Az Emberi Jogok Európai Bíróságának 2025. május 27-én kelt, 2025. augusztus 27-én véglegessé vált ítélete a Martinez Fernandez kontra Magyarország ügyben (30814/22. sz. kérelem)
Kulcsszavak: 5. cikk (1) bekezdés - mentális zavarban szenvedő személyek - egy idős, demenciában szenvedő asszonyt önkéntes hozzájárulása nélkül tartottak és kezeltek hat napig pszichiátriai intézetben - az ügygondnok nem látta el hatékonyan a kérelmezett képviseletét és érdekeinek védelmét - az, hogy az igencsak formálisan eljáró ügygondnokok nem nyújtják a tőlük elvárható teljesítményt, nem áll összhangban a jogintézmény törvény szerinti céljával, és rendszerszintű hazai problémának minősül - a bírósági eljárás egyik szakaszában sincs jele annak, hogy gondos vizsgálatot folytattak volna le arra nézve, hogy a kérelmezőnek beadott gyógyszerek milyen hatással lehetnek a kérelmező bírósági eljárásban történő tényleges részvételre való képességére - a hazai hatóságok nem tettek eleget a nem önkéntes kórházi ellátásra vonatkozó eljárásjogi követelményeknek, mivel nem biztosították a jogszerű és önkényességtől mentes eljárást - az, hogy a meglehetősen formálisan eljáró ügygondnokok nem nyújtják a tőlük elvárható teljesítményt, nem áll összhangban a jogintézmény törvény szerinti céljával, és rendszerszintű hazai problémának minősül - nincs jele annak, hogy az eljárás bármely szakaszában gondos mérlegelés tárgyává tették volna, hogy a beadott gyógyszerek hogyan befolyásolták a kérelmezőnek az eljárásban való tényleges részvételre való képességét.
Az időskori leépülésben szenvedő, 24 órás felügyelet mellett a saját otthonában élő kérelmezőt hirtelen rosszulléte miatt - mivel a felügyeletét ellátó szociális gondozó úgy vélte, hogy annak kiváltó oka gyógyszertúladagolás lehet - családja kezdeményezésére és közreműködésével beszállították a toxikológiára. A kérelmező a kórházi felvételkor felváltva énekelt, sikítozott, ordibált, közölte, hogy haza akar menni, tegeződve beszélt, a mentős karjába bokszolt, a vizsgálatoknál nem volt együttműködő. Bár a vizsgálatok alapján utóbb kiderült, hogy nem gyógyszertúladagolásról van szó, a kérelmezőt, mivel nyugtalan és zavart volt, átszállították a pszichiátriára, ahol antipszichotikus és nyugtató injekciókat kapott. A betegfelvételi lap szerint szuicid gondolatok, késztetés vagy szándék nem voltak észlelhetők; a kérelmező diagnózisa nem meghatározott demencia és organikus hangulatzavar. Ennek ellenére a kérelmezőt közvetlen veszélyeztető magatartásra hivatkozással sürgősséggel felvették a pszichiátriára, valamint kezdeményezték a beszállítás indokoltságának megállapítását és a kötelező pszichiátriai gyógykezelés elrendelését. A kérelmező szerette volna értesíteni a fiát, de mivel a telefonját elvették, ezt nem tudta megtenni, és a kórház sem értesítette a családot; a kérelmező fia csak véletlenül értesült a történtekről. A kérelmező fia a kórházba érkezve megpróbálta elmagyarázni a kezelőorvosnak, hogy a kérelmező dezorientált, feldúlt állapotát és az idegenekkel szembeni ellenállását a demencia okozza; a kórház azonban nem volt hajlandó otthonába bocsátani a kérelmezőt, hanem tájékoztatta a fiát a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelése iránti eljárás megindításáról. A kérelmező meghatalmazást adott a fiának, hogy őt a bírósági eljárásban képviselje, a kérelmező fia pedig megkérte a kórházat, hogy képviseleti jogosultságáról tájékoztassa a bíróságot.
A kórházból másnap délelőtt felhívták a kérelmező fiát, hogy a kérelmező meghallgatására egy óra múlva a kórházban kerül sor. A meghallgatás mindössze 17 percig tartott. Annak kezdetén a bíróság által kirendelt ügygondnok tájékoztatta a kérelmezőt és fiát az eljárásról, valamint a kérelmező jogairól; ezzel kapcsolatban a kérelmezőnek kérdése vagy észrevétele nem volt. Utána a kórház képviselője ismertette a kérelmező felvételének okait és körülményeit, a kérelmező aktuális egészségi állapotát, valamint az alkalmazott kezelést. Ezt követően került sor a kérelmező személyes meghallgatására, amelynek során a kérelmező a nevére, az aznapi dátumra és az adott helyzetre vonatkozó kérdésekre inadekvát, zavart válaszokat adott. A bíróság igazságügyi elmeorvos-szakértőt rendelt ki, aki - a kérelmező vizsgálata és az egészségügyi dokumentáció alapján - szakvéleményében azt rögzítette, hogy a kérelmezőnél szellemi le-
- 33/34 -
épüléshez társuló zavartság állapítható meg, és közvetlen veszélyeztető magatartása miatt, amely "zavartságban, tájékozatlanságban, kritikátlanságban, indulati kontroll zavarban, érzelmi, hangulati labilitásban, feszültségben, nyugtalanságban, összefüggéstelen beszédben és gondolkodásban nyilvánult meg", a pszichiátriai osztályra történt beszállítása, felvétele orvosi szempontból indokolt volt. A kötelező intézeti gyógykezelés elrendelésével az ügygondnok is egyetértett. A kérelmező fia azonban többször is hangsúlyozta, hogy a kérelmező az előző napinál sokkal rosszabb állapotban van, ezért fenntartásai vannak azzal kapcsolatban, hogy az igazságügyi szakértő a kérelmező aktuális állapota alapján alkot képet a kötelező intézeti gyógykezelés elrendelésének szükségességéről. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság végzésével a kérelmező intézeti felvételét indokoltnak minősítette, és elrendelte a kérelmező kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelését.
Néhány nappal később a kérelmezőt otthonába bocsátották, mivel a kezelőorvosa úgy ítélte meg, hogy az állapota stabilizálódott, így további kórházi kezelésre nincs szükség. Ezzel együtt a kérelmező fellebbezést terjesztett elő az elsőfokú végzés ellen; a másodfokú bíróság azonban az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. A jogerős másodfokú végzés ellen a kérelmező felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő; a Kúria azonban a jogerős végzést hatályában fenntartotta. A Kúria határozatával szemben a kérelmező alkotmányjogi panaszt terjesztett elő; azt azonban az Alkotmánybíróság - mint alaptalant - elutasította.
