A jogszabályok normatív tartalmának feltárása, értelmezése - mivel a tényállás adta ténybeli körülményektől nem választható el - nem csak a jogi körülmények mérlegelésén alapul. A bírósági döntéshozatalra mindig egy folyamatosan alakuló szociális környezetben kerül sor. Nyilvánvaló, hogy a döntéshozatalnak erre a környezetre reagálnia kell, azonban nem állhat annak irányítása alatt. A tényállás pontosítása a bíróság feladata.
Előfordulhat, hogy az uniós jog által biztosított egyéni jogok lehetséges ellentmondásba kerülnek a tagállamok nemzeti identitásával, amelynek tiszteletben tartását - az EUSZ 4. cikk (2) bekezdéséből kitűnően - az Unió vállalta. Ilyen esetben az Európai Bíróságnak kell e két, a priori eltérő érdek között a szükséges, de kényes egyensúlyt megteremtenie az arányosság elvének megvalósításával.[1] A jogszabály-értelmezés nem vezethet olyan eredményre, hogy az ott előírt kötelezettség címzettjei által ténylegesen ne legyen teljesíthető.
Az EGK és Törökország között 1963-ban társulási megállapodás[2] jött létre. A társulási megállapodás 2. cikkének (1) bekezdéséből következően e megállapodás célja a szerződő felek közötti kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok folyamatos és kiegyensúlyozott megerősítésének elősegítése, annak teljes mértékű figyelembevételével, hogy biztosítani kell a török gazdaság gyorsuló fejlődését, továbbá javítani kell a török lakosság foglalkoztatási szintjét és életkörülményeit. A 12. cikk értelmében "a Szerződő Felek megállapodnak abban, hogy az EK 39., EK 40. és EK 41. cikk szolgál iránymutatásul a munkavállalók Szerződő Felek közötti szabad mozgása fokozatos biztosításának megvalósításához".
A társulási megállapodást létrehozó Ankarai Megállapodás szerint "a Társulási Tanács megfelelő határozatokat fogad el, amennyiben a társulási megállapodások végrehajtása során e megállapodás célkitűzéseinek elérése a Szerződő Felek együttes fellépését teszi szükségessé, anélkül, hogy az ehhez szükséges hatásköröket e megállapodás megállapítaná".[3]
A megállapodás jegyzőkönyvének a 62. cikke szerint a Társulási Tanács a társulási megállapodás szerves részét képezi. A kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének (1) bekezdése értelmében "a Szerződő Felek tartózkodnak attól, hogy egymás között új korlátozásokat vezessenek be a letelepedési joggal és a szolgáltatásnyújtás szabadságával kapcsolatban".
A Társulási Tanács 1/80. határozatának 13. cikkében megfogalmazott "standstill" szabály[4] szerint "[a] Közösség tagállamai és Törökország nem vezethetnek be új korlátozásokat a területükön - a tartózkodást és foglalkoztatást illetően - jogilag rendezett helyzetben lévő munkavállalók és családtagjaik munkavállalási feltételeire vonatkozóan". A határozat 14. cikk (1) bekezdése értelmében "[e] rész rendelkezéseit a közrend, a közbiztonság és a közegészségügy által indokolt korlátozásokra is figyelemmel kell alkalmazni". A cikk (2) bekezdése rögzíti továbbá, hogy "[e] rész rendelkezései nem érintik a nemzeti jogszabályokból vagy a Törökország és a Közösség tagállamai között létrejött kétoldalú egyezményekből származó jogokat és kötelezettségeket, amennyiben azok az állampolgáraik számára kedvezőbb szabályokat állapítanak meg".
A célkitűzések e konvergenciája alapján állapította meg az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB), hogy mivel az 1/80. határozat 13. cikkében szereplő "standstill" klauzula a kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének (1) bekezdésében előírttal azonos jellegű, valamint hogy e két
- 41/42 -
klauzula egyazon célkitűzés elérésére irányul, a 41. cikk (1) bekezdésére vonatkozó értelmezést a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó 13. cikk alapját képező, a fennálló helyzet fenntartására irányuló kötelezettségre is alkalmazni kell.[5]
A dán menekültügyi, bevándorlási és integrációügyi minisztérium, a Ministeriet for Flygtninge, Indvandrere og Integration 2005. december 1-jei körlevele pontosította a külföldiekről szóló törvény 9. § (7) bekezdésére vonatkozóan követendő gyakorlatot. Egy 2011-es jogszabály-módosítás alkalmával tovább szigorították a Dániához való erős kötődésre vonatkozó feltételt, mielőtt a jogalkotó úgy határozott, hogy visszatér a külföldiekről szóló törvény 9. § (7) bekezdésének 2003-as szövegéhez.[6]
Az alábbi, A. kontra Udlændinge-og Integrationsministeriet ügy lényegi kérdését az képezte, hogy a dán hatóság a külföldiekről szóló nemzeti törvény, az Udlændingeloven rendelkezései alapján jogszerűen követelheti-e fogadó tagállamként a munkaerőpiacába rendesen beilleszkedett török munkavállaló házastársától a vele történő családegyesítés céljából igényelt tartózkodási engedély megadása érdekében - a számára biztosított jogok sérelme nélkül - annak bizonyítását, hogy a A. és párja, B. erősebben kötődik a fogadó tagállamhoz, mint a származási államához.
Az ügyben az előzetes döntéshozatali kérelmet az EUB-hoz a dániai keleti fellebbviteli bíróság, az Østre Landsret terjesztette elő annak okán, hogy a külföldiekért és az integrációért felelős minisztérium a dániai tartózkodási engedély családegyesítés címén történő megszerzése érdekében az A. által benyújtott kérelmet elutasította.
Az ügyben hozott ítélet előzményei között említendő, hogy az EUB már a Toprak és Oguz egyesített ügyekben hozott ítéletében[7] megállapította, hogy az 1/80. határozat 13. cikke nemcsak a török munkavállalók munkavállalási feltételeinek szabályozására, hanem a külföldi házastársak családegyesítéshez való jogára vonatkozó szabályozásra is alkalmazandó. Az e cikk értelmében vett, 1980. december 1-jét követően hatályba lépett rendelkezéshez képest bevezetett "új korlátozást" képező rendelkezés szigorítás, még akkor is, ha e rendelkezésből eredő feltételekhez képest ez a szigorítás az engedély megszerzésére vonatkozó feltételeket nem nehezítette. Az EUB a Dogan-ügyben hozott ítéletében[8] kimondta, hogy a kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének (1) bekezdésében szereplő "standstill" klauzulát akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha valamely tagállam a török házastárssal való családegyesítés lehetőségét illetően új korlátozásokat vezet be.
Az eljárás felperese, A. Törökországban született török állampolgár, aki 1983. május 24-én a szintén török állampolgárságú B.-vel házasságot kötött. A házaspárnak Törökországban - mielőtt 1998. június 24-én felbontották a házasságukat - négy gyermeke született.
1999. január 7-én B. összeházasodott egy Dániában lakóhellyel rendelkező német állampolgárral. B. - uniós polgár házastársaként - 1999. július 6-tól tartózkodási engedéllyel rendelkezett Dániában. 2006. április 27-én huzamos tartózkodási engedélyt kapott a szabad mozgásról és tartózkodáshoz való jogról szóló 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet[10] átültető dán rendelkezések alapján. Az A. és B. házasságából született négy gyermek - a B.-vel való családegyesítés jogcímén - szintén rendelkezett dániai tartózkodási engedéllyel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
