https://doi.org/10.59851/mj.72.12.13
Az élet kezdetén és az élet végén különösen kiszolgáltatott helyzetben van az ember. Ellentmondásos módon az előbbi esetében "az élet és emberi méltóság", míg utóbbi vonatkozásában "a halál és emberi méltóság" dilemmája jelenik meg a jogalkotásban és a joggyakorlatban, pedig ugyanarról az emberi életről van szó. E kettősség, gyakorta egymást kizáró fogalmak és következetlenségek jellemzik nemcsak a magzat és a haldokló beteg jogi helyzetének egymásra tekintet nélkül való szabályozását, de bizony önmagában egyik és a másik szabályozását is.
Kulcsszavak: magzat; haldokló beteg; személyi jogállás; önrendelkezési jog; emberi méltóság
At both the beginning and the end of life, the human person is in an especially vulnerable position. In a paradoxical manner, legislation and jurisprudence face the dilemma of 'life and human dignity' in the former case, and that of 'death and human dignity' in the latter - despite the fact that both concern the same human life. This duality - often marked by mutually exclusive concepts and inconsistencies - characterizes not only the separate regulation of the legal status of the fetus and the terminally ill patient, without considering their interrelation, but also, in many instances, the internal regulation of each status individually.
Keywords: fetus; terminally ill patient; legal status; right to self-determination; human dignity
Az 1959-es Ptk.[1] jogképesség kezdetére vonatkozó szabálya: "9. § A jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától kezdve illeti meg. A fogamzás időpontjának a születéstől visszafelé számított háromszázadik napot kell tekinteni; bizonyítani lehet azonban, hogy a fogamzás korábban vagy későbben történt. A születés napja a határidőbe beleszámít.
10. § A gyermek részére már megszületése előtt gondnokot kell kirendelni, ha ez jogainak megóvása érdekében szükséges, különösen ha a gyermek és törvényes képviselője között érdekellentét van."
A Ptk.[2] jogképesség kezdetére vonatkozó szabálya: "2:2. § [A jogképesség kezdete]
(1) A jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától illeti meg.
(2) A fogamzás időpontjának a születéstől visszafelé számított háromszázadik napot kell tekinteni; bizonyítani lehet, hogy a fogamzás korábbi vagy későbbi időpontban történt. A születés napja a határidőbe beleszámít.
2:3. § [A magzat gyámja]
(1) A gyámhatóság - kérelemre vagy hivatalból - gyámot rendel a magzat részére, ha ez a magzat jogainak megóvása érdekében szükséges.
(2) Gyám rendelését a magzat szülője, nagyszülője, az ügyész és a jegyző kérheti."
Az 1959-es Ptk. és a Ptk. vonatkozó szabályozásának elsődlegesen szembeötlő különbsége, hogy az 1959-es Ptk. - akár tudatosan, akár csak pontatlanul fogalmazva - a "magzat" és a "gyermek" kifejezéseket szinonim fogalomként alkalmazta, de a Ptk. - egyértelműen tudatos és következetes fogalomhasználata mellett - nem nevezi a magzatot gyermeknek. Ugyanakkor a 2:3. §-ban megfogalmazott rendelkezés mégis bizonytalanságot kelt az azt megelőző, 2:2. §-ban alkalmazott fogalomhasználat tudatosságát és következetességét illetően, mivel az a magzat részére gyám rendelését írja elő,[3] vagyis a 2:3. § - kimondatlanul - a magzatot kiskorúnak, s ezáltal gyermeknek ismeri el.
A magzat és a gyermek fogalmi megkülönböztetése további kérdéseket is felvet, mivel a Ptk. későbbi rendelkezése értelmében[4] azt tekintjük a gyermek anyjának, aki a gyermeket megszülte. Azonban a magzatot még nem szülte meg senki...! A Ptk. tudatos és következetes fogalomhasználata alapján természetszerűleg adódik tehát a kérdés, hogy akkor a várandós nő jogilag nem is minősül a magzat anyjának?!
A Ptk. leszármazáson alapuló rokoni kapcsolatok szabályai között - ráadásul első helyen! - arról rendelkezik[5] - hasonlóan az 1959-es Ptk.-hoz -, hogy a "gyermek" apjának azt a férfit kell tekinteni, aki a vélelmezett fogamzási időben a magzatot utóbb megszülő nővel házassági kötelékben állt. A Ptk. tudatos és következetes fogalomhasználata alapján itt is adódik egy további dilemma, miszerint a magzatnak - megszületése időpontjáig - ugyan nincs jogi értelemben vett anyja (hiszen őt még nem szülte meg sen-
- 788/789 -
ki), de már van jogi értelemben vett apja?! Mintha a szeplőtelen fogantatás "inverzével" állnánk szembe...
