Osiris, Budapest, 2009. 314 o.
Tóth Gábor Attila az alkotmányjog egyik legismertebb és elismertebb hazai kutatója. Amellett, hogy hosszú ideje az Alkotmánybíróság főtanácsadója, társszerzője és társszerkesztője egy az egyetemi képzésben alapműnek tekinthető emberi jogi tankönyvnek, szerkesztője volt a legmértékadóbb alkotmányjogi folyóiratnak, tanulmányait, publicisztikáit pedig széles körben olvassa az "élő alkotmányjog" iránt érdeklődő jogász és nem jogász közönség is.
A könyv a szerző korábbi alkotmányelméleti munkájának egyfajta szintézise; feszes szerkezetben, jól felépített logika alapján, monografikus igénnyel dolgozza fel az általa választott témát.
Az első rész ("Kérdések") az alkotmánybírósági aktivizmus (szerzők és nézőpont függvényében szitokszónak és szégyenbélyegnek vagy hitelvnek tekintett) fogalmát járja körül. A politikai részrehajlás fogalmával azonosított definíció mellett Kis János nyomán megkülönbözteti a hatásköri- és az alkotmányértelmezési aktivizmus felfogását. Előrebocsájtja, hogy a könyv témáját az utóbbi adja, azaz az a jelenség, amikor az aktivizmusban vétkesnek látott alkotmánybíróság nem alkalmazza, hanem értelmezi, és ezáltal módosítja, kiegészíti az alkotmányt. A szerző álláspontja szerint, és ez tekinthető az alaptézisnek, ez nemhogy nem egy szükséges rossz, ami az alapjogi bíráskodás káros mellékhatása, hanem annak szükségszerű eleme, hiszen az alkotmány egy olyan, a közhatalom gyakorlását, az állam alapszerkezetét, valamint az embereket megillető morális eredetű alapjogokat rögzítő (morális elveket tükröző) normatív erejű jogi dokumentum, amely egy hézagmentes rendszert képez és pontosan ennek értelmezése az alkotmánybíróságok feladata.
A szerző utal arra, hogy széles körben szakirodalmi nézet az, hogy az aktivizmus alapjogi kérdésekben kifejezett követelmény, hiszen az alkotmány a nemzetközi egyezmények (többnyire egy széleskörű politikai konszenzus eredményeként elért) minimum-követelmény szintjét állapítja meg és egy alkotmánybíróságnak inkább növelnie kell azt. Így alapjogi tekintetben az absztrakt, morális alkotmányértelmezés megkerülhetetlen alap-követelmény. Kevésbé egyöntetű a válasz az államszervezeti aktivizmus
- 470/471 -
kérdésében, ahol az Alkotmánybíróság és annak első elnöke is felülírta azon korábbi álláspontját, amely szerint az Alkotmánybíróság nem az alkotmány feltételezett értéktartalmából indul ki, hanem az alapjogokból kibontható értéktartalmat fejti ki.
Mindazonáltal a Tóth Gábor Attila azt az álláspontot képviseli, hogy az alkotmány eljárási és tartalmi normái (a politikai intézményrendszer és a döntéshozatali eljárásrend) egyaránt az igazságosság szubsztantív követelményeivel állnak kapcsolatban. A szerző az alkotmány szubsztantív és eljárási normái mellett (továbbgondolva Hart és Rawls elméletét) az alkotmány definitív elemeit is egymással összekapcsolt, a politikai közösség alapvető morális ismérveit megjelenítő normákként látja, ahol az alkotmány olyan normatív eljárási és tartalmi rendelkezések összessége, ahol nincs határ az elvek és szabályok (sem morális elvek és jogi szabályok) között.
