"No one is born a good citizen; no nation is born a democracy. Rather, both are processes that continue to evolve over a lifetime"1
(Kofi Annan)
A Suharto elnök személyével fémjelzett autokratikus berendezkedésű rendszer 1998 májusában történt összeomlása után az indonéz szigettenger népei 1999 nyarán először járultak szabadon a szavazóurnákhoz. Egy szabad választás azonban még önmagában sehol sem csinál demokráciát. Az 1998 óta napirenden lévő állami - ideológiai nyitás, az indonéz "reformkor" fő követelése a szabad választások megtartása mellett elsősorban az igazi demokrácia bevezetésére irányult. A több, mint tízéves magyar tapasztalatok alapján kijelenthetjük, hogy ez pedig egy lényegesen hosszabb, összetettebb feladat, mint a békés hatalomváltás lebonyolítása.
Mégis, mire van szükség ahhoz, hogy Indonézia valóban a világ harmadik legnagyobb demokratikus berendezkedésű államává válhasson? A politikai, gazdasági reformok mellett elsődlegesen a 220 milliós népességű ország jogrendszerének gyökeres reformjára, valamint arra, hogy kialakuljon az emberi jogok tiszteletben tartásának széles körű gyakorlata. E két tényező azonban azonnal számos más kérdést von maga után. Mennyiben érvényesülhet a közvetlen demokrácia Indonéziában? Milyen esélyei vannak a kiegyensúlyozott és arányos hatalommegosztási gyakorlat kialakulásának és meggyökeresedésének? Milyen feltételek mellett alakulhatna ki az emberi jogok tiszteletben tartásának gyakorlata? Meddig terjedhet a decentralizáció az adott társadalmi - gazdasági - politikai viszonyok között az állam területi egységének veszélyeztetése nélkül? Érvényesülhet-e az iszlám jogrendszer dominanciája a világ legtöbb iszlám vallású állampolgárával rendelkező Indonéziában? Milyen lépések szükségesek a korrupció visszaszorítása, az igazságszolgáltatás tisztaságának és a bírói függetlenség érvényesülésének elérése érdekében?
Ez utóbbi kérdésekkel kívánok elsősorban jelen tanulmányomban foglalkozni.
Az Indonéz Köztársaság 1945. augusztus 17-ei kikiáltása óta számos társadalmi, politikai és gazdasági transzformáción esett át. Jogrendszerének általános reformja azonban igencsak megkésett, noha szükségének állami szintű felismerése (elsősorban gazdaságszabályozási megfontolások, így különösen a külgazdaság liberalizálása okán) majdnem egy évtizeddel előzte meg a szigettenger - állam demokratizálódásának politikai nyitányát, és tényleges kezdeti lépései a kilencvenes évek végére datálhatók. Egyes nézetek arra utalnak, hogy az indonéz jogi reformtörekvéseket egészen az 1950-es évekig lehet visszavezetni2, véleményem szerint azonban ezen időszakra sokkal inkább a fiatal köztársaság gazdasági, biztonság- és társadalompolitikai progressziója mellett a jogrendszer posztkolonialista alapvonalainak kikristályosodása volt a jellemző.
A születendő állam Alkotmányát (Udang - Udang Dasar - UUD) 1945-ben szükséghelyzetben, kapkodva, súlyos, ám végig nem vitt viták során, kiforratlanul fogadták el. Ebből következően négy nagyon alapvető probléma észlelhető az eredeti Alkotmányban. Először is, egy olyan korlátlan hatalommal rendelkező szervet hoztak létre, amelyet egyetlen más szerv sem ellenőrizhet, és amely csak önmagának felelős. Ez a szerv az eredetileg ezer, jelenleg pedig hétszáz főt számláló Tanácskozó Nemzetgyűlés (Majelis Permusyawaratan Rakyat - MPR), amely magában foglalja a Képviselők Házának (Dewan Perwakilan Rakyat - DPR) ötszáz tagját is. Másodszor, nem határozta meg az Alkotmány az igazságszolgáltatási garanciákat: a bírák függetlenségét és a többszintű jogorvoslat lehetőségét. Harmadszor, nem érvényesült a hatalommegosztás: a köztársasági elnök funkciójában a törvényhozó és a végrehajtó hatalom teljesen egybemosódott. Az elnök az államfő és a kormányfő is egy személyben. Ráadásul az Alkotmány első módosításáig az elnök korlátlan ideig volt újraválasztható. Ez a recept két diktatúrát is kiszolgált: Sukarno "irányított demokráciáját" és Suharto "Panca-sila demokráciáját". Negyedszer pedig az Alkotmány nem írta elő, hogy az MPR kizárólag választott képviselőkből állhat. Ebből következőleg alakulhatott ki az indonéz hadsereg ún. "kettős funkciója", a dwifungsi, amely állandó képviselői helyeket és szilárd politikai -döntéshozói pozíciókat biztosított számára. Továbbá az 1985. évi 2. törvény alapján a hadsereg mellett az elnök által kijelölt és a különböző pártok és szervek által delegált személyek alkották az MPR felét. Mindezek eredményeképpen igen nehéz megállapítani, hogy az "alapító atyák" ezt a rendszert prezidenciális vagy parlamentális köztársági modellként álmodták-e meg. (A kialakult gyakorlat azonban azt mutatta, hogy az államrendszer elsődlegesen prezidenciális, némi parlamentális jelleggel.)
