"A felekezeti jogegyenlőség senki ellen nem irányul, nem jelent mesterséges egyenlősítést, csak a játékszabályok azonosságát Védelmezése, illetve az érte folytatott küzdelem nem holmi elvont dogmatikai okoskodás, mert a vallás, a felekezetek mögött emberek állnak. Aki vallások, felekezetek között rangsorol, az valójában emberek között rangsorol, egyeseket értékesebbnek, másokat értéktelenebbnek tartva vallási meggyőződésük miatt. Ezért a vallási jogegyenlőségért tett erőfeszítések az emberi méltóság és az egyéni szabadság iránti küzdelem részét képezik. Nem lehet egyidejűleg polgárosodásról és emberek, társadalmi csoportok vallási megkülönböztetéséről beszélni. Különösen anakronisztikus lenne ez az ezredforduló küszöbén."
A vallási jogegyenlőségért folytatott küzdelem Magyarországon hosszú történelmi múltra tekint vissza, és a jelek szerint még nem fejeződött be. Erdélyben már az 1568-as tordai országgyűlés megfogalmazta a felekezetek békés egymás mellett létezésének elvét: "...ki-ki tartsa meg azt a hitet, amelyet akar, az új és a régi szertartásokkal, megengedjük, hogy hitük ügyében azt tegyék, ami nekik tetszik, de bárkinek a sérelme nélkül." A reformkorban a polgári átalakulás programjának szerves része volt a törvény előtti egyenlőség követelése - ez pedig kiterjedt a vallás területére is. Az 1848-as híres tizenkét pont közül a negyedik így fogalmazott: "törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben." Ennek jegyében született meg a protestáns és az unitárius felekezeteket emancipáló 1848:XX. törvénycikk. Ez annak ellenére jelentős lépés volt, hogy egyelőre még több vallás, köztük a zsidó is kívül rekedt a bevett vallások körén, a végrehajtást pedig a szabadságharc leverését követő restauráció elodázta. Ahogy ugyanis Kossuth fogalmazott, az egyenlőség és viszonosság elvének deklarálásával olyan elvet írtak fel a magyar közjog táblájára az "uralkodó vallás szörnyetege" helyébe, "melyről ha egyszer kimondatott, csak előrelépés lehet, hátraesés nem."[1]
A vallási jogegyenlőség kiterjesztése iránti törekvés ezt követően több törvényben is testet öltött. Az 1895:XLII. törvénycikk egyenjogúsította az izraelita vallást, az 1947:XXXIII. törvénycikk pedig megszüntette a bevett és az elismert felekezetek között az utóbbiak hátrányára fennálló különbségtételt. Az államszocialista rendszer azonban a teljes szabadságot felszámolta, így végül a jelenleg is hatályos, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény mondta ki az összes bejegyzett felekezetre nézve, hogy "az egyházakat azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik".
Hosszú és rögös, sok visszalépéssel terhelt volt az idáig vezető út, és még egyáltalán nem mondható el az, hogy a felekezeti jogegyenlőség elve magától értetődővé vált volna. A közéleti szokások és a mindennapi gyakorlat még számos esetben a régi előítéletes mentalitást tükrözi, a rendi megkülönböztetés iránti nosztalgiáról árulkodik. Ráadásul jelenlegi vallásügyi törvényünk megszületése óta több olyan törvényalkotási lépés is történt, ami a visszalépés irányába hat. Mind az Antall-kormány 1948 előtti államegyházi viszonyokra alapozott egyházi ingatlanrendezési törvénye, mind pedig a vatikáni megállapodásra épülő egyház-finanszírozási törvénycsomag újraéleszti a bevett és az elismert felekezetek - mai szóhasználattal a 'történelmi' és a 'kisegyházak' - közötti közjogi különbségtételt. Ezt tovább mélyíti az a paktumpolitika, ami az egyház-finanszírozási különmegállapodásokkal épül ki, és ténylegesen létrehozza az állammal szerződéses viszonyban álló, valamint az állammal szerződéses viszonyban nem álló egyházak kategóriáit.[2]
Az Orbán-kormány ráadásul nem kíván itt megállni, hanem tervbe vette az 1990:IV. törvény módosítását is. A miniszterelnök úr egyik őszi nyilatkozata szerint "a mostani polgári kormány nem tartja kielégítőnek, pontosnak és méltányosnak az egyházakra vonatkozó szövegezését jó néhány törvénynek, mert sajátos módon a magyar jogrendszer nem tesz különbséget a történelmi egyházak és más vallási közösségek között, szemben az európai tradíció számunkra mérvadó példáival. Szeretnénk a magyar jogrendszernek ezt a hiányosságát pótolni."[3]
Az 1989-90-es rendszerváltás óta Orbán Viktor az első kormányfő, aki teljesen nyíltan megkérdőjelezte a vallási jogegyenlőséget, pedig - ha már polgári jelzővel tüntette ki saját kormányát - illő lenne egy pillantást vetnie Kossuth, Deák, vagy Eötvös József idevágó megnyilatkozásaira. Bizonyára rádöbbenne, hogy egyszerűen más nyelvet beszélnek.
Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszterként például egy interpellációra válaszolva így fogalmazott az Országgyűlés 1868. június 24-i ülésén: "A vallásoknak valóságos egyenlőségét, a valóságos viszonyosságot, általában azon viszonyt, amelyben a vallásnak alkotmányos államban állnia kell, csak úgy lehet létesíteni, ha egy, minden felekezetre egyaránt szóló általános törvény hozatik. Oly törvény, melyben a különböző vallásfelekezeteknek egymás közti viszonya és viszonyai az államhoz az egyenlőség elve szerint tökéletesen egyformán határoztatnak el. Azonban ily törvény hozatalánál első feltétel, hogy a viszony, melyet a különböző vallások az állam irányában elfoglalnak, tökéletesen ugyanaz legyen ... A kormány meg van győ-
- 99/100 -
ződve, hogy oly országban, melynek polgárai különböző vallásokhoz tartoznak, az egyetértés csak a különböző felekezetek függetlensége és viszonyossága mellett tartathatik fenn, végre, mert valamint újabb időben minden egyház átlátta, hogy a vallási érzelemnek és a vallásosságnak fenntartása semmi által nem biztosíttatik úgy, mint szabad egyház által szabad államban."[4]
Az Orbán-kormány által kilátásba helyezett törvénymódosítások között legtöbbször az egyházalapítás feltételeinek szigorításáról esik szó. Mivel a kabinet még nem készítette el az erre vonatkozó törvénytervezetet, az e körben elhangzott nyilatkozatokban nehezen választható szét a választóknak szóló retorika és a valóságos szándék. Ez megfontoltságra készteti az elemzőt. A vallásügyi viták ugyanis különféle érzékenységek, tradicionális elfogultságok miatt jóval túlfűtöttebbek az átlagosnál, ezért különösen fontos megőrizni a tárgyszerűséget. Megalapozatlan állítások, kölcsönös ijesztgetéssé dagadó feltételezések ugyanis idejekorán olyan pozícióba szoríthatják bele a vita résztvevőit, ami eleve lehetetlenné teszi bármiféle konszenzus kialakítását. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a kormányzati elképzelés még nem kiforrott, megpróbálok reménykedni abban, hogy van még lehetőség a párbeszédre.
Ma elégséges száz, azonos hitfelfogást valló polgár összefogása, valamint egy szervezeti működést tanúsító alapszabály megalkotása ahhoz, hogy egy közösséget a bíróság egyházként bejegyezzen. Mivel a hitélet fölött az állam és az egyházak elválasztásának alkotmányos elvéből eredően a közhatalom tartalmi kontrollt nem gyakorolhat, a hitelveket nem kell bíróság elé tárni. Elég arról nyilatkozni, hogy az egyházi státuszért folyamodó közösség vallásgyakorlata nem ütközik a törvényekbe. Ezek valóban könnyen teljesíthető és Európában tényleg egyedülállóan minimális feltételek. Ez azonban inkább dicséretére, mintsem elmarasztalására szolgál a hazai normáknak. Benne van ugyanis ebben a jogegyenlőség iránt folytatott több évszázados küzdelem eredménye, amire Magyarország mint saját hagyományára méltán lehetne büszke. Benne van az a magyar sajátosság, hogy hazánk vallási térképe hagyományosan jóval sokszínűbb számos európai országénál. Végül benne van egy következetes jogi logika, ugyanis a történelmi egyházak privilégiumainak védelmezésén, illetve az egyházi tevékenység adókedvezményeinek féltésén kívül aligha magyarázható észérvekkel, hogy az embereket megillető társulási, közösségalkotási szabadságot miért kellene a vallás területén sokkalta szigorúbban korlátozni, mint a világi szférában.
