Rovatunk szerzői, Dojcsák Dalma, Kovács András György, Navratil Szonja és Biczó László, a magyar rendesbíróságok alapjogi ítélkezési gyakorlatát tekintik át, és vizsgálják annak lehetőségeit, jövőbeli esélyeit, többek között a szólásszabadság, a közigazgatási bíráskodás, a magyar bírói integritás és az intézményi adottságok kérdésén keresztül.
A valódi alkotmányjogi panasz bevezetése a magyar jogrendszerbe sokak számára jelentett várva várt fordulópontot: végre eljött az alapjogvédelem valódi ideje, hiszen megnyílt az út az alapjogsértő bírói ítéletek alkotmánybírósági felülvizsgálata előtt. A jogviták egy olyan szerv előtt juthatnak nyugvópontra, amely ismeri és beszéli az alapjogi nyelvet, nem pedig másodlagos célként vagy a nyakába varrt koloncként tekint ezeknek a jogoknak a védelmére.
Ebben az írásban amellett érvelek, hogy ez a változás nem hozott forradalmat az alapjogok bírósági védelmének területén. Ennek egyik oka a rendesbíróságok szakjogági meghatározottsága, illetve az alkotmányjog - azon belül is az alapjogok - mostohagyermek-szerepe a magyar jogrendszerben. A másik ok pedig a valódi panasz által megbontott hatalmi egyensúly, amelynek helyrebillentése még várat magára.
Ez az írás abból a tételből indul ki, hogy egy demokratikus jogállamban az alapjogok védelme elsődlegesen a bíróságok feladata. A bíró személyi függetlensége, illetve a bíróság magas szintű szervi függetlensége, valamint az eljárást lezáró, kötelező erejű, kikényszeríthető döntés és a garanciákkal körülbástyázott eljárás olyan kivételes helyzetet teremtenek, amely semmilyen más jogérvényesítési mechanizmusról nem mondható el.[1] Ezek a jellemzők természetesen az alkotmányjogi panasz intézményéről is elmondhatók, azt azonban - a közvetlen panasz kivételével - szükségképpen megelőzi a rendesbírósági jogvédelem keresése. Az alkotmányjogi panasz további befogadhatósági kritériumai - bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés - azonban mind annak a jelei, hogy az Alkotmánybíróság nem szükségképpeni - minden alapjogsérelmet orvosolni hivatott -, hanem kiegészítő jellegű alapjogi bíráskodást végez.
Az alapjogi dogmatika egyik legalapvetőbb fogalmából, az alanyi jogból is az következik, hogy az alapjogok bírói védelme elengedhetetlen az alapjogok érvényesüléséhez, hiszen az alanyi jogok egyik fő jellemzője, hogy jogi úton kikényszeríthető jogosultságok. Márpedig a kikényszeríthető, a politikai hatalomtól függetlenül születő döntés megint csak a bírói típusú jogvédelem sajátja.
A valódi alkotmányjogi panasz megjelenése a magyar jogrendszerben megbolygatta az addig jobbára kétpólusú ellentétet a jogalkotó és az Alkotmánybíróság között. Míg korábban főleg a jogalkotónak kellett tűrnie az Alkotmánybíróságtól érkező tanácsokat vagy feddéseket, addig 2012-től egyre gyakrabban segíti útmutatásaival a bíróságokat is a testület. Túlzás lenne viszont azt állítani, hogy a valódi alkotmányjogi panaszt az útmutatásra váró rendesbíróságok igényére válaszul kodifikálta volna az alkotmányozó.
