háromszög, egy csúcsán álló rombusz, egy ötágú-, majd egy hatágú (ún. "Dávid"-), s ezután egy hétágú csillag, egy kör és egy nyolcszög található. A koponya alsó állkapcsában (szembenézet) jobb oldalon egy hármas halomra emlékeztető rajzolat középső elemén egy függőleges oszlop, rajta egy ún. "András-kereszt" látszik - amely másként szemlélve a szemüreget keresztező ragtapasz-csíknak hat. A koponya szembenézet bal felén ferde fehér sávok emlékeztetnek a címer ezüst vágásaira. A koronát (szembenézet) jobbról egy szárnyas ördög, balról egy szárnyas boszorkány-alak fogja egy-egy kézzel. Mindkettő meztelen, hangsúlyozott nemi szervekkel; szabadon lévő kezükkel önkielégítést végeznek. A kép felett "RÉM," alatta "A MAGYAROK ZSENIK" szöveg olvasható.
13 Új Magyarország, 1991. évi június 6-i szám.
14 30/1992. (V. 26.) AB. számú határozat
15 Ebben ugyan nem vagyok biztos, de úgy rémlik, hogy "Magyar Hungarista Párt" néven.
16 Ennek külsőségei sem voltak mindennaposak: a nyilasoktól ismert karlendítéssel köszöntötték egymást, a kívánatos öltözék pedig a skinhead-ek által kedvelt fekete bakancs, fekete egyenruha, árpádsávos karszalag, rajta kör alakú fehér mezőben egy fekete fogaskerék.
17 Habár a szóban lévő igék jelentéstartalmában felfedezhetők árnyalatnyi különbségek, ezeknek - ebben az összefüggésben - nincs jelentősége.
18 Szerintem az Alkotmánybíróság is éppen azért nem tett kísérletet a gyűlöletkeltés fogalmának opera-cionalizálására, mert felismerte hatáskörének határait; a büntetőtörvény értelmezése (nem az alkotása!) a (büntető)bíróság dolga.
19 Kúria 5973/1923., Büntetőjogi Döntvénytár XVII. kötet 19. szám.
20 Kúria 6491/1923., Büntetőjogi Döntvénytár XVII. kötet 117. szám.
21 Kúria 4753/1923. Büntetőjogi Döntvénytár XVII. kötet 27. szám. Hozzáteszi a határozat: ha az érzelmek felkeltésén túl objektív célt is szolgál, "fel-híván az olvasót vagy a hallgatóságot arra, hogy ellenséges indulatának, gyűlöletének kifejezést is adjon akként, hogy ezen érzelmei értelmében cselekedjék is[.]", akkor az 1878. évi V. törvény 171. szerint minősül a cselekmény.
22 Ez volt az az időszak, amikor a futballpályák nézőterét elhagyta mindenki, aki nem akarta az "indul a vonat Auschwitzba" skandálását hallgatni.
23 A Stürmer című német újság főszerkesztője, a III. Birodalom egyik vezető antiszemita propagandistája, akit a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék halálra ítélt.
24 A Magyarországon létesített fajvédelmi kutatóintézet egykori vezetője; háborús bűnösként halálra ítélték és kivégezték.