Az egyházalapítási feltételek szigorítására eddig két konkrét kezdeményezés történt az Országgyűlésben. 1993 tavaszán Lukács Tamás (KDNP), Salamon László (MDF), Kováts László (FKGP) és Czoma László (független); 1998 elején pedig Semjén Zsolt (MDF), Medgyasszay László (MDF) és Lezsák Sándor (MDF) nyújtottak be erre vonatkozó indítványt. Az utóbbi előterjesztés lényegében megegyezik a korábbi javaslat tartalmával. Noha a parlament egyiket sem vette napirendjére, a személyi átfedések - Semjén úr ma a kormány vallási ügyekért felelős államtitkára -, és a koalíció összetétele miatt az Orbán-kormány megnyilatkozásaiban ezeknek az indítványoknak az elképzelései és érvanyaga köszön vissza.
Törvényt akkor kell módosítani, ha az abban szabályozott életviszonyok annyira megváltoztak, hogy azokra a törvény már nem ad helytálló választ, vagy előre nem látható jogalkalmazási problémák merültek fel.
Rendszeresen ismétlődő érv, hogy elszaporodtak a vallásszabadsággal való visszaélések. Eszerint az egyházi tevékenység védernyője alatt egyes 'destruktív szektaként' emlegetett közösségek tevékenysége nyomán olyan nemkívánatos jelenségek burjánoztak el, mint a családok szétszakítása, a hívők emberi méltóságának lelki terror útján történő megsértése, pénzügyi visszaélések. Nem állítom, hogy a vallás területe mentes a visszásságoktól, azonban mind a mai napig nem tárta fel hitelt érdemlően senki, hogy milyen széles körben léteznek ezek a jelenségek, illetve mi ezeknek a természete, átcsúsznak-e egyáltalán a törvényesség határán. Ráadásul elfogultságra vall azt feltételezni, hogy visszásságok kizárólag újonnan szerveződő vallási közösségekben fordulhatnak elő. Erre a fiúk után érdeklődő katolikus Groer püspök, vagy az Észak-Írországban egymást terrorizáló katolikusok és protestánsok esete is figyelmeztet. Igaz, ezek külföldi példák, de a sokat hivatkozott szektás öngyilkosságok sem Magyarországon történtek. Egy viszont biztos: a törvények mindenkire vonatkoznak, függetlenül attól, hogy ki miben hisz. Törvényellenes magatartásra az egyházi forma ma sem ad felmentést. A szigorítók állításainak hitelességét eleve megkérdőjelezi az, hogy tudomásom szerint mind a mai napig egyetlen büntetőeljárást sem folytattak le kifejezetten vallási színezetű ügyben. Annak idején, az 1992-93-as szektakampány élharcosai ugyan tettek néhány feljelentést, de az ügyészség azokat - mivel jogsértést nem tapasztalt - visszalökte.[5] Az ügyészségnek egyébként ma is joga van bíróság előtt kezdeményezni a törvénysértően működő felekezet feloszlatását. Joggyakorlat hiányában egyelőre nem mondható ki, hogy a jelenle-
- 100/101 -
gi szabályozás ne lenne alkalmas a törvénysértők felelősségre vonására. Azért, mert a hatóságok nem élnek a rendelkezésükre álló jogi eszközökkel, nem a törvény hibáztatható.
Nincsen ellenőrizhető adatokkal alátámasztva az az állítás sem, hogy a visszásságok olyan mérvűek lennének, amelyek indokolják egy alapjog általános korlátozását. Így indokolatlan a szigorításpárti politika alátámasztására szolgáló ifjúság- és családvédelmi hangulatkeltés. Az ifjúságot és a családokat sokkal inkább a kábítószer, az alkohol, az erőszakkultusz, a pornográfia fenyegeti, mint néhány vallási csoport. Hazánkban nem létezik 'szektaveszély,' nem követel életeket a vallási fanatizmus. Ha valami a társadalmi békét időnként feldúlja, az inkább a pártfanatizmus, mégsem jut eszébe senkinek a pártok alapításának, vagy működésének szabályait korlátozni.