A kérelmező az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) 5. cikk (4) bekezdésére (szabadsághoz és biztonsághoz való jog) hivatkozással előadta, hogy nem szenved olyan jellegű vagy fokú mentális zavarban, amely a kötelező intézeti gyógykezelését indokolná. A váratlanul és akaratlanul bekövetkezett környezetváltozás miatt volt zavart és kétségbeesett, ami nem meglepő az ő állapotában. Rámutatott, hogy a hazai hatóságok nem tudtak a részéről megállapítani semmilyen közvetlen veszélyeztető magatartást. Álláspontja szerint a kormány, akárcsak a hazai bíróságok, a mentális zavara tüneteit (a zavarodottságot, a dezorientáltságot, a hangulatingadozást és a nyugtalanságot) azonosították a veszélyeztetéssel, anélkül hogy a konkrét veszély mibenlétét pontosan meghatározták volna. Emellett a kötelező intézeti gyógykezelésének elrendelésére anélkül került sor, hogy a hazai hatóságok kevésbé korlátozó alternatívákat vettek volna fontolóra. Ezen túlmenően előadta, hogy a bírósági meghallgatás időpontjában - a hazai jogszabályi előírásokkal ellentétben - erősen "leszedált" állapotban volt. Ez pedig egyrészt nagymértékben akadályozta a bírósági eljárásban való részvételét, másrészt lehetetlenné tette, hogy az eljárás résztvevői érdemi kommunikációt folytassanak vele, és a bíróság meggyőzően értékelje az éppen aktuális viselkedését és mentális állapotát. Még ha az igazságügyi orvosszakértő figyelembe is vette a "leszedáltságnak" a kérelmező egészségi állapotára gyakorolt hatását, sem a meghallgatásról készült jegyzőkönyvben, sem a bíróság érdemi végzésében nem volt jele annak, hogy ezt elmagyarázta volna a bíróságnak, ezért ezt a bíróság értelemszerűen nem is vehette figyelembe. Emellett a kérelmező eljárásjogi jogszabálysértésekre is hivatkozott: állítása szerint a hatóságok nem kommunikáltak megfelelően a családjával, köztük is elsősorban a fiával, akit az utolsó pillanatban idéztek meg, így nem tudott megfelelően felkészülni a meghallgatásra. Nem tudott gondoskodni a kérelmező jogi képviseletéről, nem tudott konzultálni a kérelmezővel, illetve a kórházi személyzettel, és a meghallgatás előtt nem tudott betekinteni az egészségügyi dokumentációba sem. Az elsőfokú bíróság által kirendelt ügygondnok pedig az eljárás egésze alatt passzív maradt: a meghallgatás előtt nem beszélt a kérelmezővel vagy családjával, semmilyen módon nem igyekezett megismerni a kérelmező helyzetét vagy kívánságait, emellett nem kérdőjelezte meg a kórházi kezelés szükségességét, és nem tudakozódott az állítólagos veszélyeztető magatartás vagy az elérhető alternatív kezelési módok felől. A bíróság pedig semmilyen intézkedést nem tett a kérelmező képviselete terén mutatkozó hiányosságok orvoslása érdekében.
A kormány előadta, hogy a kérelmező kötelező intézeti gyógykezelésének elrendelésére jogszerűen, a törvény által előírt eljárásrend szerint került sor. A kérelmező mentális zavara indokolta a kötelező intézeti gyógykezelést, mivel az potenciálisan életveszélyes volt, az államot pedig tevőleges kötelezettség terhelte annak megakadályozására, hogy a kérelmező bármilyen visszafordíthatatlan károsodást szenvedjen. Az elsőfokú bíróság meggyőződött arról, hogy a kérelmező közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsított, mivel akut mentális zavara közvetlen és súlyos veszélyt jelentett a saját életére, testi épségére és egészségére nézve. A hazai bíróságok figyelembe vették azt is, hogy vannak-e a kötelező intézeti gyógykezeléshez képest kevésbé korlátozó alternatívák, de arra a következtetésre jutott, hogy az intézeti gyógykezelés indokolt. A kérelmező kórházi tartózkodásának tartama nem haladta meg azt a mértéket, amely feltétlenül szükséges volt annak biztosításához, hogy mentális állapota ne jelentsen veszélyt az életére. Ami az eljárásjogi szabálysértéseket illeti, a kérelmezőnek igenis volt lehetősége érdemben részt venni az eljárásban, éspedig a meghatalmazott képviselőjeként eljáró fián keresztül, akinek, még ha a pontos időpontot nem is ismerte, annyit mindenesetre tudnia kellett, hogy a meghallgatásra 72 órán belül sor kerül. Bár valóban rövid idő állt rendelkezésre, annyira rövid azért nem volt, hogy a kérelmező fia a meghallgatás előtt ne tudott volna jogi tanácsot vagy segítséget kérni; egyébként pedig a meghallgatáson az ügygondnok személyében biztosították számára a jogi tanácsadást. A kormány nem értett egyet a kérelmező azon állításával sem, hogy az egyetlen érdeke, amelyet az ügygondnoknak képviselnie kellett volna, abban állt, hogy kezelés nélkül kiengedjék a kórházból. Jelen ügyben az ügygondnok saját benyomásokat szerzett a kérelmező magatartásáról, és arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmező állapota nem-
- 34/35 -
csak hogy megfelel a kötelező intézeti gyógykezelés törvényi feltételeinek, hanem ez az, ami az érdekét leginkább szolgálná. Az érdekei hatékony képviseletében beállott bármilyen állítólagos mulasztás a kérelmező választott képviselőjének tudható be.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) mindenekelőtt rögzítette: amint arra eseti döntéseiben már számos alkalommal rámutatott, a kötelező intézeti gyógykezelés elrendelésének eljárási hibáival kapcsolatos panaszokat nem a kérelmező által felhívott 5. cikk (4) bekezdése, hanem az 5. cikk (1) bekezdés e) pontja alapján kell megítélni, ezért a kérelmező kérelmét is ez utóbbi jogszabályhely alapján bírálta el.
Korábbi eseti döntéseire hivatkozással emlékeztetett: a szabadságától megfosztott személlyel szembeni eljárás akkor tisztességes, ha az érintett számára adott a bírósághoz fordulás és a - személyesen vagy szükség esetén képviselőn keresztül történő - meghallgatás lehetősége. A tényleges részvétel - többek között - azt jelenti, hogy az érintett képes a követeléseit alátámasztó előadásokat tenni. A mentális problémák ugyan korlátozhatják e részvételt vagy megváltoztathatják gyakorlásának módját, de lényegének csorbítását csak és kizárólag kivételes körülmények fennállása esetén akkor indokolhatják, ha az érintett teljesen képtelen arra, hogy koherens álláspontot fejtsen ki vagy az ügyvédnek megfelelő utasításokat adjon. Azon személyek érdekeinek megóvása érdekében pedig, akik mentális zavaruk miatt nem teljesen képesek arra, hogy a saját érdekükben eljárjanak, speciális eljárásjogi garanciákra lehet szükség.[1] Mindezekből az következik, hogy annak, akit mentális problémái és észlelt veszélyessége miatt pszichiátriai fekvőbeteg-gyógyintézetben tartanak, az ezzel kapcsolatos bármilyen eljárásban jogi segítséget kell kapnia. Egy olyan ügyvéd kirendelése, aki az eljárás során ténylegesen nem nyújt jogi segítséget, önmagában nem tesz eleget a szabadságuktól "elmebetegségük" miatt megfosztott személyek esetében "szükséges jogi segítség" követelményének. A képviselő és a kérelmező közötti érdemi kapcsolat létfontosságú annak érdekében, hogy a kérelmező jogos érdekeinek megóvására, valamint érveinek teljes körű előadására és kontradiktórius eljárásban történő megvizsgálására sor kerülhessen. Emellett a fogyatékossággal élő személyek tényleges jogi képviselete a jogi képviselőnek a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság általi fokozott felügyeletét igényli.[2]
