Tízéves a Fundamentum. Ezért ebben a számban kicsit ünnepeljük magunkat. Az ünneplésnek azt a módját választottuk, hogy megkértünk a kelet-közép-európai és a magyarországi átalakulással foglalkozó külföldi szakértőket, értékeljék a rendszerváltás óta eltelt tizenhét évet, különös tekintettel az emberi jogok alakulására és mai helyzetére. Amikor 1989-90-ben elindult a demokratikus átalakulás, kialakultak az alapjogokat védő jogállami intézmények, mindenekelőtt az alkotmánybíróságok, kevesebb nehézséggel számoltunk. Ma a térség több országának demokratikusan választott kormányai erőteljesen korlátozzák a polgárok jogait, és a rendes-, illetve alkotmánybíróságok, valamint az ombudsmanok gyakran nem képesek hatékony jogvédelmet nyújtani. Elég csak a 2006. őszi magyarországi eseményeket vagy a nemrég leszavazott lengyel kormány jogkorlátozó intézkedéseit említeni. (Ez utóbbiról szenvedélyesen beszél Wiktor Osiatyński a vele készült interjúban, illetve ír Adam Michnik hozzánk elküldött írásában.) Mi romlott el demokráciánkban? Miért tűnik a társadalmi konszenzus törékenyebbnek a térség országaiban most, mint valamikor is a rendszerváltás óta? Közelebb vagyunk ma a szabadságról és egyenlőségről alkotott ideáink megvalósulásához, mint tizenhét évvel ezelőtt voltunk? Gondoljunk csak a romák vagy a homoszexuálisok helyzetére. Demokratikus intézményeink, köztük mindenekelőtt az alkotmánybíróságok, beváltották-e a hozzájuk fűzött reményeket? És ha nem, miért? Hogyan értékelhetjük a demokrácia és az emberi jogok helyzetét ezekben a posztkommunista országokban? Annyi évvel a rendszerváltás után újra szükség lenne intézményi változásokra? Ezekre a kérdésekre kértünk választ neves külföldi szakértőinktől, Shlomo Avineritől, Catherine Duprétől, Adam Czarnotától és Herbert Küppertől, akik értelemszerűen elsősorban a saját kutatási érdeklődésüknek megfelelő elemeket hangsúlyozták válaszul küldött esszéikben.
• Shlomo Avineri: Vajódás a demokráciához vezető úton
• Catherine Dupré: Reformok után. Alapjogvédelem a posztkommunista országokban
• Adam Czarnota: Az átmenet igazságszolgáltatása. A posztrendőrállam nyertesei és vesztesei
• Herbert Küpper: A szocialista maradványok szerepe a magyar alkotmányban
A kommunista rezsimek összeomlását követő közép-európai jogi átalakulás során az emberi jogok főszerepet játszottak. Az átalakulás egyik célja a polgári és politikai jogok biztosítása volt, s hamarosan ez lett az EU-tagság egyik fontos követelménye is.[1] Az alkotmányokat ennek megfelelően alakították át, úgy, hogy az új rendszer prioritásait tükrözzék, az alapjogokat és a jogállamiságot. Alkotmánybíróságokat hoztak létre régiószerte, hogy lehetőséget biztosítsanak az emberi jogi sérelmek orvoslására. A sikeres reformok és az emberi jogok iránti elkötelezettség nyilvánvaló bizonyítékaként sok posztkommunista állam csatlakozott az Európa Tanácshoz az 1990-es években, majd az Európai Unióhoz 2004-ben és 2007-ben. Ám miközben a helyzet jelentősen javult, szabad és tisztességes választások vannak, megvalósult a véleménynyilvánítás szabadsága és több más emberi jog is biztosított, az egyének alkotmányos védelme nem teljes. Ez a tanulmány erre figyelemmel tesz kísérletet azoknak a tényezőknek a bemutatására, amelyek révén összegezhetjük az emberi jogok terén történt előrelépést.