Újabban egy integrációs érvelés is előkerült a szigorításpártiak tarsolyából. Szerintük a módosítás azért is szükséges, mert a jelenlegi szabályozás nem felel meg az európai felfogásnak, hiszen az úgymond történelmi előzmény nélküli, amerikai modellre hasonlít.[6] Arra hivatkoznak, európai uniós jogharmonizációs követelmény, hogy más formában szabályozza Magyarország az egyházi státusz elnyerésének feltételeit. Függetlenül attól, hogy az Európai Parlament többször foglalkozott már a 'szekták' kérdésével, ilyen követelmény valójában nem létezik, az uniós jog nem tartalmaz kötelező vallásügyi előírásokat, így a vallási kérdés nem is képezi részét a csatlakozási tárgyalásoknak. Itt tehát nincs semmiféle integrációs kényszer. Az viszont tény, hogy a magyar szabályozás kilóg Európából, mivel olyan garanciák talaján áll, amelyek csak elvétve lelhetők fel az európai államok alkotmányaiban. Ezek: az állam és az egyházak elválasztása, az állam világnézeti semlegessége és a felekezeti egyenjogúság. Jellemző, hogy maga az Európai emberi jogi egyezmény sem tartalmazza ezeket a biztosítékokat, az Európai Emberi Jogi Bíróság pedig összeegyeztethetőnek tartja a vallásszabadságot az államegyházi viszonyokkal. Míg Németországban az egyházi adót az állami adóhivatal közadók módjára hajtja be, addig nálunk nem alkalmazható állami kényszer az egyház belső rendelkezéseinek végrehajtására. Míg az anglikán egyház feje maga a mindenkori brit uralkodó, addig nálunk nem hozható létre állami szerv az egyházak felügyeletére. Míg számos európai országban kötelező vallásoktatás zajlik a közoktatási intézményekben, nálunk ezeknek világnézetileg pártatlannak kell lenniük. Az a sajátos helyzet forog fenn, hogy vallásügyi területen Magyarország az európai standard fölött áll.[7] Ez viszont egyáltalán nem történelmi előzmények nélküli, hanem a bevezetőben felvázolt hagyománynak a terméke. Véleményem szerint ezt nem lerombolni, hanem ápolni kell.
Tény, hogy ezt a hagyományt az amerikai példa erőteljesen befolyásolta. Kossuthék ugyanis a vallási ügyekben nem a francia forradalom példájára tekintettek, ami az állam és az egyház viszonyának rendezését egyház- és vallásellenes éllel célozta meg, hanem az észak-amerikaira, ahol a rendezést éppen a vallásszabadság garantálása ihlette. Az amerikai modell nem történelmi előzmények nélküli, ahogy azt kritikusai hangoztatják, hanem előzményei éppen abban a vallásüldözésben rejlenek, ami elől Európából sokan Amerikába menekültek. Deák szavaival élve, "ők érezték és tudták, mennyire káros következésű, ha a status [az állam - M. I. L.] sokat avatkozik vallási ügyekbe." Erre Deák egy 1873-as képviselőházi felszólalásában tért ki, amiben részletesen összehasonlította az európai és észak-amerikai vallásügyi rendszert, majd levonta az alábbi következtetést: "... a két rendszer közt jobbnak, ésszerűbbnek és célszerűbbnek tekintem az amerikait. (Általános helyeslés.) Amely rendszernek alapja az, hogy az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és annyiban, amennyiben a status fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, a célt mindig szem előtt tartom, és minden lépést amely afelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, amely attól eltávolít. (Élénk helyeslés.)"[8]
Kossuth így ír ugyanerről 1848-ra történő visszaemlékezésében: "Hogy a törvény akármely vallásnak 'uralkodó vallási' állást adjon, s hogy ezen uralkodó vallás egyháza javadalmakkal, szabadalmakkal, hatalommal felruházott valóságos állami intézmény erejével bírjon, annyira sérti az emberi szabadság legérzékenyebb oldalát, a lelkiismeret szabadságát, annyira ellenkezik a polgári társadalom és az állami szuverenitás alapfogalmaival, és hazánkban annyi szenvedésnek, annyi szerencsétlenségnek, annyi viszálynak, annyi szívháborító botránynak volt forrása, hogy eltökélettük magunkat e borzasztó eszmét a magyar közjogból kitörölni, s helyébe az észak-amerikai jognyilatkozat azon bölcs, igazságos és jótékony axiómáját iktatni törvénybe, hogy semmi vallásos felekezet nem bírhat fölénnyel a törvény előtt mások felett."[9]
Ami az eddig napvilágot látott konkrét törvénymódosító elképzeléseket illeti, a szigorítás pártolói az egyházi státusz elnyerését százéves honossághoz, vagy tízezres alapítói létszámhoz kötnék. Ezenfelül meg kíván-
- 101/102 -
ják nyitni a hitélet tartalmi ellenőrzésének a lehetőségét is. Annak ellenére, hogy a jelenlegi szigorítási politika ideologikus és a történelmi egyházak kegyeit kereső karaktere nyilvánvaló, véleményem szerint nem zárható ki egyszer és mindenkorra valamiféle módosítás lehetősége, nem bélyegezhető automatikusan antiliberálisnak és eleve elvetendőnek mindenféle módosítási felvetés. Lehet egy törvényt módosítani úgy, hogy lényegesen növekszik a mögötte álló társadalmi konszenzus, de lényeges tartalma mégsem változik.