Az könyv második egysége ("Kétségek") bemutatja az alkotmányértelmezés különböző (textuális, dogmatikai, originalista, a szöveg hagyományos jelentésére építő, valamint a "feje tetejére állított alkotmány" nevében a törvényt az alkotmányosság mértékévé tevő) módszereit. A módszertan részletes vizsgálatának igényét az alapozza meg, hogy ez lehet az az eszköz, ami elvezet az alkotmány elvi és a tartalmi rendelkezéseinek összefüggéseihez. Az alkotmányértelmezés módszertana azért központi jelentőségű kérdés, mert az alkotmányok néhány kivételtől eltekintve általában nem adnak eligazítást az alkotmányértelmezésre vonatkozóan, és az egyszerű dedukció módszere sem alkalmazható, hiszen (utal Gadamerre a szerző) egyes, az alkotmányon kívüli információk és emberi ítélőképesség nélkül még az alkotmányban foglalt szavak értelmét sem tudnánk meghatározni. Következésképpen be kell tehát vonni egyéb, az alkotmányon kívüli fogalmakat, tételeket, elméleti sémákat. A szerző álláspontja szerint ugyanakkor az alkotmány értelmezésére nem alkalmazható a Savigny féle hermeneutikai kánon. E fejezet nem csak felsorakoztatja a különböző, első sorban a szakirodalom klasszikusainak érvei alapján bemutatott értelmezési opciókat, hanem példákkal mutatja be hogy hol, milyen mértékben érhetőek ezek tetten a magyar Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlatában, majd ezen példák alapján fogalmazza meg kritikus álláspontját, és jut arra a következtetésre, hogy egyik sem elfogadható.
Az könyv harmadik, legterjedelmesebb része ("Kijelentések") a szerző által egyedül helyesnek tartott morális alkotmányértelmezés témáját járja körül. A korábban bemutatott tipológiát követve külön alfejezetek tárgyalják az alkotmány tartalmi-, definitív és eljárási normáinak morális értelmezését, értelmezhetőségét.
- 471/472 -
Az alkotmány tartalmi normáinak morális értelmezése kapcsán a szerző álláspontja az, hogy az alkotmány tartalmi rendelkezései morális gyökerű alapjogokat tartalmaznak, így például az emberi méltóság (az Alkotmánybíróság dogmatikájának és ezáltal az elemzés központjába állított) minden értelmezése morális értelmezés, és például az általános személyiségi jog alkotmányos háttérelmélete is a méltóság és a szabadság egymással összefüggő morálfilozófiai kategóriáin alapul. Ebből következik az, hogy az alkotmány ezen morális gyökerű és tartalmú rendelkezéseit csak és kizárólag morális értelmezéssel lehet megismerni és alkalmazni. Tóth Gábor Attila kifejti azon álláspontját, miszerint a valamennyi, a morális értelmezéssel szembeni kritika dekonstrukcionista, azaz magát a magát a morális tárgyalásmódot bírálja. A morális értelmezés kritikusai közül részletesen ismerteti a hazai szakirodalomban Pokol Béla vagy Szente Zoltán nevével fémjelzett pozitivista; a Posnerhez és Rortyhoz köthető pragmatista álláspontokat, valamint bemutatja a magyar alkotmánybíróság érvrendszerében tetten érhető különböző, a szerző által a "paternalista", a "jogi erkölcsvédő", illetve az "erkölcsi nihilizmus" kategóriájába sorolt alkotmányértelmezési módszereket. Mindegyikkel szemben azt (a meggyőzően felépített) érvet hozza fel, hogy lényegében éppen azt bizonyítják, amit cáfolni kívánnak, azaz az alkotmány morális értelmezésének megkerülhetetlenségét, hiszen a morális jogok ellenzését is többnyire morális okfejtés alapján tartják igazolhatónak. (Például, ha valaki azt állítja, hogy a morális értelmezés ellentétes a többségi uralomként felfogott demokrácia intézményi követelményeivel, az ugyancsak morális érvelést alkalmaz.)
Az alkotmány önmeghatározó, definitív normáinak morális értelmezését a szerző a jogállam, a demokrácia és a népszuverenitás példáján keresztül szemlélteti, és amellett érvel, hogy a politikai közösség az alkotmány definitív rendelkezésiben jelentkező normái normatív eszmék: egy tőről fakadnak az alapvető jogokkal; a morálisan egyenlő autonóm egyének közösségét feltételezik és alakítják - ezáltal határozván meg a politikai közösség alapvető morális ismérveit. Így a jogállamiság a morális egyenlőség eszméjét jelenti (tehát az a jogállam-értelmezés lehet sikeres, ami összhangban áll az egyenlőséggel); a demokrácia konstitucionalista felfogása pedig a politikai közösség morális egyenlőségét biztosító eljárásrendet jelenti (és sem az alkotmány szövege, sem a helyes értelmezési gyakorlat nem támasztja alá azt az elméleti felfogást, hogy a demokrácia lényege a többségi döntéshozatal lenne). A jogállamiság, a demokrácia és a népszuverenitás között pedig ugyancsak a politikai közösség tagjainak morális egyenlősége termeti meg a kapcsolatot: a közös morális alapból
- 472/473 -
fakad a demokratikus legitimáció követelménye; az, hogy a normák megalkotásának visszavezethetőnek kell lennie a közhatalom végső forrására, ami pedig elválaszthatatlan attól az elvtől, hogy a kormányzásba való felhatalmazás a kormányzottaktól származik, amelyben mindenki egyenlő jogokkal vehet részt.