A kívülálló kényelmes helyzetéből szemlélve Magyarország haladását a liberális demokrácia felé, írásom csupán néhány általános megjegyzéssel szolgál, és felvet néhány kérdést a posztkommunista országok emberi jogi helyzetével kapcsolatban. Munkám elsősorban azokra a polgári és politikai jogokra összpontosít, amelyek létezését a kommunista időszak végén ismerte el az állam. Ám ahogyan később kifejtem, e jogok érvényesítése összefügg más jogokkal, például szociális és gazdasági jogokkal, amelyek a kommunizmus alatt is léteztek, s amelyekre az átalakulás - nem feltétlenül pozitív - hatást gyakorolt.[2]
A tanulmány első része hangsúlyozza, hogy az átalakulás kezdetben nagyra törő volt az emberi jogokkal kapcsolatban, és a jogvédelmi mechanizmusok elindítása csupán egy volt a kommunista rendszert követő alkotmányos átalakulás számos kihívása közül. E vívmányok bevezetése és követése már
önmagában is óriási feladatnak bizonyult, s a tanulmány második részében kifejtem, hogy ez részben azon átalakulások fényében vált fáradságos kötelességgé, amelyek nem csupán a jogállamiságról és az emberi jogokról szóltak, hanem a piacgazdaságba való átmenetről is. Végül az utolsó részben arról írok, hogy az emberi jogi védelem minőségének vizsgálata felveti a mércék és modellek kérdését, amelyek még mindig tisztázásra várnak.
A kommunista rendszerek összeomlása reménykeltő volt és óriási lelkesedést váltott ki Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt. Az első jelentős reformlépéseket az érintett országok ebben a szellemben tették meg. Ám ahogyan alább kifejtem majd, irreálisnak bizonyultak azok az elvárások, amelyek az emberi jogi reformokban látták a kommunista örökségből fakadó összes probléma megoldását. Ezen felül felvetem azt is, hogy a reformok hatókörét és komplexitását is tévesen ítélték meg.
A berlini fal leomlása a reformok és változások iránti vágyat növelte; Nyugatról és Keletről is minden lehetségesnek tűnt. A reformerek ezt egyedülálló lehetőségnek tekintették a demokrácia bevezetésére és a nagyobb szabadság elérésére. Kende Péter igen találó megfogalmazásában: az első reformokat az "intézményes optimizmus" szellemében vezették be, abban a hitben, hogy az intézményes reformok rövid idő alatt liberális demokráciákká alakíthatják a népköztársaságokat.[3] Ezt a felfogást az is táplálta, hogy alábecsülték az előttük álló feladat nehézségét, valamint idealizálták a Nyugatot, ahol nemcsak jobbnak láttak mindent, mint a kommunizmusban, hanem valósággal tökéletesnek, mint valami földi pa-
- 38/39 -
radicsomot. Wedel szavaival élve: a Nyugat egyszerre volt "szent és megváltó".[4] A nyugati világ is igen lelkes volt, és elfeledkezve az emberi jogok bevezetése során kezdetben tapasztalt saját nehézségeiről, jelentős emberi jogi reformokat javasolt és sürgetett. Ez különösen igaz a két fő iránymutató intézményre, az Európai Unióra és az Európa Tanácsra, amelyek a hozzájuk csatlakozni kívánó posztkommunista államokkal szemben különösen nagy elvárásokat támasztottak az emberi jogok terén.[5] Ezt úgy érezhetjük át igazán, ha figyelembe vesszük, hogy a korábban csatlakozott tagállamok ugyanezeket a reformokat és kötelezettségeket mennyivel fokozatosabban és hosszabb idő alatt fogadták el.[6] Az emberi jogok akkori helyzetéhez képest a posztkommunista államokban ezek a reformok nagyjából fénysebességet jelentettek: nem csupán a technikai szabályok voltak különbözők, de az egész ideológia, a kultúra, a felfogás és az elvárások is változásra szorultak ahhoz, hogy megfeleljenek a nyugati jogvédelmi standardoknak.
