A locatio conductio operis, mint a vállalkozási jogviszonyok szerződési típusa, jelentős szerepet játszott a római gazdasági életben. A vállalkozási szerződés úgy határozható meg, mint egy olyan konszenzuális szerződés, amelyben a vállalkozó (conductor operis) a neki átadott dolgon valamilyen gazdasági eredmény "mű" (opus) létrehozására, a megrendelő (locator operis) pedig vállalkozási díj (merces) fizetésére kötelezi magát. A locatio conductionak, mint bérleti jogviszonynak a vállalkozói tevékenység felvállalására alkalmas volta a római magánjog klasszikus korszakában már általánosan elfogadott volt. Az intézmény kialakulása tehát már a korábbi időszakban végbemehetett. Tanulmányunk egyrészt arra a kérdésre igyekszik választ adni, hogy mikorra tehető az intézmény kialakulása, másrészt pedig arra, hogy milyen jogviszonyok szolgálhattak a vállalkozói tevékenységre a locatio conductio operis kialakulását megelőzően, vagyis mely szerződések, ügyletek lehettek az előzményei.
1. A legrégebbi források, amelyek kifejezetten említik ezt a szerződést, az i.e. III., illetve az i.e. II. századra nyúlnak vissza.[1] A locatio conductio operis már ebben az időszakban megjelenik a vállalkozások legkülönfélébb fajtáinál. Cato de agri cultura című művében az ún. "leges locationis"[2] kapcsán házépítésre "villam aedificandam si locabis" -, (de agr. cult. 14.) -, ház falának felhúzására "parietes villae si locet" - (uo. 15.) -, valamint olívaolaj előállítására "Oleam legendam hoc modo locare oportet" - (uo. 144. 1.) - irányuló vállalkozás található.[3] Ezek a példák azt bizonyítják, hogy a vállalkozási jogviszony általánosan elterjedt és használatos volt Cato korának gazdasági kapcsolataiban.
A d.a.c. 14. a birtokon való építkezés vállalkozónak történt kiadását taglalja. Cato részletesen ismerteti, mely munkálatokat köteles a mester (faber) elvégezni, a jogviszony megjelölésére pedig a "villam aedificandam si locabis" kifejezést használja. Cato felsorolja azt is, mely anyagokat kell a tulajdonosnak a munkához adnia "hae rei materiem et quae opus sunt dominus praebebit et ad opus dabit", a szerszámfa előállításának kötelezettségét pedig a vállalkozóra hárítja "materiem dumtaxat succidet, dolabit, secabit facietque conductor". Hangsúlyozni kell azt a tényt, hogy a mester megjelölésére Cato a conductor szót használja, amely - ha munkaszerződés fennállását tételeznénk fel - csak a munkaadóra vonatkozhatna, de a leírt helyzetből nyilvánvaló, hogy a munkát a tulajdonos adja, így a vele szerződő fél, a conductor, csak a vállalkozót jelölheti. A falkerítés építéséről (de maceriis aedificandis) szóló d.a.c. 15. alapján a kerítés építéséhez szükséges anyagot szintén a tulajdonos biztosítja, a vállalkozónak ellenben a kerítést be is kell vakolnia (uti dominus omnia ad opus praebat......uti sublinat locari oportet).
Az olajbogyó szedésére vonatkozó megállapodás ("lex oleae legendae") értelmében Cato szerint a tulajdonos ezt a munkát is kiadhatja egy vállalkozónak.
2. Plautusnál a vállalkozásnak még változatosabb példái található: a házépítés mellett az asztalos bútorkészítő munka, az olíva szállítása, az ünnep, illetve gyászszertartás megszervezése, az inas oktatása, egy rabszolga kasztrációja, a színészek felszerelése. Ezek azok a kötelezettségvállalások, amelyeket Plautus színdarabjainak a szereplői felvállalnak, s amit az alábbi idézetek is alátámasztanak.[4]
Asin. 441-443:
Le.: Dromon mercedem rettulit? Lib.: Dimidio minus opinor.
Le.: Quid relicuom? Lib.: Aibat reddere, quom ex templo redditum esset.
Nam retineri, ut quod sit sibi operis locatum ecficeret.[5]
Plautus "Szamárvásár" című komédiájában említett tevékenység vállalkozást jelöl, amelyre az operis locatum kifejezésen kívül az a körülmény is utal, hogy csak az eredmény létrehozásakor jár érte díjazás. Ha egyszerű munkavégzésről lenne szó, már az eddig elvégzett munkáért is követelhetett volna napidíjat Plautus darabjának vállalkozója, Dromo. Sajnos a vállalkozás jellegére nem történik utalás a komédiában.
Asin. 432-433.
Le.: Eho, ecquis pro vectura olivi rem soluit? Lib.: Soluit.[6]
Szintén ebből a színdarabból való a szolgák közötti dialógus, amelyben a vállalkozó egyik szolgája az olajszállítás díjának (pro vectura olivi) megfizetése iránt érdeklődik egy másik szolgánál.
Bacch. 752
Mea fiducia opus conduxi, et meo periclo rem gero.[7]
A két Bacchis című darabban a szolga egy levél
- 80/81 -
átadására vállalkozik, amely a címzett haragját válthatná ki, ezért beszél a saját veszélyére való vállalkozásról.
Aul. 567-568.
Me. Caedundum illum (agnum) ego conduxi. Eucl. Tum tu idem optumum est.
Loces efferendum: nam iam credo mortuus est.[8]
A bögre című darabban Megadorus Euclio lányának esküvőjének megrendezésére vállalkozott. A vállalkozásra utaló cselekvés (ego conduxi) egy levágásra kerülő bárány szállítására irányult.
Aul. 251.
Impero auctorqué sum ut tu me quoiuis castrandum loces.[9]
"A bögre" című darabban találhatjuk a kasztrációra utaló tevékenységet.
Természetesen Plautus komédiái nem tekinthetőek jogi jellegű forrásnak, de megerősítik azt a tényt, hogy Plautus és hallgatósága számára ismert jogi jelenség volt a vállalkozási szerződés.[10]
Cato bérleti formuláit valószínűleg Plautus kortársa Sextus Aelius, is átvette "Tripertita" című művében. Emellett az i.e. 220 vagy 217-ből származó Lex Metilia, a szövetványolók (fullo) egyesületét szabályozó törvény közvetett módon szintén utal a vállalkozási szerződés létére, mivel ők is a locatio conductio operis segítségével vállaltak kötelezettséget a szövetek kezelésére.[11]
A szerződés i.e. III-II. századi megjelenését igazoló fenti források mellett léteznek olyan nézetek, amelyek a locatio conductio keletkezését korábbi időkre teszik.[12] Gazdaságtörténeti szempontból a római köztársaság állama pénzügyi jellegű gazdaságon alapult.[13] Így tehát azokat az anyagi javakat, illetve a szükséges közmunkákat, amelyekre az államnak szüksége volt, nem saját maga termelte, illetve az útépítést a középületek építését, karbantartását nem maga végezte, hanem a legelőnyösebb feltételeket kínáló magánvállalkozókkal szerződött. Ezeket a szerződéseket is a locatio conductio operis formájában köthették meg.[14] Azt azonban, hogy pontosan mikorra tehető a közjogi locatio conductio keletkezése, források hiányában pontosan megállapítani nem tudjuk.
Így merül fel a szerződés eredetének a kérdése. Savigny szerint a locatio conductio operis nem konszenzuális szerződés volt.[15] Ezt a felfogást azonban már a XIX. század második felében - a konszenzuális szerződések történetét vizsgáló kutatások eredményeképpen - elvetették.[16] A múlt századi pandektisztikában sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a locatio conductio operis nem volt más, mint a locatio conductio rei, vagy a locatio conductio operarum adott körülményeknek megfelelő alkalmazása.[17] A pandektisztika hanyatlásával egy időben ez a hipotézis is elhalványult, helyt adva újabb teóriáknak. A ma uralkodó felfogásokat a következőekben összegezhetjük.
Gyakran hangoztatják, hogy a locatio conductio operis kezdeti formájában reálszerződés volt, csak később vált konszenzuálissá.[18] Jhering és Girard viszont úgy gondolták, hogy a locatio conductio operis két kölcsönös stipulatio egyesítésének eredményeként jött létre.[19] Ezzel szemben Mommsen felfogása szerint a vállalkozási szerződés mindig is konszenzuális volt, mégpedig a római közjogban gyakran használták.[20] Innen a közjogból került át a magánjogba úgy, hogy az egyes magánszemélyek egymás közti ügyleteikben lemásolták a korábban az állammal kötött vállalkozási szerződési formát. Ezeknek a nézeteknek az ütköztetését végezte el 1889-ben Burckhardt, majd 1938-ban Kaden.[21] Vizsgáljuk tehát meg, hogy az egyes álláspontok alátámasztására milyen érveket sorakoztattak fel az egyes szerzők.
Az elmélet alapja az a hipotézis, hogy a köztársaság korában a közmunkákat vállalkozók végezték. A censor, aki az államot képviselte, a vállalkozóval locatio conductio operis szerződést kötött. A vállalkozó például kötelezte magát arra, hogy meghatározott időre és összegért a közterheket tartalmazó nyilvántartásban meghatározott épületet emel. Így a közjogban alkalmazott locatio conductio operis bizonyos sajátosságokkal bírt. A censor a nyilvános árverést követően a munkát annak adta, aki a legkedvezőbb feltételeket ígérte. A vállalkozó (conductor) hagyományos elnevezése ebben a szerződésben a "redemptor" lett volna. A megállapodás teljesítésének biztosítékaként pedig a redemptor személyi biztosítékot nyújtott a kezességvállalások közjogi formájában, amelyet praedesnek nevezünk.[22]
A közjogi teória szerint a konszenzuális bérlet megjelenése szorosan kapcsolódik a közjogi vállalkozások és a magánjogi locatio conductio operis között felfedezhető rokonsághoz. Ezt a feltételezést támasztják alá azok az érvek, amelyek rámutatnak, hogy a gazdasági szükségletek, valamint a kielégítésükre rendelkezésre álló jogi formák szűkössége és a magánjogi, valamint a közjogi vállalkozások közti hasonlóság alapján joggal feltételezhető, hogy a két vállalkozási szerződés párhuzamosan fejlődött egymással.[23] Ehhez járul további érvként az is, hogy az archaikus római jog szellemével nehezen egyeztethető össze a közjog és magánjog antitézise.[24] A szerzők egy része még ennél is tovább megy, és a közjogi bérlet széles körű hatására mutatnak rá, amit a magánjogira gyakorolt.[25] Mások megerősítik, hogy az állam nevében a magisztrátusok által kötött bérletek mintául szolgáltak a magánszemélyek számára.[26] Szerzők egy másik csoportja még ennél is továbbmegy azt ál-
- 81/82 -
lítva, hogy a magánjogi bérlet formáját és szabályait a közjogból vette át.[27] Mindezekben az elméletekben a közös vonás az, hogy a két bérlet közötti szoros kapcsolatból indulnak ki.
