Vargha László egyetemi tanár születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából 2003 végén emlékkönyv jelent meg a Studia Iuridica tanulmánysorozat 132., a Pécsi Bűnügyi Műhely harmadik darabjaként.1
A három nyelven (magyarul, angolul és németül) íródott tanulmányok mindegyike a bűnügyi tudományok egy-egy speciális területét veszi górcső alá, kezdve az orvosszakértői bizonyítás kérdéseitől - a gyermekkor büntetőjogi érékelésén, a környezetvédelmi büntetőjogon és terrorizmuson át - egészen az informatikai bűncselekményekig. A tanulmánykötet szerzői közt megtalálhatjuk a néhai pécsi professzor egykori tanítványait és életművének folytatóit, neves (magyar és külföldi) bűnügyi szakembereket, valamint a fiatal oktatógeneráció képviselőit. A rendkívül változatos tárgyú tanulmányokat felvonultató könyvben még egy büntetőeljárási anekdotákat csokorba szedő írás is helyet kapott.
Vargha László Szentlászlón született 1913-ban. "Érett tanárként olyan egyetemi oktató volt, aki műveltségével, világos gondolkodásával, a büntetőeljárás folyamatának logikus szemléltetésével a ma is praktizáló jogászok ezreit képezte és nevelte arra, hogy önállóan kérdezzenek és önállóan gondolkodjanak." - írja róla Dávid Ibolya, egykori tanítványa, a Magyar Országgyűlés alelnöke az emlékkönyvet nyitó köszöntőjében.
1937-ben szerzett diplomát az Erzsébet Tudományegyetem Jog- és Államtudományi karán, majd tizenöt éves - főként ügyészségi munkahelyeken eltöltött -igazságügyi szolgálat után lett a pécsi egyetemen tanársegéd. Karrierje gyorsan ívelt felfelé: 1954-ben adjunktussá, rá öt évvel egyetemi docenssé, 1966-ban pedig professzorrá nevezték ki. 1969 és 1972 között a Bűnügyi Tudományok Tanszékét vezette, 1993-ban, nyugdíjba vonulása után tíz évvel Pécs díszpolgárává választották.
Irk Albert büntetőjogász professzor (akadémikus) tanítványának vallotta magát. Tudományos munkásságát a büntető eljárásjog és a kriminalisztika területén fejtette ki, de elméleti jogászként sem szakadt el a praktikumtól: tucatnyi témában hirdetett meg gyakorló jogászi tapasztalatait felhasználva speciális kollégiumokat.
Elsőként szerzett hazánkban a kriminalisztika diszciplínájába tartozó témában (írásvizsgálatból) kandidátusi tudományos fokozatot. Nemzetközileg is elismert igazságügyi írásszakértőként tagja volt annak a szakértő csoportnak, amely kimutatta Heinrich Lübke német államfő 1944-ben és 1966-ban adott aláírásainak azonosságát. Az 1944-es aláírás egy koncentrációs tábor építési tervein szerepelt, minek következtében Lübke lemondani kényszerült.
A klasszikus professzor-nemzedék tagja volt: elmélyült műveltsége, széleskörű nyelvtudása, anekdotázó hajlama következtében képes volt arra, hogy még a száraz eljárásjogi kérdéseket taglaló előadásokat is változatossá tegye, ezért mindig tisztelet és szeretet övezte a hallgatók körében. Mint az Emlékkötet is bizonyítja ez az 1996-ban bekövetkezett halála után is megmaradt.
A kötet tanulmányainak sorát Angyal Miklós: Orvosszakértői bizonyítás a büntetőeljárásban című írása nyitja meg, melynek bevezetőjében választ kapunk arra a kérdésre, hogy miért az orvosszakértőt rendelik ki a bíróságok és más hatóságok leggyakrabban a büntetőeljárásban a szakértők közül. A szerző ezt követően bemutatja az ezen szakterületen működő szakértők szervezeti rendszerét, majd behatóan elemzi az igazságügyi orvosszakértés problémáit, ellentmondásait. A szabályozásban fellehető visszásságok mellett kiemeli a szakma finanszírozásának gondjait, valamint a felszereltség hiányát, és ezzel kapcsolatban megállapítja hazánk európai viszonylatban fennálló elmaradottságát. Összegzi gyakorlati tapasztalatait arra vonatkozóan, hogy miért kerül sor számos alkalommal a nyomozó hatóság hibájából felesleges kirendelésre, majd kitér a szakértőhöz intézett kérdések és azok megválaszolásának problematikájára, végül feltárja a valószínűségi szakvélemény gyakori félreértelmezésének okait. A szerző az elemzett problémák megoldásának kulcsát a "szakértői- és jogásztársadalom" hatékony együttműködésében, szakmai együttgondolkodásában jelöli meg.