Az Alkotmánybíróság és a rendesbíróságok hatásköreinek összeéréséből fakadó hatásköri vetélkedés tetten érhető mindkét szerv döntéseiben. Remek terepet nyújt ennek a problémának az illusztrálására az utóbbi években pezsgő alapjogi bíráskodási gyakorlat a szólásszabadsággal kapcsolatban. Egy 2014-es döntés esetében, amely egy rágalmazási eljárást követő alkotmányjogi panasz eredményeként született, az Alkotmánybíróság szinte leplezetlen örömmel fogadta a beadványt, amelyet azután szokatlan gyorsasággal, szűk három hónap alatt döntött el a testület. Az indokolás kitér arra, hogy az Alkotmánybíróság egészen addig csupán normakontroll eljárásban értelmezhette a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot, és a szóban forgó panaszeljárás teremtett elsőként lehetőséget arra, hogy a testület kijelölje "azt az alkotmányos mércét, amely a jogalkalmazóknak segítséget nyújthat a közügyek vitatását érintő tényállítások és
- 75/76 -
értékítéletek megkülönböztetéséhez".[2] A jogalkalmazó szervek - elsősorban a bíróságok - nem feltétlenül kértek ilyen segítséget az Alkotmánybíróságtól a döntés megszületése előtt, bár kétségtelen, hogy e határozat iránymutatásai történetesen szervesülni látszanak a rágalmazási ügyeket elbíráló büntetőbíróságok gyakorlatában.
A rendesbíróságok olyan esetekben, amelyekben felismerhető az előttük fekvő ügy alapjogi vetülete, nem kerülhetik meg, hogy számba vegyék az Alkotmánybíróság, sőt, bizonyos esetekben a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát, hiszen a feleket képviselő ügyvédek már rutinszerűen hivatkoznak a vonatkozó döntésekre. Ám gyakori, hogy az alapjogi vonatkozású döntések hivatkozása inkább kötelező kör, semmint dogmatikai alap a rendesbírósági ítélet szempontjából. Az alapjogi érvelés a szakjogági dogmatikától elkülönülve jelenik meg az ítéletben, a szöveg fő megállapításai nem reflektálnak az idézett alapjogi vonatkozású részletekre.
Jól kivehető az eljáró bíróság markáns véleménye az Alkotmánybíróság felől érkező, jogalkalmazási segítségről a "rendőr-képmásügy"-ként elhíresült esetben. 2015 októberében a Fővárosi Ítélőtáblának egy alkotmányjogi panaszeljárást követően újra döntést kellett hoznia egy képmásvédelmi ügyben, immár az Alkotmánybíróság által kijelölt kereteken belül. Az újonnan született döntést olvasva világosan kitűnik az eljáró bíróság tiltakozása az alapjogi érvek alkalmazásának elsődlegessége ellen, hiszen ebben az esetben a "polgári jog rendelkezéseire alapított igények teljes egészében relativizálódnának a más jogág szabályainak érvényesülése miatt".[3] Ennek feloldása a bíróság szerint csak a tényállásnak "a magánjog vonatkozó szabályainak alkalmazásával történő megítélését követően lehetséges az eredmény ütköztetése az alapjogi érvekkel"[4] [kiemelés a szerzőtől]. Vagyis, az eljáró bíróság szerint az ügy alapjogi olvasata szükségképpen csak a polgári jogi értelmezés után jöhet számításba, hiszen a polgári bíróság küldetése nem más, mint a polgári jog szabályainak kikényszerítése.
Nem meglepő, hogy egy évszázados múltú, részletesen kidolgozott dogmatikát nap mint nap alkalmazó bíró nem érzi sajátjának az egészen a közelmúltig elhanyagolt, a jogrendszerben szövegszerűen meg sem jelenő alapjogi bíráskodás feladatát. Ám szakosodott alapjogi bíróságok hiányában nincs más bírói szerv, amely előtt ezek a jogok kikényszeríthetőek lennének. Ha pedig az alapjogi érvek mindig csak másodlagosak a polgári jogi szempontok mögött - ahogyan ebből az ítéletből következne -, akkor nem beszélhetnénk alanyi jogi jellegű, az Alaptörvényből fakadó alapjogokról egészen addig, míg azokat egy másik - lehetőleg polgári jogi - norma nem illesztené be a szakjogági dogmatikába.