Míg a lelkesedés és az idealizmus igen fontos volt az első reformlépéseknél, olyan elvárásokat generált, amelyek aztán irreálisnak bizonyultak. Annak nehézségét, hogy teljes demokráciákat és emberi jogi rendszereket kell újra felépíteni, eléggé el nem ítélhető módon alábecsülték, mint ahogyan a reformokhoz szükséges időt is. A formai határidőkre és követelményekre való koncentrálás, mint az említett Európa Tanács- és EU-tagság, vitathatatlanul arra késztetett néhány reformert, hogy azt higgye, ha a papírmunka véget ér és a tagságot elnyerik, egyúttal a küldetés is teljesül. Utólag vált világossá, hogy az Európa Tanácsban és az unióban elnyert tagság valójában a munka kezdetét jelentette. Ez a fajta megalapozatlan optimizmus és a nyugati világról alkotott idealizált kép időnként frusztrációhoz és a kiábrándultság érzéséhez vezetett, amely egyáltalán nem segítette a reformok gördülékeny előrehaladását. Nincs okunk elégedettségre a posztkommunista országokban érvényesülő emberi jogi védelemmel kapcsolatban (ahogyan az érettebb liberális demokráciák esetében sincs), és annyi bizonyos, hogy ez a tanulmány nem szeretné kisebbíteni az emberi jogi aggodalmak és sérelmek súlyosságát; ám ezt a részt bátorítással kívánom befejezni, inkább arra összpontosítva, amit ezek az államok már elértek, nem pedig arra, amit ideális esetben elérhettek volna. Fontos felidéznünk, mit tettek eddig, mert ahogyan később látni fogjuk, amit megtehettek volna (vagy meg kellett volna tenniük), valójában esetenként túlságosan ambiciózusnak bizonyult. Így például a kitűzött reformok, amelyek következményei nem voltak mindig előreláthatók és kezelhetők.
A polgári és politikai alapjogok bevezetése egyike volt az Európai Unió által szabott koppenhágai követelményeknek. Ez lett az általános célkitűzések leglátványosabb és elsődleges eleme is, s a posztkommunista országok erőforrásaikat a bírósági rendszerre, a szabad és tisztességes választások, a véleménynyilvánítási szabadság (elsősorban a véleménykülönbségek elfogadása) és a gyülekezési szabadság elősegítésére fordították.[7] Ám úgy tűnik, ez csupán a jéghegy csúcsa volt, és az emberi jogi reformok körét némileg alábecsülték. Más szavakkal: az emberi jogi reformok nem csupán új jogok bevezetéséről szóltak, hanem a kommunizmustól örökölt, már meglévő jogok helyzetének kezeléséről is.
