"A hitbizomány, szorosabban családi hitbizomány (fideicommissum familiae), korábbi hazai jogunkban oly rendelkezés volt, amellyel valaki - az alapító - bizonyos vagyont minden jövendő vagy legalább több nemzedékre a család elidegeníthetetlen vagyonának nyilvánított. Magát a vagyont is hitbizománynak nevezték. A hitbizomány célja a család fényének fenntartása és emelése." - írja az internet a "hitbizomány" kifejezésre rákeresve. Peres Zsuzsanna a Publikon Kiadónál 2014-ben megjelent kötete ezt a témát járja körül.
A hitbizomány 1687-et követően idegen eredetű jogintézményként ágyazódott be a magyar jogba. Vajon egy a magyar nemesek számára teljesen ismeretlen fogalom törvényben rögzítése történt meg az 1687:9 tc.-kel, vagy voltak ennek a jogintézménynek szokásjogi előzményei? Kik voltak azok az országos politikában is jelentős személyek, akik ennek a jogintézménynek az előnyeit élvezték? Kik, hogyan és mire alapítottak elsőként hitbizományi Magyarországon? Mit jelent ez a jogintézmény egyáltalán, s vannak-e a jelenre is kiható tanulságai? A szerző ezekre a kérdésekre keresi a választ a koraújkori családi forrásanyagok feldolgozása alapján, fókuszban a Thurzó-, Szirmay-, Erdődy-, Pálffy-, Zichy- és Esterházy- családdal.
A kutatás feltárta a jogintézmény magyar jogban való megjelenésének okát és módját. A szerző összeveti magyar sajátosságokat a külföldi példákkal, ám előtte az eredeti források alapján dolgozza fel a korai magyarországi hitbizományokat. A könyv célja a szerzett vagyonban elrendelt kötött öröklési rend megjelenésének vizsgálata az egyes nemesi végrendeletek alapján addig míg a hitbizomány-alapítás gyakorlata a magyar nemesség körében a jogi szabályozást a hitbizományokra vonatkozóan teljessé tevő 1723:50.tc.-kel meg nem szilárdult, egészen a 19. század közepéig. Nem célom annak bebizonyítása, hogy a hitbizományok már korábban, 1687 előtt is léteztek, bár kutatásaim erre engednek jobbára következtetni, inkább annak vizsgálata, hogy a magyar jogrendszerben és öröklési jogi gyakorlatban volt-e olyan törekvés, amely elősegítette a hitbizományok recepcióját" Ennek megfelelően természetesen nem marad ki a magyar hitbizományi jog kezdeteinek a bemutatása, és a jogi szabályozás történetén túl az egyes, 1723-ig Magyarországon alapított hitbizományoknak az elemzése sem.
- 98/99 -
A dolgozat időbeli kerete a XVI. század közepétől (Thurzó Elek országbíró 1542. évi végrendeletétől) a XVIII. század első harmadáig (1723:50. tc) terjed. A tárgyat nemcsak annak a néhány alapítólevélnek a vizsgálata képezi, amelyben a magyar főnemesek 1723-ig hazánkban hitbizományt alapítottak, hanem egy tendencia bemutatása is. A szerző által kiemelten vizsgált hat nemesi család (Thurzó, Esterházy, Pálffy, Zichy, Szirmay, Erdődy) tagjai közül többeknél is kimutatható, hogy a család vagyonát és maguk az örökhagyók által szerzett nem kevés mennyiségű vagyont örököseik közül egynek a kezében törekedtek összpontosítani.
A kutatás módszertanát a Magyar Országos Levéltárban, illetve a bécsi Haus-Hof und Staatsarchivban, valamint az Allgemeines Verwaltungsarchivban fellelhető levéltári anyagok elemzése képezte, szakirodalmi háttéranyaggal kiegészítve. A szerző felhasználta azoknak a nemesi családoknak a levéltári anyagait, akik Magyarországon 1723-ig hitbizományt alapítottak. Ez nem volt beláthatatlan mennyiségű munka, mivel mindössze hat család anyagai tartalmaznak idevonatkozó forrásanyagokat: valóban hitbizománynak tekintendő öröklési rend meghatározás csak a Pálffy-, Esterházy-, Erdődy-, Zichy- és Szirmay-családok esetében található; az előzmények feltárása szempontjából pedig a Thurzó családi anyagokat kellett megvizsgálni (bár mint a szerző megjegyzi, a szakirodalomban nem egyértelmű az álláspont abban a kérdésben, hogy a Thurzók hitbizományt alapítottak-e vagy sem).
A felhasznált források és szakirodalmak részletes jegyzékét természetesen külön forrás-és irodalomjegyzék tartalmazza a kötetben, és nem marad el az ilyen munkáktól elvárható névmutató és helységnév-előfordulást segítő jegyzék sem az utolsó oldalakon. Érdekesek továbbá a függelékben megtalálható családfák is a vizsgált családokról.
