A föld a természet és nem az emberi munka terméke, nem szaporítható, mással nem helyettesíthető, minden lehetséges termelési ágban a termelés feltétele, és mint ilyen az emberi tevékenység színtere. Az emberi élet szempontjából olyan, mint a víz vagy a levegő. Szilárd talaj nélkül, nincs emberi élet.
A mezőgazdaságban a legalapvetőbb termelési tényező, illetőleg olyan termelőeszköz, amely ellentétben minden más termelőeszközzel nem amortizálódik, azaz elhasználhatatlan, mi több a rendeltetésszerű használat eredményeként minősége nem is romlik, mondták a klasszikusok, és tanítjuk mi is a hallgatóknak: jó lenne, ha taníthatnánk a politikusoknak is, azért mert úgy gondoljuk, ha e sajátosságok minden földdel kapcsolatos szabályozásnál a szemük előtt lebegnének, talán más tartalmú szabályok születnének. E sajátosságok összefoglalásával egyébként, a föld és ezen belül a termőföld különös jelentőségét szándékoztunk kiemelni, azért mert kutatási tapasztalataink azt igazolják, hogy az uralkodó politikai hatalmak a földjogi viszonyokat nem mindig szabályozták jelentőségüknek megfelelően, s főleg nem mindig a földművelők érdekeinek figyelembevételével. A tulajdon formái, mint ismeretes, mindig az uralkodó hatalom politikájának megfelelően alakulnak, s ennek függvényében szabályozza a jog is a földtulajdoni és földhasználati viszonyokat. Hogy ez mennyire így van, csak néhány példát említenék. 1945-ben felosztásra kerültek a nagybirtokok. A szétosztásra nem kerülő, azaz a megmaradható földterület nagysága attól függött, hogy az érintett nagybirtokos élethivatásszerűen foglalkozott-e mezőgazdasági termeléssel, illetőleg, hogy milyen politikai elveket vallott. Az, aki az ellenállási mozgalomban részt vett 300 holdig kérhette az igénybevétel alóli mentesítést, akiket pedig háborús és népellenes elemeknek minősített az 1945. évi VI. tv., kizárták a tulajdonosi körből, s földjüket más vagyonukkal együtt elkobozták. Csak jelzésként mondom, hogy ebbe a körbe tartoztak azok is, akik a németek bevonulása után, a magyarosított nevüket az eredetire visszaváltoztatták. 1957-ben a 9. sz. tvr. az egy család által birtokban tartható földterület nagyságát már csak 20-25 holdban állapította meg, amellyel láthatóan bekövetkezett a magántulajdon radikális csökkentése. Mind e mellett emlékeztetni szeretnék arra is, hogy ebben az évben is megjelent a mezőgazdasági ingatlanok tulajdoni és használati viszonyainak rendezéséről jogszabály, azaz kárpótlási törvény, amelynek alapján vissza lehetett igényelni a jogtalanul elvett földeket és épületeket.
Tíz évvel később a földtulajdon és földhasználat továbbfejlesztéséről szóló 1967. évi IV. törvény a mellett, hogy intézményesítette a szövetkezeti és személyi földtulajdont, bevezette a megváltás intézményét is, amelynek következtében a nem szövetkezeti tagok termelőszövetkezeti használatban levő földjeit megváltás ellenében a szövetkezet tulajdonába adta. Nem kérdezték meg a hatalmon levők egyik féltől sem, hogy mit akar. Akarja-e a kívül-álló földtulajdonos a földjét eladni és a földet használó szövetkezet akarja-e azt megvenni? A törvény mindkét félre kötelező szabályokat fogalmazott meg. Az egyiket kötelezte az eladásra, a másikat a megvételre.
Az 1977. évi 17. tvr. már három hektárra, a földről szóló 1987. évi I. törvény pedig 6000 m2-re csökkentette a földbirtokmaximumot, miközben átváltoztatta a személyi és magántulajdont állampolgári tulajdonná. A miérteket most nem taglaljuk, csak azt akartam kiemelni, hogy a rendszerváltás előtti politikai hatalom a példákból is kitűnően tíz évenként változtatta a földtulajdonra vonatkozó álláspontját, s ez a változtatás mindig valamiféleképpen összefüggött a magántulajdon korlátozásával illetőleg a birtokban tartható föld mennyiségi csökkentésével.
