Az utóbbi bő hét évtized legsúlyosabb gazdasági és pénzügyi válságát éli meg a világgazdaság, amely mértékében és hatásaiban csak az 1929-1933 közötti nagy krízishez hasonlítható. A mostani válság kezelésének problémája épp azért került a figyelem középpontjába, mert a közgazdasági szakma nagy része szerint az 1930-as évek visszaesése is mérsékelhető lett volna, ha a gazdaságpolitika megfelelő válaszokat ad a kor kihívásaira. A jó válaszok megtalálását nagyban nehezíti, hogy koránt sincs egyetértés, hogy amelyek lettek volna a helyes lépések 80 évvel ezelőtt, és mit kellene tenni most. A magyar válságkezelés több szempontból is speciális, mégpedig azért, mert a magyar gazdaság nagyban függ a nemzetközi pénzpiacoktól, illetve a magyar gazdaság meggyengülve jutott el a krízisig, így az Európai Unió (EU) fejlettebb államaiban alkalmazott fiskális és monetáris lazítás lehetőségei Magyarországon igencsak korlátozottak.
A jelzálogválság egyik fő tanulsága, hogy a pénzügyi piacokat nem szabad magukra hagyni, a piaci fundamentalizmus - vagyis az az axióma, miszerint a piacok minden esetben képesek az önszabályozásra - ugyanis látványosan megbukott. A piaci mechanizmusokban hívő közgazdászok számára is egyértelmű, hogy az utóbbi évtizedek ugyan jelentős fejlődést hoztak a gazdasági életben, de a pénzügyi piacok komoly destabilizáló tényezővé váltak az 1970-es években elkezdődött piaci liberalizáció és dereguláció következményeként. Az mindenképp elgondolkodtató, hogy a második világháborút követő évtizedekben alig lehetett pénzügyi válsággal találkozni világszerte, az utóbbi 20-30 évben azonban több százra tehető a pénzügyi krízisek száma.
Szakmai és politikai körökben vita folyik arról, hogy a mostani válság kinek a számlájára írható, és jellemzően három felelősségi csoport jelenik meg az érvelésekben:
- a pénzügyi piacok kínálati oldalát képviselő bankok és pénzügyi intézmények,
- a pénzügyi piacok keresleti oldalát képviselő hitelfelvevő vállalatok és különösen a háztartások,
- a pénzügyi piacok intézményi hátterét definiáló, illetve a szabályokat alkotó kormányzatok és felügyeletek.
A felelősség minden bizonnyal közös, de a három fenti csoport közül mindenképp ki kell emelni a banki szektort, mégpedig azért, mert egy piacgazdaságban elsősorban a bankok és a pénzügyi intézmények felelőssége a pénzügyi stabilitás fenntartása. Közgazdasági szempontból a bankszektor feladata a tranzakciós költségek csökkentésén és a tőke allokálásán túl épp az, hogy kezelje a gazdasági kockázatokat, azaz kockázatkezeléssel (risk management) biztosítsa a gazdasági stabilitást. A mostani krízis egyik látható jele épp az, hogy a bankok hatalmas veszteségeket szenvednek el, amit ugyan lehet a reálgazdasági válság begyűrűzésének tekinteni, de végső soron arról van szó, hogy a pénzügyi vállalkozások nem megfelelő módon helyezték ki a rájuk bízott pénzt, azaz nem megfelelően látták el a kockázatkezelési feladataikat, és nem megfelelően mérték fel a visszafizetési kockázatokat. A hitelfelvevők felelőssége saját szempontjukból abban állhat, hogy nem mérték fel, miképp tudják visszafizetni majd a felvett kölcsönt, de makrogazdasági szempontból a hitelfelvevőknek nem feladata a kockázatkezelés. A rossz hitelek tömege nem abból adódik, hogy sok olyan vállalat és háztartás kért hitelt, amelynek nem kellett volna, hanem abból, hogy a bankok nem mondtak nemet ezekre a kérelmekre, és olyanokat hiteleztek, akiket nem kellett volna.