Ráadásul a szeplőtlen fogantatás "inverze" látszatát tovább erősíti, hogy a Ptk. - ellentétben például a BGB-vel - előbb szabályozza az apa, s csak utána az anya jogállását, ami szintén és nyilvánvalóan képtelenség - még akkor is, ha e tekintetben a Ptk. az 1959-es Ptk. szabályozási sorrendjét követi.
Mindezeket továbbgondolva, különösen és leginkább érthetetlen a magzati élet védelméről szóló törvény azon rendelkezése,[6] amely alapján a "magzat" megszületéséig éppen annak jogi értelemben vett egyetlen szülője, az apa csak eshetőlegesen vehet részt a magzatot érintő legfontosabb, "élet-halál döntés" meghozatalában?!
A KSH által közzétett[7] adatok alapján a 2024. évben 77 511 gyermek született élve Magyarországon. Közülük 58 133 gyermek édesanyja házasságban, 19 377 gyermek édesanyja házasságon kívül szülte meg gyermekét. Ez a "legoptimálisabb" esetben is azt jelenti, hogy a 2024. évben született gyermekek 25 százalékának - a születésüket, ti. jogi értelemben vett gyermekké válásukat megelőző, magzati időszakban - jogi értelemben véve sem anyja, sem apja nem volt, mert egyfelől a várandós nő még nem szülte meg őket, másfelől édesanyjuk nem állt a vélelmezett fogamzási időben házassági kötelékben egyetlen férfival, és nem vett részt reprodukciós eljárásban, de nem történt apai elismerő nyilatkozattétel, és apaság bírósági megállapítására sem került sor. Tehát a Magyarországon 2024. évben megszületett gyermekek negyedének - akik de facto vagy de jure élettársi kapcsolatból születtek - törvényes felügyeletét hivatalból a Magyar Állam (gyámhatóság) látta (volna) el...
A fentiekbe belegondolva, már csak "a képtelenségek képtelenségeként" említem meg, hogy ha a magzatnak jogi értelemben vett anyja nincs (mert a várandós nő még nem szülte meg őt), akkor miként lehet nagyszülője, aki a Ptk. rendelkezése alapján[8] - adott esetben - gyám kirendelését is kezdeményezheti?! Az egyetlen helyes - ti. a Ptk. tudatos és következetes fogalomhasználatára reflektáló - válasz e tekintetben csak az lehet, ha a szeplőtelen fogantatás "inverze" mellé felvonultatjuk a Pragmatica Sanctio "inverzét" is, ami alapján a Ptk. csak a férfiági leszármazást juttatná érvényre, és csak a férfiági nagyszülőket hozná helyzetbe...
Minden élő - ti. már megszületett - ember fogamzásának időpontjától jogképes.[9] Argumentum a contrario: nincs olyan jogképes ember, aki ne a fogamzása időpontjától volna jogképes.
Azaz, ha a magzat nem születik meg élve, akkor a jogképessége nem feltételes, hanem nincs, vagyis valójában nem a magzat, hanem az ember jogképessége feltételes!
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 6. cikkében kimondja: "Minden emberi lénynek veleszületett joga van az életre. E jogot a törvénynek védelmeznie kell. Senkit nem lehet életétől önkényesen megfosztani."
A régi Alkotmány 54. § (1) bekezdésében - erre is figyelemmel - úgy rendelkezett: "A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani."
A hatályos Alaptörvény - a fentiekhez képest - változtatott a fogalomhasználaton:
"I. Cikk (1) AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége.
II. Cikk Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg."
A régi Alkotmány - teljes összhangban - a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával kifejezésre juttatta tehát az alapjogi "veleszületett" és a polgári jogi "élve születés" fogalmak különbözőségét, ami alapján egyértelmű volt, hogy az élethez és emberi méltósághoz való jog feltétlen - és nem az élve születés függvénye! -, vagyis az a jogi értelemben vett magzatot mint emberi lényt is megilleti.
A hatályos Alaptörvény azonban az "élethez és emberi méltósághoz való jogot" már nem "veleszületett", hanem "sérthetetlen és elidegeníthetetlen" jogként deklarálja, ami csak az "embert" illeti meg. Hovatovább, a hatályos Alaptörvény sem "emberként", sem "emberi lényként" nem definiálja a "magzatot", sőt részére csak az "élethez való jogot" - de nem az "élethez és emberi méltósághoz való jogot" - biztosítja...