Bizonyos esetekben az eljáró bíró igyekszik belepréselni az alapjogi megfontolásokat a szakjogági dogmatikába, ám az így létrejövő eredmény végső soron egyik jogág szabályainak sem felel meg. Így történt abban az ügyben, amelyet Tata város önkormányzata indított személyiségi jogainak megsértése miatt egy hely lakos ellen, aki a Facebookon megosztott egy, a város ingatlangazdálkodását kritizáló bejegyzést. Az alperes következetesen úgy érvelt, hogy a felperes állami szervként nem lehet alapjogok alanya, csak kötelezettje. Ebből következően az emberi méltóságból fakadó személyiségi jogok sem illetik meg, azok védelmét nem kérheti bírói úton.
Amennyiben mégis így tesz, a bíróságnak el kell utasítania a kérelmét, hiszen az Alaptörvényben is rögzített alapjogi teszt szerint a szólásszabadságot mint alapjogot csak másik alapvető jog, kivételesen pedig alkotmányos érték védelmében lehet korlátozni. Mivel a felperes oldalán alapvető jog gyakorlása fogalmilag kizárt, így arra hivatkozással nem is korlátozható az alperes szólásszabadsága.
A másodfokon eljáró bíróság az önkormányzati alapjogok koncepcióját hívta segítségül. Egy, a jogászképzésben használt alapjogi tankönyv szövegére hivatkozva kijelentette, hogy az állam szervei főszabály szerint "nem számíthatnak alapjogi védelemre"[5], kivételt képeznek azonban az önkormányzatok, melyek "egyszerre lehetnek alanyai és kötelezettjei is alapjogoknak"[6]. Ez az állítás - bár kétségkívül van alapjogi szempontból értelmes olvasata - nem értelmezhető az elbírálandó üggyel összefüggésben. Ez a fajta bírói érvelés az alapjogok funkciójának teljes figyelmen kívül hagyásáról árulkodik. Az alapjogok rendeltetése nem más, mint hogy megvédjék a polgárt az állami hatalommal szemben; a szólásszabadság esetében pedig különösen az, hogy biztosítsa az egyén számára az államot és annak szerveit illető kritikához való jogot, anélkül, hogy jogi retorziótól kellene tartania a kritika miatt. Ebben az alapjogi jogviszonyban értelmezhetetlen az önkormányzati alapjogok elhelyezése, melyek rendeltetése az, hogy a polgárok helyi, területi közösségeinek autonómiát biztosítson a központi kormányzattal szemben. Az alapjogok funkcióját felismerő bíró egy állami szerv
- 76/77 -
oldalán nem hivatkozhat alapjogi védelemre, mely védelem a polgárral szemben illetné meg a közhatalom gyakorlóját. Ebben az ügyben az Alkotmánybíróság előtt fekszik az alkotmányjogi panasz, amely, ha a panaszos számára kedvezően bírálják el, új fejezetet nyithat a személyiségi jogi perek történetében, hiszen kizárhatja az ilyen eljárásokból a közhatalmat gyakorló szerveket mint felpereseket. Erre mutatkozik is reális lehetőség, hiszen az Alkotmánybíróság korábban több esetben is explicit módon kimondta, hogy közhatalmi szervek nem lehetnek alapjogok alanyai.[7] Kérdés, hogy a testület hogyan egyezteti össze ezt az alapjogi felfogást a személyiségi jogok polgári jogi szabályaival.
Előfordulnak azonban olyan esetek, amelyek során a rendesbíróság nem vádolható azzal, hogy az alkotmánybírósági gyakorlattal ellentétes döntést hozott volna, holott az ítélet nyilvánvalóan alapjogsértő. Ilyen az internetes kommentek kapcsán kialakuló jogviták jelentős része. Ennek a problémának az eldöntése során az Alkotmánybíróság alkotmányos szintre emelte a szakjogági dogmatikát, és valódi alapjogi mérlegelés nélkül elismerte a polgári jogi személyiségvédelem szabályainak érvényesülését egy egyébként alapjogi jogviszonyban.
