A nemzetközi bűnügyi együttműködés hazánk jogában nagyon sokáig elhanyagolt területnek számított, mely helyzetet a vonatkozó szabályozás tartalma, valamint a releváns normák mennyisége egyaránt tükrözött.
A jogtudományban 1987-ig kellett várni, amikor a jelzett évben megjelent monográfiájában Hlavathy Attila kifejezetten rámutatott arra,[1] hogy a nemzeti büntetőjog szerepvállalása korántsem korlátozódik a nemzetközi jog elemeinek inkorporációjára. Az idézett szerző továbbá először hangsúlyozta azt is, hogy csak akkor lehet reálisan tekinteni a vizsgálat tárgyát képező jogterületre, amennyiben megszabadulunk a nemzetközi jog szerepvállalásának tényéből átsugárzó azon fogalmi kényszerképzettől, miszerint a nemzetközi büntetőjog tárgykörébe tartozó kérdések akkor illethetők "nemzetközi" jelzővel, ha szabályozásuk nemzetközi szerződések vagy gyakorlat és hasonló két- vagy többoldalú konszenzust feltételező eszközök révén történik. Azon igény alapján, miszerint a belső, állami jogrendszer alapintézményeit fő szabályként az "eredeti" belső jog határozza meg, az ilyen genezisű normáknak legalább akkora jelentősége van a nemzetközi bűnügyi együttműködés szabályozásában, mint a származékos nemzetközi jogiaknak. Így létezik magyar nemzetközi büntetőjog, bűnügyi együttműködés is.
Hozzá kell fűzni azonban, hogy az eredeti belső jogi szabályozás ugyan természetét tekintve, illetve jogtechnikai szempontból nem tekinthető egy adott nemzetközi normaanyag belső jogba történő egyszerű beépítésének, azonban szükségképpen mégis tekintettel kell legyen a nemzetközi jogalkotás és joggyakorlat intézményesült szabályaira, kibontakozóban lévő irányvonalaira, s nem utolsósorban arra a nemzetközi jogi-politikai kontextusra, amelyben megszületett. E meghatározottság ugyanakkor többletfeladatot is ró a hazai jogalkotóra: nem csupán az adott nemzetközi jogi források terminológiájának megfelelő normákat köteles alkotni, hanem a fogalmi harmonizáció mellett az eredeti jogalkotói szándék nemzetközi jogi konformitására is figyelemmel kell lennie. Amikor pedig ezt nem pusztán az alkalmazandó joganyag "működőképességének" érdekében, hanem nemzetközi kötelezettség - például az Amszterdami Szerződés 31. cikke - alapján teszi, ezzel tartalmilag megszűnik "eredeti" lenni, s legfeljebb csak alkotmányjogilag érvelhetünk ilyen természete mellett. Lévén napjainkban ez a tendencia meghatározó jelentőségű, a hangsúlyt a nemzeti jogi normák származékos, illetve eredeti voltának kérdéséről a belső joganyag nemzetközi jogi összebékíthetőségének problémájára ildomos helyezni. Fontosnak tartom ugyanakkor leszögezni: a nemzetközi jogi konformitás kérdése nem szabad egyoldalú dilemma legyen: a nemzeti jognak nem csak megfelelnie kell a nemzetközi jognak, hanem bizonyos esetekben a nemzetközi jogot is meg kell feleltetni a nemzeti elvárásoknak.
A nemzetközi büntetőjog első (hagyományos) kialakulási formája az egyenlő, szuverén államok létével kapcsolatos azon állásponton alapulva jött létre, illetve létezik, hogy nincs olyan felsőbb, tőlük független hatalom, vagy norma, amely korlátozhatná autonómiájukat. Mára azonban már vitathatatlan tény, hogy a büntetőjog "entitás-fokozó történeti fejlődése további szükségszerű szakaszába lépett",[2] s olyan nemzetek feletti elemeket is beépített a nemzetközi büntetőjog terrénumába, amelyek már a ius puniendi gyakorlását is átvehetik a szuverén államoktól bizonyos kiemelkedő jelentőségű jogtárgyakat sértő, illetve veszélyeztető bűncselekmények tekintetében. Ehhez képest e tanulmány figyelmet fordít a nemzetközi büntetőbíráskodás intézményének kooperációs összefüggéseire is.
