A jogtudomány - főként a modern jog legmarkánsabb összetevőinek vizsgálata során - észlelte már, hogy az állam és a jog fejlődésében gyakran kontinensek határait átlépő folyamatok bontakoznak ki. Nem véletlen tehát, hogy a leíró eljárások korlátainak leküzdését keresve a kutatók figyelme gyakran a jogrendszerek integrálódását kifejező (meghatározó) anyagra összpontosult. A reprezentatív módszerek felhasználásának lehetőségei is gyarapították az idevágó ismereteket, ezek azonban önmagukban nem voltak elégségesek ahhoz, hogy az integrálódási folyamat kísérőjelenségeinek: a recepció, az oktroj, vagy az idegen jog lassú behatolásának (diffúzió) vizsgálatához tudományos magyarázatot adjanak. Így az ún. integrációs összehasonlító módszerek hitele viszonylag gyorsan megkopott, és még azok a munkálatok is lelassultak, sőt bizonyos fokig diszkreditálódtak,[1] amelyek a legjelentősebb modern jogcsoportok mibenlétének a feltárását szolgálták. Valójában ugyanis az azonos jogtípuson belül mind az integrálódási, mind a differenciálódási folyamatok egyaránt megtalálhatók. Az integrálódások - a konkrét történelmi szituációk rendkívüli változatossága mellett - a jogegységet, az idegen jog átvételét (recepció, oktroj), a kölcsönhatások feloldódását hordhatják magukban, és általában egyazon típuson belül jogcsoportok, régiók és alrégiók kialakulásának hordozói lehetnek. Ezen folyamatok elemzése az állam és jog fejlődésének vizsgálata során kiemelt jelentőségű feladatnak mondható; az integrálódási folyamatok történetietlen visszavetítésének és a nemzeti sajátosságok tudománytalan leértékelésének azonban ebben az eljárásban nincsen helye.
Az állam- és jogfejlődés elemzése soha nem szakadhat el azoktól a társadalmi-gazdasági feltételektől, amelyek a történelmileg egymást követő (vagy átmenetileg egymás mellett élő) jogtípusok objektív létezésének az alapjai. Az alapvető társadalmi-gazdasági viszonyok, ill. az azokban kifejezésre jutó re-
- 147/148 -
leváns jogi viszonyok adják azokat a döntő jelentőségű ismérveket, amelyek a jogtípust, mint legáltalánosabb modellt mindenfajta jogtörténeti kutatómunka alapjává teszik.[2] A belső tartalmuknál fogva egynemű jogfejIődéstényezők képezik tehát az alapját a tudományos értelemben használt jog rendszer-tipológiának, amelynek változásait nézetünk szerint döntően a termelési viszonyok mozgása határozta meg.[3] Egy adott jogrendszer korszakhatárai közt azonban az egytípusú történeti tényanyag soha nem zárja ki a konkrét jelenségek és fejlődési folyamatok sokrétűségét, amelyek a konkrét történeti okok egymásra történő hatásának eredményeként a jogtípusba szervesen beépülhetnek (integrálódnak).
Az állam és a jog fejlődéstörténetében tehát meghatározó szerepe van a társadalmi-gazdasági viszonyok változásainak. Ezért a modern jogtudomány napjainkig tartó módszertani polémiájának keretében mindig is előtérben állt a társadalmi-gazdasági rend alapvető formáihoz tapadó jogfejlődéstipológia látványos tagadása. Nem véletlen ez a tudománytörténeti jelenség, hiszen a kutatómunka és a módszertan egész területére kiható történelmi vezérfonal egyre kiterjedtebb felismeréséről van itt szó, amely a modern jogtudomány számára szilárd támaszt jelent. Tulajdonképpen ez ad értelmet annak a legnagyobb gyakorisággal alkalmazott horizontális összehasonlításnak is, amely a történeti módszerek komplex alkalmazása által nemcsak az adott jogtípus lényegét kifejező általános törvényszerűségek feltárását, hanem a jogtípuson belüli fejlődési folyamatok osztályozását, valamint a jogcsoportok, régiók és alrégiók mibenlétének feltárását is előmozdíthatja. A jóval alárendeltebb jelentőségű vertikális összehasonlítások útján pedig az adott jogtípuson belül megtalálható csökevények (remanens elemek), ill. egy kifejlődő új jogtípus elemeinek feltárásához juthatunk közelebb.