Vannak-e olyan pontjai a törvénynek, melyek továbbfejlesztése, korrekciója indokolt lehet?
A lelkiismereti és vallásszabadságot garantáló 1990:IV. törvény egyike a legsikeresebb normáinknak. Sarkalatos elvei: az egyházalapítási szabadság, a felekezeti jogegyenlőség és az elválasztási koncepció a szabadság régóta áhított állapotát alapozták meg. Ezeknek köszönhetően politikai okokból hosszú idő óta illegalitásban tartott vallási közösségek kerülhettek a törvényesség sáncai mögé, évszázados diszkriminációval, megaláztatással sújtott felekezetek tagjai gondolhatták végre egyenrangú polgároknak magukat. Törvényi garanciája lett már annak, hogy közhatalmi eszközökkel többé ne lehessen a társadalomra ideológiai befolyást nehezíteni. A magyar társadalmat jellemző ideológiai és vallási sokféleség, valamint a polgárok világnézeti szabadságának, magánéletének tisztelete azt követeli, hogy az említett alapelvek változatlanul fennmaradjanak. Bármiféle esetleges korrekciónak ezek tiszteletben tartásával, tartalmuk sértetlenségével és olyan politikai feltételek biztosításával kell történnie, hogy a korrekciók ürügyén nem indul vallási kisebbségek ellen rosszízű szektakampány, nem gázolnak a kisebbséghez tartozó emberek méltóságába. Erre azonban egyelőre nem látok esélyt.
Nem elképzelhetetlen, hogy a valamikori jövőben a felekezetalapítás területén történjen bizonyos, az esetleges anomáliák kiküszöbölését célzó korrekció. A vallási tevékenységet ugyanis más területekhez képest annyiféle - és egyre bővülő - pénzügyi, illetve közjogi kedvezmény illeti meg, ami indokolttá teheti azt, hogy a kedvezményt nyújtó állam megkövetelje a kellő "komolyság", a működés valódiságánál, célraorientáltságának tanúsítását a kedvezményezett pozícióba kerülő vallási közösségtől. Szerintem nem feltétlenül elítélendő az egyházalapításhoz szükséges létszám esetleges felemelése, ha az valóban csak korrekciót szolgál, nem pedig az egyházalapítás lehetőségét fagyasztja be ténylegesen, továbbá ha csak a jövőre szól, nem pedig már megszerzett jogokat von el. A többtucat magyarországi 'kisegyház' taglétszámát vizsgálva - közülük mindössze a Baptista Egyház, a Hit Gyülekezete, valamint a Jehova Tanúi létszáma haladja meg lényegesen a tízezer főt - megállapítható, hogy egy tízezres alapítói létszámhatár tulajdonképpen a felekezetalapítási szabadság felszámolását jelentené. A létszámküszöb megemelése csak akkor nem korlátozná számottevően a felekezetalapítási jogot, ha rövidebb távon is reálisan elérhető lenne minden olyan újonnan szerveződő vallási közösség számára, ahol tényleges és folyamatos hitélet zajlik. Ilyen küszöb a hazai viszonyok ismeretében nemigen haladhatná meg az ötszáz, vagy maximum az ezer főt. Ennél magasabb létszámküszöb már nemcsak indokolatlan korlátozást, hanem jelentős adatvédelmi problémát is felvetne, hiszen gyakorlatilag az érintett vallási közösségek teljes tagságának állami regisztrációját írná elő. Így vélhetően már csak emiatt sem állná ki az alkotmányosság próbáját.
A száz-, vagy akárhányéves régiség elvének bevezetése még akkor sem indokolható, ha vagylagos feltételként szerepel a létszámküszöb mellett. Az egyházat mint szervezetet ugyanis nem lehet elvonatkoztatni az egyháztagoktól, az emberektől. A vallásszabadsághoz való jog elsősorban egyéni jog. Gyakorlását nem korlátozhatja az, hogy a polgárok milyen régi szervezet keretei között teszik ezt. Személyek közötti megkülönböztetésre vezetne, ha az állam aszerint jutalmazná vagy büntetné polgárait, hogy egyházuk mikor szerveződött. A 'történelmi' és a 'nem történelmi' pártok is teljes egyenjogúságot élveznek. Eszébe sem jut valakinek a Fideszt, vagy az MDF-et a gyerekkorúsága miatt pocskondiázni, vagy korlátozni politikai jogaiban. Megjegyzem, számos egyház, amelyet néhány politikus előszeretettel szektáz, jóval régebben létezik, mint nevezettek pártjai. Másrészt az, hogy egy közösség új szervezeti keretek között folytatja vallásgyakorlatát, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy az adott vallás maga is újkeletű lenne, vagy ne lenne már honos hazánkban.