Nem egészen 10 évvel ezelőtt a nemzetközi bűnügyi együttműködés joganyaga hazánk jogában meglehetősen kezdetleges állapotban volt. A kihirdetett nemzetközi egyezményeken túlmenően kizárólag a Btk. és a Be. tartalmazott megfelelő rendelkezéseket, s nem létezett a nemzetközi bűnügyi jogsegély büntetőjogon belül önállósult jogterületként felfogott koherens rendszere. Nem kerültek tisztázásra a fogalmi alapok sem: a nemzetközi bűnügyi együttműködés jórészt egyet jelentett a nemzetközi bűnügyi jogsegéllyel.
1996 azonban kétségtelenül fordulópontot jelentett. A jelzett évben a XXXVIII. törvény (továbbiakban: NBJT) elfogadásával ugyanis a nemzetközi bűnügyi jogsegély tárgyában a magyar büntetőjog történetében először került külön-törvény megalkotásra. A bűnügyi jogsegély terminust a jogalkotásban egyébként sokáig kizárólag az "egyéb jogsegély" szinonimájaként használták. Mi több, a jogsegély-törvény megszületését követően még öt év elteltével is hasonló alapállást látszott elfoglalni a nemzetközi vonatkozású ügyek intézéséről szóló 8001/2001. (IK 4.) IM tájékoztató szövege is, lévén a jogsegély fogalmát egyértelműen csupán az eljárási jogsegély néven említett intézményre vonatkoztatta: "…A jogsegély egyes eljárási cselekmények elvégzésére vagy iratok kézbesítésére vonatkozhat… A nemzetközi jogsegély és megkeresés általános szabályait a…nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény V. fejezete határozza meg a magyar jogban." Nem volt következetes azonban a tájékoztató ezen fogalmi megközelítése, mivel egy későbbi (165.) pontjában a kiadatást is bevonta a (bűnügyi) jogsegély fogalmi körébe, másrészt pedig láthatóan nem állt összhangban az önmaga által hivatkozott NBJT fogalmi rendszerével sem. Erre némileg megkésve reagált a nemzetközi vonatkozású büntető ügyek intézésének tárgyában megalkotott 8001/2004. (IK 4.) IM tájékoztató, melynek 15. pontja e problémát kiküszöbölve a jogsegély fogalmi körét az 1996. évi XXXVIII. törvény 4. § (1) bekezdésében rögzített kooperációs formák teljességére kiterjesztette.
A hazai jogunkban mára már egyértelművé vált továbbá, hogy intézményi szempontból a nemzetközi bűnügyi jogsegély fő szabályként a központi adminisztratív szervek, illetve az igazságügyi hatóságok (a bíróságok és az ügyészségek) közötti horizontális kooperáció keretében valósul meg ("igazságügyi együttműködés", "judicial assistance"), míg a rendőri együttműködés nyomozó hatóságok, illetve nyomozási jogkörrel is feljogosított közigazgatási szervek között bonyolódik. Az együttműködni jogosult nemzeti hatóságok mibenlétét, illetve hatáskörük tartalmát ugyanakkor minden állam saját nemzeti jogában határozza meg. Ennek megfelelően rendelkezik a bűnüldöző szervek nemzetközi együttműködéséről szóló 2002. évi LIV. törvény (továbbiakban: BSZNE) 2. § 1. pontja is, amikor a magyar bűnüldöző szervként a Rendőrséget, a Határőrséget, a Vám- és Pénzügyőrség bűnmegelőzési és bűnüldözési feladatot ellátó szerveit, a Rendvédelmi Szervek Védelmi Szolgálatát, valamint törvény alapján bűnmegelőzési és bűnüldözési feladatok végzésére feljogosított, nemzetközi együttműködésre is felhatalmazott más szervet definiálja.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