Az adott ügyben nem volt vitás, hogy a kérelmező kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelése az EJEE 5. cikk (1) bekezdés e) pontja szerinti értelemben vett "szabadságtól való megfosztásnak" minősül. Nem volt vitás az sem, hogy a kérelmező a felvétele időpontjában enyhe demenciában szenvedett.[3] A felek csak két kérdésben nem értettek egyet: egyrészt, hogy a hatóságok megalapozottan jutottak-e arra a következtetésre, hogy a kérelmező viselkedése közvetlenül veszélyeztető magatartásnak minősült, amely szükségessé tette, hogy akarata ellenére intézeti gyógykezelésnek vessék alá; másrészt, hogy a kérelmező intézeti gyógykezelésének elrendelésére tisztességes és megfelelő eljárásban került-e sor.[4]
Ami az eljárás tisztességes és megfelelő voltát illeti, az EJEB rámutatott: az elsőfokú bíróság ügygondnokot rendelt ki, akinek a feladata az volt, hogy a bírósági eljárás során képviselje a kérelmező érdekeit. A kérelmező meghatalmazott képviselőjének jelenléte nyilvánvalóan nem mentesítette az ügygondnokot e kötelezettsége alól, hiszen a bíróság éppen azért nem mentette fel, mert a kérelmező meghatalmazott képviselője - jogban való jártasságának hiányára tekintettel - nem volt képes a kérelmező érdekeinek teljes körű védelmére.[5] A meghallgatásról készült jegyzőkönyv szerint az ügygondnok tájékoztatta a kérelmezőt a jogairól; arra azonban, hogy ez pontosan hogyan és milyen terjedelemben történt meg, már nem tér ki. Mivel azonban a meghallgatás mindössze 17 percig tartott, amely alatt a kórház képviselője és a szakértő ismertette a véleményét, valamint a kérelmező meghallgatására is sor került, erősen kétséges, hogy az ügygondnok kellő mennyiségű érdemi információt tudott volna átadni a kérelmezőnek.[6] A képviselő kettős szerepet tölt be: nemcsak az a feladata, hogy tájékoztassa az érintettet a jogairól és tanácsot adjon neki arra nézve, hogy mi a legmegfelelőbb eljárás, hanem az is, hogy feltárja az érintett kívánságait, és utasításokat kérjen tőle annak érdekében, hogy az álláspontját hatékonyan megvédhesse, és az érdekeit az eljárás során mindvégig megóvhassa.[7] Az adott ügyben azonban az ügygondnok - nem vitásan - nem kereste fel a kérelmezőt a meghallgatás előtt, holott ezt a vonatkozó nemzeti jogszabály[8] előírja. Emellett az ügy irataiban semmilyen jel nem utal arra, hogy a meghallgatás előtt megismerte volna a kérelmező helyzetét vagy a kórházba kerülésének körülményeit, vagy a kérelmező jogainak megóvása érdekében bármilyen intézkedést tett volna. Jelen volt ugyan a meghallgatáson, de a kérelmező nevében semmilyen előadást nem tett. A meghallgatás végén pedig támogatta a kórháznak a kötelező intézeti gyógykezelés elrendelése iránti kérelmét, mivel úgy ítélte meg, hogy az a kérelmező egészségének megóvása érdekében szükséges.[9] Az ügygondnok eljárásában észlelhető hiányosságok kapcsán az EJEB hangsúlyozta, hogy nem elszigetelt esetről van szó: már az alapvető jogok biztosa és a Kúria joggyakorlat-elemző csoportja is felhívta a figyelmet arra, hogy az ügygondnokok "alulteljesítése" rendszerszintű probléma, és a bíróság által kirendelt ügygondnokok által a szóban forgóhoz hasonló ügyekben követett igencsak formális eljárása nem áll
- 35/36 -
összhangban a jogintézmény törvény szerinti céljával és szerepével.[10] Ez a hozzáállás nem felel meg a hatékony jogi képviselet EJEE szerinti követelményének sem. Az EJEB már számos eseti döntésében kimondta, hogy egy olyan ügyvéd kirendelése, aki az eljárás során ténylegesen nem nyújt jogi segítséget, önmagában nem tesz eleget a "szükséges jogi segítség" követelményének. Az ilyen ügyekben képviselő és a képviselt közötti érdemi kommunikáció létfontosságú, és a hazai bíróságok fokozott felügyeletet gyakorolnak a jogi képviselők felett.[11] Jelen ügyben azonban ezek a követelmények nem teljesültek. Az ügygondnok ugyanis kritika nélkül, úgy támogatta a kórház kérelmét, hogy nem is próbálta megérteni és képviselni a kérelmező kívánságait. Ennek következtében a képviselet súlyos csorbát szenvedett; ennek ellenére a hazai hatóságok nem láttak benne hibát és azt nem is igyekeztek orvosolni.[12]
A kérelmező állítólagos "leszedáltsága" további kétségeket ébreszt az iránt, hogy a hatóságok kellő figyelmet fordítottak-e a kérelmezőnek az eljárásban való tényleges részvételének előmozdítására.[13] A kérelmező a betegfelvételi lap szerint a pszichiátriára való felvételekor nyugtatókat, a zárójelentés szerint pedig a kötelező intézeti gyógykezelés ideje alatt erős antipszichotikumokat kapott.[14] Bár a meghallgatásról készült jegyzőkönyv szerint a kórház képviselője a meghallgatás kezdetén beszámolt a kérelmező egészségügyi ellátásáról, ezzel az ellátással kapcsolatban a jegyzőkönyv semmilyen részletet nem közöl, és nem tér ki arra sem, hogy a kérelmező a meghallgatás előtt milyen gyógyszereket kapott, és azok az aktuális állapotát hogyan befolyásolhatták. Még ha a kirendelt igazságügyi elmeorvos-szakértő figyelembe is vette a kérelmező gyógyszerelését, úgy tűnik, hogy sem ő, sem más nem magyarázta el a bíróságnak az eljárás egyik pontján sem, hogy a gyógyszerek milyen mértékben lehettek kihatással a kérelmezőnek a meghallgatáson való érdemi részvételre való képességére.[15] Az EJEB rögzítette: tisztában van azzal, hogy a beteg felvételét követő ellátás elsődleges célja a közvetlen veszélyeztető magatartás megszüntetése. Ugyanakkor, álláspontja szerint, ha a betegnek a felvételekor vagy azt követően nyugtatókat adnak, az nemcsak azt nehezítheti meg, hogy a bíróság az érintettet - aktuális állapotának felmérése érdekében - személyesen, közvetlenül meghallgassa, hanem azt is, hogy a kérelmező a képviselőjével kommunikáljon, és aktívan részt vegyen az eljárásban. Következésképp a gyógyszerelés és hatásainak kérdését a pszichiátriai szakembereknek és a bíróságoknak is gondos mérlegelés tárgyává kell tennie, de az EJEB nem látott bizonyítékot arra, hogy erre az adott ügyben sor került volna.[16]
Mindezek alapján az EJEB úgy ítélte meg, hogy a nemzeti hatóságok nem tettek eleget a kérelmező kötelező pszichiátriai gyógykezelésének elrendeléséhez szükséges eljárásjogi követelményeknek, mivel nem biztosították, hogy az eljárás - az EJEE 5. cikk (1) bekezdés e) pontjának megfelelően - jogszerű és önkényességtől mentes legyen.[17] Mivel pedig már önmagában ennek alapján is megállapítható volt, hogy az EJEE 5. cikk (1) bekezdésének megsértésére sor került, annak vizsgálata, hogy a hazai bíróságok a kérelmező kötelező intézeti gyógykezelését az anyagi jogi feltételek fennállása mellett rendelték-e el, nem volt szükséges.[18] A jogsértés miatt az EJEB kötelezte Magyarországot sérelemdíj megfizetésére, valamint a kérelmező költségeinek és kiadásainak megtérítésére, ugyanakkor a kérelmező igazságos elégtétel iránti kérelmét elutasította.[19]
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának 2025. június 10-án kelt, 2025. szeptember 10-én véglegessé vált ítélete a B. T. és B. K. Cs. kontra Magyarország ügyben (4581/16. sz. kérelem)
Kulcsszavak: 8. cikk - egy roma származású gyermeket rögtön a születése után átmeneti nevelésbe vették - a hazai hatóságok nem mérlegelték ténylegesen a gyermek és vér szerinti szülei érdekeit - a hazai hatóságok nem vizsgálták mélyrehatóan és gondosan a helyzetet, ideértve a gyermekre gyakorolt rövid- és hosszú távú hatásokat is - a határozatok az anya által korábban, a várandóssága alatt és a többi gyermekével szemben tanúsított magatartásán alapultak - a döntéshozatali eljárás komoly hiányosságokban szenvedett, és megfosztotta az anyát attól, hogy a gyermeke gondozásában kellő mértékben részt vehessen - aránytalanul korlátozták az anyának és a gyermeknek a családi élete tiszteletben tartásához fűződő jogát.