Az a kérdés, hogy kiterjedhet-e a jelenleg kizárólag formai kellékek vizsgálatára szorítkozó nyilvántartásba vételi eljárás valamilyen mértékben tartalmi kritériumok vizsgálatára is, szintén nem utasítható el egy kézlegyintéssel. Ugyan nem Magyarországon, de valóban történtek olyan sajnálatos esetek, amikor a vallásos hittel súlyosan visszaélve bizonyos közösségekben a tagok testi épségének megsértésére került sor. Nem feltétlenül lenne kifogásolható, ha a formális alapszabályon kívül követelmény lenne, hogy az egyházkénti elismertetését kérvényező közösségnek az erre vonatkozó hittételei bemutatásával dokumentálnia kelljen bizonyos, a törvényben konkrétan megnevesített alkotmányos alapértékekhez - így az emberi élethez és méltósághoz - való viszonyulását.
A régi, 1895-ös törvény alapján a hitelvek összességét be kellett mutatni az elismertetéshez. Ennek újbóli előírása azonban teljes tartalmi kontrollt jelentene, ezért - az állam-egyház elválasztásból eredően - ma al-
- 102/103 -
kotmányellenes lenne, és nem is kívánatos. Azon viszont lehet gondolkodni, hogy a tartalmi felülvizsgálat tilalmával bár, de valamiféle hitelvi deklaráció lefektetését újra előírják - mindössze annak igazolására, hogy valóban vallási közösség kéri a nyilvántartásba vételét, nem pedig pusztán nagyobb autonómiát és pénzügyi kedvezményeket megcélzó álközösség kívánja tevékenységét vallási lepellel álcázni. Köztudott, hogy a boszorkányok szövetsége a hitéleti tevékenység kedvező adójogi megítélése miatt választotta az egyházi formát. Így ugyanis adómentesen lehet jósolni.
A szigorítók szerint az általános erkölcsi elveknek való megfelelés követelményét is törvénybe kellene iktatni. Túl azon, hogy egy ilyen általános kitétel nagy jogbizonytalanságot idézne elő, hatalmas öngólt is jelentene az egyházaknak, hiszen a nagy világvallások - nemegyszer aszkéta életmódot tanító - erkölcsi elvei mára bizonyíthatóan kisebbségbe kerültek a társadalmakban, ezért már távolról sem általánosak. Azt pedig nehéz lenne alkotmányosan levezetni, hogy miért nem kifogásolja az állam, ha egy fiatal leány családját elhagyva, esetleg vele konfliktusba is kerülve csatlakozik egy katolikus apácarendhez, ezzel szemben kifogásolandónak tartja, ha ugyanez a személy egy krisnás közösséghez csatlakozik.
Senki sem ringathatja azonban olyan illúzióban magát, hogy a bejegyzési feltételek esetleges feszesebbé tételével bármiféle visszaélési lehetőség is megszüntethető lenne. Nincsen olyan jog, amivel ha nagyon akarnak, ne tudnának visszaélni. Ráadásul az esetleges törvénysértéssel, visszásságokkal szemben semmiféle létszámküszöb vagy régiség nem nyújt garanciát. Másrészt vallási tevékenység egyházi státusz nélkül is folytatható, nincsen ugyanis társulási kényszer. Az emberek hiszékenységével való esetleges visszaélés pedig semmivel sem lenne elfogadhatóbb akkor, ha az nem egyházban, hanem egy magát annak elismertetni egyáltalán nem is kívánó csoportban történik.
Ha csak a pénzügyi kedvezmények igénybevételi lehetőségét kívánnák a jelenleginél erősebb kontrollhoz kötni, akkor a cél anélkül is elérhető lenne, hogy magához az egyházalapítási feltételrendszerhez hozzá kellene nyúlni. Ha tényleg annyi visszaélés van, mint azt néhányan állítják, akkor megoldás lehet az is, hogy megszüntetik az egyházak adó-, illeték- és más pénzügyi kedvezményhez való alanyi jogát. Helyette felállítanak egy az egyházi szférára szabott, de az egyházkénti bejegyzési feltételeken túlmutató egységes követelményrendszert, és a kedvezményeket csak azon egyházak részére teszik elérhetővé, amelyek ezt a többletet is teljesítik.