Mindez együttvéve hatásosan érzékelteti, hogy a modern jogrendszer-tipológia a módszertani követelmények következetes alkalmazása esetén ab ovo taszítja magától a statikusan leíró ábrázolást csakúgy, mint a sematizmust. Ezért van az, hogy a történeti kutatómunka ilyen értelmű kiterjesztése lényegében mindenfajta jogtudományi munka elengedhetetlen feltétele,[4] amit a modern tudományos élet jobb hagyományaihoz ragaszkodó gondolkodók fokozódó mértékben kénytelenek akceptálni.
- 148/149 -
Ez a módszertani alapállásunk tehát mindennemű jogtörténeti kutatómunka alapját képezi. Nemcsak a szintetizáló kézikönyvalkotást, hanem a részletkutatást, ill. a nemzeti jogfejlődés feltárását is gazdagító összehasonlító eljárás azonban főként a sorsközösségben élő népek jogrendjének vizsgálatát állítja előtérbe.[5] Eme felismerés módszertanilag önállósult kifejeződése az ún. regionális jogfejlődést kereső kutatás, amely főként az utóbbi évtizedek jogirodalmában vált tudományos értelemben megalapozottá. A magyar jogfejlődés egyedülálló voltát, "az önmagában álló magyar sors hányattatásait" hirdető jogi historizmusunk ugyanis a modern jogtudomány megjelenéséig taszította magától ezt a felismerést, és a módszeres kutatómunka útkeresőinek a tanításaiban is csak töredékes elemei maradtak a regionális jogfejlődés gondolatának,[6] pedig akár csak a hazai, megkésett polgári átalakulás feudális elemekkel tarkított kibontakozásának a felületes szemrevételezése alapján is nyilvánvaló pl. az Elbától keletre eső térség jogfejlődésének összefüggő volta, amelynek a vizsgálatához különös érdekeink fűződnek.
Az érintett területeken ugyanis a polgári jellegű jogtípus szerves alkotóelemeként az ún. megkésett (ill. késleltetett) burzsoá jogcsoport jellegzetességeit hordozó jogfejlődési folyamatok bontakoztak ki. Pusztán az eddig feltárt tényanyag alapján nyilvánvaló tehát, hogy a hazai modern jogfejlődés az újkor kezdetéig visszanyúló előzményeivel együtt szerves alkotóeleme ennek a kontinens keleti területeit többé-kevésbé jellemző jogcsoport-elhatárolódásnak, sőt a szóban forgó jogcsoport fejlődésének az általános és különös típusjegyeit a szűkebb hazai jogfejlődés is befolyásolhatta. A megélénkülő jogtörténeti kutatómunka idevágó lépéseit pedig az újabb módszertani kutatások messzemenően alá is támasztották.[7]
Az adott történelmi példánál maradva: a polgári jogtípus közép- és keleteurópai formájának vizsgálatában a tudomány az ide sorolható népek jogfejlődésének konkrét történeti tényanyagát tekinti kiindulópontnak, a kutatómunka
- 149/150 -
tárgyává téve elsődlegesen a hiteles kútfők azon csoportját, amely az azonos, ill. jellegében közel álló társadalmi-gazdasági feltételek talaján született, vagy éppen, mint a hatályos jog anyaga van jelen. A polgári jellegű jogcsoport, ill. az ugyanezen térségben kifejlett modern jog dimenziójának kiterjedt volta, térbeli és időbeli összetettsége azonban már az adott társadalmi viszonyok kibontakozása idején szembetűnővé teszik azokat a jogfejlődési folyamatokat, amelyek a nemzeti kereteket nyilvánvalóan meghaladták. A megkésett (késleltetett) polgári átalakulás kompromisszumos jellege az állami struktúra fejlődésében és a jogrend különböző ágaiban egyaránt felismerhető,[8] az ide sorolható jelenségek elemzésének keretei azonban túlságosan kiterjedteknek, esetenként túlzottan elasztikusaknak tűnnek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