A roma származású I. rendű kérelmező hat gyermek édesanyja; közülük a legkisebb a II. rendű kérelmező. Az idősebb gyermekeket még a II. rendű kérelmező fogantatását megelőzően átmeneti nevelésbe vették, mivel nem jártak nevelési-oktatási intézménybe, illetve nem részesültek a szükséges egészségügyi ellátásban. Utóbb azonban, amikor az I. rendű kérelmező négy hónapos terhes volt a II. rendű kérelmezővel, az átmeneti nevelésbe vételt az I. rendű kérelmező lánya tekintetében megszüntették, három fia tekintetében azonban - lényegében az I. rendű kérelmező újabb terhessége okán - továbbra is fenntartották. (A legidősebb gyermek tekintetében - nagykorúvá válására figyelemmel - az átmeneti nevelésbe vételt már korábban megszüntették.)
- 36/37 -
Ugyancsak az I. rendű kérelmező terhességének negyedik hónapjában a terhesgondozásban részt vevő illetékes védőnő a gyermekjóléti szolgálatnak és a gyámhatóságnak írt jelentésében azt javasolta, hogy a szülés után az I. rendű kérelmező ne vihesse haza a gyermekét a kórházból. Ezt azzal indokolta, hogy az I. rendű kérelmező egyedül, segélyekből él, és a közmunkaprogramban is csak azért vesz részt, mert az kötelező. Nem tervezetten lett várandós a II. rendű kérelmezővel, akinek veszélyezteti az egészségét, mivel dohányzik és a rendszeres orvosi vizsgálatokon nem vesz részt. Nagyobb gyermekeit mind átmeneti nevelésbe vették; ennek ellenére a magatartásán vagy az életkörülményein nem változtatott. A védőnő később a kórház felé is azt az ajánlást tette, hogy ne engedjék haza a gyermeket az I. rendű kérelmezővel, mivel - a védőnő akkori tudomása szerint - az I. rendű kérelmező valamennyi gyermeke átmeneti nevelésbe vétel hatálya alatt áll, emellett az I. rendű kérelmező erős dohányos. Az I. rendű kérelmező és élettársa (a II. rendű kérelmező apja) részére sem a védőnő jelentéséről, sem a kórháznak címzett ajánlásáról nem tájékoztatták. A szülést követően az I. rendű kérelmezőnek nem engedték, hogy hazavigye a II. rendű kérelmezőt a kórházból.
Néhány nappal a születését követően a II. rendű kérelmezőt átmeneti nevelésbe vették: a gyámhatóság - a gyermekjóléti szolgálat és a kórház javaslatára - ideiglenes hatállyal nevelőszülőnél helyezte el, egyúttal megállapítva, hogy a szülők gondozási, nevelési joga szünetel. Határozatát azzal indokolta, hogy az I. rendű kérelmező felelőtlen életvitelt folytat és életkörülményei miatt három gyermeke nevelésbe vétel hatálya alatt áll; emellett a II. rendű kérelmező testi, értelmi és érzelmi fejlődését családi környezete súlyosan veszélyezteti. E határozat megváltoztatását a kérelmező többféle jogorvoslati kérelemmel is igyekezett elérni (fellebbezett, a jogerős döntés ellen közigazgatási pert indított, felülvizsgálati kérelemmel és alkotmányjogi panasszal is élt), azonban ezek egyike sem vezetett eredményre.
Később - az átmeneti nevelésbe vétel indokoltságának felülvizsgálata körében - az első fokon eljárt gyámhivatal a II. rendű kérelmező tartós nevelésbe vételét rendelte el, egyúttal megállapította, hogy a szülők gondozási, nevelési joga szünetel, továbbá döntött a II. rendű kérelmező és szülei közötti kapcsolattartásról: a határozat alapján az I. rendű kérelmező és élettársa havonta egyszer, egy óra tartamban tarthatott kapcsolatot a II. rendű kérelmezővel. Az I. rendű kérelmező fellebbezése folytán másodfokon eljárt gyámhivatal az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A döntés ellen az I. rendű kérelmező közigazgatási pert indított; a perben eljárt közigazgatási és munkaügyi bíróság a közigazgatási határozatot hatályon kívül helyezte, mivel megítélése szerint az ügyben eljárt gyámhatóságok nem tártak fel kellő mértékben valamennyi körülményt. A megismételt eljárásban az első fokon eljáró gyámhivatal a kérelmező nevelésbe vételét megszüntette, mivel arra a következtetésre jutott, hogy a szülők életkörülményei megfelelőek, a szülők együttműködtek a gyermekvédelmi szolgálattal és rendszeres kapcsolatot tartottak a nevelésbe vett gyermekeikkel, valamint rendszeres jövedelemre tesznek szert. A határozat folytán a II. rendű kérelmező visszakerült az I. rendű kérelmezőhöz.
Később az I. rendű kérelmező - két másik szülővel együtt, akiknek a gyermekét szintén nevelésbe vették - az önkormányzat, a jegyző, a gyámhatóságként eljárt kormányhivatal és a kórház ellen személyiségi jogok megsértése miatt pert indított, amely a felperesek részlegesen pernyertességével zárult. Időközben az I. rendű kérelmező élettársával és három gyermekével - köztük a II. rendű kérelmezővel - együtt egy másik személyiségi jogi pert is indított, ezúttal azonban a felperesek pervesztesek lettek.