A közjogi teória egyik első megfogalmazója, Mommsen szerint az a tény hozható fel érvként nézete mellett, hogy a közjogi szerződéseket formátlanul is meg lehetett kötni, hasonlóan a solo consensu létrejövő locatio conductiohoz. Emellett a magánjogi locatio conductio operis kísértetiesen hasonlít a közmunkákra kötött megállapodásokhoz, ahol a vállalkozót redemptornak ("Das Compositum redimere bezeichnet etymologisch das Wiedernehmen.") nevezték, ahogyan azt Cato De Agriculturájában is tette.[28]
Pernice Mommsenhez hasonlóan a censor által kötött, elsősorban templomok és vízvezetékek építésére irányuló vállalkozásokban látta az intézmény előzményeit.[29]
Cuq szintén a censori szerződésekre utal vissza, ahol a használt szavaknak elsősorban technikai értelme volt. Így a locare szó az átadást jelenti, vagyis a terület állam általi, a vállalkozónak való rendelkezésére bocsátását; míg a conducere a munkát felvállaló mesterember (vállalkozó) magistratus általi elvezetésére utal. A francia romanista szerint a locatio operis csak lassú fejlődés eredményeként vált el a mercennarius általi munkavégzéstől, amikor is a vállalkozó már irányítás nélkül dolgozott.[30] Cuq nézetéhez csatlakozott később Giffard is.[31]
Burckhardt szerint a locatio, mint vállalkozási szerződés a közjogon kívül keletkezett (már a közjogi szerződéseket megelőzően létezhetett), de egyes közjogi szabályok és clausulák hatottak a magánjogra.[32]
A közjogi elmélet fő nehézsége az, hogy abból indul ki, hogy a közjog szabályai nem tették szükségessé a magánjogi ius civile formaságait a szerződések megkötésekor. Mommsen szerint a két forma, azaz a közjogi és a magánjogi forma közötti különbség létezik. Szerinte ugyanis az állam nem köteles betartani a saját törvényeit, hiszen ő maga állapítja meg, mi a jog. Ezt az álláspontot a jogtudomány azonban már kétségessé tette.[33] Valószínűtlen az archaikus jog formalizmusa miatt, hiszen a formák tisztelete mindenkire nézve kiterjedt az egyszerű magánszemélyektől az államig, a magisztrátusokig bezárólag. "Minden vallási, közjogi, magánjogi esemény aprólékos részletességgel volt szabályozva Rómában és pontosan körülírt szankciókkal voltak ellátva, amelyeket senki sem sérthetett meg büntetlenül."[34] Ehhez még szükséges azt is hangsúlyozni, hogy a mommseni teória a közjog és a magánjog közti különbségtételen alapul, s e kettősség fennállása az archaikus jogban nehezen képzelhető el.[35] Másrészt ez a teória olyan archaikus szövegekkel is ellentétben áll, amelyek a praes kötelezettségvállalását szabályozzák. A praedes arra vállaltak kötelezettséget, hogy biztosítják a vállalkozó által vállalt munka végrehajtását egy közjogi vállalkozási szerződés keretében. Ezek a szövegek ugyanis egyértelműen informálnak bennünket arról, hogy a praes nem egy egyszerű megegyezés (konszenzus) alapján vállalt kötelezettséget, hanem egy verbálkontraktus alapján, amely a sponsiohoz áll közel, és arra a kérdésre, hogy praes kíván-e lenni, azt válaszolta: "praes sum".[36] Mommsen, aki elméletéhez híven tagadta, hogy az állam kötve lenne bármilyen formasághoz is, tagadja a formula kötelező erejű joghatását.[37] Szerinte itt nincs többről szó, mint egy szokásról, nem pedig egy jogi kötelezettségről, amelyhez a magisztrátusnak tartania kellett volna magát. Mommsen a közjogi elmélet híveként egyértelműen kifejti, hogy a vállalkozó bármilyen formában kötelezettséget vállalhat a közjogi szerződés keretében, ha szándéka erre irányult.[38] A vállalkozó - s ezt Mommsen hangsúlyozza is - egyszerű consensus révén vállal kötelezettséget, ex locato conducto főkötelezettként.[39] Ez az álláspont azonban elfogadhatatlan, mivel figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a vállalkozó, aki kötelezettséget akar vállalni a praes mellett, maga is kötelezetté válik mint praes, az ősi jogra visszanyúló szokásoknak megfelelően, amelyeket még a köztársaság időszakának végén is alkalmaztak. Ha Mommsennel egyezően elfogadnánk, hogy a vállalkozó már egyszerű konszenzussal, ex locato conducto kötelezve volt, eme későbbi praesként való kötelezése szükségtelenné lenne.[40] Ezt a problémát Mommsen úgy kívánta megoldani, hogy feltételezése szerint egy olyan kötelezettség, amelyet egy praes vállal, szigorúbb, mint egy közönséges adósé.[41] Ez azonban csak egy hipotézis. Az ugyan elfogadható, hogy az i.e. I. századból származó források még említik a praes adásvételét, ugyanakkor ebben a korban ezt a formulát nem kell betű szerint értenünk.[42] Nincs másról szó, mint a régebbi korok emlékéről, ahol a praest el lehetett adni rabszolgának. Úgy tűnik azonban, hogy az államnak az a joga, hogy a praes ellen forduljon, kiment a szokásból (desuetudo) a "venditio ex lege praediatoria" és az "in vacuum" adásvétel bevezetésével. Ettől kezdve a praes nem kockáztatott többet, mint a vagyoni végrehajtást, vagyis csak olyan veszély fenyegette, ami más kötelezettséget vállaló adóst is.[43]
Ezzel szemben a vállalkozó praesként való kötelezettségvállalása jól értelmezhető, ha csupán ezen a címen felel adósságáért, más szóval saját szolgáltatásának biztosítéka is volt egyben. Ez volt a praes valódi funkciója. Ez következik egyébként a jogintézmény szelleméből is: a praes nem ígéri az adós által vállalt szolgáltatást, csak azt biztosítja, hogy az adós azt végrehajtja. Ez a helyzet a praes litis et vindiciarumnál és a
- 82/83 -
legis actio per sacramentum in remnél is. Azt garantálták a praedes, hogy a nyertes félnek visszaszolgáltatják a peres dolgot a per során keletkezett gyümölcsökkel együtt.[44] Ugyanez a helyzet a praedes sacramenti esetében is, akik a magisztrátus felé kötelezték el magukat, arra nézve, hogy fizetni fogják a sacramentum összegét a felperes helyett, ha a per megindulna.[45] Ha ez a szabály érvényesült a praes eljárásjogi funkciójában, akkor a közjogi szerződések megkötésénél sem lehetett másképpen. Erre enged következtetni a használt terminusok azonossága is, hiszen ha ugyanazokat a szavakat használták, nehezen képzelhető el, hogy a praes intézménye a két területen különböző lett volna. Ugyancsak erre bizonyíték a közjogi praes felelősségi szabálya: az államnak nem volt libera electioja a praes és az adós között, hogy követelje az ígért munka elvégzését, mint a sponsor esetében közte és a főadós között. A praes felelőssége csak akkor áll be, ha az adós nem hajtja végre a vállalt szolgáltatást, vagy venditio lege praediatoria vel in vacuum esetén, de sohasem kötelezte magát arra a praes, hogy az adós helyett végrehajtsa a szolgáltatást.[46] Az összehasonlító jog eredményei szintén abban erősítenek meg bennünket, hogy a kezes, amelynek a római praes a megfelelője, nem kötelezett arra, hogy személyesen végrehajtsa az adós által ígért munkát, hanem csak biztosítékként szerepel, akinek ki kell kényszerítenie az adós kötelezettségének teljesítését. Ez volt a helyzet a görög jogban is.[47] Így arra a következtetésre juthatunk, hogy a vállalkozó egy közjogi vállalkozási szerződés, azaz ex locato conducto consensus alapján nem kötelezhette magát.[48] Ezt látszik megerősíteni továbbá a redemptor terminus elsődleges értelemben való használata is. A témában kutatást végző szerzők kivétel nélkül elfogadják, hogy a redemptorral egyenértékű a görög YñãïëÜâïó vagy Yñãpíçó, amely egy személyt jelöl, aki egy meghatározott mű elkészítésére kötelezett.[49] De ez az értelmezés a forrásokban csak a köztársaság végén, a korai császárság idején létrejött szerződéseknél található, így ez nem a szónak az archaikus kori értelme.[50] Ez az értelmezés csak Festus szövegéből következik, aki a terminus használatában bekövetkezett változást tanúsítja: a redemptores - mondja Festus - proprie et antiqua consuetudine dicebantur, qui, cum quid publice faciendum aut praebendum conduxerant effecerantque, tum demum pecunias accipiebant... At hi nunc dicuntur redemptores, qui quid conduxerunt praebendum utendumque.[51] Így Festus szerint régen a redemptores voltak azok, akik annak a műnek az árát kapták, amire vállalkoztak (conduxerant) és azt be is fejezték (effecerant). Kétségtelenül ez a meghatározás kissé pontatlan, hiszen a nekik járó pénz megkapása önmagában még elégtelen kritérium arra, hogy megkülönböztessük a vállalkozót más személyektől, akik szintén pénzt kapnak.[52] De ez nem feltétlenül jelenti, hogy Festus magyarázatát teljesen el kell vetnünk. Ha vele egyezően elfogadjuk, hogy régen a redemptores nem azokat a személyeket jelölte, akik egy mű végrehajtására vállalkoztak, hanem azokat, akik elvállalták és végrehajtották; a redemptores nem lehetnek mások, mint azok a személyek, akik visszavásárolják (redimere) a mű végrehajtását, vagyis a praedes, akik biztosítékként kötelezték magukat. Így újra a vállalkozó mellett találjuk a praest, ami kétségessé teszi, hogy solo consensu útján kötelezettséget vállalhatott.[53] E fenti Kaden által kifejtett nézetet osztja Alzon is.[54]
A közjogi felfogással szöges ellentétben áll De Robertis álláspontja, ugyanis szerinte a közjogi vállalkozásra volt hatással a magánjogi.[55]
Egyetértünk Pringsheim azon megállapításával, hogy Mommsen közjogi teóriája abból a szempontból elfogadható, hogy rámutatott a konszenzuális és a közjogi szerződések hasonlóságára, vagyis arra, hogy formátlan megállapodások.[56]
Mayer-Maly, aki monográfiájában elsősorban a locatio conductio rei kérdéseivel foglalkozik, szintén a locatio közjogi előzményeit vonja kétségbe az állami földbérlet ("Staatspacht") kapcsán. Az osztrák szerző eme szkepszisét a vállalkozási szerződésre is kiterjeszti. Kritikájában egyrészt megfogalmazza a római államban a hivatalnokréteg hiányából fakadó következményeket. Szerinte a pénzügyi igazgatás hiányában az állami bérlet intézménye sem működhetett. Másrészt hangot ad abbéli aggodalmának, hogy a városok közjogi tárgyú szerződéseinek írásos bizonyítékai nem maradtak ránk.[57] Ehhez a nézethez csatlakozik Amirante is, aki szerint a közjogi hatások a használt terminológiai azonosságon kívül a magánjogi locatio conductio kapcsán nem mutathatóak ki közvetlenül.[58]
Macqueron szintén elutasítja a közjogi eredetet, mivel a közjogi alkalmazás előtt már a királyság korában létrejöttek a szakmai kollégiumok, amelyeknek tagjai - a mesteremberek - szolgáltatásaikat felajánlották magánszemélyek számára. A francia romanista szerint a Cato által leírt részes művelésbe való kiadás is (Cato, De Agricultura, 136, Politionem quo pacto dari oporteat)[59] locatio operisnek tekinthető.[60]
Véleményünk szerint a teória ellentmondásossága abban rejlik, hogy nem ad kielégítő magyarázatot arra a kérdésre, hogy ha nem volt még magánjogi vállalkozási szerződés (tehát vállalkozók sem), akkor a magistratusok kikkel kötöttek szerződést állami feladatokra.