Bár az alkotmánybírósági határozat részletesen ismerteti a szólás- és sajtószabadság elvi tételeit, amikor azok konkrét alkalmazására kerülne sor, elfogy az alapjogi lendület. Annak megítélése során, hogy arányos-e az internetes kommentek tartalmáért felelősségre vonni a kommentről adott esetben nem is tudó, az internetes oldalt üzemeltető szolgáltatót a polgári jogi objektív - tehát felróhatóságtól független - felelősségi alakzat alapján, az Alkotmánybíróság meglepő megállapítást tett. Alapvetésként rögzíti a határozat, hogy az oldal a moderált - vagyis az internetes oldal üzemeltetője által a megjelenés előtt szűrt - kommentekért felelős. Ezt követően pedig rövid úton arra a megállapításra jut, hogy "[h]a kommentek közzétételéért való felelősség nem függ a moderálástól, mert a közlés tényén alapszik, nem indokolt a moderált és nem moderált kommentek között különbséget tenni az alapjog-korlátozás arányosságában sem".[8] A mondat első fele, miszerint a kommentek közzétételéért való felelősség nem függ a moderálástól, a polgári jogi objektív felelősség szabályán alapszik. Ennek megfelelően a sajtó minden olyan állításért, amelyet közread, úgy felel, mintha az adott médium saját közlése lenne. Az Alkotmánybíróság tehát adottnak és megváltoztathatatlannak veszi ezt a szabályt, és ebből arra a következtetésre jut, hogy minden olyan internetes kommentért is teljes felelősséggel tartozik az oldal üzemeltetője, amelyről adott esetben tudomása sem volt. Hogy ez milyen hatással van az internetes szólásszabadságra, vagy a sajtószabadságra általában, hogy okoz-e ez a szólásszabadság-irodalomban alapjog-korlátozásnak minősülő dermesztő hatást ('chilling effect'), arra az Alkotmánybíróság határozata nem tér ki. Egy-egy ilyen döntés után nem könnyű számon kérni az alapvetően polgári jogi dogmatikát követő bíróságokon, hogy megalapozott alapjogi bíráskodást végezzenek.
Nem meglepő tehát, hogy a fenti alkotmánybírósági határozatra támaszkodva született már Magyarországon olyan jogerős bírósági döntés, amely egy közszereplő politikust felelőssé tett a Facebook-oldalán megjelenő, nem tőle származó komment miatt. A döntést hozó Szegedi ítélőtábla a következő megállapításra jutott: "[A] facebook profil létrehozója vállalja annak kockázatát, hogy jogsértő tartalmú közlemények is megjelenhetnek a facebook oldalán, és ezáltal maga is a jogsértés elkövetőjévé válik. A jogsértés elkövetését megelőzheti előzetes moderálással, ha ezt nem teszi, maga a sértő tartalmú közlés megvalósítja a személyiségi jogsértés tényét. Az utólagos moderálás a jogsértés tényét nem teszi meg nem történtté, de a felróhatóság súlyát csökkenti, így jelentősége lehet az esetleges kártérítési és sérelemdíj igények elbírálásánál."[9]
Éles ellentétben áll ez a szigorú, a nyomtatott sajtóra vonatkozó évszázados esetjog mentén kialakult polgári jogi gyakorlat - melyet tehát az Alkotmánybíróság is magáévá tett - az interneten zajló közéleti viták kiemelkedő szerepét felismerő és azok korlátozását jogsértőnek ítélő strasbourgi bíróság döntésével. A magyar vonatkozású kommentdöntésében[10] az EJEB egy soklépcsős, világos teszt lefuttatásától teszi függővé annak megítélését, hogy egy konkrét esetben egyezménykonform-e egy internetes oldal üzemeltetőjét felelőssé tenni az oldalán megjelenő kommentekért.