A kérelmezők az EJEB-hoz intézett kérelmüket az EJEE 8. cikkére (magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog), valamint 8. cikkével és/vagy 3. cikkével (kínzás tilalma) összefüggésben értelmezett 14. cikkére (megkülönböztetés tilalma) alapították, így a felek az érvelésüket e két körben adták elő.[20]
Az EJEE 8. cikke kapcsán a kérelmezők előadták: a II. rendű kérelmezőnek a családból való kiemelésére jogszabálysértő módon került sor, mivel azt a törvény kizárólag a gyermeknek a - bántalmazásából, illetve az életét súlyosan veszélyeztető vagy pedig az egészségét, értelmi, érzelmi vagy testi fejlődésében visszafordíthatatlan károsodást okozó egyéb körülményből eredő - súlyos veszélyeztetettsége esetén teszi lehetővé. Az adott esetben pedig e körülmények egyike sem állt fenn. Ezen túlmenően II. rendű kérelmezőt formális határozat nélkül tartották a kórházban, mivel a határozat meghozatalára csak egy nappal az I. rendű kérelmező otthonába bocsátást követően került sor. Emellett a szülőket nem is értesítették az eljárásról. A hatóságok nem vették fontolóra annak lehetőségét, hogy támogatást nyújtsanak a családnak, hanem az I. rendű kérelmezőt a terhessége negyedik hónapjában azzal vádolták, hogy alkalmatlan az anyaságra, és azt javasolták, hogy a gyermek ne távozhasson a kórházból a családjával együtt. Nem vették fontolóra a kevésbé korlátozó intézkedések - köztük a II. rendű kérelmező védelembe vételének, illetve a család vagy az anya és a gyermek elszállásolásának - lehetőségét sem. Ami a döntéshozatali eljárást illeti, a hatóságok nem teremtettek kellő egyensúlyt a gyermek és szülei érdekei között, és soha nem vették komolyan fontolóra a gyermek hazagondozásának lehetőségét. A kérelmezők álláspontja szerint ezt támasztja alá az is, hogy a család újraegyesülésére csak másfél évvel később, egy teljesen önálló eljárás eredményeképp került sor.[21]
A kormány érvelése szerint a kérelmező átmeneti nevelésbe vételét a gyermek érdeke, nem pedig az I. rendű
- 37/38 -
kérelmező etnikai származása vagy anyagi körülményei indokolták. A II. rendű kérelmező nevelésbe vételének közvetlen indoka nem az volt, hogy az I. rendű kérelmező nem volt hajlandó felhagyni a dohányzással, illetve részt venni az orvosi vizsgálatokon, hanem az, hogy a jelek szerint az I. rendű kérelmező hozzáállása nem változott, hasonlóképpen ahhoz, ami a többi gyermekének nevelésbe vételéhez is vezetett. A II. rendű kérelmező családból való kiemelése a jogainak védelmét szolgálta azzal a szülői elhanyagolással szemben, amelynek testvérei a kiemelésük előtt ki voltak téve. Ami a kérelmezők azon érvelését illeti, hogy a hatóságoknak fel kellett volna ajánlaniuk a segítségüket a gyermek gondozásához, a kormány úgy ítélte meg: az, hogy a szülők éveken át nem tanúsítottak együttműködő magatartást, lehetetlenné tett bármilyen, az átmeneti nevelésbe vételnél enyhébb intézkedést. Bár a gyermekjóléti szolgálatok említést tettek a család szegényes körülményeiről, ezek oka nem az anyagi nélkülözésben, hanem abban keresendő, hogy az I. rendű kérelmező nem volt képes vagy hajlandó rendes gondoskodást nyújtani a gyermekei számára. Az I. rendű kérelmezőnek a felelősségteljes gyermekneveléshez való hozzáállása szempontjából releváns körülményként figyelembe vették az apa távollétét és a kérelmező foglalkoztatottságát is. Emellett - különösen a II. rendű kérelmező esetében, aki újszülött lévén leginkább gondoskodásra szorult volna -különös figyelemmel voltak arra, hogy az I. rendű kérelmező a gyermekei egészségét elhanyagolta. Ami az intézkedés arányosságát illeti, a kormány rámutatott, hogy a családból való kiemelés átmeneti jellegű volt, amely időszakos felülvizsgálat keretében megszüntethető, ha a család életkörülményeiben pozitív változások észlelhetők. Ennek megfelelően a hatóságok az I. rendű kérelmező életkörülményeiben később bekövetkezett pozitív változásokra figyelemmel a II. rendű kérelmező nevelésbe vételét megszüntették. Bár a II. rendű kérelmező hazaadására valóban egy kis késedelemmel került sor, ezt a személyiségi jogi perben a bíróságok elismerték és orvosolták.[22]
A EJEE 3. cikkével és/vagy 8. cikkével összefüggésben értelmezett 14. cikke kapcsán a kérelmezők előadták: álláspontjuk szerint a II. rendű kérelmező nevelésbe vételére rasszista indíttatásból került sor, és önmagában is az EJEE 3. cikke szerinti értelemben vett embertelen, megalázó bánásmódnak minősül. Állításuk szerint ugyanis a védőnő az I. rendű kérelmező roma származása miatt számos ellenséges megjegyzést tett, a gyermekvédelmi hatóság vezetőjéről pedig a helyi roma közösségben köztudott, hogy világossá tette: a településen élő roma gyermekeket "nem fogják hazaengedni". Előadták továbbá, hogy Magyarországon aránytalanul sok roma gyermek áll nevelésbe vétel hatálya alatt. Ezen állításuk alátámasztása érdekében utaltak az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának (Committee on the Rights of the Child, CRC) Magyarország hatodik időszakos jelentésére vonatkozó záró észrevételeire (CRC/C/HUN/CO/6),[23] amelyben aggodalmát fejezte ki az intézményben nevelkedő roma gyermekek felülreprezentáltsága miatt. Emellett hivatkoztak az Európai Roma Jogok Központja (European Roma Rights Centre, ERRC) által 2007-ben,[24] illetve 2010-ben[25] készített, a roma gyermekek magyar gyermekvédelmi rendszerben való helyzetéről szóló jelentésre, amelyek kimutatták: 2007-ben a megkérdezett, gyermekvédelmi intézményben élő gyermekek 58%-a roma származású volt, miközben a roma gyermekek a teljes magyar gyermeknépességnek mindössze 13%-át tették ki; 2011-ben pedig a meglátogatott gyermekvédelmi intézményekben élő gyermekek 65,9%-a volt roma származású.[26]
A kormány érvelése szerint a kérelmezők nem tudták bizonyítani, hogy a kérelmezők helyzetében lévő, nem roma családok más elbánás alá esnének. A személyiségi jogi perben valamennyi tanú - köztük egy roma származású szociális gondozó - tagadta, hogy a kérelmezők etnikai származása befolyásolta volna. Emellett a kérelmezők által hivatkozott, a roma gyermekeknek a gyermekvédelmi rendszerben való felülreprezentáltságát kimutató szociológiai tanulmányok és jelentések módszertana és megbízhatósága is megkérdőjelezhető. A nevelésbe vett gyermekek etnikai származására, illetve a roma gyermekek által a teljes népességben kitett összlétszámra nézve ugyanis hivatalos adat vagy statisztika nem áll rendelkezésre. A jegyző tanúvallomása szerint az adott településen óvodába, illetve iskolába járó gyermekek 95%-a roma; ehhez képest az adott időszakban a településen élő összes gyermeknek "csak" 67,12%-a állt valamilyen gyermekvédelmi intézkedés hatálya alatt. Ezért nem lehet azt állítani, hogy az érintett gyermekeket roma származásuk miatt vették volna nevelésbe, mivel a településen a romának minősülő gyermekek aránya messze meghaladta a nevelésbe vett gyermekek arányát.[27]