A szerző kifejti, hogy egyik fogalom sem értéksemleges: mindhárom eljárási rend mögött meghatározható egy normatív eszmény, amely egyúttal morális értéket testesít meg. Az alkotmány eljárási normáinak morális értelmezése kapcsán kiindulópontja pedig az, hogy az alkotmány végső értékeit az alapjogok (az alkotmány tartalmi rendelkezései) testesítik meg, a politikai eljárásokat szabályozó normák (a jogalkotási normák, az államszervezeti szabályok, az alkotmányos intézmények autoritását és eljárását szabályozó normák, az eljárások résztvevőit, az eljárást, az eljárásban eldöntendő kérdéseket meghatározó normák és érvényességi szabályok) pedig nem önértékek, hanem eszközök csupán. A morális olvasat ugyanakkor a szerző álláspontja szerint eljárási kérdésekben is indokolt lehet, hiszen az eljárás nemegyszer elválaszthatatlanul kapcsolódik a tartalomhoz. Sőt, az eljárások mögött látható a morális tartalom is: a tisztességes büntetőeljárás például a nyilvánvalóan bűnöst is megilleti, a jogelv ugyanis nem a perbeli álláspontok megismerhetőségét szolgálja, és nem is az ártatlan terheltek védelmét, hanem az emberi méltóság folyománya. Deliberatív demokráciákban az intézményen belüli diskurzussal kapcsolatban is van normatív igény, érvel Tóth Gábor Attila, hiszen a deliberáció külső és belső formája is a morális egyenlőségre épül. Ennek megfelelően az alkotmányos eljárások mögött mindig tartalmi értékválasztás van, és ezek addig legitimek, amíg megfelelnek a morális egyenlőség támasztotta követelményeknek. (Például, ha a parlamentben nők nem szavazhatnának, vagy egy párt tagjait nem engednék be az ülésterembe, nem lenne elegendő a parlamenti többség az eljárásban.)
A szerző konkrét alkotmánybírósági esetekre épített elemezésnek konklúziója az, hogy az alkotmány eljárási szabályait a morális célok fényében kell értelmezni, mert amíg az alkotmány alapjogi rendelkezései közvetlenül jelenítik meg az alkotmány morális háttérelméletét, addig az eljárási szabályok a morális célok elérésre szolgáló (gyakorlati megfontolásokra alapított) eszközökként értelmezendőek. A III. rész két utolsó egysége az alkotmány morális alapértékeit vizsgálja. A problémát az jelenti, hogy az alkotmány nem nevezi meg alapértékeit. Így a cél-érték/önérték/instrumentális érték vita eldöntése további segítséget igényel. Ráadásul az alapjogok hierarchiája sem nyújt kielégítő választ, hiszen a piramisnak csak a
- 473/474 -
legfelső régiója (élet-emberi méltóság, véleménynyilvánítás szabadsága, vallásszabadság) ismert, és az Alkotmánybíróság sosem kizárólag a hierarchikus rend alapján hoz ítéletet. Értelmezési mátrixként egyaránt alkalmazhatatlan tehát az alkotmányos értékrend és az alapjogok hierarchiája: nem írható le olyan morális kritérium, ami alapján előre lehetne tudni hogy konkrét ítéletek során egy-egy normatív szakasznak mekkora jelentősége van. Sikeresen érvel a szerző az értékpluralista, intuicionalista és a habermasi praktische konkordanz-modellek univerzális alkalmazhatósága ellen is. A kiutat, mutat rá, egy olyán morális értelmezés adja, ahol alkotmányos értékrend helyett az alkotmány integrált alapértékeiről beszélünk, és ahol csak látszólagos az alapjogok ütközése: konfliktushelyzetben igazából az egyik helyen nincs alapjog. Az alkotmányban megjelenő értékek ugyanis nem különíthetőek el egymástól: nem önmagukban, egymással szemen kell őket vizsgálni.