Az internetes szólásszabadság mostoha helyzetét mutatja az az ügy is, amelyben szintén az objektív felelősségi alakzatra alapozták az eljáró bíróságok a döntéseiket, és megállapították a Jobbik mint politikai párt személyiségi jogainak sérelmét. A jogsértést elkövető internetes lap egy rasszista incidensről tudósított, amelynek során egy kelet-magyarországi
- 77/78 -
település, Konyár általános iskolája ellen követtek el támadást futballszurkolók. Az eseményt követő napokban nem volt világos, hogy mi történt az iskolánál, így a lap több, egymásnak ellentmondó forrásra is hivatkozva igyekezett utánajárni a történteknek. Többek között bemutatta a helyi roma nemzetiségi önkormányzat elnökének álláspontját, és egy hiperlink segítségével hozzáférhetővé tette a politikus Youtube-ra feltöltött interjúját, amelyben az aznapi eseményekről beszél, meglehetősen zaklatottan. A videóban a "Jobbikot", a "jobbikosokat" teszi felelőssé az eseményekért. A mai magyar viszonyokat ismerő hallgató számára teljesen nyilvánvaló, hogy a roma politikus szélsőjobboldali eszméket valló személyekre utal, amikor a szélsőjobb uralkodó politikai formációját említi. Egyértelmű volt ez az újságíró számára is, aki meg sem említette a pártot a per tárgyát képező cikkben. Az eljáró bíróságok - a Kúriát is beleértve - azonban úgy döntöttek,[11] hogy a szövegben elhelyezett hiperlinkkel a lap híresztelt, következésképpen személyiségi jogokat sértett. Ez az ügy is az Alkotmánybíróság előtt fekszik.
Van azonban ellenpélda is, amelynek során az alapügyben eljáró rendesbíróság felvállalja a felelős jogalkalmazói szerepet, és érdemi alapjogi vizsgálatot követően nem jut alapjogsértő eredményre. Így tett a Fővárosi Törvényszék egy sajtó-helyreigazítási perben, amelyet egy közéleti szereplő azért indított egy internetes újság ellen, mert az vele kapcsolatos kijelentéseket idézett, amelyek egy országgyűlési képviselő sajtótájékoztatóján hangzottak el. A bíróság kimondta, hogy "amikor a sajtó egy sajtótájékoztatón elhangzottakról pontosan, az ott elhangzottakat összefoglalva vagy szó szerint beszámol, akkor alkotmányos kötelezettségét teljesíti", amiért akkor sem terhelheti sajtó-helyreigazítási kötelezettség, ha egyébként az idézett állítások bizonyítására utóbb nem képes.[12]
Jól látszik, hogy az eljáró bíró a sajtó alkotmányos rendeltetéséből, a sajtószabadság alapjogi igazolásából vezette le a döntését, a szakjogági dogmatikai szabályok egyidejű figyelembevételével.
A mutatvány tehát nem lehetetlen. A szakjogági dogmatika összebékítése az alapjogi érveléssel nem jelenti az egyes jogágak "elalkotmányjogiasodását" és egyben keserű végét. Csupán annyit, hogy az eljáró bíró felismeri: számos feladata közül az alapjogok védelme az egyik legfőbb. Amennyiben ennek a feladatának nem tesz eleget, az alapjogok üres alkotmányos deklarációkká silányulnak. Alapjogok nélküli állam polgárának lenni pedig kín. Ilyen államban bírónak lenni sem sokkal különb. ■
JEGYZETEK
[1] Lásd erről részletesen Somody Bernadette - Vissy Beatrix: Az egyéni bírói jogvédelem intézményi-hatásköri modellje Magyarországon, in Somody Bernadette: Alapjogi bíráskodás - Alapjogok az ítélkezésben, Budapest, L'Harmattan, 2013, 71-95.
[2] 13/2014. (IV. 18.) AB határozat.
[3] A Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.20.112./2015/4.I. számú ítélete. Jelen írás címét is ez a döntés ihlette, illetve az általa idézett 8/2014. (III. 20.) AB határozat.
[4] Uo.
[5] A Győri Ítélőtábla Pf.I.20.065/2015/I. számú ítélete.
[6] Uo.
[7] 3307/2012. (XI. 12.) AB végzés.
[8] 19/2014. (V. 30.) AB határozat.
[9] Sajtóanyag Toroczkai László ásotthalmi polgármester "Facebook-peréről", Szegedi Ítélőtábla, 2016. január 25.
[10] Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesület és Index.hu Zrt. Magyarország elleni ügye, no. 22947/13, 2016. február 2.
[11] A Kúria Pfv.IV.20.011/2015/3. számú ítélete.
[12] A Fővárosi Törvényszék 70.P.22.714/2015/4. számú ítélete.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, TASZ, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