A könyvnek nem célja a vizsgált jogintézmény révén érintett családok teljes történetét bemutatni, ezért adott családok esetében csak azok a családtagok kerülnek említésre, akik a hitbizomány intézménye szempontjából fontosak voltak.
Az 1687:9. tc. időbeli választóvonalat képez az azt megelőző és az azt követő esetek között, tekintve, hogy más a háttérként hivatkozott jogszabályi norma: míg 1687 előtt többnyire a Tripartitum szokásjogi normáit hivatkozzak a források, addig az 1687 után keletkezett hitbizományok esetében egyértelműen kimutatható az 1687:9. tc.-re való hivatkozás is a Tripartitum mellett.
A kötet a bevezető rész után áttér az egyes európai országok hitbizományokra vonatkozó jogi szabályozásának bemutatására, ennek keretében elsősorban a spanyol "mayorazgo"-m vonatkozó legfontosabb jogszabályokra és a jogintézmény sajátosságainak bemutatására helyezi a hangsúlyt, hiszen - mint megállapítja - a hitbizomány osztrák közvetítéssel a spanyol hűbérjogból került át a magyar jogba.
Ugyanebben a fejezetben tárgyalja a szerző az itáliai területeken megjelenő "fedecommeso"-t, és a német területekre jellemző "fideicommissum" sajátosságait, az osztrák örökös tartományokban létező "fideicommissum" és "majorat" jellemzőit és a vonatkozó legfontosabb jogszabályokat. Hangsúlyozott cél nem a teljes szabályozástörténet bemutatása a kezdetektől a hitbizományok felszámolásáig, hanem mindössze annak az állításnak az igazolása, hogy a magyar arisztokrácia külföldi egyetemjáró és "kavallierstour"-okon
- 99/100 -
részt vevő tagjai ezzel a jogintézménnyel már találkozhattak, annak egyes jellemzőit megismerhették, továbbá annak bemutatása, hogy Esterházy Pál és Nádasdy Ferenc mint művelt magyar arisztokraták, amikor a végrendeleteikben a spanyol vagy az osztrák példára hivatkoztak, mit tudhattak az adott jogintézményről.
A harmadik fejezetben a magyar hitbizományfogalom tisztázására kerül sor; mit ért pontosan a szakirodalom a majorátus, illetve fideicommissum alatt. Az egyes szakirodalmi definíciókon túl az 1687:9 tc. által megalapozott hitbizomány-fogalmat is elemzi Peres Zsuzsanna.
A kötet következő fejezete az 1687:9 tc.-et megelőzően alapított majorátusokat elemzi, amelyek a hitbizományok előfutárainak is tekinthetőek, nemcsak azért, mert igen sok azonos karakterjegy található bennük, hanem azért is, mert ezeket a törvényi szabályozást követően elrendelt hitbizományok alapítóinak felmenői alapították, mintegy megalapozva "az öröklési gyakorlatot" a családban. Ehelyütt az alapítók személyét, a korszakbeli politikai és katonai jelentőségüket, az általuk bírt azon ingó és ingatlan javaik jogi természetét, amelyekről a végrendeleteikben rendelkeztek, az intézkedéseik alaki és érdemi kellékeit, valamint a jószágoknak a későbbi jogi sorsát elemzi izgalmasan a szerző. Az ingatlanokról szóló alfejezet az egyes családok szerint további alfejezetekre bomlik, ezzel téve átláthatóbbá a nagy mennyiségű birtokszerzésről szóló okleveles anyag tárgyalását.
A szakkönyv következő fejezete az 1687/88-as országgyűlés anyagait tárgyalja, amelynek eredménye többek között az 1687:9. tc. megalkotása lett, amely lehetővé tette a hitbizomány-alapítást a magyarországi mágnások részére. A hangsúly az országgyűlési anyagokon kívül Esterházy Pál nádor tevékenységén van, hiszen az ő személyes közbenjárásának, politikai törekvéseinek köszönhető a hitbizományok becikkelyezése.
A gyakorlati példák elemzését követően a dolgozat az 1723. évi országgyűlési anyagnak a tárgyalásával zárul, amely időlegesen pontot tett a magyar hitbizományi szabályozásra, kiegészítve a szűkszavú 1687:9. tc. rendelkezéseit. Ennek előzménye volt, hogy a törvényi szabályozás hiányosságai viszonylag korán megmutatkoztak a magyar joggyakorlatban. Az 1723-ig eltelt 36 év és az időközben alapított négy főnemesi hitbizomány kezelésében felmerülő jogi kérdések vezettek az 1723:50. tc. megalkotásához, amely az 1687:9. tc.-kel együtt a neoabszolutizmus időszakáig megadta a hitbizományok jogi szabályozásának a kereteit.