Ez a többlet olyan feltételekből állhatna, amelyek teljesítése alkalmas lehet annak bizonyítására, hogy az adott közösség folyamatosan működik, és közösségi életének középpontjában a vallás áll, nem pedig valami más. A feltételek nem lehetnének kirekesztőek, csak olyanok, amelyek a tapasztalatok szerint mindenütt jelen vannak, ahol rendszeres vallásgyakorlás zajlik, teljesítésük tehát nem követel valamiféle különleges produkciót. Ilyenek például a hitelvek léte, istentiszteletekre vagy vallási szertartásokra szolgáló legalább egy állandó hely birtoklása, a szertartások rendszeressége, vallási-hitéleti kiadványok kiadása, a közösséghez tartozó gyermekek hitoktatásának biztosítása. Karitatív tevékenységet szándékosan nem említek, hiszen az önmagában még nem bizonyítja egy szervezet vallási jellegét, kötelezően előírni pedig haszonelvű megközelítésből fakadó nemkívánatos állami beavatkozást jelentene. Egy ilyen követelményrendszer továbbá nem jelenti azt, hogy az egyházak ne folytathatnának feladatellátásuk elősegítése érdekében gazdasági tevékenységet.
Hasonló megközelítés érvényesül az Egyesült Államokban, ahol felekezetet alapítani, működtetni minden különösebb megkötöttség nélkül lehet. Ha viszont valamelyik felekezet adókedvezményt akar igénybe venni, nyilvántartásba kell vétetnie magát az adóhivatalnál. Ennek során olyan, javarészt intézményfenntartást bizonyító előírásoknak kell megfelelni, amelyek kézzelfoghatóvá teszik az érintett felekezet vallási mivoltát, tényleges működését, és amelyek eleve akkora anyagi ráfordítással járnak, hogy pusztán pénzügyi kedvezmények miatt senkinek nem éri meg felekezetet létrehozni.[10]
Az SZDSZ és a Fidesz egy régebbi együttes kezdeményezésére 1994-1998 között az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottsága is érvényesített hasonló elvet. Csak olyan felekezetek részére javasolt költségvetési juttatást, amelyek a tárgyévet megelőző legalább három évvel korábban bírósági bejegyzést nyertek, és hitoktatási, vagy karitatív tevékenységük bizonyítható volt.
Véleményem szerint nem önmagában a létszámhatár, vagy a tartalmi felülvizsgálat kérdése jelenti a legnagyobb veszélyt a jelenlegi vallásügyi rendszerre, hanem a felekezeti rangsor újbóli közjogi megalapozása. Kormányzati berkekből származó egyes elképzelések szerint a jelenlegi egységes egyházi kategóriát négy részre tagolnák.[11] Az első kategóriába a 'történelmi egyházak', a másodikba a 'történelmi kisegyházak', a harmadikba azok az egyházak tartoznának, amelyek ugyan nem történelmiek, de mégis megfelelnek az egyházakkal szemben előírt követelményeknek, a negyedikbe pedig az egyéb vallási közösségek. Ez a felosztás jórészt azt a csoportosítást elevenítené fel, ami a vallás szabad gyakorlatáról szóló, e tekintetben balul sikerült 1895:XLIII. törvénycikk következtében a bevett, elis-
- 103/104 -
mert és megtűrt felekezetek kategóriáiként létezett - gyakorlatilag egészen 1990-ig. Az ebből fakadó jogi különbségek miatt a korabeli kritikusok úgy tartották, hogy az a törvény a vallásszabadság helyett csak néhány vallás szabad gyakorlatáról szólt. Ugyan a kormány illetékese szerint a felvetett kategorizálás a jogosítványokban nem, csak az elnevezésben jelentene különbséget, csöppnyi kétségünk sem lehet afelől, hogy a kezdetben csak névlegesnek kikiáltott kategóriák mellé idővel más és más jogok kerülnének hozzárendelésre. Bármiféle közjogi kategorizálás a felekezeti jogegyenlőséget teljesen felszámolná, ellentétes lenne az állam vallási semlegességének követelményével.
