Dr. Szablics Benedek Árpád: A köznevelési foglalkoztatotti jogviszony és az egészségügyi szolgálati jogviszony egyes kérdéseiről (2. rész) (MJO, 2024/2., 40-46. o.)

Tanulmányom első részében bemutattam, hogy a humán közszolgáltatások talán két legfontosabb területén az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló 2020. évi C. törvény (a továbbiakban: Eszjtv.), valamint a pedagógusok új életpályájáról szóló 2023. évi LII. törvény (a továbbiakban: Púétv.) által megvalósított kodifikációk miként illeszkednek a hazai közszolgálat - részben nemzetközi forrású[1] - tendenciáiba. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt egyrészt a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) hatályának zsugorodására, másrészt arra a trendre utaltam, melyben a közszolgálati jogviszony egyes elemei - például az illetmény-előmeneteli rendszer - privát szférához való közelítésével egyidejűleg a munkaadó alkalmazottja feletti autoritásának kiterjesztése, felerősödése figyelhető meg. Az utóbb említett tendencia a kormányzati igazgatásról szóló 2018. évi CXXV. törvénynek (a továbbiakban: Kit.) tulajdonított paradigmaváltás[2] egyik fontos folyományaként is értelmezhető. A tanulmány első részében az illetmény-előmeneteli rendszer tárgyalásával kezdtem meg annak bemutatását, hogy az egészségügy és a közoktatás új státuszai egyes jogintézmények tekintetében miként illeszkednek a tárgyalt tendenciákhoz. Írásom jelen - második - részében az összeférhetetlenségi szabályokkal, majd két lényeges kollektív munkajogi jogintézménnyel folytatom ezirányú meglátásaim kifejtését. Mivel a kodifikációk egyik egyértelmű törekvéseként figyelhető meg a munkaerőhiány kezelése - erről az első részben is említést tettem -, külön cím alatt mutatom be azon további eszközöket, amelyek véleményem szerint célzottan a szűkös humánerőforrásból származó problémákat hivatottak orvosolni.

1. A civil közszolgálat új paradigmájának térhódítása egyes jogintézmények tükrében

1.1. Összeférhetetlenségi szabályok - eltérő szigor a két ágazatban

1.2. Munkaügyi kapcsolatok - ellentmondás az individuális és kollektív jogintézmények között

1.2.1. A kollektív alkuhoz való jog helyzete a két jogviszonyban

1.2.2. Sztrájkjog - egy államigazgatásból ismert megoldás megjelenése az egészségügyben, eltérő aggályok a közoktatásban

2. Fókuszban a munkaerőhiány - a kodifikációk egyes további kísérletei a deficit okozta problémák kezelésére

2.1. A kinevezéstől/munkaszerződéstől eltérő foglalkoztatás - átirányítás, kiküldetés, kirendelés

2.2. Többlettanítás - (nevében) új jogintézmény a közoktatásban

2.3. Egyéb szabályok a létszámhiány elfedésére - munkakörhöz szükséges képesítési követelmények a közoktatásban

3. Összegzés

1. A civil közszolgálat új paradigmájának térhódítása egyes jogintézmények tükrében

1.1. Összeférhetetlenségi szabályok - eltérő szigor a két ágazatban

Az egészségügy területén kifejezetten magas a többes jogviszonyok aránya - a Magyar Orvosi Kamara (a továbbiakban: MOK) adatai[3] szerint röviddel az új státusz bevezetését megelőzően a szakorvosok 52 százaléka két vagy több állásban dolgozott -, nem meglepő tehát, hogy az Eszjtv. egyik legtöbbet kritizált eleme a másodállásokkal összefüggő meglehetősen szigorú szabályozás: ezzel kapcsolatban mind ágazati szereplők,[4] mind jogi szaktekintélyek[5] fogalmaztak meg aggályokat. Ezek kiindulópontjában az a rendelkezés állt, mely szerint a törvény a má-