A könyv záró egysége ("Kilátások"), a korábbiak szintéziseként, visszatér ahhoz a gondolathoz, hogy az alkotmány tartalmi, önmeghatározó és eljárási rendelkezéseit integrált morális értékek kapcsolják össze. Dworkin elméletét továbbgondolva a szerző amellett érvel, hogy az alkotmány tartalmi és eljárási ügyeiben egyaránt beszélhetünk morálisan helyes válaszról, ugyanis az utóbbiak is közvetlenül morális megfontolást tükröznek (gondoljunk példaként arra, hogy törvényt csak az országgyűlés hozhat). A szerző rámutat: van olyan eljárási norma is, amely ugyan instrumentális természetű, de a morális szempontból helyes intézményi megoldást jeleníti meg (például az, hogy az országgyűlés ülései nyilvánosak: itt a nyilvánosság nem morális elv, hanem a deliberációhoz és a döntéshozatalhoz kapcsolódó morális eszköz, ahol más eljárás, pl. egy titkos ülés, nem szolgálná a mögöttes morális célokat.)
A szerző ismételten számba veszi az alkotmány morális értelmezésének erkölcsi viszonyulásait és az ehhez kapcsolódó módszertani lehetőségeket, és meggyőzően érvel az értelmező saját intuitív erkölcsi meggyőződésének, valamint a közfelfogáshoz kapcsolt közerkölcs, a konvencionális erkölcsi felfogás elfogadhatatlansága mellett. Hasonlóan elutasító következtésre jut az ingatag értelmezés jeleként, a racionális, nyilvános sorvezető hiányaként értékelhető esetjogi- és a további igazolás nélkül alkalmazott jogösszehasonlító módszerrel kapcsolatban is. Tóth Gábor Attila álláspontja az, hogy az alkotmány helyes értelmezését morális előfeltevések alapján állapíthatjuk meg, mivel a rendelkezések morális elveket rögzítenek vagy ilyen célokat szolgálnak, és ehhez ugyan jól jöhetnek külső források, de nem az indokolja a külföldi vagy a nemzetközi gyakorlat átvé-
- 474/475 -
telét, hogy másutt működik, hanem az, ha azért alkalmazzák mert morálisan helyes.
Tóth Gábor Attila nemcsak hogy kimerítően mutatja be az alkotmányértelmezés egymással versengő elméleteit, de könnyed eleganciával kezeli azokat, és virtuóz érveléstechnikával állítja fel az alkotmány morális értelmezésének magyar modelljét. A robosztus tartalom ellenére szellemes, szinte könnyed stílusban megírt könyv a tárgykör hiánypótló munkája. Noha a szerző felfogását korántsem övezi teljes egyetértés (akárcsak a hazai) szakirodalomban, az eltérő álláspontokat a szerző kellő alapossággal ismerteti. Tóth Gábor Attila precízen körülhatárolja az elemzés témáját, nem öntelt és hangzatos elméleteket gyárt, hanem a magyar alkotmány értelmezésének az első sorban az értelmezők által alkalmazott és alkalmazható módszereiről ad leírást és szabatos, az recenzens véleménye szerint döntően meggyőző erejű útbaigazítást. Fontos kiemelni a könyv abbéli jelentőségét is, hogy mintegy mellékesen tárgyilagosan kritikus, elemző összefoglalását adja több alkotmánybíró: első sorban Vasadi Éva és Harmathy Attila, továbbá Erdei Árpád és Kiss László alkotmányfelfogásának. Rendkívül fontos és a magyar jogirodalomban fájóan ritka momentumok ezek: legfeljebb az alkotmánybíróságok elnökeivel, Baka Andrással és Lenkovics Barnabás ombudsmani tevékenységével kapcsolatban olvashattunk ilyen elemzéseket.
Tóth Gábor Attila írásának aktualitását és fontosságát támasztja alá a könyv utolsó előtti bekezdése: "1989-90-ben kivételes történelmi idők voltak. Az ország a nemzetközi alkotmányjogi diskurzus élvonalába kapcsolódott be. Egy pillanatra úgy tűnhetett, hogy első lesz a jogok elismerésekor, és utolsó a jogok korlátozásakor. Húsz év múlva fordított kép látható: ha a külső környezet jogvédelmet követel, akkor az ország lehetővé teszi, ha a nemzetközi jog jogkorlátozást tesz lehetővé, akkor az ország megköveteli. Ám ez a kép is azt mutatja, hogy a normaalkotásnál és -értelmezésnél igazodni kell a civilizált világhoz."■
- 475 -
Visszaugrás