A kérelmezők szerint a kormány által hivatkozott statisztikai adatok félrevezetőek, és azokat úgy kell értelmezni, hogy a településen élő gyermekek kétharmada gyermekvédelmi intézkedés hatálya alatt áll, így a kormányt terheli annak bizonyítása, hogy nem került sor hátrányos megkülönböztetésre. A szülei gondozásából kiemelt gyermekek száma huszonegyszerese volt a hasonló méretű magyar településekhez képest: a 2013-ban meghozott huszonhárom nevelésbe vételről szóló határozat közül legalább tizenkilenc roma gyermekeket érintett, és 2014-ben mind a hat átmeneti nevelésbe vett és mind a hat tartós nevelésbe vett gyermek roma szárma-
- 38/39 -
zású volt. A kérelmezők szerint az sem igaz, hogy a településen a gyermekek 98%-a lenne roma származású; az arányuk inkább 50% körül van.[28]
Az EJEE 8. cikke kapcsán az EJEB - korábbi eseti döntéseire hivatkozással - emlékeztetett: egymás társaságának a gyermek és szülője közötti kölcsönös élvezete a családi élethez való jog alapeleme, és az azt hátráltató hazai intézkedések az EJEE 8. cikke által oltalmazott jog korlátozásának minősülnek. Minden ilyen korlátozás a szóban forgó cikk megsértését valósítja meg, hacsak nem "törvényben meghatározott", és nem olyan cél(ok) elérését szolgálja, amely a 8. cikk (2) bekezdése szerinti értelemben jogszerű, valamint "demokratikus társadalomban szükségesnek" tekinthető.[29] Annak megállapításakor, hogy a vitatott intézkedések "demokratikus társadalomban szükségesek" voltak-e, azt kell mérlegelni, hogy - az adott ügy fényében, összességében nézve - az ezen intézkedések alátámasztására felhozott érvek a 8. cikk (2) bekezdése szerinti értelemben véve relevánsak és elégségesek voltak-e.[30]
A hazai hatóságok előnyös helyzetben vannak, mivel közvetlen kapcsolatban állnak valamennyi érintettel, ezért az EJEB-nek nem szabad a helyükbe lépnie a gyermekek nevelésbe vételére és a nevelésbe vett gyermekek szüleinek jogaira vonatkozó szabályozással kapcsolatos feladataik ellátása során; a feladata inkább az, hogy a szóban forgó hatóságok által meghozott döntéseket a hazai hatásköreik, az EJEE és az államot megillető mérlegelési jogkör fényében felülvizsgálja.[31] A biztosítandó mérlegelési jogkör az ügy jellege és a szóban forgó érdekek súlya fényében változó. Bár a nevelésbe vétel szükségességének értékelése tekintetében az államok - különösen, ha vészhelyzetről van szó - széles mérlegelési jogkört élveznek, az EJEB-nek meg kell bizonyosodnia arról, hogy az adott konkrét ügyben a gyermek családból való kiemelésére indokoltan került sor, és az érintett államnak kell alátámasztania, hogy a javasolt intézkedéseknek a szülőkre és a gyermekre gyakorolt hatását, valamint a gyermek nevelésbe vételének lehetséges alternatíváit még az intézkedés megtétele előtt gondosan mérlegelték. Egy újszülöttnek a születése pillanatában történő nevelésbe vétele kirívóan súlyos intézkedés, ezért rendkívül meggyőző okoknak kell fennállnia ahhoz, hogy egy csecsemőt az anyjától annak akarata ellenére, a szülés után azonnal elvegyenek egy olyan eljárás keretében, amelybe sem őt, sem az élettársát nem vonták be. Emellett egyes esetekben az EJEB jelentőséget tulajdonított annak is, hogy a hatóságok, mielőtt egy gyermeket nevelésbe vettek volna, próbáltak-e kevésbé drasztikus - pl. támogató és megelőző - intézkedéseket tenni, és ezek sikertelenek maradtak-e.[32]
Azokban az ügyekben, amelyekben egy gyermek nevelésbe vételéről van szó, az EJEB felméri a hatóságok által követett döntéshozatali eljárást is annak meghatározása érdekében, hogy a biológiai szülők nézeteit és érdekeit a hatóságok tudomására hozták-e, és azokat a hatóságok kellően figyelembe vették-e, valamint hogy a szülők késedelem nélkül élhettek-e a rendelkezésükre álló bármilyen jogorvoslati lehetőséggel. Ennek során azt kell megállapítani, hogy - az adott ügy egyedi körülményeire, különösen a meghozandó döntés súlyára figyelemmel - a szülőket összességében nézve kellő mértékben bevonták-e a döntéshozatali eljárásba ahhoz, hogy biztosítsák érdekeiknek a szükséges védelmet, illetve hogy érveiket teljeskörűen előadhassák.[33] Elengedhetetlen, hogy a szülő olyan helyzetbe kerüljön, amelyben hozzáférhet a hatóságok által a gyermekvédelmi nevelésbe vételről szóló, illetve a gyermek gondozásával és felügyeletével kapcsolatos döntésük meghozatalakor figyelembe vett információkhoz. Ellenkező esetben ugyanis a szülő nem fog tudni ténylegesen részt venni a döntéshozatali eljárásban, illetve nem fogja tudni megfelelően és adekvát módon előadni azokat az érveket, amelyek amellett szólnak, hogy képes megfelelő gondoskodást és védelmet nyújtani a gyermeknek.[34] Az EJEB rögzült és következetes ítélkezési gyakorlata szerint pedig a gyermeket érintő minden döntés során elsősorban arra kell figyelemmel lenni, hogy mi az, ami a gyermek érdekét a leginkább szolgálja.[35]
Ami az adott konkrét ügyet illeti, az hogy a II. rendű kérelmezőt elvették a szüleitől, amikor az I. rendű kérelmező hazament a kórházból, nem vitásan olyan intézkedés, amely a kérelmezők családi élethez való jogának gyakorlásába való beavatkozásnak minősül, ezért vizsgálni kell, hogy az megfelel-e az EJEE 8. cikk (2) bekezdésében előírt követelményeknek.[36] A hatóságok a sérelmezett intézkedést azzal indokolták, hogy az I. rendű kérelmező a szülői kötelezettségeit elhanyagolta, mivel az idősebb gyermekeinek nem nyújtott megfelelő gondoskodást, a terhessége alatt pedig hosszú ideig dohányzott, és ajánlott orvosi vizsgálatokon nem vett részt. Ezért a hatóságok úgy ítélték meg, hogy a II. rendű kérelmező egészségét és fejlődését veszélyeztetné, ha őt az I. rendű kérelmező gondozásában hagynák, és úgy látták jónak, ha az I. rendű kérelmező szülői felügyelete szünetel. Az EJEB hajlandó elfogadni, hogy ezek releváns indokok voltak, arról azonban nincs meggyőződve, hogy - az adott ügy körülményei között - egyszersmind elégségesek is voltak ahhoz, hogy a sérelmezett intézkedést indokolják.[37]