A locatio conductio eredetét a reálszerződésekben
- 83/84 -
kereső elmélet főként általános tanokon alapul. Alapja az a kellően nem bizonyított feltevés, hogy a reálszerződések a konszenzuálisak kialakulását megelőzően már léteztek.[61] Fő érve a logikai rend. Eszerint a korábbi korszakokban, amikor a jogfejlődés még nem volt kellőképpen fejlett, minden jogi aktust szükségszerűen egy gyakorlati, vagyis reális mozzanat kísért, ami a locatio conductio operisnél nem lehetett más, mint az anyag átadása a locatornak, aki ennek a matériának a feldolgozására vállalt kötelezettséget.[62] Ezt a felfogást támasztja alá érvként az is, hogy Gaius is a szerződéses kötelmek élén helyezte el a reálszerződéseket.[63] Másrészről pedig a használt terminusok, mint a "locare" a "conducere" és a "redimere" értelmezése is a reálszerződések irányába mutat.
A tétel első megfogalmazásával Degenkolbnál találkozhatunk, aki még a XIX. század második felében abból indult ki, hogy a res kiemelt szerepet játszik a bérlet esetében. Elméletét elsősorban a dologbérlet vizsgálatára, valamint az itt érvényesülő periculum locatoris elvre alapozta. Szerinte kezdetben a bérlőnek ("Miether") nem volt semmilyen joga követelni a dolog használatának átengedését, ezt a bérbeadó ("Vermiether") önkéntesen teljesítette. A bérbeadónak csak a ténylegesen nyújtott használatba és gyümölcsöztetésbe adás ("...nach dem Mafs des wirklich gewährten frui:") esetén volt joga a pénzbeli egyenértéket követelni. Így a bérlet jogi előzménye olyan reálkontraktus volt, ami nem fogható fel egyszerűen egy 'facio ut des' jellegű innominát reálkontraktusként, mivel a conductor kötelessége nem merül ki a bérleti díj kifizetésében.[64] Ehhez az állásponthoz csatlakozott Pernice, Karlowa és Sieber is.[65]
Costa és Perozzi szintén a dologbérlet eredetét kutatva, valamennyi locatio conductio ősének a precariumot tekinti.[66] Sőt Perozzi szerint a klasszikuskori locatio rei sem más, mint precariumba adás merces ellenében. Costa szerint a bérlet és a precarium az ie. II. századtól, a Gracchusok agrártörvényeinek köszönhetően kezdett el különválni, amikortól fogva az ager publicus possessorainak a kviritár tulajdonjogát kezdték elismerni. Ettől az időponttól fogva ugyanis a már tulajdonossá vált személyek szerződés által másra is átruházhatták ingatlanjaik használatát és gyümölcsöztetését. Ez a szerződés pedig a dologbérlet volt.[67] Az elmélet fő hibája Macqueron szerint az, hogy a locatio eredetét az ingatlanbérletben látja, amit szerinte csak a későbbi fejlődés eredményeképpen alkalmaztak.[68]
Brasiello volt a reálszerződési teória egyik sajátos változatának kidolgozója. Az olasz szerző úgy gondolta, hogy eredetileg létezett egy 're' jellegű ügylet, amely a legkülönfélébb gyakorlat által megkívánt szükségletnek megfelelt, amelyből később kialakult a precarium, az ingatlanok ingyenes használatára, majd a commodatum az ingók ingyenes használatára, majd a depositum, a mutuum és a locatio.[69] Így a bérlet ebből a közös tőből vált ki, tekintettel arra, hogy már merces fejében történő használatba adás lett. Brasiello koncepciója a locatio conductio egységes teóriájára épül, akinél a reálszerződés jellegre utalnak az alábbi kifejezések: "locare", "dare", "conducere", "redimere".[70]
A reálszerződési eredet mellet sorakozó érvek cáfolataként említhetjük azt, hogy a gaiusi sorok nem mások, mint a késő császárkor jogtudósai által elvégzett rendszerezés, amelynek túl nagy történeti hűséget nem tulajdoníthatunk.[71] A fent említet kifejezések mindazonáltal kétségtelenül tanúsítják azt - legalábbis szűkebben értelmezve őket -, hogy anyagi aktusról van szó, valaminek a máshová helyezéséről.[72] De azt már nem fejezik ki, hogy az ezt végrehajtó személy a cselekmény által valamilyen műnek a végrehajtására, vagy pedig vállalkozási díj fizetésére kötelezte magát. Így a reálszerződéses elméletnek nincs semmifajta forrásbeli alapja. A források tükrében csak a mutuum tekintetében állíthatjuk, hogy az ősi jogban már ismert reálszerződés volt.[73] Gaius Institutiói is csak a kölcsönről tesznek említést.[74] Csak egy későbbi, Gaiusnak tulajdonított műben a "Res cottidinae"-ben találkozhatunk a mutuum mellett a commodatummal, a depositummal, és a pignussal, mint reálszerződésekkel.[75] Arangio-Ruiz véleménye szerint a "Res cottidinae" vagy posztklasszikus mű, vagy pedig jelentős mértékben átdolgozták a posztklasszikusok.[76] A névtelen reálszerződések, amelyek között a locatio conductio operist - szinallagmatikus jellegét is figyelembe véve - el tudnánk helyezni, csak a késői császárság időszakára alakult ki.[77] Így a reálkontraktusok fejlődéstörténete azt bizonyítja, hogy alkalmazásuk csak hosszú fejlődés eredményeként jelent meg, s ez a tény megkérdőjelezi, hogy a vállalkozási szerződés ide tartozhatott-e.
Szintén a reálszerződéses elmélet ellen hozható fel a locatio conductio operis és az innominát reálkontraktusok közti szankciórendszerbeli különbség is. Ugyanis a reálszerződés csak az accipiens terhére hoz létre kötelmet, akinek vagy a kapott dolgot, vagy ugyanabból ugyanolyan minőségű mennyiségű dolgot kellett visszaszolgáltatnia. Így itt nincsenek egymással szembenálló kötelezettségek, azaz ellenszolgáltatási kényszer, mivel a reálszerződések nem adnak keresetet ennek követelésére.[78] Nem sokat változtatnak ezen a posztklasszikus jogban kialakuló névtelen reálszerzősek sem. Itt ugyanis, ha egy szolgáltatást teljesítettek - egy későbbi ellenszolgáltatás reményében - az ellenszolgáltatás nélkül maradt fél részére csak a condictio állt rendelkezésre. A condictioval pedig csak a már teljesített saját szol-
- 84/85 -
gáltatás követelhető vissza, nem pedig a remélt, de elmaradt teljesítés. Hasonló szabályozás nehezen képzelhető el a locatio conductio operis esetében, mivel ez nem felelne meg a szerződő felek érdekeinek. A megrendelő, aki egy mű elkészítésében állapodott meg a vállalkozóval, nem rendelkezne semmiféle eszközzel, hogy a mű elkészültét kikényszerítse, a vállalkozó pedig az elkészült műért nem követelhetné a vállalkozói díjat. Mindketten csak a jogalap nélküli gazdagodás keresetével léphetnének fel, amely nem nyújtana számukra megfelelő jogvédelmet.[79] Valamennyi reálszerződéses elmélet legfőbb gyengéje az a tény, hogy nem ad választ arra a kérdésre, hogy miként válhatott tisztán konszenzuálissá egy olyan ügylet, amelyet kezdetben 're' hoztak létre.[80]
A harmadik elmélet, amely Kaden nevéhez köthető, a Lex parieto faciendo Puteolana vizsgálatán, illetve értékelésén alapszik.