- 40/41 -

sodállás vállalását - bizonyos szűk kivételektől eltekintve[6] - előzetes engedély(kérés)hez köti.[7] Mivel az érintett engedélyezés iránt benyújtott kérelmének elbírálását a jogszabály nem az őt közvetlenül foglalkoztató egészségügyi szolgáltatóhoz, hanem magasabb szintű szervhez telepíti,[8] Horváth István és Kártyás Gábor úgy vélekednek, ez minden valószínűség szerint nemcsak az engedélyezéssel járó adminisztráció elburjánzásához vezet, de lassítja is az eljárást. A szerzők továbbá komoly kétségeket támasztanak azt illetően is, hogy a konkrét adottságokat csak közvetve ismerő felsőbb szerv jobban tudná megítélni az engedélyezés körében mérlegelendő körülményeket, mint az érintettet alkalmazó szolgáltató.[9] Kiváltképp bizonytalan helyzetbe hozza az érintett személyi kört, hogy a másodállás engedélyezése iránti kérelmet elbíráló szerv meglehetősen tág keretek között mérlegelhet: mindössze az egészségügyi tevékenység végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény munkaidőre vonatkozó szabályait, az egészségügyi dolgozó egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzéshez való jogát, valamint az ellátottak biztonságával összefüggő okokat kell figyelembe vennie.[10]

További táptalajt biztosított a kritikák számára az ezen előzetes engedély kérésének elmulasztása terén megmutatkozó különös szigor:[11] ebben az esetben az egészségügyi szolgálati jogviszony azonnali hatállyal felmondható. Ezzel a törvény egy új, konkrét rendkívüli felmondási okot nevesít. A probléma, hogy e rendelkezés - ellentétben a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) sokkal inkább keretjellegű szabályozásával,[12] mely az azonnali hatályú felmondás szigorú feltételrendszerének lefektetésével a munkáltató kötelességévé teszi az eset konkrét körülményeinek figyelembevételét - nem védi az alkalmazottat a nyilvánvalóan okszerűtlen felmondással szemben.[13] Az Eszjtv. ugyanis maga minősíti az engedélykérés elmaradását azonnali hatályú felmondásra (formálisan) okot adó kötelezettségszegésnek.[14]

Szintén sok bírálat érte azt a szabályt, amely értelmében az egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló személy az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény szerinti sürgős szükség esetét és kormányrendeletben meghatározott eseteket kivéve nem nyújthat egészségügyi szolgáltatást azon személy számára, akinek eltérő jogviszonyban már ugyanazon betegség tekintetében egészségügyi szolgáltatást nyújtott.[15] Sajnálatos, hogy - bár az említett kritikák a szakirodalomban 2021 tavaszán nyilvánosságot láttak[16] - a jogalkotói korrekció lényegében[17] elmaradt. Kedvező fejlemény viszont, hogy az imént tárgyalt szabályhoz hasonlóan a magán- és közfinanszírozott szolgáltatások élesebb elhatárolását[18] szolgáló másik rendelkezés[19] a közlönyállapottal szemben immár nem tiltja kategorikusan azt, hogy az egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló személy az őt foglalkoztató egészségügyi szolgáltató székhelyén (telephelyén) az e jogviszonyán kívül eső egészségügyi tevékenységet folytasson.[20] A módosított norma az ilyen tevékenység végzését szűk körben,[21] a kormány által kijelölt szerv (ez az Országos Kórházi Főigazgatóság)[22] előzetes engedélye birtokában lehetővé teszi.

Az egészségügy új jogviszonyának ezen összeférhetetlenségi rendelkezéseit áttekintve újonnan felmerül a tárgyalt normák Kit.-hez való viszonyának kérdése, ezzel kapcsolatban ismételten utalnék Horváth István és Kártyás Gábor tanulmányára, mely egyértelműsíti: ilyen szigorú összeférhetetlenségi szabályozással eddig csak a civil közigazgatásban (államigazgatásban)[23] találkoztunk, az a "közalkalmazotti" státuszra nem jellemző.[24] A Kit. hatása tehát a szabályozás ezen eleme tekintetében is kézzelfogható.