Jelen ügyben egy nagyon összetett, kényes családi helyzetben kellett egyensúlyt teremteni a versengő érdekek között. Az ilyen ügyekben, ha bizonyítást nyer, hogy a hazai hatóságok kellő szorgalommal jártak el, beszerez-
- 39/40 -
ték és figyelembe vették a releváns bizonyítékokat és szakmai értékeléseket, valamint elsődleges fontosságot tulajdonítottak annak, hogy mi az, ami az érintett gyermek érdekét a leginkább szolgálja, az EJEB a hatóságok mérlegelését a sajátjával csak nagyon nyomós indokok esetén írhatja felül.[38]
Ami a II. rendű kérelmező születése előtti hatósági intézkedéseket illeti, nincs jele annak, hogy a hazai hatóságok - köztük is különösen a védőnő és a gyermekjóléti szolgálat - egyszer is mérlegelték volna bármilyen módon, hogy az átmeneti nevelésbe vételhez képest kevésbé korlátozó intézkedések nem lennének-e elegendőek.[39] A kormány azt állította, hogy a fokozatosság elve azért nem volt alkalmazható, mert az I. rendű kérelmező a többi gyermeke gondozása kapcsán nem működött együtt a hatóságokkal. Ugyanakkor azzal az állításával kapcsolatban, hogy ez a helyzet az I. rendű kérelmező terhessége alatt is fennállt, semmilyen konkrétumot nem adott elő. Nincs bizonyíték arra nézve, hogy az I. rendű kérelmezőt a gyermekvédelmi hatóságok megfigyelték, a születendő gyermekéhez való hozzáállását a védőnő látogatását követően megkérdőjelezték, vagy pedig őt a magatartására és annak lehetséges következményeire figyelmeztették volna.[40] A szociális ellátások terén a hatóságok szerepe éppen az, hogy segítsék a nehéz helyzetben lévőket, iránymutatást nyújtsanak számukra, valamint tanácsot adjanak nekik - többek között - arra vonatkozóan, hogy hogyan jussanak túl a nehézségeiken. Jelen ügyben a hazai bíróságok előtt folyamatban volt személyiségi jogi perben fény derült az ezzel kapcsolatos hiányosságokra: a bíróságok megerősítették, hogy a családsegítés az I. rendű kérelmező esetében nem volt megfelelő. Ez pedig egyszersmind azt is jelenti, hogy a gyermekjóléti alapellátás rendszere nem volt kellően hatékony.[41]
Jelentősége van annak is, hogy az I. rendű kérelmező újra és újra, következetesen kifejezésre juttatta azt a szándékát, hogy a többi gyermekével kapcsolatos helyzetet rendezze, sőt lépéseket is tett ennek érdekében. A többi gyermek nevelésével kapcsolatos eljárásokban a hatóságok pozitív változásokat észleltek az I. rendű kérelmező magatartását és életkörülményeit illetően. Jelenősége van továbbá annak is, hogy az I. rendű kérelmező lányának nevelésbe vételét megszüntették, és még a II. rendű kérelmező születése előtt visszaadták az I. rendű kérelmezőnek. Ugyanakkor nincs jele annak, hogy a hazai hatóságok - köztük is különösen a védőnő és a gyámhatóság - beszerzett volna bármilyen független értékelést a család előrehaladásáról, vagy figyelembe vette volna, hogy a szüléskor jelentős változások mentek végbe az I. rendű kérelmező életében. Döntésüket elsősorban egy évekkel korábbi, az I. rendű kérelmező nevelési alkalmassága hiányát megállapító értékelésre alapozták.[42] Bár a szülői elhanyagolás okozta károk nem hagyhatók figyelmen kívül, jelen ügyben életveszéllyel vagy közvetlen károsodással kapcsolatos állítás vagy bizonyíték nem merült fel, ezért úgy tűnik, hogy bármilyen vélelmezett kockázat kezelhető lett volna.[43]
Az újszülött és az anya közötti különleges kapcsolatra tekintettel kivételes indokok kellenek ahhoz, hogy a babát az anyától a születésekor elszakítsák. Ez ugyanis egy olyan lépés, amely az anyára nézve traumatikus és amely a testi és lelki egészségét nyomás alá helyezi, az újszülött gyermeket pedig megfosztja a biológiai anyjával való szoros kapcsolattól. Jelen ügyben pedig - elismerve a helyzet összetettségét és azokat a nehézségeket, amelyekkel a hatóságok a II. rendű kérelmező és szülei érdekei közötti egyensúly megteremtése során szembesültek - nem nyert bizonyítást, hogy az anya szülői felügyeletének szüneteléséhez és a gyermek átmeneti nevelésbe vételéhez vezető eljárásban a hazai hatóságok kísérletet tettek volna arra, hogy igazából mérlegeljék a gyermek és biológiai szülei érdekeit. Úgy tűnik ugyanis, hogy nem vizsgálták mélyebben és gondosabban, a gyermekre rövid- és hosszú távon gyakorolt hatásokra is kiterjedően a helyzetet, hanem beérték az anya korábbi magatartásának figyelembevételével.[44]
Végezetül pedig figyelemmel kellett lenni az átmeneti nevelésbe vételre vonatkozó határozat végrehajtásának módjára. Az I. rendű kérelmező következetesen arra hivatkozott, hogy a II. rendű kérelmezőt anélkül tartották a kórházban, hogy arról formális határozatot hoztak volna vagy őt annak indokairól tájékoztatták volna. Ezzel szemben a hazai bíróságok azt állapították meg, hogy az I. és a II. rendű kérelmező elválasztására a gyermek átmeneti nevelésbe vételének napján került sor. Ezért az EJEB nem volt abban a helyzetben, hogy kimondja a végső szót a kérdésben, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem lenne helyénvaló, ha egy újszülött csecsemőt anélkül tartanának a kórházban, hogy erről formális határozat született volna, illetve az anyát az intézkedés okairól tájékoztatták volna.[45] A II. rendű kérelmezőnek a kórházban való visszatartására, majd ezt követően a nevelésbe vételére lényegében a védőnőnek a gyermekjóléti szolgálathoz és a kórházhoz intézett jelzése alapján került sor, azonban a döntéshozatalt megelőzően e dokumentumok egyikét sem küldték meg az I. rendű kérelmezőnek. Az ilyen létfontosságú dokumentumok ismertetésének elmaradása pedig kihatással lehet a szülők azon képességére, hogy az eljárások lehetséges következményeit előre lássák, illetve annak kimenetelét befolyásolják.[46] Azon esetek kivételével, amikor a gyermek élete közvetlen, komoly veszélynek van kitéve, a hazai jog megköveteli a hatóságtól a gyermek szüleinek meghallgatását. Bár ez tényleges lehetőséget biztosított volna az I. rendű kérelmező számára, hogy megtámadja a védőnő azon megállapítását, hogy nem lehet rábízni a gyermeket, nincs jele annak, hogy a meghallgatásra
- 40/41 -
egyáltalán sor került volna; ennek következtében az I. rendű kérelmező elesett attól, hogy kellően be legyen vonva a II. rendű alperes nevelésével kapcsolatos döntéshozatali eljárásba.
Mindezek alapján az EJEB arra a következtetésre jutott, hogy a hazai döntéshozatali eljárás súlyos hibákban szenvedett, és az intézkedés a kérelmezők családi életének tiszteletben tartásához fűződő joga aránytalan korlátozását valósította meg. Ezért az EJEE 8. cikkének sérelme mindkét kérelmező tekintetében megállapítható volt.