Boros János: A börtön hatása a fogvatartottak személyiségére című művében a börtönpszichológia területén végzett főbb kutatások eredményeit mutatja be a tudományág megszületésétől kezdve egészen napjainkig. A tanulmányból megismerhetjük Zimbardo híres kísérletének következtetéseit, amelyet az Egyesült Államokban egyetemisták részvételével végeztek egy szimulált börtönben azt vizsgálva, hogy mi alakítja ki egy erőszakszervezetben a legspeciálisabb szerepeket (bör-tönőr-rab). A szerző rávilágít, hogy milyen tényezők (többek közt az idézett kísérlet) vezettek a '70-es évek elején annak a kissé egyoldalú konklúziónak a levonásához, mely szerint a börtönbüntetés súlyosan károsítja a fogvatartottak személyiségét. A rövid és közepes hosszúságú szabadságvesztések elemzéséből azonban kiderül az iménti tételnek a félrevezető mivolta, hiszen az ezen a területen végzett kutatások eredményei azt mutatták, hogy a foglyok nagy része a kezdeti nehézségek után sikeresen adaptálódik a börtönhöz, visszanyeri önértékelését és képes lesz megbirkózni a stresszhelyzetekkel. A hosszú távú börtönbüntetések pszichológiai hatásának bemutatását követően a kriminálpszi-chológus összegzi azokat a megállapításokat, amelyek helytállónak bizonyultak a elemzett kutatások alapján, és cáfolja a szigorú börtönök minden rab vonatkozásában fennállónak feltételezett károsító hatását.
Deák Péter: Aspects of the juvenile criminal procedure c. tanulmánya a fiatalkorú elkövetőkkel kapcsolatos büntető eljárásjogi szabályozást tekinti át, figyelemmel a közelmúltbeli változtatásokra, valamint a hiányosságokra, amik a szerző szerint továbbra is kiegészítést igényelnek. A cikk felhívja a figyelmet, hogy fiatalkorú személyi szabadságának korlátozására csak végső esetben kerülhet sor. Sorra veszi és bemutatja a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárás speciális jegyeit mind az alanyok, mind a bizonyítékok vonatkozásában (az elkövető gondozójának tanúkénti kihallgatása, az életkort bizonyító közokirat, a fiatalkorú környezettanulmánya, valamint munkahelyi, iskolai jellemzése). Az egyetemi tanársegéd összegzésként megállapítja, hogy a szabályozás megfelel a nemzetközi dokumentumok elvárásainak, és csokorba szedi azokat a javaslatokat, amelyeket még indokoltnak tartana beépíteni a Be. XX. fejezetébe.
Fenyvesi Csaba német nyelvű tanulmányának címe: Verfassungsgrundsatze im Hinblick auf die Stellung des Verteidigers. Az egyetemi docens a védő szerepére és jogállására tekintettel mutatja be tanulmányában a magyar büntetőeljárás alkotmányban nevesített alapelveit. Az ártatlanság vélelme rövid történetének felvázolása után részletesen elemzi ezen alapelv három összetevőjét (praesumptio boni viri - a jogok jóhiszemű gyakorlása; onus probandi - a bizonyítási teher; in dubio pro reo - kétség esetén a terhelt javára való döntés), és megállapítja, hogy ez az elv a büntetőeljárás egyik legfontosabb, hatását tekintve legsokoldalúbb alapelve. A személyi szabadság tiszteletben tartásának követelménye kapcsán feltárja, milyen lehetőségei vannak a védőnek az ezen alapelvet (elsősorban a kényszerintézkedések foganatosítása kapcsán) ért sérelem orvoslására. A ténybeli, az eljárási és anyagi jogi hibák korrigálását biztosító jogorvoslathoz való jog alapelve a védőt korlátozottabban illeti meg a gyanúsítotthoz képest, és a szerző szerint érvényesülnie kell az eljárás minden szakaszában, tehát nemcsak a nyomozás során és a bírósági eljárásban, hanem a büntetés-végrehajtási szakaszban is. A negyedik alkotmányos alapelv, a védelemhez való jog kapcsán a kutató hangsúlyozza, hogy ez nem a gyanúsítottat megillető kedvezmény, hanem egy magától értetődő jogosultság, az intézmény nem kielégítő szabályozása (például az alkotmány és a Be. eltérő megfogalmazása) következtében felvetődő kérdéseket pedig a jogirodalmi értelmezések segítségével válaszolja meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