Egyes nézetek szerint egy vallási közösség egyházkénti elismerése nem feltétele a vallásszabadság érvényesülésének. Akik ezt állítják, arra hivatkoznak, hogy a közösségi vallásgyakorlási forma egyesületek, klubok égisze alatt is megvalósulhat, ezért nem sérti a vallásszabadságot, ha az egyházkénti elismerés nem általánosan, hanem csak egy szűkebb felekezeti kör részéről érhető el. Ez a nézet akkor lenne igaz, ha az egyházak csak névleg különböznének az egyesületektől, jogosítványaikat illetően azonban nem. Valójában azonban - ahogy erre a 8/1993. (II. 27.) AB határozat is rámutatott - a vallásszabadság lényeges részét képező missziós és lelkigondozói jogok érvényesülése szempontjából a magyar szabályozás szerint lényeges különbség van az egyházi és az egyesületi forma által adott lehetőségek között. Iskolai hitoktatást, börtönmissziót, a hadseregben történő lelki gondozást, teológiai képzést például kifejezetten az egyházak láthatnak el, nem pedig egyesületek. Ugyanez áll a lelkészi státusz létesítésére is. Másrészt az egyházak az egyesületeknél jóval nagyobb autonómiával rendelkeznek, mivel felügyeletükre az állam nem hozhat létre szervet, és szervezeti felépítésüket is teljesen szabadon határozzák meg. Ezzel szemben az egyesületeket kötik a demokratikus minimum előírásai, például vezető szerveiknek választottnak kell lenniük. Mindezekre való tekintettel egyáltalán nem mellékes kérdés az egyházi státusz elérhetősége.
A vallási jogegyenlőség kérdésének kisebbségpolitikai vetülete is van, hiszen azok a felekezetek, akiknek sorsát a szigorítások nagymértékben befolyásolhatják, egytől egyig vallási kisebbségek, legalábbis nálunk. Ma már nem sokan tudják, de a kisebbségvédelem eszméje és gyakorlata eredetileg nem a nemzeti, hanem a vallási kisebbségek problémáinak talaján, a vallásháborúkra való reakcióként keletkezett - gondoljunk csak az 1555-ös augsburgi vallásbéke, vagy az 1648-as westfaliai béke kisebbségvédelmi kikötéseire. Nemcsak a határainkon túl, hanem azokon belül is élnek "magyar kisebbségek". Azok a magyarok, akik vallási alapon alkotnak kisebbséget. A kormánynak ezekre a magyarokra is érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítania. Ezt könnyen megtehetné, hiszen a vallási kisebbségek nem igényelnek többletjogosítványokat, vagy pozitív diszkriminációt, csak azt, hogy hagyják békén őket. Ilyen igényt könnyű lenne kielégíteni.
A felekezeti jogegyenlőség senki ellen nem irányul, nem jelent mesterséges egyenlősítést, csak a játékszabályok azonosságát Védelmezése, illetve az érte folytatott küzdelem nem holmi elvont dogmatikai okoskodás, mert a vallás, a felekezetek mögött emberek állnak. Aki vallások, felekezetek között rangsorol, az valójában emberek között rangsorol, egyeseket értékesebbnek, másokat értéktelenebbnek tartva vallási meggyőződésük miatt. Ezért a vallási jogegyenlőségért tett erőfeszítések az emberi méltóság és az egyéni szabadság iránti küzdelem részét képezik. Nem lehet egyidejűleg polgárosodásról és emberek, társadalmi csoportok vallási megkülönböztetéséről beszélni. Különösen anakronisztikus lenne ez az ezredforduló küszöbén. ■
JEGYZETEK
[1] Visszapillantás 48-ra. Turin, 1871. január 12. In: Kossuth Lajos: Irataim VIII. 344. old. (Bp. 1900.)
[2] Mészáros István László: Paktumpolitika. In: Hetek, 1998. december 12.
[3] Kunstár Csaba riportja a Kossuth Rádió 16 óra című műsorában. 1998. november 14.
[4] Az Országgyűlés 1868. június 24-i jegyzőkönyve.
[5] A legfőbb ügyész helyettese által Németh Géza református lelkész bejelentőnek írt, Áfl. 4222/1993/II. számú tájékoztató a Magyarországi Jehova Tanúi, a Család (Isten Gyermekei) és a Holics-csoport (Dunaföldvár) tevékenységének törvényességi vizsgálatáról. 1993. november 24.
[6] Semjén Zsolt és képviselőtársainak az 1994-98-as ciklusban T/5441. sz. alatt beterjesztett törvénymódosító indítványának indokolása. 1998. február 2.
[7] Valójában a vallásügy terén nem is létezik a szó szoros értelmében vett európai standard, hiszen az európai országok a hagyományaiknak megfelelően más és más megoldásokat alkalmaznak.
[8] Deák Ferenc beszéde a Képviselőház 1873. június 28-i ülésén.
[9] Lásd az 1. jegyzetet. (KLI. VIII. 339-340. old.)
[10] Mészáros István László: Egyházak, pénzügyek. In: Beszélő. 1993. december 16.
[11] Czene Gábor: Négyféle vallási közösség - a kormány szigorítási tervei az egyházalapításban. In: Népszabadság, 1998. november 16.
Visszaugrás
