Jelen tanulmány célja, hogy összefoglaló képet adjon az üzemeltetési jog - üzemeltetési szerződések - jogi természetét illetően, elsősorban a víziközmű-szolgáltatásról szóló 2011. évi CCIX. törvényben szabályozott vagyonkezelési és bérleti üzemeltetési szerződések bemutatásán keresztül.
Ha az üzemeltetési jogról beszélünk, akkor a laikus számára is valamilyen hasznot hajtó dolog birtoklásáról és hasznainak szedéséről, valamint annak működőképes állapotban tartásához szükséges tevékenységekről van szó. Az üzemeltetés fogalmi gyökerei már a római jogban is megtalálhatóak, hiszen a római jog is ismerte a gyümölcs (fructus) fogalmát. A gyümölcs volt mindazon hozam, ami egy hasznot hajtó dologból időszakonként természetes úton jött létre a dolog állagának sérelme nélkül[1].
Magyarországon mind a jogalkotóknak, mind pedig a jogalkalmazóknak a rendszerváltozást követően megindult vagyonátadási és privatizációs folyamatok során kellett az üzemeltetési szerződések és elsősorban az üzemeltetési jog tartalmát meghatározniuk.
Megemlítendő, hogy a rendszerváltozás előtt, a szocialista gazdálkodás időszakában az üzemeltetési szerződések egyfajta előképeként megjelent a "gebin", más néven "szabadkasszás üzlet" fogalma, amely az államnak a gazdálkodás csaknem teljes körére kiterjedő kizárólagos jogosultsága alól adott kivételt. Egyes, a szocialista rendszerben erre lehetőséget kapó vállalkozók ugyanis haszonbér fejében, szoros elszámolási kötelezettség nélkül végezhettek gazdasági tevékenységet - lényegében üzemeltetést - az állam által időlegesen átengedett kizárólagos jogok által elsősorban a vendéglátás területén (éttermek, italboltok, "dollárboltok" stb.).
A víziközmű-szektorban jól nyomon követhető az üzemeltetési jog tartalmának fejlődése, mivel a víziközművek privatizációja során tömegével kötöttek az önkormányzatok, illetve maga az állam is a tulajdonában lévő víziközmű vagyon üzemeltetésére vonatkozó, különböző típusú szerződéseket.
1. Az 1991. június 30-án hatályba lépett Koncesszióról szóló 1990. évi XVI. törvény (a továbbiakban: Koncessziós törvény) létrehozta a koncessziót, mint üzemeltetési jogcímet, amely alapján koncessziós szerződés keretében, koncessziós társaság útján volt - illetve van - lehetőség a kizárólagosan az állam vagy az önkormányzatok hatáskörébe utalt tevékenységek időleges gyakorlására és ezáltal a kizárólagos állami, önkormányzati tulajdon üzemeltetésére. A koncessziós szerződés tárgya ugyanakkor elsősorban nem valamely dolog birtoklásának, használatának, hanem magának a tevékenység folytatásának joga, amelynek járulékos eleme a tevékenység folytatáshoz szükséges dolgok birtokának és használatának az átengedése.
A Koncessziós törvény 1. § (1) bekezdés a), illetve d) pontjában határozta meg a kizárólagosan az állam, illetve az önkormányzatok hatáskörébe utalt tevékenységek között az állami tulajdont képező regionális közműrendszerek, illetve a helyi önkormányzatok törzsvagyonát képező helyi közművek működtetésének jogát - azaz a szakmai nyelvben elterjedtebb kifejezéssel élve: üzemeltetési jogát.
Az üzemeltetési jog keretében a tevékenység, azaz a víziközmű-szolgáltatási jog és kötelezettség jelenleg is a víziközművek tulajdonjogához kötődik és a Koncessziós törvény, illetve a jelenlegi szabályozást adó nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény (a továbbiakban: Nvtv.) sem egymástól elválasztva értékeli, hanem a "működtetés" (üzemeltetés) részének tekinti, ezen belül a "hasznok szedése" lehet az a részjogosítvány, amelyként a szolgáltatási jog a jelen szabályok szerint értelmezhető. Megfordítva ez azt jelenti, hogy a jelenlegi szabályozás szerint a víziközművek birtoklása és használata nélkül a víziközmű-szolgáltatási jog sem gyakorolható.