Ennél jóval "többet nyújt" tehát a jogforrási hierarchia alacsonyabb szintjén álló Ptk., amennyiben a magzatot az "Ember mint jogalany" című Második Könyvében szabályozza, és függő jogi helyzete idején is elismeri, illetve védi annak általános jogalanyiságát!
- 789/790 -
A haldokló ember jogi státusza "teljes": jogképessége általános, egyenlő és feltétlen. Nem "magzat", nem "emberi lény", hanem - minden kétséget kizáró módon - jogi értelemben vett "ember", akit megillet az "élethez és emberi méltósághoz való jog", amiről lemondani vagy azt korlátozó nyilatkozatot tenni érvényesen nem lehet.
Az 1972-es Eütv.[10] még az orvos gyógyító és megelőző tevékenységei között is - ti. az orvos nevesített kötelezettségeként megfogalmazva! - paternalista, de a haldokló beteg kezelés visszautasítására vonatkozó joggyakorlását egyértelműen elutasító álláspontot közvetített: "43. § (2) [...] Az orvos az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógykezelni." Ezzel szemben a hatályos Eütv.[11] - a gyógyíthatatlan betegekre vonatkozóan - már nem írja elő az ellátási kötelezettséget. Sőt, a törvény 2004. május 1-jétől hatályos módosítása alapján csak azt követeli meg az ellátásban részt vevőktől, hogy "Minden beteget [...] elvárható gondossággal [...] kell ellátni",[12] holott ez az Eütv. hatálybalépésétől 2004. április 30-ig úgy szólt, hogy: "Minden beteget [...] elvárható legnagyobb gondossággal [...] kell ellátni".
A hatályos Eütv. nemcsak a gyógyíthatatlan betegek "legnagyobb gondossággal" történő ellátási kötelezettségét szüntette meg, s lett abból a "betegek" "elvárható gondossággal" történő ellátási kötelezettsége, de egyúttal bevezette, sőt az egyes betegjogok között nevesítette az életmentő kezelés visszautasításához való jogot: "20. § (3) A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. [...].".
Ezt a nevesített betegjogot kell(ene) megkülönböztetni a "passzív eutanáziától", ami ezen szabály hatálybalépésétől eltelt közel harminc év ellenére még gyakorta a területen dolgozó egészségügyi és jogi szakemberek számára is visszatérően félreértelmezésre ad okot napjainkban.
Az Eütv.-ben nevesített betegjogként megfogalmazott életmentő kezelés visszautasításának lényege a "terápiás túlbuzgóság", illetve a "kierőltetett gyógyulás" kerülése, melynek révén az egészségügyi szolgáltató a természetes - ti. a halálhoz vezető - folyamatoknak enged szabad lefolyást, de "nem kívánja a beteg halálát", vagyis a "nem kezelés" szándékának középpontjában nem a halál mint elérni kívánt állapot áll: bár ilyen esetben az egészségügyi szolgáltató nem gyógyítja a gyógyíthatatlan beteget, de a tüneteket kezeli, így különösen a fájdalmat csillapítja. Végső soron valóban pontos az Eütv. ezen rendelkezése, mivel az életmentő kezelés visszautasítása nem az orvos, hanem kizárólag a beteg joga, az ő élete, életének minősége - de nem a halála! - áll annak fókuszában. (Ezzel együtt meg kell említeni, hogy a nemzetközi irodalom ritkán használja a "passzív eutanázia" fogalmát, mivel a gyakorlatban rendkívül nehéz a passzív és az aktív eutanázia elhatárolása!)
Az öngyilkosság modern kori büntetlensége gyakori érv az eutanázia legitimálása iránti törekvéseknek. Lényege: az öngyilkosság büntetlenségével a jog/állam elismeri az egyén jogát, hogy életével önrendelkezési joga alapján rendelkezzen. Ebből pedig - az eutanázia támogatói számára - magától értetődő módon következik az igény megfogalmazása: ha ez a jog megilleti a cselekvőképes, egészséges embert, miért ne illetné meg a gyógyíthatatlanul beteg embert is?! A fenti érvrendszerrel kapcsolatban ismételten hangot kell adni annak a kritikának, hogy az öngyilkosság nem a jog/állam által védett - értsd jogszerű - cselekedet, így az nem is képez(het)i részét az önrendelkezési jognak (szemben az Eütv.-ben nevesített életmentő kezelés visszautasításának jogával)!
