A több évtizeden keresztül viszonylag stabil hazai gondnoksági rendszer mélyreható reformja 2001-ben kezdődött el részben az Európa Tanács (továbbiakban: ET) Miniszterek Bizottsága R(99) 4 számú Ajánlásának (továbbiakban: 4. sz. Ajánlás)[1], részben a gondokoltakkal foglalkozó hazai civil szervezetek tényfeltáró munkájának, illetve az e témában megjelent tanulmányoknak, valamint nem utolsósorban az állampolgári jogok országgyűlési biztosának több konkrét ügyben történt figyelemfelhívó jelentéseinek köszönhetően[2]. Mindezek ráirányították a figyelmet a gondnoksági rendszer és szabályozási környezetének addigi hiátusaira, anomáliáira, melynek eredményeként az 1959. évi Ptk. II. fejezetének rendelkezéseit a cselekvőképességgel, gondnoksággal összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2001. évi XV. törvénnyel újrakodifikálták. Ez utóbbi célja egy olyan differenciált szabályozási rendszer kialakítása volt, melynek eredményeként csak a legszükségesebb mértékben és csak feltétlenül indokolt időtartamra korlátozzák az érintettek személyi szabadságát, döntési autonómiáját.[3] Időközben - a 2009-es hatályba nem léphetett CXX. törvényt követően - 2013-ban újabb átfogó polgári jogi reform következett be hazai színtéren, s az emberi jogi szabályozások körében is egy - az érintett személyi kör jogait - alapvetően meghatározó dokumentum született. Mindezzel együtt statisztikai adataink[4] azt mutatják, hogy a gondnokság alatt élő személyek száma - a fenti, a legszükségesebb mértékű és időtartamú jogkorlátozásra irányuló szabályozási törekvések ellenére - nőttön-nő. Tanulmányomban a terjedelmi korlátokra tekintettel korántsem a teljesség igényével néhány, a téma kapcsán kiemelendő szabályozási és joggyakorlati kérdéssel foglalkozom, melyek átgondolása - álláspontom szerint - újabb utakat nyithat a fentebb hivatkozott kevésbé megszorító és korlátozás-centrikus szabályozási célok gyakorlati megvalósulása, vagyis az intellektuális képességzavarral élő személyek társadalmi inklúziója felé.
Magyarország - a világon második országként - 2007-ben ratifikálta[5] a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményt és az ahhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzőkönyvet (továbbiakban: CRPD). A CRPD az első olyan emberi jogi dokumentum, mely az érintettek aktív részvételével és érdemi javaslataival[6] született meg, ennek köszönhetően a preambulumban megjelenített "üzenetek" - alapelvek, célok és definíciók - mentén átfogóan deklarálja a fogyatékossággal élő személyek jogait. A CRPD-re - többek között az általa közvetített egyetemes értékek és a benne foglalt paradigmaváltás[7] révén - jogtudományi és fogyatékosságtudományi szempontból is mérföldkőként tekinthetünk.
A CRPD-vel összefüggésben gyakran emlegetett álláspont, miszerint annak legvitatottabb és legellentmondásosabb rendelkezései "A törvény előtti egyenlőség"-ről szóló 12. cikkben találhatók. A leginkább megosztó né-
- 9/10 -
zetek az "univerzális cselekvőképesség" vagyis a cselekvőképesség jogának alapvető emberi jogként való elismerése/elismerhetősége körül alakultak ki, de az előzőben említettől eltekintve abban mindenképpen egyetértés mutatkozik, hogy az Egyezmény elsődlegesen az autonóm döntés kialakításának elősegítésére, az autonómia maximalizálására helyezi a hangsúlyt. Ez utóbbi azért is üzenetértékű, mert a cselekvőképesség gyakorlásának lehetősége, gyakorolhatóságának mértéke és minősége fogyatékossággal élő embertársaink társadalmi inklúziójának, illetve jogi értelemben vett felnőtt személyként történő tényleges elismerésének sarokpontja, legelemibb kérdése.
A CRPD címével összhangban a 12. cikk is általában a fogyatékossággal élő személyek körére vonatkozik, noha tudható, hogy ezen eleve megkülönböztető, ám szükségleteik tekintetében bizonyos szempontok mentén egy különleges embercsoportot körülíró minősítés alatt egy rendkívül színes, különböző adottságokkal és lehetőségekkel bíró populációról beszélhetünk, hasonlóan az ún. többségi társadalom tagjainak sokrétű palettájához.
A 12. cikk cselekvőképességre irányuló pontjai vonatkozásában különösen az intellektuális képességzavarral és pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek érintettek, mely ugyanakkor nem zárja ki, hogy esetleges kommunikációs akadályozottság révén más típusú fogyatékossággal élő személyek is e pontok látókörébe kerüljenek.
Az intellektuális képességzavarral élő emberek fogalmát a jelen tanulmányban felváltva használom az ugyanazon kört érintő értelmi fogyatékossággal élő személyek megnevezésére. Az érintettek emberi méltóságának legteljesebb mértékű tiszteletének kifejezése és a tudományos igényű fogalomhasználat érdekében témám kapcsán előre bocsátom, s egyben a következőkre hívnám fel az olvasó figyelmét: 1.) minden egyes, az adott érintetti körre hivatkozás esetében kiemelendőnek tartom a "személy" fogalmi megjelenítését, mivel a "person first" filozófiának megfelelően ma már nem az értelmi fogyatékosság, hanem az értelmi fogyatékos EMBER a "vizsgálódások" alanya, 2.) a különböző jellegű diagnosztikus vizsgálatokban a bio-pszichoszociális modell érvényesül, ami feltétlenül megköveteli az interdiszciplináris együttműködés szorosabbá tételét, 3.) minden jogalkotói és jogalkalmazói feladat kivitelezése és az intézkedések végrehajtás során e személyi kör kizárásának kritériumai helyett a befogadás feltételeinek megteremtése lett az alapvető követelmény[8].
A fentebb említettekből kiindulva nem kétséges, hogy a 12. cikk nem csak a CRPD kontextusában, és annál jóval tágabb, emberi jogi értelemben, de a magyar polgári jogi szabályozás szempontjából is számos kihívást tartogat a tudomány képviselői és a gyakorlati szakemberek széles skálája számára egyaránt. Különösen igaz e megállapítás a 12. cikk 2. pontjára, mely szerint "a fogyatékossággal élő személyeket az élet minden területén másokkal azonos alapon megilleti a jog-, illetőleg cselekvőképesség."
A jogképesség (mely nem csak az emberre, hanem valamennyi polgári jogi jogalanyfajtára kiterjed) az a képesség, hogy valaki jogviszonyok alanya lehessen, tehát jogokat szerezhessen és kötelezettségeket vállalhasson. A jogképesség lehetőség a jogalanyiságra. Az előbbiek önmagukban nem is okoznak különösebb fejtörést, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy bárkinek, így fogyatékossággal élő embertársunknak is lehet pl. ingatlan tulajdona, illetve amennyiben munkája van, az abból befolyó jövedelme esetén ő maga is adó-, illetve járulékfizetésre kötelezett, tehát jogok alanya és kötelezettségek címzettje éppen úgy, mint bárki más.
A lényegi különbség ott mutatkozik meg, amikor e jogaival a gondnokság[9] alatt álló nagykorú fogyatékossággal élő személy önmaga szeretne rendelkezni, tehát cselekvőképességét akként gyakorolná, hogy pl. ingatlan adásvételi szerződést kötne, mert máshol szeretne élni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