A szerző végül összefoglaló fejezetben tárgyalja azokat az eredményeket, melyekre az egyes oklevelek vizsgálatát követően jutott.
Mint említésre került, idegen eredetű jogintézményről van szó, amely szinte minden olyan európai országban létezett, amelyre jellemző volt a hűbéri kötöttség; a hitbizomány azonban legalább annyi magyar sajátosságot hordoz magán, mint amennyi idegen eredetűt, így 1687-ben egy már régóta meglévő szokásjogi gyakorlatot öltöztettünk fel törvényi köntösbe a jogbiztonság végett. A vagyon osztatlan megőrzése mint cél már korábban megjelent hazánkban, ugyanakkor maga a hitbizomány, mint fideicommissum elnevezés egyik végrendeletben, illetve adománylevélben sem található meg. A szerző álláspontja szerint ezek még nem hitbizományok, hanem olyan intézkedések, amelyek a vagyon egy kézben összpontosítását célozzák. Ezeket összefoglaló névvel - követve az örökhagyók szóhasználatát - majorátusként illeti, de ezek nem azonosak az Európa többi országában jelen volt majorátus, mint hitbizomány intézményével.
- 100/101 -
Ami a szerző kutatásai nyomán egyértelműen kijelenthető, hogy az osztatlanság és a vagyon elidegenítésének és megterhelésének megnehezítése vagy kizárása mint cél már létezett 1687 előtt is hazánkban. Az osztatlanság fenntartása szinte kivétel nélkül minden, a korszakból származó végrendeletben megfigyelhető; az örökhagyó arra törekszik, hogy a vagyona további sorsának eldöntésével az örökösök közötti esetleges jogvitákat elkerülje. De nemcsak a jogviták megelőzése, a célszerűség és a vagyon elaprózódásának elkerülése volt a motiváló tényező, hanem szempont volt az is, hogy egyes várak, vagy több vár esetén a szomszédos várak ha lehet, ugyanannak az örökösnek jussanak. Gondoljunk arra, hogy a török elleni háborúk idején fontos volt, hogy az örökösök az egyes várakat a védelem megszervezése és a karbantartási munkálatok elvégzése miatt lehetőség szerint osztatlanul birtokolják. Előfordultak a hagyatékban olyan várak is, amelyek adott esetben fontosabbnak bizonyultak a többinél. Ezeket általában az örökhagyó vagy maga szerezte adományképpen, vagy megerősíttette a királlyal új adományként. Ilyen volt a Thurzók esetében Árva vára, a Pálffyaknak Vöröskő vára, az Esterházy család esetében pedig a fraknói vár és a kismartoni kastély, utóbbinak különleges védelmet biztosított az örökhagyó azáltal, hogy abban mindig a legidősebb szülött öröklését és az osztatlanul maradást kötötte ki.
Megfigyelhető az a folyamat is, hogy a katonai szolgálatok fejében szerzett vagyon egyre nagyobb beleszólási jogot biztosít egyes főnemesek számára az országos politika alakulásába. Olykor a pénzszűkében lévő uralkodó úgy hálálta meg a pénzügyi segítséget, hogy a zálogkölcsön biztosítékként juttatott ingatlant később inkább "imcribálta" a zálogbirtokosra és annak leszármazóira, mintsem a kölcsönt visszafizette volna. Üzlet volt ez tulajdonképpen. Az uralkodó a birtokadományozással és a szabad rendelkezési jog biztosításával lekötelezett magának néhány befolyásos főnemesi családból álló kört, amelynek leszármazó! mindig az uralkodó érdekeit képviselték, ha kellett akár a magyar rendekkel szemben is. Az aulikus magyar arisztokrácia tagjai pedig tudták, hogy hűségük és vagyoni súlyuk alapján mindig helyük lesz az uralkodói udvarban és különböző országos tisztségekre is kinevezhetik őket.
1687-ben Esterházy Pál törekvéseinek köszönhetően nyert törvényi szabályozást a hitbizomány Magyarországon. Érdekes ennek története is. "[E]gy feltörekvő, második generációs magyar főnemes kissé talán erőszakosnak ható törekvéséről volt szó, akinek legfontosabb célja a családi hírnév megalapozása volt, amelyet a vagyonszerzéssel, valamint a mecénási és kegyességi tevékenységgel kívánt megvalósítani. A törvény megalkotását megelőzően tett végrendeleteiből egyértelműen kiderül, hogy a nádor szabályosan rettegett attól, hogy örökösei, miután törvény által kényszerítve nincsenek, halála esetére eltérhetnek a végrendeletében leírtaktól, és tudta, hogy amíg nem áll rendelkezésére törvényi kötőerő, addig csak rokonai "józan eszében" bízhat, hogy az atyai tanácsait megfogadják. Amikor személye előtérbe került az 1687/88-as pozsonyi országgyűlésen, ahol a rendek és a király között közvetített az örökös királyság elfogadása tárgyában, elérkezettnek látta az időt arra, hogy a közérdeken felül a saját személyes érdekeinek is jogi alapot teremtsen. Ennek bizonyítéka az is, hogy az országgyűlési anyag igen röviden, szinte néhány szóban elintézte a hitbizományok kérdését, és a törvény keletkezését követően sem indult el Magyarországon rohamos hitbizományalapítási hullám."