Természetesen nem kizárólag ezek a hiányosságok voltak a kiváltói a jogrendszer reformja iránti igény megjelenésének. Az Alkotmány elfogadásakor az indonéz jogalkotók között a vita alapvetően arról folyt, hogy egy iszlám berendezkedésű egyházi államot hozzanak-e létre, ahogy azt a világ legnépesebb iszlám országának radikális, ámde kisebbségbe szorult csoportjai kívánták, avagy egy világi államot, ahol az iszlám jog is alkalmazható. 1945-ben végül is ez az utóbbi megoldás született meg, de a jogrendszer reformja során napjainkban ismét felerősödött a mindig is jelenlévő törekvés az állam "iszlámosítására". Legutóbb 2002 januárjában, az IndonézMujahidin Tanács (MMI) szervezésében az iszlám profilú pártoknak és szervezeteknek a közép - jávai Yogyakartában tartott muszlim szeminárium foglalkozott az iszlám jogrendszer, a sharíah (vagy ahogy Indonéziában nevezik: a syariah) beemelésének lehetőségével az Alkotmányba, annak esetleges újabb módosítása során.3 A kérdésben azonban egyelőre még az indonéziai iszlám szervezeteknek sincs egységes álláspontjuk.
Az Alkotmány - egységben a Pancasila4 szellemével - 29. §-ának (1) bekezdésében kimondja: "Az államnak az egyetlen és magában való Istenbe vetett hiten kell alapulnia."5 Az alapelv kommentárja kifejti, hogy az egyetlen Isten független minden vallástól, legyen az iszlám, keresztény, protestáns, buddhista, vagy más. Az állam azonban ragaszkodik a monoteizmushoz, valamint elveti az ateizmust, "mivel az ellentétben áll az indonéz nemzeti kultúrával". Így tehát világnézeti szabadságról eleve nem beszélhetünk [a vallásszabadsághoz való jogot az Alkotmány a már fentebb idézett szakasz (2) bekezdésében deklarálja], és ez, valamint, hogy a vallásosság ennyire kihangsúlyozott szerepkört kap, erősen emlékeztet egy teokratikus állam-formára.6 Az államilag elrendelt monoteizmus ellenőrzése azonban a gyakorlatban nem, vagy csak igen kis mértékben realizálódik, és semmiképpen sem úgy, ahogy azt az iszlám szervezetek szeretnék. Igazság szerint az indonézek többsége nem is lát ellentmondást azon kérdésben, hogy mindenki szabadon gyakorolhatja vallását, de mindenkinek kell legyen vallása.
A sharíah alkalmazásának lehetősége történelmi gyökerekből táplálkozik. A holland gyarmati uralom alatt kialakult jogalkalmazás - minden fonákságával együtt - szinte változatlanul konzerválódott a független Indonéziában. A létező indonéz "gyarmatipluralista jogrendszer", ahogy azt Dr. Tim Lindsey, a Melbourne-i Egyetem Ázsia Jogi Központjának professzora nevezte7, három fő pillérre támaszkodik: a holland jogrendszerre, az iszlám sharíahra, valamint az ősi indonéz szokásjogra, az adatra.8 Ez a hármasság, továbbá a kezdeti időkben felállított - eléggé kaotikus és sokszor áttekinthetetlen döntésmechanizmusú, épp ezért a korrupció melegágyának számító - intézményrendszer a nyolcvanas évek közepére már tarthatatlannak bizonyult. Ugyanakkor az egységes jogrendszer bevezetése Indonéziában éppen kizárólag a sharíah alkalmazását, vagy annak teljes elhagyását jelenthetné.9 Az előbbi sértené az ország nem iszlám vallású polgárait, az utóbbi pedig a többségben lévő iszlám hívőket.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