A felhozott példák - úgy gondoljuk - önmagukért beszélnek. A példákat azonban lehetne sorolni a rendszerváltás utáni évekből is. Az első parlament megalkotta a kárpótlásról szóló 1991. évi XXV. törvényt, amellyel lényegében felszámolta a szövetkezeti tulajdont, úgy azonban, hogy azt nem adta vissza a jogos tulajdonosának, hanem csak egy papírt adott, amivel a nepperek úgy manipuláltak, ahogyan csak tudtak. A külföldiek egyébként emlékezeteim szerint termőföldtulajdont és a természetvédelmi területet adásvétel útján 1974 óta csak engedéllyel szerezhettek és a kilencvenes évek elejétől pedig már tiltott volt a szerzés. Mindennek ellenére a kárpótlási törvény lehetővé tette a külföldiek földtulajdonszerzését is, ami szerintünk átgondolatlanság következménye volt. Így sok tízezer hektár termőföld és erdő került külföldiek tulajdonába, amit tetézett az is, hogy az 1994. évi LV. törvény a legutóbbi módosításig az erdőbirtokossági társulatok számára is korlátlan termőföldszerzési jogot adott. Érdekes módon senkinek, aki a magyar termőföldtulajdon külföldiek részére történő elidegenítése ellen tiltakozott nem jutott eszébe, hogy a kárpótlási törvény, meg az LV. törvény is megengedi az erdőbirtokossági társulások termőföldszerzését és nemcsak az erdőét, amelynek pedig külföldi állampolgárok is tagjai lehetnek, s e társulatok nem csak erdőt, hanem elvileg bármilyen más művelési ágú földet szerezhettek. Arra pedig, hogy a jogtudomány mit írt ezzel kapcsolatban, ugyan ki figyelt oda. Magunk részéről a kárpótlási törvényt kifejezetten elhibázottnak tartottuk és tartjuk ma is. 1990-ben, szóval még a törvény megalkotása előtt "A földtulajdon és a történelmi igazságtétel alternatívái" címmel tanulmányt írtunk, amelyben kifejtést nyert, hogy egyedül a föld az, ami természetben visszaadható annak a tulajdonosnak, aki azt maga, vagy családtagjaival művelni akarja. A többi vagyontárgy, házak, lakások, üzletek stb. tulajdonviszonyai olyan változásokon mehettek keresztül az eltelt évek során, amelyeknek visszaadása az igazságtevést kérdőjelezné. A véleményünk tehát az volt és ez ma sem változott, hogy földet a kárpótlás során, de adásvétel vagy más szabályozott tulajdonszerzési módokon csak az szerezhessen, aki azt maga tagjaival, vagy családtagjaival akarja megművelni.
A rendszerváltás utáni földtulajdoni és földhasználati viszonyok szabályozását illetően - megítélésünk szerint - az alapvető problémát az a körülmény adta, hogy a most lelépő kormánytól eltekintve a korábbi kormányoknak nem volt egységes agrárpolitikája, illetve birtokpolitikája. Mi úgy érzékeltük, hogy az első kormány elnöke - annak ellenére, hogy az MDF volt a parlamentben túlsúlyban - az agrárpolitikát rábízta a Kisgazda Pártra, a Kisgazda Párt parlamenti frakciója pedig éppen a kárpótlási törvény tárgyalása kapcsán kettészakadt, vagyis maga sem képviselt egységes álláspontot. A Kereszténydemokrata Párt pedig - ha az emlékezetünk nem csal - főként az egyházi tulajdon jogi szabályozását képviselte jelentősebben.
A második kormány olyan koalícióban regnált, amelyben az MSZP - álláspontunk szerint - nem tudta saját agrárprogramját megvalósítani - ami azért volt elég nagy kár, mert ez a program tudományosan megalapozott nemzeti program volt, megalkotásában magam is közreműködtem. Az MSZP egyébként a vegyes üzemi rendszert hirdette meg, esélyegyenlőség mellett, az SZDSZ azonban nem támogatta különösebben az agrárszövetkezetekkel kapcsolatos koncepciót. Megfelelő konszenzus hiányában ezért a kormány nem oldotta meg sem a külső üzletrésztulajdonnal kapcsolatos anomáliákat, sem az agrárszövetkezeti, illetőleg társasági termőföldtulajdon-szerzés problematikáját. Amikor pedig kísérletet tett erre, az ellenzék lesöpörte az asztalról a kérdést olyan érvekkel, amelyet bárki - politikai hovatartozásától függetlenül - aki a földügyekkel foglalkozik, megvédhetett volna, de ilyen, a politikusok között nem akadt. Mi akkor is megírtuk a véleményünket, de lehetséges, hogy az érdekelt politikusok azt el sem olvasták, pedig a leírtak jó érveket szolgáltattak volna a politikai szándék megvalósításához.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