Ez a forrás valójában egy i.e. 105-ben kötött vállalkozási szerződés, amelyet Puteoli római kolónia duumvirei kötöttek Gaius Blossius római polgárral. Gaius Blossius Serapis temploma falainak újraépítésére vállalkozik, melynek részleteit aprólékosan taglalják a szerződő felek. Egyidőben praedest és praediat is tartalmaz a szerződés, s maga a vállalkozó praesként is kötelezte magát. A vállalkozási díj 1500 sestertiusban lett meghatározva, amelynek a felét rögtön ki kel fizetni, mihelyt a biztosítékadás megtörtént. Kaden véleménye szerint nem kétséges, hogy a fenti szerződés a közigazgatás területéhez tartozik, hiszen közérdekből kötötték a város erre felhatalmazott szervei a közjog alakiságainak betartásával.[81] Így a közjogi és a magánjogi locatio conductio operis közti szoros rokonság miatt segíthet a vállalkozási szerződés eredetének megértéséhez. A Puteoli szerződés a városi jog részét alkotja, méghozzá a lex censoria típusú ügyletekhez tartozik, amelynek formulái a legrégebbi időkig visszanyúlnak, s mintegy a már régóta használatos görög formulák származéka, amelyeket a római közigazgatás egyszerűen csak lemásolt.[82] Ez két szempontból is fontos. Egyrészt támaszkodhatunk a görög jogra, másrészt a szerződés a régi római joghoz kapcsolódik. Annál is inkább, mivel a rómaiak konzervatívok voltak a formulák használata tekintetében. Módosításuk vagy a hozzátoldás nem volt ugyan megtiltva, de ezekkel a lehetőségekkel csak nagyon óvatosan, megfontoltan bántak.[83] Az első tény, ami vizsgálatot érdemel a szerződés vonatkozásában az, hogy a vállalkozó személyes (praedis datio) és dologi biztosítékot (praediorum subsignatio) is nyújt. Kaden szerint ez lenne a közjogi aktus általi kötelezés egyik feltétele ("qui redemerit, praedes dato praediaque subsignato duumvirum arbitratu"). A svájci szerző szerint ez a követelmény az ősi római közjogi hagyományokból következik, amely azonban még csak a praedes intézményét tartalmazta.[84] Ugyanezt a követelményt megtaláljuk a görög vállalkozási szerződésekben is. Az Yããíïé és a Yããõçôáfs a praedesnek felel meg, és soha sem hiányzik a Puteolihoz hasonló görög törvényekből.[85] A vállalkozó arra való kötelezése, hogy praesként helytálljon, vagy praediat adjon, az általunk vizsgált törvényben rögtön a végrehajtandó munka tárgyának rögzítése után található. Így a praedesnek és a praedianak elsőrangú szerepet kell tulajdonítanunk. A szerepét illetően két megoldás képzelhető el. Lehetséges, hogy a praedes és a praedia létrehozása kiegészítő jellegű, vagyis a személyi és dologi biztosíték szerepét játszaná, mintegy magánjogilag biztosítaná a hitelező igényét az adóssal szemben. De lehetséges az is, hogy a praedes és a praedia kikötése olyan alkatrész, amelytől a szerződés léte, vagy hatékonysága is függött. Így vagy egy felfüggesztő feltételről, vagy - amit egyébként Kaden történeti szempontból valószínűbbnek is tart - egy, a szerződés érvényességi feltételéről van szó, amely utóbbi hasonlít a verbál kontraktusoknál előírt formában megvalósuló kérdés-felelethez.[86] Az első hipotézis természetesen feltételez egy főkötelmet, amelyet a praes kötelezettség vállalása megerősítene. De ilyen kötelezettség a Puteoli szerződésben nem található. A vállalkozó Gaius Blossius nem főkötelezettként vállalkozik. Igaz Mommsen álláspontja szerint a közjogi szerződések nem voltak formához kötve, de ennek az álláspontnak a tarthatatlanságára fentebb már kitértünk.[87] Így mindebből Kaden szerint az következik, hogy a praedes és praedia nem accessioi a szerződésnek, hanem lényeges alkatrészei, amelyek nélkül az ügylet létre sem jönne. Azért lényeges a kikötése, hogy biztossá és hatásossá tegye a felek megállapodását. Ezt a megállapítást erősíti az a körülmény is, hogy a vállalkozói díj első részlete, amit Gaius Blossius számára ki kell fizetni, esedékessé válik, mihelyt a tőle megkívánt biztosítékkal szolgált. Röviden azt lehet mondani, hogy ettől a pillanattól fogva vált ki joghatásokat a szerződés.[88] Ez az értelmezés a svájci szerző szerint az összehasonlító jog eredményeivel is összhangban áll. Azok a jogok, amelyek megengedték, hogy az adós saját magáért vállaljon kezességet, éles különbséget tesznek a kötelezettség (Schuld) és a fellelőség (Haftung) között.[89] Eme személyi és dologi kötelezettségvállalás nélkül a megkötött szerződés jogilag nem volna kikényszeríthető, csak az adós kényétől-kedvétől függene, hogy teljesít-e.
A második figyelemreméltó tény az összeg nagysága, amit Puteoli városa fizet a vállalkozónak, mihelyt ő biztosítékot ad. Lehetséges, hogy Gaius Blossiusnak
- 85/86 -
nem csak a munkát kellett elvégeznie, hanem az építkezéshez szükséges anyagról is gondoskodnia kellett. Kaden szerint a szerződés hallgatása ebben a kérdésben értelmezhető úgy is, mint a többi görög és római hasonló jellegű megállapodás, amelyekben a vállalkozó kifejezetten ígéri az anyag beszerzését is.[90] Ebben az esetben a rögzített összeg felének a kifizetése szolgálhatta azt a célt is, hogy a vállalkozó készpénzben jusson a munka ellenértékéhez.
Ebben a szerződésben azonban Kaden nézete szerint másról lehet szó. Ismert tény az, hogy Gaius Blossius az egyik legelőkelőbb és leggazdagabb Nápoly környéki campaniai családból származott, így számára a 750 sestertius nem jelentett nagy összeget, annál is inkább, hiszen patriótaként vallási rendeltetésű épület javítására vállalkozhatott.[91] Akkor viszont a 750 sestertius csak a kezességvállalás ellenszolgáltatása lehet ("Dies pecuniae pars dimidia dabitur, ubei praedia satis subsignata erunt").[92] A két szolgáltatás tehát szorosan kapcsolódik, mintegy függ egymástól. A kifizetett részlet tehát nem csak anyagi, hanem jogi szempontból is szerepet játszik. De milyen szerepet?
Kaden nem tartja valószínűnek, hogy a bizonyítás szempontjából lett volna jelentősége a részletnek, ahhoz ugyanis mind a vizsgált, mind a hasonló jellegű a görög jogban szereplő szerződésekben is jelentős összeg szerepelt. Ellenben szerinte értelmezhető az első részlet fizetése úgy mint egy feltétel, amelytől a vállalkozó kötelezettsége függ, hiszen másképp előfordulhatott volna, hogy a vállalkozó teljesíti a szolgáltatást és még a biztosítékadás ellenére sem járt volna neki az előleg. Az archaikus jog természetével is jól összeegyeztethető, hogy az első részlet, az előleg kifizetése a szerződés érvényességi feltétele.[93] Második érvként erősíti ezt a hipotézist a szoros kapcsolat ténye a biztosítékadás és a locator operis általi részletfizetés között. Így ha a biztosítékadás szükségszerű elem volt, akkor a részletfizetésnek is annak kell lennie.[94] Plautus korszakában egyébként az adásvétel területén is hasonló biztosítékadási gyakorlattal találkozhatunk. Amikor nem készvételről van szó, az eladó gyakran esküvel biztosította ígéretét, míg a vevő a vételár egy jelentős részletet fizetette ki.[95] Így tehát - kaden szerint - megállapítható, hogy a biztosítékadás mindennapos gyakorlat volt Rómában.