Mindezeken túllépve, az Eütv. vonatkozó rendelkezéseit, így különösen az életmentő kezelés visszautasításához való jog alkotmányosságát vizsgáló magyar Alkotmánybíróság első "eutanázia-határozatában"[13] mégis kimondta, hogy: "A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg...". Az AB döntése ugyanakkor nem volt egyhangú, ahhoz Bihari Mihály, Erdei Árpád, Holló András és Kukorelli István is különvéleményt fűzött.[14]
Történt mindez tizenhét (!) évvel azelőtt, hogy a német Alkotmánybíróság 2020. február 26-án meghozta saját "eutanázia-döntését", melyben kimondta, hogy az önrendelkezésen alapuló halál mint a személyi autonómia kifejeződése, az általános személyiségi jog részét képezi.[15]
De ugyanezt az utat járja be az EJEB joggyakorlata is,[16] amely - a "csúszós lejtő"-elmélet módjára - folyamatosan,
- 790/791 -
lépésről lépésre, esetről esetre haladva terjeszti ki a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jog és a személyes autonómia elvének hatályát az életvégi döntésekre, mígnem - közel egyidőben a magyar Alkotmánybíróság második "eutanázia-határozatával" - eljutott oda, hogy az EJEE 8. cikke alá tartozó jogként nevesítette az egyén autonóm döntését a halál idejéről és módjáról.[17]
Így halványul el a magzat "élet és emberi méltósághoz való jogának dilemmája", és kerül előtérbe a haldokló ember "halál és emberi méltóságának dilemmája".
"Ádám: Megállj! Mi eszme villant meg fejemben -
Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: Eddig élj:
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.
Nem egymagam vagyok még e világon?
Előttem e szirt, és alatta a mély:
Egy ugrás, mint utolsó felvonás...
S azt mondom: vége a komédiának. -
Ádám a szirt felé halad, Éva kilép az ajtón. [...]
Éva: [...] Anyának érzem, oh Ádám, magam.
Ádám térdre esve
Uram, legyőztél. Ím porban vagyok;
Nélküled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet."
[Madách Imre: Az ember tragédiája. (Tizenötödik szín)]
Az ember - erkölcsi felismerésében - az értékek mellett vagy ellen való állásfoglalásában szabad. Amikor a jog társadalmi normákat állít a szabad ember elé, elvárja tőle, hogy törekedjék szabadon dönteni - megfelelő információk birtokában, megfelelő törvényismerettel, megfelelő értékrendszer mellett, megfelelő helyzetfelismeréssel. Egész jogi gondolkodásmódunk és jogrendszerünk alapvetése ez a fikció, hogy ti. mindez valójában adott is... "Soha azonban fikció kiáltóbb valótlanságot nem takart, mint a szóban forgó. Nemcsak, hogy nem áll a feltevés, hogy mindenki ismeri (ismerheti, ismernie kell) e jogot, de épp a megfordítottja áll a tételnek: nincs a világon ember, még a legtapasztaltabb, legrafináltabb ügyvéd, bíró, vagy bármiféle jogi szakember sem, aki elmondhatná magáról, hogy csak saját országának óriási tömegű jogszabály-erdejét annyira ismeri, hogy minden felmerülő helyzetben rögtön a megfelelő szabály szerint tudna cselekedni [...]".[18]
Épp ezért a jog nem hunyhatja le a szemét az előtt, hogy műveltsége, kora, kiszolgáltatottsága, anyagi helyzete, egészségi állapota stb. miatt az ember szabad döntése korlátozott lehet. Még a Szentírás is kifejezésre juttatja, hogy aki keveset kap, attól kevesebbet fognak számon kérni.[19]
Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más - így az állam - rendelkezése, azaz szabadsága alól kivont magja, amelynél fogva az ember alany marad, és nem válhat eszközzé vagy tárggyá. Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben pedig azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni - az élet kezdetén/végén sem: az emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai, szellemi fejlettségétől és állapotától! Sőt, végső soron az emberi méltóság védelme túlterjed a sérelmet szenvedett személy védelmén, s mint "absztrakt jog" minden ember emberi mivoltát védi, sőt ezen belül kiterjed magára a jogsértő személyre is.
Az ember jogon felül és kívül álló státusza ("emberi mivolta", "szabadsága", "méltósága") a fogantatástól a halálig terjed - sőt, bizonyos esetekben még a halálon túl is (lásd kegyeleti jog, szerzői jog stb.). Ezt a szabadságot, emberi méltóságot semmiféle külső erő nem tudja elvonni tőle, ezért voltaképpen nem is az a tragédia, hogy esetleg egy embert megölnek, mert az ember halálával is beteljesítheti az emberi méltóságát, ugyanis mindaddig, amíg az ember mint egyén létezik, adott számára a lehetőség, hogy az értékek mellett döntsön, s ezáltal visszanyerje méltóságát - még a méltatlannak gondolt haldoklás állapotában is. Ám aki megvonja egy másik ember (a magzat vagy a haldokló) életét, attól fosztja meg őt, hogy emberi célját beteljesítse. Ezért nincs joga a társadalomnak elvenni az ember életét, sem annak élete kezdetén, sem végén!