A EJEE 3. cikkével és/vagy 8. cikkével összefüggésben értelmezett 14. cikke kapcsán - korábbi eseti döntéseire hivatkozással - az EJEB emlékeztetett: a hátrányos megkülönböztetés azt jelenti, hogy viszonylag hasonló helyzetben lévő személyeket objektív és észszerű indok nélkül eltérően kezelnek. Az etnikai származás miatti hátrányos megkülönböztetés a faji megkülönböztetés egyik formája. A faji megkülönböztetés a hátrányos megkülönböztetés egy különösen taszító fajtája, és - veszedelmes következményeire figyelemmel - a hatóságok részéről különös éberséget és erőteljes reakciót igényel. Ez az oka annak, hogy a hatóságoknak be kell vetniük minden rendelkezésre álló eszközt a rasszizmus leküzdése érdekében, ezáltal megerősítve a demokráciának egy olyan társadalomról alkotott képét, amelyben a sokszínűséget nem fenyegetésként, hanem a gazdagodás forrásaként látják. A mai, a pluralizmus és a más kultúrák tiszteletének elvén alapuló demokratikus társadalomban semmilyen eltérő bánásmód, amely kizárólag vagy jelentős mértékben az etnikai származáson alapul, objektíve nem indokolható.[47]
Ami pedig az ezzel kapcsolatos bizonyítási terhet illeti: ha a kérelmező bizonyította a megkülönböztetés tényét, a kormánynak kell bizonyítania, hogy az indokolt volt.[48] Az EJEB előtti eljárásban a bizonyítékok befogadásának nincs eljárásjogi korlátja, a bizonyítékok értékelése pedig nem előre meghatározott formulák szerint történik. Az EJEB azt a következtetést vonja le, amely - megítélése szerint - az összes bizonyíték szabad mérlegelése alapján megalapozott, ideértve a tényállásból és a felek előadásaiból levont következtetéseket is. Bizonyíték fakadhat a kellően erős, egyértelmű és egybehangzó következtetésekből vagy egymáshoz hasonló, meg nem döntött ténybeli vélelmekből is. Emellett egy adott következtetés levonásához szükséges bizonyító erő mértéke és - ezzel összefüggésben - a bizonyítási teher megoszlása elválaszthatatlanul kötődik a tényállás sajátosságaihoz, az állított jogsértés jellegéhez és a szóban forgó, az EJEE-ből fakadó joghoz.[49]
Viharos történelmük és gyökereik folytonos feltépése következtében a romák egy sajátos hátrányos helyzetű, sérülékeny kisebbséget alkotnak, ezért különleges védelmet igényelnek. Sérülékeny helyzetük azt jelenti, hogy igényeikre és eltérő életmódjukra különös figyelmet kell fordítani mind az irányadó jogi szabályozás, mind pedig az egyes konkrét ügyek eldöntése terén.[50]
Ami a jelen ügyet illeti, a II. rendű kérelmező nevelésbe vételére azért került sor, mert a hazai hatóságok megállapították, hogy az I. rendű kérelmező a nagyobb gyermekeit elhanyagolta, ami a II. rendű kérelmezőt is veszélynek tette ki. A nevelésbe vételt tehát az motiválta, amit az adott időpontban a hazai hatóságok a gyermek érdekében állónak tartottak, nem pedig a kérelmezők roma származása. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy a gyermek vagy családja etnikai származását a nevelésbe vétel indokaként bármelyik hatóság megemlítette volna. Épp ellenkezőleg: az üggyel foglalkozó egyik szociális munkás tanúvallomása szerint, aki maga is roma származású, a kérelmezőkkel szemben etnikai származásuk miatt sem ő, sem a munkatársai nem juttattak kifejezésre semmilyen előítéletet.[51] Arra vonatkozóan, hogy a védőnő valóban tett-e ellenséges megjegyzéseket az I. rendű kérelmezővel kapcsolatban a terhessége során, az EJEB nem tudott feltárni semmilyen, az I. rendű kérelmező etnikai származására vonatkozó - közvetett vagy közvetlen - kijelentést. Emellett a kérelmezők által állított, de nem bizonyított azon általános hivatkozás, hogy a gyermekvédelmi hatóság vezetője állítólag kijelentette: az adott településről származó roma gyermekeket "nem fogják hazaengedni", nem támasztja alá azt az állítást, hogy a II. rendű kérelmezőt kizárólag roma származása miatt vették nevelésbe.[52] A kérelmezők által hivatkozott különböző jelentések pedig az adott ügy sajátos körülményei között nem ügydöntő jelentőségűek, mivel a II. rendű kérelmező gondozási helyét nem gyermekotthonban, hanem nevelőszülőnél jelölték ki.[53]
Mindezek alapján az EJEB úgy ítélte meg: a rendelkezésére álló bizonyítékok nem kellően szilárdak, hogy meggyőzzék arról a nevelésbe vételre valamilyen szervezett politika részeként került volna sor, illetve hogy a kórházi személyzet vagy a hazai hatóságok eljárása rasszista belső indíttatásból eredt volna. Ezért az EJEB az EJEE 3. cikkével és/vagy 8. cikkével összefüggésben értelmezett 14. cikkére hivatkozással előterjesztett kérelmet - mint nyilvánvalóan alaptalant - elutasította.[54]
Az EJEE 8. cikkével kapcsolatos jogsértés miatt az EJEB Magyarországot sérelemdíj megfizetésére kötelezte, ugyanakkor a kérelmezők igazságos elégtétel iránti kérelmét elutasította. ■
JEGYZETEK
[1] Az ítélet 58. pontja.
[2] Az ítélet 59. pontja.
[3] Az ítélet 60. pontja.
[4] Az ítélet 61. pontja.
[5] Az ítélet 62. pontja.
[6] Az ítélet 64. pontja.
[7] Az ítélet 65. pontja.
[8] Az egészségügyről szóló 1997. CLIV. törvény 201. § (5) bekezdése.
[9] Az ítélet 66. pontja.
[10] Az ítélet 67. pontja.
[11] Az ítélet 68. pontja.
[12] Az ítélet 69. pontja.
[13] Az ítélet 70. pontja.
[14] Az ítélet 71. pontja.
[15] Az ítélet 72. pontja.
[16] Az ítélet 73. pontja.
[17] Az ítélet 74. pontja.
[18] Az ítélet 75. és 76. pontja.
[19] Az ítélet 78-83. pontja.
[20] Egyebekben a kérelmezők hivatkoztak az EJEE 3. cikkével és/vagy 8. cikkével összefüggésben értelmezett 14. cikkének megsértésére is; ezzel azonban az EJEB érdemben nem foglalkozott, így az ezzel kapcsolatos érvek részletes ismertetésétől eltekintek.
[21] Az ítélet 61-64. pontja.
[22] Az ítélet 65-58. pontja.
[23] Magyar nyelvű, nem hivatalos fordítása online elérhető: https://unicef.hu/ezt-tesszuk-itthon/gyermekjogi-koalicio/ensz-gyermekjogi-bizottsaga-magyarorszag-hatodik-idoszakos-jelentesere-vonatkozo-zaro-eszrevetele (utolsó letöltés: 2026. február 20.).
[24] Magyar nyelven online elérhető: https://www.errc.org/uploads/upload_en/file/02/90/m00000290.pdf (utolsó letöltés: 2026. február 20.).
[25] Magyar nyelven online elérhető: https://www.errc.org/uploads/upload_en/file/eletfogytiglan-20-june-2011.pdf utolsó letöltés: 2026. február 20.).
[26] Az ítélet 100-103. pontja.
[27] Az ítélet 97-99. pontja.
[28] Az ítélet 103-104. pontja.
[29] Az ítélet 69. pontja
[30] Az ítélet 70. pontja.
[31] Az ítélet 71. pontja.
[32] Az ítélet 72. pontja.
[33] Az ítélet 73. pontja.
[34] Az ítélet 74. pontja.
[35] Az ítélet 75. pontja.
[36] Az ítélet 76. pontja.
[37] Az ítélet 78. pontja.
[38] Az ítélet 79. pontja.
[39] Az ítélet 80. pontja.
[40] Az ítélet 81-84. pontja.
[41] Az ítélet 87. pontja.
[42] Az ítélet 86. pontja.
[43] Az ítélet 87. pontja.
[44] Az ítélet 88. pontja.
[45] Az ítélet 89-90. pontja.
[46] Az ítélet 91. pontja.
[47] Az ítélet 105. pontja.
[48] Az ítélet 106. pontja.
[49] Az ítélet 107. pontja.
[50] Az ítélet 108. pontja.
[51] Az ítélet 109. pontja.
[52] Az ítélet 110. pontja.
[53] Az ítélet 111. pontja.
[54] Az ítélet 112-113. pontja.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bírósági titkár, Kúria, családjogi szakjogász.
Visszaugrás
