"Az első hibát úgy véted, hogy elhiszed az ember ilyen.
Bűnbánó és újra vétkes anyagba ragadt félelem.
Pedig fényből vagy, és a mindenség egy fennebb létet szánt neked.
Álmodban az Egy vendége vagy, minden kikelet onnan ered."
(Quimby: A próféta)
Thomas Mann írja a József és testvéreiben, hogy "csupán meg kell pihentetned szemed valamely jelenségen, hogy kétarcúvá hasadjon."[2]
A kétarcúság, vagy Marie Keenan kifejezésével élve "a teljes emberi dimenzió" (XIV. o.) meglátása és befogadása, a komplex, sokszor ellentmondásos igazságok felismerése és kibírása nem könnyű; csak akkor lehetséges, ha az emberben van megértés, megérteni akarás - olyasvalami, ami az embert emberré teszi.
A megértés ott kezdődik, ahol kivétel nélküli; csak ott van jelen, ahol mindenkinek a hangját befogadjuk és tiszteletben tartjuk.
Ez a fajta megértés a szeretet egyik arca, ami Ingmar Bergman szerint a bizonyítéka Isten létének vagy maga az Isten. Ezt nem tudhatjuk.[3] Azt viszont igen, hogy gonoszságot csak a másik embert teljes emberi dimenziójában meglátni képes, (önmagán is) gondolkodó, önmagával jóban lévő és emberi kapcsolatokban konstruktív módon részt venni tudó ember nem követ el.
Marie Keenan "A gyermekek szexuális bántalmazása és a katolikus egyház - gender, hatalom és szervezeti kultúra" c. könyvével ezt az egyszerű igazságot írta fel arra a tükörre, amit a római katolikus papok által gyermekek sérelmére elkövetett szexuális visszaélések jelenségével kapcsolatban a római katolikus egyház elé tart; abban megláthatjuk vagy nem láthatjuk meg magunkat.
Az ír szerző több mint 25 éves praxissal rendelkező rendszerszemléletű családterapeutaként és szociális munkásként Írországban évtizedek óta dolgozik szexuális bűncselekmények áldozataival és elkövetőivel.
Érdeklődése akkor fordult a szexuális gyermekbántalmazást elkövető ír római katolikus papok felé, amikor 1996-ban két kollégájával létrehozott egy közösségi kezelési programot gyermekek szexuális bántalmazásával vádolt elkövetők számára, amelybe számos római katolikus pap is jelentkezett. Ahogy egyre több szexuális bántalmazást elkövető papot kezelt, mind nyilvánvalóbbá vált a számára, hogy a bántalmazó papok nem "szörnyetegek", és általában nem szenvednek semmilyen pszichiátriai betegségben. Kutatásai alátámasztották, hogy a szexuális bűncselekményt elkövető papok nem különböznek szignifikánsan más papoktól a pszichológiai és intelligenciatesztjeikben, ugyanakkor sérülékenységet mutattak és deficitjeik voltak az intimitás terén, továbbá hiányoztak az életükből a közeli emberi kapcsolatok (98. o.).
Azt is felismerte, hogy a szexuális abúzust elkövető papokra jellemző magányosság és intimitás-deficit mellett a szexuális visszaéléseknek van egy másik, a bántalmazásokról valamiért lehasítani akart, és a visszaéléseket egyedi, elszigetelt esetként láttatni akaró, de azokkal szorosan összefüggő aspektusa - az, ahogyan a katolikus egyház mint intézmény, az egyházi hierarchia a bántalmazással kapcsolatos vádakat kezelte: elhallgat(tat)ással és a gyanúba került/bántalmazó papok áthelyezésével; ez a világ minden országában megjelent, ahol a papok által elkövetett bántalmazások esetei napvilágra kerültek.[4]
Keenan szerint a szexuális bántalmazás individuális és intézményi oldala szorosan összefügg egymással, ugyanis néhány olyan tényező, ami közrejátszott annak a légkörnek a létrehozásában, amelyben a papok szexuális bűncselekményeket követtek el, szerepet játszott azoknak a feltételeknek a kialakításában is, amelyek lehetővé tették az egyházi hierarchiának, hogy úgy kezelje a bántalmazással kapcsolatos panaszokat, ahogy tet-
- 49/50 -
te: elhallgat(tat)ással és a gyanúba került/bántalmazó papok áthelyezésével.