"Quidquid recipitur, ad modum recipientis recipitur." Amit befogadunk, annak módja szerint fogadjuk be, akik vagyunk. Rajtunk áll, hogy a minket érő hatás mivé válik bennünk: képesek vagyunk-e arra, hogy a minket ért hatásokat ne csak elszenvedjük, vagy éppen örömmel befogadjuk, hanem megtaláljuk a saját viszonyulásunkat (szabad döntésünket) is bennük. Végső soron: képesek vagyunk-e felelősséget vállalni azért, akik vagyunk, ti. az Isten képmására teremtett emberek?!
Éppen ezért nem is a szabadság és az emberi méltóság a legfőbb cél és érték, hanem azok csak eszközök: "Égi polgárjogból vagy itt vizsgát teszel, / Vagy a mennyországon kívül rekesztetel".[20] A valódi cél nem felettünk, hanem előttünk áll: az emberiség - és az emberkép - egysége és egymásrautaltsága - mind az emberi élet kezdetén, mind a végén. Ha nem látjuk meg a másik emberben (legyen az a magzat vagy a haldokló) saját magunkat, az végső soron önpusztításba és értéktelenségbe taszít. ■
JEGYZETEK
[2] 2013. évi V. tv.
[3] Lásd Ptk. 4:223. § [Gyámság alatt álló kiskorú]. "Az a kiskorú, aki nem áll szülői felügyelet alatt, gyámság alá tartozik."
[4] Lásd Ptk. 4:115. § [Az anyai jogállás] "(1) A gyermek anyja az a nő, aki megszülte."
[5] Lásd Ptk. 4:99. § [Házassági köteléken alapuló vélelem]
"(1) A gyermek apjának - ha e törvény eltérően nem rendelkezik - azt a férfit kell tekinteni, akivel az anya a gyermek fogamzási idejének kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő vagy annak legalább egy része alatt házassági kötelékben állt. A házasság érvénytelensége az apaság vélelmét nem érinti."
[6] Lásd a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. tv. 9. § (1) bekezdése: "A munkatárs a terhességmegszakítási kérelem bejelentését követően - lehetőleg a magzat apja jelenlétében -, tiszteletben tartva az állapotos nő érzéseit és méltóságát, a magzat megtartása érdekében tájékoztatja őt, illetve - a 8. § (3) bekezdésében meghatározott esetben - a törvényes képviselőt [...]".
[7] https://www.ksh.hu/stadat_files/nep/hu/nep0007.html
[8] Lásd Ptk. 2:3. § [A magzat gyámja] "(2) Gyám rendelését a magzat szülője, nagyszülője, az ügyész és a jegyző kérheti".
[9] Lásd Ptk. 2:2. § [A jogképesség kezdete] "(1) A jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától illeti meg".
[10] 1972. évi II. tv.
[11] 1997. évi CLIV. tv. (a továbbiakban: Eütv.).
[12] 1997. évi CLIV. tv. 77. § (3) bekezdés.
[13] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat.
[14] Részben ezt az első "eutanáziahatározatot" erősítette meg a második "eutanáziahatározat" is [24/2014. (VII. 22.) AB határozat] - amihez szintén különvéleményt írt több bíró is, így Balogh Elemér, Dienes-Oehm Egon, Salamon László és Juhász Imre.
[15] BVefG, Karlsruhe, Urteil des Zweiten Senats vom 26. Februar 2020.
[16] Lásd áttekintő jelleggel: Filó Mihály (szerk.): Az életvégi döntések jogi szabályozása Magyarországon. Állam- és Jogtudomány, 2016. (4), Különszám.
[17] Gross v. Switzerland, 2013.
[18] Marton Géza: A polgári jogi felelősség. Budapest, TRIORG Kft., 1993. 57. pont.
[19] Mt 25, 14.; A probléma súlyát mutatja, hogy Marton Géza is bevallja, hogy megkerülte ezt a problémát, mert meggyőződéses deterministaként nem tudta feloldani a szabad akarat és a jogi felelősség társadalmi értéke(lése) közötti ellentmondást. (Marton: A polgári jogi felelősség. Előszó.)
[20] Angelus Silesius: A kerubi vándor. Budapest, Kairosz Kiadó, 240.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar.
Visszaugrás