25 A Fővárosi Főügyészség Nyomozás Felügyeleti Osztályának vezetőjével.
26 Adolf Eichmann Tárgyalástól ítéletig - Feljegyzések a börtönből Trifer kiadó, hely és évszám nélkül. Több helyütt - legelőször a 24. oldaltól - fejtegeti, hogy nem volt antiszemita, apjának is voltak zsidó barátai, neki is stb. Később arról ír, hogy az eljárás során feltett, antiszemita voltát firtató kérdésre is nemleges választ adott. Így folytatja: "[T]ermészetesen - és ezt meg is mondtam - annak híve voltam, hogy a házigazda és a vendégsereg (értsd: Németország és a zsidóság - B. E.) közti kérdést meg kell oldani, csak éppen a házigazda célzott propagandájával nagyon kiélezte a bonyodalmakat.", "és az ügy egy sziklaszilárd dogma szintjére emelkedett."- ld. 272. oldal. Sipos Tamás a kötetben közölt tanulmányában rámutat: Eichmann felismerte, hogy a náci-párt és az SS antszemitizmusában túltengtek az emocionális mozzanatok és hiányosak voltak a zsidóságra, mint vallási közösségre vonatkozó ismeretek; s ezek híján csak vaktában lehetett vagdalkozni. "Az ő antiszemitizmusa, ahogyan későbbi tevékenysége egyértelműen bizonyítja, mást jelentett, mint egy SA-legény vagy egy SS-katona zabolátlan, túlfűtött gyűlölködése. Eichmann a sokkal veszélyesebb, a hidegfejű, a gondosan előkészített intézkedésekben (...) kifejeződő antiszemitizmust testesítette meg" Ld. Eichmann és a holokauszt, u. ott, 309. oldal.
27 Még az sem kizárt, hogy a reveláció szociálpszichológiai természetű folyamatok eredményeként és csak átmenetileg hat; a tömegpszichózis hatásának elmúltával az egyén rádöbben, hogy pl. amit sérelemnek vélt, az nem is volt valójában sérelem.
28 Kúria 6491/1923., Büntetőjogi Döntvénytár XVII. kötet 117. szám, Kúria 4753/1923. Büntetőjogi Döntvénytár XVII. kötet 27. szám.
29 Bírósági Határozatok 1997. évi 165. sorszámú döntés.
30 Vö. A Büntető Törvénykönyv - Kommentár a gyakorlat számára, szerkesztette: dr. Berkes György, HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp. 2008., 755. és következő oldalak.
31 Ez azonban a gyűjtőfogalomba foglalásukat nem feltétlenül zárja ki"
32 A "clear and present danger" az USA jogalkalmazási gyakorlatában úgy jelent meg, mint mérce ahhoz, hogy a tüntetés/ellentüntetés, mint a véleménynyilvánítás eszköze, a résztvevők közötti verekedés kockázata miatt feloszlatható-e - vagyis az analóg alkalmazás szituációs feltételei hiányoznak.
33 A "clear" második szótári jelentése: nyilvánvaló; a "present" első szótári jelentése: jelenlévő, a harmadik: azonnali.
34 A kézirat elkészítése után jelent meg dr. Valki László Szólásszabadság, alkotmány, nemzetközi jog c. írása a Népszabadság 2009. augusztus 14-i számában. Összességében egyetértek Valki professzorral, de szerintem nem az Alkotmánybíróság, hanem a Legfelsőbb Bíróság lépett fel jogalkotóként. Ügy látom, hogy a Btk. 269. §-ával összefüggő alkotmányjogi problémát az Alkotmánybíróság helyesen oldotta meg, a büntetőjogszabály értelmezésére, s ezen belül a Legfelsőbb Bíróság álláspontjának büntetőjogi szempontú felülbírálására viszont nincs joga. Az nem vet ugyan kedvező fényt az Alkotmánybíróságra, hogy szolgai módon szajkózta a Legfelsőbb Bíróságnak az "aktív gyűlölet"-ről szóló frázisait, de a kijelentéseit - minthogy nem harmadéves joghallgatók vizsgán elhangzott szavai -felesleges értékelni.
35 Az alkotmány és a szólásszabadság, Népszabadság, 2003. évi október szám.
36 Hol az alkotmányosság határa? Népszabadság, 2003. évi október 30. szám.
37 Bírósági Határozatok 1997. évi 165. sorszámú döntés. Ez nyilvánvalóan eltér a korábban idézett kúriai értelmezéstől, ld. Kúria 6491/1923., Büntetőjogi Döntvénytár XVII. kötet 117. szám.
38 Dr. Szabó András Eső után köpönyeg, Népszabadság, 2003. november 6.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Bócz Endre ny. Fővárosi Főügyész, Budapest
Visszaugrás