E fenti álláspontot vitatja Alzon, mivel szerinte a lex parieti Puteolanaban található praesként való kötelezettségvállalás nem szerződést keletkeztető elem, hanem járulékos alkatrész. Következésképpen a Puteoli városa által fizetett előlegből ilyen messzemenő jogi következményeket feltételezni szerinte nem tűnik kellően megalapozottnak.[96]
Alzon véleménye szerint az a legkézenfekvőbb, ha a locatio conductio operis eredetét az adásvételre vezetjük vissza. Ugyanis jövőbeli dolog vételéről ("une vente de chose future") beszélünk abban az esetben, amikor a vállalkozó a saját alapanyagából állít elő egy művet egy bizonyos meghatározott összegért a vevő számára. Ellenben gyakran előfordul, hogy maga a megrendelő adta az alapanyagot. Ezekben az esetekben az adásvétel keresetei nem mindig bizonyultak hatásosnak, mert ha a vállalkozó nem használta volna fel teljes mértékben a kapott anyagot, a maradék visszakövetelése az actio empti et venditivel nem volt lehetséges. Így tehát a megrendelő pontos előkalkulációra volt kénytelen az alapanyag tekintetében.[97] Másrészről ugyanez állhatott fenn a vállalkozó oldaláról is. Ha kevesebb alapanyagot kapott volna a szükségesnél, és ez csak a munka végrehajtása során derült volna ki, a hiányzó mennyiség pótlását kellett volna kérnie, amelyre szintén nem volt alkalmas az adásvétel keresete. Végül pedig, ha a munka egyáltalán nem, vagy nem kellőképpen lett elvégezve, az actio emptivel követelt kártérítés (quanti interest) nem vette figyelembe a megrendelő veszteségét az alapanyag tekintetében. Ha elfogadnánk, hogy ez mégis lehetséges volt, a veszteség bizonyítása nehéz lehetett, hiszen itt egy adásvételtől idegen elemről volt szó. Így a szerződő felek nagyobb biztonsága érdekében egy másfajta szerződés keretében szabályozták a rómaiak az ilyen szolgáltatásokat, és ez volt a locatio conductio operis.[98] Paulus definíciója szerint ugyanis az opus egy "corpus perfectum ex opere facto", vagyis olyan dolog, aminek léte egy bizonyos munka elvégzésének következtében vált lehetségessé.[99]
A fenti logikai érvelésen túl Alzon feltételezésének igazolását látja Alfenus szövegében is (D. 19. 2. 30. 3), amelyben a locatio conductio operis, vagyis egy ház felépítése szerepel, annak ellenére, hogy a vállalkozó saját anyagából épített.[100]
Bár Pringsheim szerint a konszenzuális vétel hatott a bérletre ("Ce qui explique ici pour la vente s'applique également au louage..."),[101] mégis inkább a Mayer-Maly által választott megoldással értünk egyet, aki a locatio conductio és az emtio venditio kérdését az elhatárolás kérdéskörében tárgyalja ("Grenzfälle zwischen locatio conductio und Kauf").[102] Az Alzon által hivatkozott forráshelyek ugyanis véleményünk szerint nem a vállalkozás eredetére adnak magyarázatot, hanem az adásvétel és a locatio conductio operis közti különbségre mutatnak rá, így a francia szerző álláspontját a magunk részéről elfogadhatatlannak tartjuk. Másrészről pedig a konszenzuális adásvételre való visszavezetés nem oldja meg a kérdést, hi-
- 86/87 -
szen annak eredete is vitatott a romanisztikában.[103]
Egy következő felfogás - amelyet stipulatios elméletnek is nevezhetünk - szerint a bérlet (a vállalkozási szerződés) kölcsönös stipulatiok utján jött létre a megrendelő és a vállalkozó között a klasszikus stipulatio szabályai alapján, így a felek megállapodásaikhoz egy verbálcontractus alapján lesznek kötve.[104]
Jhering a locatio conductio elnevezés alapján feltételezte, hogy akárcsak az adásvétel (stipulationes empti, venditi), a bérlet is két stipulatioból (stipulationes locati, conducti) alakult ki. Szerinte az ősi ügyleteknél található egyszerű formák, mint például a kérdés felelet - spondesne, spondeo -, kiválóan alkalmasnak bizonyultak a kívánt joghatás elérésére. Az újabb jogfejlődés eredményeként pedig a két egyoldalú kötelmet összekapcsolták, amelyre - a régi forma iránti tiszteletként - a kettős elnevezéssel is utalni kívántak.[105]
Girard szerint a stipulatio alkalmas arra, hogy kötelezővé tegyen a felek között létrejövő bármilyen tárgyú megállapodást, feltéve, ha ez a szolgáltatás jogilag megengedett és a hitelezőnek pénzben kifejezhető előnnyel jár. Így akárcsak az adásvétel - ahol a vevő stipulatioja az emptio, az eladóé a venditio - a bérlet is két stipulatio által jött létre a lex Aebutia előtti időszakban. Girard szerint erre utal a locatio conductio elnevezés is. Nézete szerint Q. Mucius Scaevola korára már konszenzuális szerződés lett, amelynek alapján bonae fidei kereseteknek lehetett helye. A francia szerző ugyanakkor elismeri, hogy a közjogi bérlet szabályai hatással voltak a konszenzuális locatio conductiora.[106] Girard nézetét Macqueron teljes mértékben elveti, mivel a lex Aebutiat megelőzően Catonál sem a locatorral sem a conductorral kapcsolatban nem találunk utalást a stipulatiora. Így szerinte Girard hipotézisét Cato döntötte meg ("L'hypothèse de Girard est condamné par Caton.").[107] Véleményünk szerint Cato nem megdöntötte a stipulatios elméletet, hanem azt támasztja alá, hogy addigra már kialakult a konszenzuális vállalkozási szerződés. Tehát Girard teóriája csak kronológiai helyesbítésre szorul.
Ehhez az állásponthoz csatlakozott Huvelin is, aki Girard álláspontjához kiegészítéseket fűz. A kettős stipulatios formából ("la double stipulation") származó kötelem szankciója a condictio volt, amely kezdetben a jogalap nélküli gazdagodás gondolatából kiindulva a saját szolgáltatását már teljesítő, de az ellenszolgáltatást még meg nem kapó fél részére állt rendelkezésre, de a későbbiekben már elégtelenné vált. Tehát a praetor a hatékonyabb jogérvényesítés érdekében actio locatit és actio conductit, mint bonae fidei kereseteket adott az ilyen megállapodásokból eredő jogok érvényesítésére. Huvelin hangsúlyozza azt is, hogy a vállalkozás kialakulásában a gazdasági környezet is közrejátszott, ugyanis a kereskedelem fejlődése magával hozta a mesteremberek számának növekedését. A nagyobb pénzforgalom újabb igények megjelenésével járt (a ruha tisztíttatása, a jó szakácsok iránti kereslet, a temetkezési szertartások rendezvényként való megszervezése, komédiás, cirkuszos vállalkozók megjelenése, a városiasodás, ami a földbirtoknak a vállalkozók általi megműveltetését eredményezte), amelyek újfajta szankciót igényeltek a jogszolgáltató magisztrátusoktól.[108]
Beck a bérleti szerződések kialakulásánál szintén különbséget tett a dologbérlet, valamint a munkaviszony jogi kereteinek tekinthető locatio operarum és operis között ("Arbeitsverträge"). A konszenzuális szerződés kialakulása szempontjából a gazdasági okok mellett a társadalmi változásokra helyezte a hangsúlyt. Véleménye szerint a pun háborúkat követően nagy számban ("freie Handwerker") lepték el Rómát szabad munkaerőt képviselő idegenek ("Stadtbevölkerung"). Míg a rómaiak közti vállalkozás viszonyainak jól megfelelt a civiljogi hagyományokon (fides) alapuló stipulatios forma, addig a peregrinusok számára a mindennapok ügyletei már formától mentes jogi konstrukciót igényeltek. A kisember plebejusok, illetve a peregrinusok azonban ezekben a formátlanul kötött ügyletekben védtelenek maradtak az arisztokrácia és a nobilitas esetleges nemfizetéseivel szemben. Erre az időszakra esik a peregrinus praetori tisztség felállítása is, aki a ius gentium szabályait kezdte el alkalmazni, így megfelelő jogvédelmet adhatott a munkát vállaló kisemberek számára. Természetesen ezek az intézmények részben átmentek a praetor urbanus gyakorlatába is. Miután a vállalkozás bona fidei iudiciummá vált, már nudus consensus útján is létrejöhetett. Természetesen a stipulatio formája tovább élt a szerződési viszonyokban.[109]
Amirante, aki az egységes locatio ("modo unitario") híve, megjegyzi, hogy az eredet kérdésében az egységen belül több jogügylet ("molteplicita") különíthető el. Míg a res locataként a telekbérlet és a házbérlet őse a precarium lehetett, addig az általa opus locatumként jelölt konszenzuális vállalkozás őse a stipulatios forma volt. Ennek a nézetnek a valószínűszerűségét számtalan olyan Digesta hely is alátámasztja (Pomp. D.45.1.14: "domum aedificari", "insulam aedificare"; Ulp. D.45.1.38.21: "insulam faciendam"; Ulp. D.45.1.72: "fossam fodiri", "insulam fulciri"; Jav. D.46.1.44: "opus arbitratu tuo ante certam diem fieri"), ahol az opus faciendum stipulatio tárgyaként szerepel.[110]
- 87/88 -
A fenti szerzők által kifejtett stipulatios tanokat Kaden sokoldalú kritikában részesítette. A svájci szerző álláspontja szerint, ha azt akarjuk állítani, hogy a vállalkozási szerződés két kölcsönös stipulatioból alakult ki, elengedhetetlen annak bizonyítása, hogy a stipulatio már a vállalkozások első megjelenési formáinál alkalmas volt arra, hogy a felek megállapodásait kötelező erővel ruházza fel. Ezt az alkalmasságot a stipulatios elmélet hívei implicite el is ismerik. De ez könnyen kétségessé válhat a primitiv stipulatiok alkalmazási területeinek és természetének közelebbi vizsgálatai alapján.[111] A stipulatio ugyanis legrégebbi formájában egy kezességvállalásra irányuló aktus volt, amely által a sponsor kötelezte magát egy szolgáltatás biztosítására egy harmadik személy javára.[112] Így tehát addig, amíg a sponsio ezt a sajátosságát megőrizte, nem tölthette be a vállalkozási szerződés szerepét. Így ahhoz, hogy, a stipulatios elmélet elfogadható legyen, azt kell feltételeznünk, hogy a vállalkozási szerződés csak egy későbbi időszakban alakult ki. Legkorábban egy olyan korszakban, amikor a stipulatio már képes volt a promissor részéről a Schuld és a Haftung hatásainak egyidejű kiváltására.[113] A stipulationak az ilyen irányú transzformációja egészen az archaikus korig visszavezethető, hiszen már a XII táblás törvények is elismerték a sponsiot, mint a civiljog által szankcionált kötelem forrását egy olyan aktusként, amely már magát az adóst kötelezi. Kaden szerint ez azonban nem bizonyítja azt, hogy a sponsionak eme változása megelőzte volna a bérleti szerződés megjelenését. Ezt ugyan szerinte nem lehet kizárni, de nem is tarthatjuk túl valószínűnek.[114] Kaden nehezen elképzelhetőnek tartja azt is, hogy a stipulatio, amely általános kötelemkeletkeztető szerződés - Senn szavaival élve "moule à contrat" - korábbi legyen, mint egy, a mindennapi életben előforduló jogi aktus, a bérlet.[115] Szerinte az emptio venditio és a locatio conductio történelmi fejlődése igazolja álláspontját, ugyanis e két szerződést a klasszikus korban már hasonló elvek alapján szabályozták. Ezek az elvek különböző típusú adásvételekből és bérletekből származtak, amelyeknek kezdetben önálló, saját szabályaik voltak. Ugyanis természetesnek tatja azt, hogy az egyes szerződések előbb meghatározott formát öltöttek, majd csak ezután szolgálhatott a stipulatio a sok különféle célú, illetve természetű jogi aktus gyűjtőformájává. A római jog inkább a gazdasági operációkat megvalósító reálaktusok (Realgeschäfte) talajáról indulhatott el, hogy elérkezzen később a tisztán formális aktusok elismeréséhez, amilyen a stipulatio is.[116]
A sponsio alkalmasságát a bérlet őseként - Kaden bírálatában - kétségessé teheti továbbá az a tény, hogy az a szolgáltatás, amit a bérbeadó (locator rei), a munkavállaló (locator operarum), vagy a vállalkozó (conductor operis) megígér, az egy incerta szolgáltatás. Ugyanis a sponsio vagy facere, vagy praestare jellegű szolgáltatásokra irányulhatott.[117] Ezzel szemben a római stipulatio primitív formájában egy határozott (certa) tárgymegjelölést igényelt, tehát egy dare jellegű szolgáltatást: mint egy határozott pénzösszeg, egy egyedileg meghatározott dolog, vagy egy pontosan meghatározott mennyiségű és minőségű dolog.[118] Emellett Arangio-Ruiz, Levy, Segré és Collinet megerősítették, hogy a XII táblás törvény időszakában a sponsio csak certa pecunia szolgáltatásokra volt alkalmazható.[119] Az ő nézetük hatására változott a sponsio megítélése is, mivel ők úgy látták, hogy a sponsio fő funkciója abban állt, hogy a hitelezőjének alávetett adós visszanyerheti személyes szabadságát egy meghatározott összegű pénz fizetésének ígéretével.[120] Csak később vált lehetővé, hogy a stipulatio tárgya incertum legyen. Kaden álláspontja szerint ez csak a XII táblás törvényeket követő korszakban valósult meg, hiszen az erre vonatkozó legrégebbi forrásaink Cato és Varro korára esnek.[121]
Monier és Levy ellenben elfogadják, hogy a gaiusi Institúciók 1930-as években talált fragmentumai alapján az incerta stipulatio sokkal régebbi időszakban is keletkezhetett.[122] Abból a tényből kiindulva, hogy a XII táblás törvény a stipulatiot a legis actio per iudicis arbitri postulationem útján szankcionálta, ebben az eljárásban "a felperes megjelölte azt a jogi aktust, amely a követelésének alapjául szolgált".[123] Másrészt pedig az, hogy az egyes részekre irányuló kereset is ugyanezen eljárás alakiságai szerint bonyolódott, azt feltételezi, hogy más lehetőség hiányában az incerta szolgáltatások is ily módon voltak érvényesíthetőek.