A következőkben a kormányzati szereplőkre exponálunk, hiszen a közgazdaságtan alaptétele szerint a gazdasági aktorok viselkedését elsősorban az őket körülvevő ösztönzőrendszer határozza meg, azaz ha azt állítjuk, hogy a bankok nem megfelelően végezték a dolgukat, akkor azt is állítjuk, hogy nem megfelelő szabályozási környezet vette őket körül. A nem megfelelő intézményi (szabályozási) környezet mind a bankárok egyéni viselkedésére, mind pedig a pénzügyi intézmények szervezeti viselkedésére vonatkozhat, és vonatkozott is. Az egyéni ösztönzőkkel ez a tanulmány nem foglalkozik (ezzel kapcsolatban ld. a bankárok fizetésével kapcsolatos nemzetközi vitát), így a továbbiakban a szervezeti viselkedés szabályozóit vizsgáljuk, illetve mutatjuk be.
Az 1980-as évek végétől meghirdetett Washingtoni Konszenzus gazdaságpolitikája alapvetően a pénz- és tőkepiacok liberalizálását tekintette céljának, abban a reményben, hogy a piacok képesek szabályozni önmagukat. Ebben a rendszerben a pénzpiacok szabályozása, felügyelete is új tartalmat kapott. Az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC) az 1970-es években egyfajta technikai ellenőrző szervvé tette a magántulajdonban lévő hitelminősítő cégeket. Az amerikai-angol hitelminősítő cégek - a Moody’s, a Standard and Poor’s és a Fitch Ratings - kvázi közfeladatokat látnak el, sőt országokat, külföldi bankokat is minősítenek, így nemzetközi szerepkörbe léptek. A három hitelminősítő cég mindegyike jelentős befolyásra tett szert az elmúlt években, ugyanakkor a jelenlegi válság is igazolja, hogy nem teljesítették a SEC elvárásait, vagyis nem figyelmeztették megfelelően a befektetőket, illetve az amerikai pénzügyi kormányzatot a veszélyekre.
A háttérben a hitelminősítő cégek sajátos finanszírozási gyakorlata húzódik meg. Érdekkonfliktus volt céljaik és finanszírozási modelljük között. A hitelminősítő cégek lényegében azoktól a cégektől, bankoktól, országoktól kapták a bevételeik meghatározó részét, amelyeket kvázi közfeladat ellátásuk körében osztályoztak, minősítettek, ugyanis üzletvitelükben, árbevételeik alakulásában az üzleti tanácsadási tevékenység súlyponti feladat, így meghatározó bevételi forrás. Az amerikai másodlagos jelzálogpiacon kialakult válság, amely a nemzetközi bankszektorra, és napjainkban már az iparvállalatokra is átterjedt, a hitelminősítő intézetek nem kellően hatékony munkája következtében jelentősen megrendítette az amerikai tőzsdefelügyelet tekintélyét és befolyását. Ennek következtében a piaci bizalom helyreállításában az egyik legfontosabb terület a hitelminősítők működésének újraszabályozása. A hitelminősítő intézetek magántársaságok, amelyek működése eddig nem volt kellően szabályozva, mindössze egy magatartási kódexben foglaltak szerint jártak el. A minősítő ügynökségek azonban fontos szerepet játszanak a piacok stabilitása szempontjából, ezért fontos, hogy működésük hatósági ellenőrzés alá kerüljön. A 2008. június 20-ai és október 16-ai Európai Tanács kulcskérdésként kezelte a piaci bizalomnak és a pénzügyi ágazat megfelelő működésének helyreállítását, így a hitelminősítő intézetekre vonatkozó szabályok szigorítását. 2008 októberében az EU pénzügyminiszterei kialakították a válságra vonatkozó közös álláspontjukat, amelyben többek között javaslatot tettek a hitelminősítő intézetek szerepének értékelésére, és valamennyi, a válság kapcsán felmerült hiányosság kezelésére. Az új szabályok kiemelt célja, hogy olyan hitelminősítők létrejöttét támogassák, amelyekben nem tükröződnek a minősítési üzletágra jellemző érdekellentétek. Ennek jegyében a hitelminősítő intézetek nem végezhetnek üzleti tanácsadási tevékenységet, tájékoztatást kell nyújtaniuk a minősítések elkészítésekor használt modellekről, módszerekről, alapfeltételezésekről, évente átláthatósági jelentést kell közzétenniük, illetve egy belső felülvizsgálati részleget kell létrehozniuk az elkészített minősítések ellenőrzésére.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