A víziközmű-szolgáltatás társadalmi jelentőségéből adódóan azonban álláspontunk szerint az elsődleges szempont a víziközmű-szolgáltatási tevékenység ellátása, és ehhez rendelendő hozzá járulékos elemként az ehhez szükséges infrastruktúra, azaz a víziközművek, mint dolgok üzemeltetésének joga és kötelezettsége.
2. A Koncessziós törvény 2. §-a alapján, és az ágazati törvényben, azaz a vízügyről szóló 1964. évi IV. törvény 1992. július 1-jével módosított 19. §-a alapján, majd az 1996. január 1. napjától hatályba lépett, a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Vgt.) 9-10. §-ai alapján megjelentek a többségi állami, illetve önkormányzati tulajdonban álló társaságokkal kötött önálló, vegyes jellegű bérleti üzemeltetési - a Vgt. szóhasználatával: használatba adási, vagy működtetési - szerződések.
Ezen szerződési szabályok elsősorban a bérlet, illetve még inkább a haszonbérlet oldaláról közelítették meg az üzemeltetési jogot, azonban tartalmaztak vállal-
- 432/433 -
kozási, megbízási vonásokat és magukon viselték azokat a közjogi jegyeket is, amelyek az önkormányzati, illetve állami vagyon üzemeltetésére vonatkozó szabályokból eredtek. A kizárólagos állami tulajdonú víziközművek működtetésére kötött szerződésekre vonatkozó részletszabályokat a 201/1997. (XI. 19.) Korm. rendelet, az önkormányzati törzsvagyonba tartozó víziközművek működtetésére kötött szerződésekre vonatkozó részletszabályokat jó esetben az önkormányzati vagyonrendelet, de gyakrabban csak a felek szerződése határozta meg.
A víziközmű-üzemeltetés 1990-es évek közepén lezajlott részleges privatizációja során is jellemzően ilyen bérleti üzemeltetési szerződések megkötésére került sor az önkormányzatok és a többségi önkormányzati és kisebbségi (jellemzően külföldi) befektetői résztulajdonnal létrehozott gazdasági társaságok között, mely szerződési forma nagyobb szabadságot adott a feleknek a szerződés tartalmának kialakításában (pl. pályáztatás nélküli szerződéskötés, a kisebbségi befektetői tulajdon ellenére a társaságirányítási, menedzsment jogok megszerzése, menedzsment díj kikötése stb.), szemben a legalább részlegesen szabályozott koncessziós szerződésekkel szemben. A nagyobb szabadság persze nemcsak a szerződések tartalmának kialakítására, hanem a visszaélésekre, illetve a közérdek háttérbe szorítására is nagyobb lehetőséget biztosított.
Az Nvtv. és a Vksztv. hatálybalépését megelőzően, és főleg a privatizációban részt vevő befektetők álláspontja szerint az üzemeltetési jogot biztosító üzemeltetési szerződések minősítése szempontjából a haszonbérletként történő értelmezés volt irányadó, hivatkozva a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 452. § (1) bekezdésére, miszerint haszonbérleti szerződés alapján a haszonbérlő meghatározott mezőgazdasági földterület vagy más hasznot hajtó dolog időleges használatára és hasznainak szedésére jogosult, és köteles ennek fejében haszonbért fizetni.
E megközelítés alapját az adta, hogy a haszonbérleti jogviszony célja, rendeltetése elsődlegesen a haszonbérlő gazdasági társaság érdekeinek a kielégítése, amelyet a haszonbérlet tárgyára irányuló tevékenység, gazdálkodás alapján képes elérni. A haszonbérleti jogviszony emellett a haszonbérbeadó gazdasági érdekeit is szolgálja azzal, hogy jövedelmet biztosít számára, emellett hozzájárul a rendelkezése alatt álló dolog termelőképességének, hasznot hajtó képességének a fenntartásához.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