E fenti két érv azonban a svájci szerző szerint nem kellően meggyőző. Az első azért nem, mert az a tény, hogy a felperesnek meg kell jelölnie keresetének jogalapját, nem hordoz semmiféle jelzést az ügylet tartalmára nézve. Így két kérdést kell egymástól világosan megkülönböztetnünk: az egyik kérdés az, hogy a felperesnek meg kell-e jelölnie a hiteligényének causaját, a másik pedig az, hogy az ügylet tárgyának határozottnak kell-e lennie ahhoz, hogy a legis actio per iudicis postulationem alkalmazható legyen? A két kérdés különálló, az egyikre adott válasz nem determinálja a másikat. Jól elkülöníthető egymástól a felperes kötelezettsége a hitel természetének megjelölési kötelezettsége tekintetében még akkor is, ha az certum, hiszen a legis actio per iudicis postulationem nem olyan volt, mint a legis actio sacremento. Azaz nem volt actio generalis, hanem olyan kereset volt, amelyet csak "si ... ut ita ageretur lex iussisset" fogadtak el.[124]
A második érv tekintetében Kaden szintén szkeptikus. Az a tény, hogy a legis actio per iudicis postulationem használatos volt az egyes dologrészekre
- 88/89 -
irányuló kereseteknél - ahol az igény szükségszerűen incerta volt -, nem foglalja magába feltétlenül azt, hogy minden incerta esetén alkalmazható volt. Így az analógián alapuló érvelés itt nem állja meg a helyét. Témánkhoz hasonló más jogkérdésekben a rómaiak nem alkalmazták, így amikor a Lex Silia létrehozta a legis actio per condictionemet, hogy a certa pecuniaban álló adósságok peresíthetőek legyenek, a rómaiak szintén nem alkalmaztak analógiát más határozott dolgokra. Egy új törvény, a Lex Calpurniara volt szükséges a pénzen kívüli más "omnis certa res" tekintetében.[125] Ez volt a helyzet az osztóperekben is: a legis actio per iudicis arbitrive postulationemet, amely által az örököstársak követelték a hagyaték rájuk eső részét, nem terjesztették ki más "res communis" felosztására. Ezt szintén csak egy új törvény, a lex Licinia tette lehetővé. Az analógia alkalmazása az örökség felosztása esetén azért sem lenne alkalmazható, mivel a legis actio per iudicis postulationem nem lehet régebbi, mint a XII táblás törvény.[126] Fontos megjegyezni azt is, hogy Gaius a legkategorikusabban kijelenti, hogy a legis actio per iudicis arbitri postulationem csak akkor volt alkalmazható, ha a törvény kifejezetten előírta.[127] Ugyanakkor Gaius nem tesz semmiféle utalást arra nézve, hogy a stipulatio incerta esetén ez a kereset alkalmazható lett volna, valamint az a példa, amit a legis actio működési mechanizmusának bemutatására választott, szintén egy határozott pénzösszegben álló sponsio volt.[128] A fenti okok alapján elvethetjük a legis actio per iudicis postulationem alkalmazását a XII táblás törvény korszakában mind a stipulatio certi, mind az incerti esetében.[129]
Kaden szerint a fenti indokok arra utalnak, hogy a stipulatio nem jelenthette a bérlet eredetét. Ezt támasztja alá szerinte az is, hogy a források nem tartalmaznak a kölcsönös stipulatiora egyetlen példát sem. A tanulmány elején idézett Cato-műben található leges locationist is megpróbálták úgy értelmezni, mintha stipulatios formulák lennének. De ezek a törvények csak egy gyűjteményét adják a bérletnél alkalmazott clausulaknak. Erre utalnak a leges nyelvi formái is, hiszen imperativusban és jövő időben állnak.[130]
Létezik olyan nézet is, amely szerint a Plautus drámáiban és Cato De Agriculturajában a bérlet kapcsán található stipulatiok a primitív stipulatiok továbbélései,[131] amelyekből korábban a bérlet is kialakult.[132]
Azonban ezek a stipulatiok nem reciprok jellegűk, mint ahogy az adásvétel esetében sem. Emellett ezeknek a stipulatioknak nem is az a céljuk, hogy jogilag kötelezővé tegyék azokat az aktusokat, amelyekhez kapcsolódnak, így Kaden véleménye szerint nem is hatékonyak. Ezek a stipulatiok nem azért lettek kikötve, hogy kötelező erőt adjanak a felek megállapodásainak, hanem azért, hogy pontosítsák a tartalmat, ami vagy az arbiterek értelmezői tevékenységét, vagy pedig a végrehajtást segíthette elő. Így kötelező erőt vagy kezesség, vagy pedig dologi biztosíték kikötése utján nyerhettek. Ez a helyzet egyébként számos más, a Digestában található és a locatio conductiohoz kapcsolódó stipulatioval is.[133]
A fenti érvek nem fogadhatóak el sem a fenti stipulatiok kiegészítő jellegét illetően, sem pedig a reciprocitás hiánya tekintetében. Véleményünk szerint Kaden abból a téves feltevésből indul ki, hogy két kölcsönös stipulatioból alakult ki a locatio conductio operis. Véleményünk szerint a reciprocitás nem feltétel ahhoz, hogy a stipulatiot tartsuk a vállalkozás ősének. Egyetértünk Jheringgel abban, hogy a jogintézmény szelleméből, céljából kell kiindulnunk.[134] A forrásokban található opus tárgya az alábbi szolgáltatásokból állhat: valamilyen építkezés, szárazföldi, vagy tengeri fuvarozás, illetve valamely iparos által megrendelésre végzett munka. Így tehát ezek a kötelezettségvállalások a stipulatio által - annak absztrakt jellegéből kifolyólag - lehetségesek voltak, ezért mi a verbalkontraktust tartjuk a vállalkozás ősének.[135]
Vizsgálódásaik arról győztek meg bennünket, hogy a locatio conductiot egységnek tekintő kiindulási alapról sem a konszenzuális vállalkozási szerződés kialakulásának idejére, sem jogi formájának eredetére nem kaphatunk kielégítő választ. Tehát a locatio feloszthatóságából kiindulva - Cato és Plautus szövegeinek tanúsága alapján - bizonyosra vehető, hogy a locatio conductio operis az i.e. III-II. századra már kialakult. Az ennél korábbi keletkezési időpontra vonatkozó nézetek nincsenek forrásokkal alátámasztva, és gazdaságtörténeti megfontolásból is aggályosak. A kialakulására vonatkozó teóriák bemutatása után világossá vált, hogy a locatio conductio az adásvétellel párhuzamosan fejlődött (ezért nem lehet az őse az emtio venditio). A közjogi vállalkozás hatással volt a magánjogi szerződés szabályainak kialakulására, mint ahogy feltételezhetően ez a hatás ellentétes irányban is fennállt. Így a közjogi vállalkozást a magánjogi szerződés ősének tekintő hipotézis nem vezet a probléma megoldásához. A reálszerződési elméletet is elutasítva a stipulatios felfogáshoz csatlakoztunk, hiszen a jogi forma kialakulása gazdasági szükségszerűség eredménye, és eme jogi konstrukció mellett több, szöveggel alátámasztható érv is szól. Hangsúlyozni kell azonban azt a körülményt is, hogy a stipulatio a konszenzuális vállalkozási szerződés megjelenése után továbbra is használatos maradt a locatio conductio operis mellett, sőt azzal mintegy konkurált is. ■
- 89/90 -
JEGYZETEK
[1] Amirante, Ricerche in tema di locazione, Bidr 62 (1959), 9-119. o.; Costa, La locatione di cose nel diritto romano, Roma 1966, 1. o. és k.; Kaufmann, Die altrömische Miete, Köln-Graz 1964, 1-359. o.; Mayer Maly, Locatio conductio, Wien-München 1956, 15. o. és kk.; Mommsen Th., Die römischen Anfänge von Kauf und Miete, SZ 6 (1885), 262. o. és k.; Wubbe, Opus selon la définition de Labeon (D. 50. 16. 1. 5), TR 50 (1982), 241-251. o.; Vigneron, La conception originaire de la "locatioconductio" romain, Mélanges Félix Wubbe, 1993, 509-529. o.