A könyv alaptétele szerint a katolikus papok által gyermekek sérelmére elkövetett szexuális visszaéléseket csak akkor érthetjük meg, ha nem úgy tekintünk a bántalmazásokra, mint "romlott természetű, selejtes egyének" problémájára, hanem a jelenséget visszahelyezzük a társadalmi összefüggéseibe, és egyszerre vizsgáljuk annak individuális és intézményi oldalát (20. o.). Ez nem könnyű, már csak azért sem, mert a köztudatban az a kép él a szexuális gyermekbántalmazást elkövetőkről, hogy "gonosz", "ferde hajlamú emberek", akik soha nem épülnek fel a "betegségükből", ahogy a bántalmazást elszenvedett gyermekek sem épülhetnek fel soha az elszenvedett traumából, mert "akit molesztáltak, az egész életére szóló károsodást szenvedett el, örökre tönkre tették." (XXXI. o.).
A képernyőnek nevezett tükörre ragasztott képnek/képben hívők számára általában teljesen érdektelenek azok a tényezők, amelyek a kép mögött vannak, és amelyek esetleg összefügghetnek az elkövetők tettével; ők többnyire elutasítják a bántalmazók megszólaláshoz való jogát, az erőszak áldozatait pedig "örök áldozatlétre" ítélik. Az összes szexuális bűnelkövetőt egyetlen homogén "masszaként" látják, és előre büntetik őket olyan bűncselekmények miatt is, amelyeket a jövőben követhetnek el (189. o.).
Németh László írja az "Iszony"-ban, hogy "az emberek általában úgy képzelik el embertársaik lelki életét, mintha őnekik maguknak nem is volna lelkük."[5] Egy ilyen értelmezési keretben fel sem merülhet, hogy ugyanaz a személy egyszerre lehet jó és rossz, áldozat és elkövető, hisz' - Németh Lászlónál maradva - "az emberben sok ember van, egész menny és egész pokol."[6] A bulvársajtó által újraértelmezett, a végletekig leegyszerűsített pszichológiai perspektíva akaratlanul hozzájárulhat egyes elkövetők démonizálásához. Nincs ez másként a gyermekek sérelmére szexuális visszaélést elkövető emberekkel sem, akiket a médiumok pedofilként címkéznek fel, s így megragadva a nyilvánosság képzeletét a modern kor leprásaivá válhatnak. Ma a "pedofil" az az ember, akitől tartani kell, akitől irtózunk, aki különbözik a többi férfi csoportjától, aki a nyilvános szféra középpontjába kerül, miközben a családi otthon, ahol a gyermekek és a nők sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények nagy része történik, nem, vagy nagyon kevés figyelmet kap (138. o.).
Keenan megállapítása szerint azzal, hogy a gyermekeket bántalmazó férfiakat homogén "masszaként" látjuk és őket pedofilként határozzuk meg, a figyelmet eltereljük a hatalom központi szerepéről a deviancia és a patológia felé, s meggátoljuk az esetleges rendszerszintű problémák felismerését és megnevezését, ami megakadályozhatná az elkövetővé válást, s ugyanígy, ha az áldozatokat is csak homogén "masszának" látjuk, az nem teszi lehetővé a "csak áldozat" ártatlan pozíciójában lévőknek, hogy olyan identitást alakítsanak ki, amely megakadályozza az áldozattá válásukat, s amelyben személyes hatóerővel rendelkező személyeknek láthatják magukat (175. és 184. o.).
Habár - már csak a bennük rejlő asszociatív erő miatt is - rendkívül csábító a médiumokban alkalmazott sablonképeket valóságábrázolásként felfogni, és a papok által elkövetett gyermekbántalmazásokat individuális devianciaként vagy patológiaként magyarázni, az áldozatokat pedig "örök áldozatlétben" elhordozni, a szerző szerint valódi megértés csak abból fakadhat, ha "átnézünk a cselekvő vállai felett", benézünk a kép mögé is, azaz próbáljuk kitalálni, akár megfigyeléssel, akár beszélgetéssel, hogy a velünk szemben ülő ember hogyan érti mindazt, amit közöl (XXIII. o.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