- 101/102 -
A 17. század közepén felemelkedő és a Buda visszafoglalását követő időszakban megerősödő új arisztokrata rétegben halmozottan felerősödött a család fényének gyarapítása, mint elv, a célszerűségi okok mellett. Ennek következtében alapít 1723-ig Magyarországon négy meghatározó személyiség és régi főnemesi család sarja, gróf Zichy István, herceg Esterházy Pál, gróf Szirmay István és gróf Erdődy György hitbizományi szerzett jószágain és rendeli azokhoz a családnak különösen jelentős ingó dolgait. Mindenképpen megemlítendő, hogy nemcsak az ingatlanoknak, hanem az ingóknak is különös jelentőséget tulajdonítottak a mindenkori hitbizományi birtokosok. Mint a szerző megállapítja, ezen nemesi családok ingóságaikkal kapcsolatban tanúsított figyelmének köszönhetően birtokolnak ma nagy múzeumaink felbecsülhetetlen értékű kincseket.
Érdemes röviden megnézni a téma aktuális vonatkozásait is.
A 2014. március 15-én életbe léptetett új Polgári Törvénykönyv vezeti be a bizalmi vagyonkezelés jogintézményét. Mint a szerző rámutat, a bizalmi vagyonkezelés kötelmi jogi, a hitbizomány pedig öröklési jogi intézmény, mégis sok közöttük a hasonlóság. Mindkét esetben egy vagyontömeg egyben tartásáról és harmadik kedvezményezett javára szóló kezeléséről van szó. A XIX. század második felétől megjelent a hitbizományi gondnok személye, akinek a feladata a következő, adott esetben még meg sem született hitbizományi várományos érdekeinek védelme volt, és akinek felelőssége és jogosultságai igen hasonlóak voltak a manapság létező vagyonkezelő felelősségéhez (azzal a különbséggel, hogy vagyonkezelő nemcsak természetes, hanem jogi személy is lehet). A bizalmi vagyonkezeléstől eltérően hitbizományi csak természetes személy alapíthatott, ám az alapító keze ugyanúgy nem volt megkötve a feltételek meghatározásában, mint ahogyan a vagyonrendelőé sincs. Hitbízományt is lehetett élők közötti vagy halál esetére szóló rendelkezésben is létrehozni, csakúgy, mint a bizalmi vagyonkezelést elrendelni, de a hitbizomány létrejöttéhez alapfeltétel volt az uralkodói, később államfői jóváhagyás megléte; az uralkodó felügyeletet gyakorolt az alapító által meghatározott szabályok betartása felett. (Természetesen a bizalmi vagyonkezelésbe, mint magánjogi szerződésbe az államnak nincs beleszólása.)
Lényeges különbség mutatkozik ugyanakkor a hitbizomány és a bizalmi vagyonkezelés között a kezelt vagyon feletti tulajdonjog tekintetében: hitbizomány esetén a tulajdonjog az alapítóé és az utolsó hitbizományi örökösé, a köztük lévő hitbizományi birtokosok és a hitbizományi gondnok is csak birtokosi minőségben vannak jelen a hitbizományban. A bizalmi vagyonkezelésnek viszont alapeleme, hogy a kezelt vagyon tulajdonjoga átszáll a vagyonkezelőre, aki rendelkezik felette azzal, hogy minden rendelkezésnek a kedvezményezett javára kell történnie (vö. római fideicommissum, fiducia). A vagyonkezelő esetében ugyanúgy, mint régen a hitbizományosnál megjelenik a jogilag nem feltétlenül kikényszeríthető magatartási kötelem, a bizalmi tényező.
Mint a fentiekben igyekeztünk bemutatni, Peres Zsuzsanna: A családi hitbizományok megjelenése Magyarországon című kötete izgalmas, olvasmányos munka, amely színesen, érdekesen dolgozza fel témáját, és amelyet forgatva nekünk jogászoknak jó kiszakadni a hétköznapok modernkori jogi rengetegéből. De bátran ajánlható nem jogász érdeklődőknek is.■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes, Budapest
Visszaugrás