[2] Lübtow v. U., Catos leges venditioni et locationi dictae, in: Symbolae R. Taubenschlag dedicatae III., Vratislaviae-Varsaviae 1957, 230. o.
[3] Maróti E., Cato és a "De agricultura" Bevezető tanulmány M. P. Cato: A földművelésről c. fordításhoz, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 6. o. Cato i.e. 234-149. között élt, i.e. 204-ben quaestor, 198-ban praetor, 195-ben consul, és 184-ben censor volt. A "De agricultura" c. művében saját gazdatapasztalatait írja le. Közéleti tevékenysége alapján, s az idézett mű tanulsága szerint a jogban is igen jártasnak kellett lennie.
[4] Bayet J.: Litterature Latine, Paris 1966, 39. o. Plautus valószínűleg az i.e. 254-184. között élt. 130 darabot tulajdonítanak neki, de csak 21-nek az eredetiségét ismerik el általánosan. Ezek közül kettőnek pontosan ismerjük a keletkezési dátumát, méghozzá az i.e. 200-ban írt Stichus és a i.e. 191-ben keletkezett Pseudolus esetében. Közvetett utalások alapján feltételezhető, hogy a Mostellaria régebbi 215-nél, valamint a Bacchides, a Truculentus és a Casina 190 után íródtak. Plautus legtermékenyebb írói korszaka közvetlenül a második pun háború utáni időszak az i.e. 200-190. közötti periódus volt.
[5] "Dromo a bért elhozta? Kevesebbet, felével.
S ami hátra van? Azt mondja, amint megadják neki, mert visszatartották, amíg a munkát el nem végzi." (fordította: Devecseri Gábor)
[6] "Az olajszállítást kifizették nekünk, szólj? Ki." (fordította: Devecseri Gábor)
[7] "Magamban bízva kezdem a dolgot, a magam veszélyével viszem." (fordította: Devecseri Gábor)
[8] "Me: Azért küldöttem, hogy levágasd. Euc: Jobb neki a temetés, hisz úgy látom, máris halott." (fordította: Devecseri Gábor)
[9] "Akkor te heréltess ki engem, parancsolom." (fordította: Devecseri Gábor).
[10] Demelius, Plautinische Studien, Z.f. Rechtsgeschichte 2 (1863), 190-194. o.; Pernice, Zur Vertragslehre der römischen Juristen ,SZ 9 (1888), 246. o.; Bekker, Über die leges locationis bei Cato de re rustica, SZ 30 (1909), 43. o.; Lodge, Lexicon Plautinum I-II., Hildesheim-New York 1971, 293. o. és 903. o.
[11] Rotondi, Leges publicae populi romani, Hildesheim 1962, 252. o. Rotondi a Lex Metilia de fullonibus keletkezését az i.e. 217-re datálja, de álláspontjának bizonytalanságára utal az évszám mellett szereplő kérdőjel.
[12] Kaufmann, i.m. 20-118. o.
[13] Burckhardt, Zur Geschichte der locatio conductio, Basel 1889, 22. o.
[14] Mommsen, Röm. Staatsrecht, II, Leipzig 1874, 406. o. és 421. o.; Kaden, Études sur l' origine du contrat d' entreprise en droit romain, in: Rec. de trav. publ. par la Fac. de Droit de l'Univ. de Genève, Genève 1938, 183-211. o.
[15] Savigny, Obligationenrecht, II. Berlin 1853, 288. o.
[16] Burckhardt, i.m. 4. o. A következő pandektista szerzőket sorolja fel: Hugo, Th. Mommsen, Bekker, Bethmann, Dernburg, Esmarch, Stinzing, Ihering, Wlassak, Kuntze, Muther, Leist, Degenkolb, Bechmann, Pernice, Girard, Bernhöft, Muirhead.
[17] A német pandektisták között a domináns nézet inkább a locatio conductio operarumból származónak vélte a l.c. operist. Mindenekelőtt: Windscheid, Pandekten II, Frankfurt a. M. 1891, 719. o. Ezt a teóriát vitatta Bechmann, Kauf I, Aalen 1965, 428. o. Pandektista szerzők egy másik csoportja főleg a locatio conductio reiből származtatják, különösen: Bechmann, i.m. I., 434. o. és Burckhardt, i.m. 31. o.; Pernice, Labeo I, 468. o.; SZ 9, (1888), 239. o.
[18] Degenkolb, Platzrecht und Miethe, Berlin 1867, 188. o.; Pernice, Labeo I, 466. o.; Perozzi, Il contratto consensuale classico, in: Scritti giuridici II., Milano 1948, 566-597. o.; KarlowA, Röm. Rechtsgeschichte II, Leipzig 1901, 635, o. és 645. o.; Huvelin, Cours élémentaire II, Paris 1929, 89. o. és 97. o.; Brasiello, L' unitarietà del concetto di locazione in diritto romano, Rivista Italiana per le Scienze Giuridiche I. 1927, 539-580. o.; II. 1928, 3-38. o. [19] Jhering, Geist d. röm. Rechts II., Leipzig 1877, 549. o.; III., 5. o., 52. o., 144. o., 197. o.; Bekker, Z.f. Rchtsgeschichte 3 (1864), 442. o.; Aktionen I, 156. o.; Girard, Manuel élémentaire de droit romain, Paris 1906, 598. o.
[20] Mommsen, Die Stadtrechte der latinischen Gemeinden Salpensa und Malaca in der Provinz Baetica, in: Jur. Schr. I., Berlin-Dublin-Zürich 1965, 358. o.; SZ 6 (1885), 269. o.;
[21] Bruckhardt, i.m. 16-55. o.; Kaden, i.m. 188-189. o.
[22] Macqueron, Le travail des hommes libres dans l'antiquité romaine, Aix-en-Provence 1958, 34. o.
[23] Brasiello, i.m. 80. o.
[24] Bonfante, Scritti giur., IV, 28. o. és kk.; Rotondi, Contributi alla storia del contratto di deposito nel diritto romano, in: Scritti giur. I., p. 2 és kk. o.; Viard, Le praes, Paris 1907, 41. o.
[25] Girard, i.m. 598. o.; Jörs-Kunkel, Römisches Privatrecht, Berlin-Göttingen-Heidelberg 1949, 236. o. n°5;
[26] Bechmann, i.m. I, 432. o. és 456. o.; Burckhardt, i.m. 17. o. és 35. o.; Karlowa, Röm. Rechtsgeschichte, II, 645. o.; Giffard, Précis de droit romain I, Paris 1963, 65-73. o.; Monier, Manuel élémentaire de droit romain II, Aalen 1977, 207. o.
[27] Mommsen, SZ 6 (1885), 260. o. és kk.; Pernice, Labeo I, 468. o.; SZ 9 (1888), 240. o.; Esmein, Mél. d'histoire, 219. o. és kk.; Cuq, Les institutions juridiques des romains I, Paris 1904, 232-237. o. , II., Paris 1902 423-432. o.
[28] Mommsen, i.m. 265. o. és 268. o.
[29] Pernice, i.m. 240. o. "Es ist allgemeine Annahme, dass die operis locatio aus den censorischen Verdingungen der ultro tributa hervorgegangen ist. ... Es handelt sich einmal um die Instandhaltung öffentlicher Gebäude. ...der Tempel oder die Wasserleitung."
[30] Cuq, Les institutions juridiques des romains I. (L'ancien droit), Paris, 1904, 235-236. o. "Peu à peu, le louage d'ouvrage s'est développé aux dépens du louage de service: bien des travaux qu'un propriétaire faisait faire anciennement sous sa direction par des mercenaires ont été donnés à l'entreprise.".
[31] Giffard, Précis de droit romain, Paris 1933, 65-66. o.
[32] Burckhardt, i.m. 42-44. o. "Einfluss des Staatsvermögensverkehrs aufs Privatrecht charakterisiert sich nicht als Reception, sondern als ein vereinzelter und meist indirekter lex."
[33] Bechmann, i.m. I., 440. o.; Liebenam, Städteverwaltung im römischen Kaiserreiche, 1900, 322. o.
[34] Peltier, De la caution praedibus praediisque, Paris 1893, 28. o.
[35] Kaden, i.m. 199. o.
[36] Festus (Paulus), s. v. praes; Varro, De lingua latina, VI, 74.
[37] Mommswn, Jur. Schr. I, 359. o., n° 32.
[38] Mommsen, SZ 6 (1885), 269. o.
[39] Mommsen, Jur. Schr. I, 362. o., n° 42.
[40] Bruns, Fontes. Lex parieto faciendo Puteolana, 374-375. o.
[41] Mommsen, Jur. Schr. I, 362. o., n° 42.
[42] Bruns, Fontes. Lex Malacitana, 154. o., c.65.
[43] Kaden, i.m. 201. o.
[44] Gai Inst., IV, 16.
[45] Gai Inst., IV, 13. 16.
- 90/91 -
[46] Kaden, i.m. 202. o.
[47] Partsch, Griech. Bürgerschaftsrecht, 148. o.; Partsch, Demotische Urkunden, 588. o.; Koschaker, Babylon.- assyr. Bürgerschaftsrechtt, 44. o. és 67. o.
[48] Mitteis, Aus römischem und bürgerlichem Recht, in:Festschr. f. Bekker, Weimar 1907, 120. o. és kk.; Schulz, SZ 28 (1907), 120. o. és kk.; Cornil, Ancien droit romain, Paris 1930, 87. o.
[49] Lipsius, Attisches Recht, 1905, 760. o. és kk.; Mommsen, SZ 6 (1885), 265. o. n°3.
[50] Burckhardt, i.m. 25. o. n° 71.
[51] Festus, v° redemptores (Bruns, Fontes, pars posterior, 30. o.).
[52] Demelius, i.m. 142. o. n°1; Bechmann, i.m. I., 38. o.
[53] Kaden, i.m. 203. o.
[54] Alzon, i.m. 572. o.
[55] De Robertis, I rapporti di lavoro nel diritto romano, Milano 1946, 122. o. "In ogni modo allo stato attuale delle ricerche non puó escludersi che sia stato invece l'istituto di diritto privato ad informare l'opera dei censori e la prassi statuale relativa.".
[56] Pringsheim, L'origine des contrats consensuels, in: Gesammelte Abhandlungen II, Heidelberg, 1961, 189. o. "La théorie de Mommsen, suivant lequel les contrats conclus par l'État sans aucune forme formaient le modèle du contrat privé consensuel, n'est pas sans valeur, mais rend seulement plus compréhensible le manque de forme du contrat consensuel, et non pas la création d'obligations qui a encore besoin d'explication."
[57] Mayer-Maly, i.m. 23-24. o. "Die Staatspacht- und nicht nur an Steuern sondern auch an Boden, ebenso endlich die Verdingung öffentlicher Arbeiten-entwuchs so einem speziellen Defekt der antiken Gesellschaft, dem Mangel einer Bürokratie, die die Aufgaben der Finanzverwaltung beorgt hätte."; "Auch an den inschriftlich erhaltenen Zeugnissen einer Verpachtung oder Werkverdingung durch Munizipien ist keine Erfassung der Eigenständigkeit der öffentlichrechtlichen locatio conductio feststellbar.".
[58] Amirante, i.m. 20. o.
[59] Cato, De Agricultura, 136, Politionem quo pacto dari oporteat. "Hogyan kell kiadni vállalkozónak a részes művelést" (Kun József fordítása)
[60] Macqueron, i.m. 84. o. "Des une époque où le droit public ne devait guère être développé, ...l'operation qui consiste a recourir aux services de ces artisans, déjà organisés en collegia dès l'époque royale. ...on recourait à une sorte de métayage (politio; Caton 136) qui s'apprente bien plus à la locatio operis faciendi qu'au louage de choses."
[61] Pringsheim, i.m. 188. o. "Mais en premier lieu, il ne semble pas établi que les contrats réels naquirent antérieurement aux contrats consensuels.".
[62] Brasiello, i.m. 89. o.
[63] Gai. Inst., III., 89.
[64] Degenkolb, i.m. 188-196. o. ; 196. o. "Also ein Realvertrag 'facio ut des'...? Doch nicht; die Pflicht des conductor geht nicht in der Zahlung des Miethgeldes auf.".
[65] Pernice, i.m. 466. o.; Karlowa, Römisches Rechtsgeschichte 2, 635. o.; Siber, Römisches Privatrecht 2, Berlin 1928, 203. o.
[66] Costa, i.m. 1-8. o.; Perozzi, Istituzioni 2, Roma 1928, 289. o.
[67] Costa, i.m. 4. o.
[68] Macqueron, i.m. 85. o.
[69] Brasiello, i.m. II., 29. o.
[70] Brasiello, i.m. II., 38. o.
[71] Monier, i.m. II., 32. o.
[72] Weiss, in Pauly-Wissowa, XIII, 938. o.
[73] Bechmann, i.m. I., 330. o.
[74] Gai. Inst., III, 90.
[75] D. 44.7.1.3; 5; 6;
[76] Arangio-Ruiz, in: Studi.Bonfante I, Pavia 1929-1930, 495. o.
[77] Burckhardt, i.m. 51. o.
[78] Jörs-Kunkel, i.m. 189. o. és 243. o.
[79] Kaden, i.m. 188-190. o.
[80] Macqueron, i.m. 86. o.
[81] Kaden, i.m. 204. o. A szerző a következő forráshelyre hivatkozik: D. 1. 1. 1. 2: "publicum ius est, quod ad statum rei romanae spectat".
[82] Liebenam, i.m. 385. o. és kk.
[83] Pernice, SZ 5 (1884), 112. o. és kk.
[84] Kaden, i.m. 205. o.
[85] Fabricius, De architectura graeca, 1881, 29. o.; Partsch, Griech. Bürgerschaftsrecht, 330. o.
[86] Kaden, i.m. 205-206. o.
[87] Mommsen, Jur. Schr. I, 362. o. n. 42; 358. o. és SZ. 6 (1885), 269. o.
[88] Kaden, i.m. 206. o.
[89] Gaius Blossius ezt a következőképpen teszi: "idem praes", in: Lex Puteolana, III, 1. 18.
[90] Kaden, i.m. 207. o.
[91] Wiegand, Jahrb. f. klass. Philologie, Suppl. 20 (1894), 687. o. és kk.
[92] Lex Puteolana, III, 1. 13-15.
[93] Kaden, i.m. 208. o.
[94] Kaden, i.m. 209-210. o.
[95] Bechmann, i.m. I., 520. o.
[96] Alzon, Réflexion sur l' histoire de la locatio-conductio, RHD 1963, 572. o.: "Kaden voit à tort, me semble-t-il, dans le paiement de cet acompte une condition de la validité même du contrat."
[97] Alzon, i.m. 570. o. "Si l'artisan n'avait pas utilisé toute la matière première, le client ne pouvait le contraindre à la lui restituer, ce qui l'obligeait à calculer exactement la quantité de matière qui serait nécessaire pour la fabrication de l'objet.".
[98] Alzon, i.m. 571. o.
[99] D. 50. 16. 5. 1.
[100] Alzon, i.m. 572. o.
[101] Pringsheim, i.m. 1. o.
[102] Mayer-Maly, i.m. 69-78. o.
[103] Cancelli, L' origine del contratto consensuale di compravendita nel diritto romano, Milano 1963; Pringsheim, i.m. 179-193. o.
[104] Girard, Mélanges II., 48. o., n. 1.
[105] Jhering, i.m. II., 549. o.; i.m. III., 52. o., 144. o. és 197. o.
[106] Girard, Manuel, 438. o. és 566-567. o.
[107] Macqueron, i.m. 82. o.
[108] Huvelen, Cours élémentaire de droit romain II, Paris 1929, 96. o.
[109] A. Beck, Zur Entstehung des römischen Mietvertages, in: Itinera Iuris, Bern 1980, 139-151. o.
[110] Amirante, i.m. 119. o.
[111] Kaden, i.m. 191. o.
[112] Mitteis, Ueber die Herkunft der Stipulation, in: Festschrift für Becker, 1907, 107. o. és kk.
[113] Arangio-Ruiz, Ist., .314. o.; Meylan, Acceptilation et paiement. Contribution à l'histoire de l'antique "sponsio" romaine, in: Receueil de travaux publié par la Faculté de droit à l'occasion de l'Assemblée de la Société suisse des Juristes Lausanne à Lausanne, 1934, 69-106. o.
[114] Kaden, i.m. 192. o.
[115] Senn, Précis de droit romain, Paris 1926, 50. o.
[116] Mitteis, Röm. Priv. R., Leipzig 1908, 258. o. és kk., 266. o. , 272. o.
[117] D. 45. 1. 75. 7: "Qui id, quod in faciendo... consistit, stipulatur, incertum stipulari videtur: in faciendo, veluti "fossam fodiri", "domum aedificari", "vacuam possessionem tradi".
[118] Cuq, Manuel, 416. o. kk.; Girard, i.m. 513. o. és kk.; Huvelin, Manuel II., 58. o.
[119] Arangio-Ruiz, Framenti di Gaio 1933, 44. o.; Bidr 42 (1934), 613. o. és kk. ; Ist., 316. o.; Levy, Neue Bruchstücke aus den Institutionen des Gaius, SZ 54 (1934), 303. o. és kk.. ; Segré, In materia di garanzie personali, Bidr 42 (1934), 498. o.; Collinet, Revue historique de Droit, 1934, 107. o. és kk.
[120] Kreller, i.m. 96. o.; SZ 58 (1938), 39. o. és kk., 41. o. és kk.
[121] Kaden, i.m. 194. o.
[122] Monier, Les nouveaux fragments des Institutes de Gaius, 30. o. és kk.; Manuel II., 120. o.; Levy, SZ 54 (1934), 304. o. és 310. o.
[123] Monier, La garantie contre les vices cachés, Paris 1930, 10. o.
[124] Kaden, i.m. 194-195. o.
[125] Gai Inst., IV, 19.
[126] Gaudemet, L'indivision en droit romain, Paris 1934, 22. o. és kk.
[127] PSI. 1182, l. 178-181.
[128] PSI. 1182, l. 182. o. és kk.
[129] Kaden, i.m. 196. o.
[130] Kaden, i.m. 197 o.
[131] Plautus, Bacch. I, 1. 8 kk.; Cato, De Agricultura, 144. 2. 5; 146. 2. 5.
[132] Girard, Manuel, 563. o. n° 1, és 598. o.; Mélanges II., p. 48 n° 1.
[133] Kaden, i.m. 197-198. o.
[134] Jhering, Der Zweck im Recht I., Leipzig 1884, 264265. o.
[135] Az építkezéseknél használt vállalkozások tekintetében, a stipulatio útján való kötelezettségvállalás egységesen elismert a legújabb irodalomban. RAINER, Der Bauvertrag in Stipulationsform, Miskolc 1992, 261-267. o.; Martin S., The Roman Jurists and the Organization of Private Building in the Late Republic and Early Empire, Collection Latomus 204, Bruxelles 1989
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