A kommunista rendszerek összeomlása nem jelentette automatikusan az emberi jogi sérelmek végét is; ez látszólag más jogi problémákhoz is vezetett, amelyek ugyanennyi figyelmet érdemeltek volna, de amelyeket nem mindig vettek be az átfogó reformkitűzések közé. Az egyik ilyen probléma a kárpótlás lett és a kommunista rendszer által okozott károk helyreállítása.[8] Ezzel összefüggésben szükségessé vált a kommunista múlttal való szembenézés, vagyis azon személyek azonosítása, akik a legszorosabban működtek együtt a kommunista rendszerrel, ügynöki tevékenységet végezve. Számos úgynevezett ügynöktörvényt fogadtak el a régióban, de ezek nem mindig érték el céljukat, vagyis azt, hogy átláthatóságot és igazságosságot teremtsenek.[9] Ráadásul számos emberi jogi probléma vagy sérelem, amelyet többé-kevésbé "megoldottak" vagy elfojtottak a kommunizmus alatt, annak lezárultával ismét felszínre tört. így például a rasszizmus, az idegengyűlölet, az "idegenek" diszkriminációja, amely látszólag nem létezett az egyenlőség és szolidaritás kommunista retorikája, valamint amiatt, hogy lehetetlen volt a kommunistától eltérő politikai nézeteket hangoztatni, 1989 után újra erőszakkal követelt magának figyelmet a politikában. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a szélsőjobboldali és rasszista politikai pártok újjáéledése nem csak a volt kommunista országokban figyelhető meg. Más, régebbi uniós tagállamban is észlelhető az 1990-es évek óta, például Olaszországban, Franciaországban és Ausztriában, hogy csak néhányat említsünk. A kommunizmus összeomlása pontot tett a formális (és sok esetben valós) egyenlőség végére is, amelyből a társadalmon belül élő kisebbségek profitáltak a kommunizmus utolsó éveiben, s amely 1989 után a kommunista uralommal együtt olvadt el.[10] Főleg a roma kisebbség helyzetében történtek előrelépések a kom-
- 39/40 -
munizmus alatt, ám társadalmon belüli helyzetük és védelmük nem szilárdulhatott meg megfelelően, és megszenvedték a liberális demokráciába való átmenetet.[11]
Az utolsó, itt elemzett reformcélkitűzést sajnos nagyrészt figyelmen kívül hagyták mind a nyugati "tanácsadók és szakemberek", mind pedig a posztkommunista reformerek, mivel nem volt első pillantásra szembetűnő, hanem csak az emberi jogok kritikai elméleti megközelítésével vált nyilvánvalóvá. Véleményem szerint a polgári és politikai jogi csomagok, amelyeket régiószerte elfogadtak, nem vették számításba az emberi jogi javaslatok teljes egészét, amelyeket akadémikusok és emberi jogi szervezetek dolgoztak ki a liberális államokban, hogy hozzáigazítsák azokat a jogokat a XXI. század kihívásaihoz. Ezek között találjuk annak szükségességét, hogy megfeleljenek és reagáljanak azokra a jogi normákra, amelyek immár nem államszintűek, hanem globálisak, hogy új módokat dolgozzanak ki az emberi jogok védelmére a privatizált demokráciákon belül. Új kihívásként jelentek meg a (bio)technológiai fejlesztések, és nem megkerülhető a már meglévő jogi koncepcióknak (a tulajdon, a személyi integritás vagy a magánélethez való jog) az új kihívásokhoz való igazítása.[12] Őszintén szólva a nyugati nyomásra elfogadott jogok legtöbbje már akkor elavult volt, és egyáltalán nem tudott megfelelni a XXI. század kihívásainak. A nehézséget az jelentette, hogy nem volt konkrét modell, amelyből a posztkommunista államok ihletet meríthettek volna, mivel ma a nyugati liberális demokráciáknak is újra kell gondolniuk és értelmezniük a XXI. században érvényes jogokat. Összefoglalva: nem csupán az emberi jogi célkitűzések hosszadalmas bevezetése jelentett nehézséget, hanem a reformok komplexitásának alábecsülése is, amelyeket olyan környezetben fogadtak el, amely egyáltalán nem könnyítette meg a dolgokat.
Sok nehézség merült fel az átmenettel kapcsolatban, így például a változások sebessége és intenzitása, és a tény, hogy a kommunista rendszerek összeomlása a Nyugatot és a Keletet is váratlanul érte. Fontos megjegyeznünk, hogy az emberi jogi reformok sokkal tágabb körű reformcélkitűzések részét képezték, amelyek között ott találjuk a gazdasági és a pénzügyi liberalizációt is. Az általános feltételezés (vagy remény) az volt, hogy a gazdasági reformok "természetesen" jó hatást tennének a jogi reformokra. Ebben a részben azonban megmutatom, hogy a kétféle reform nem mindig támogatta egymást kölcsönösen, a gazdasági változások és az emberi jogi reformok között feszülő feloldatlan feszültség időnként lelassította az emberi jogi reformokat. Ráadásul a kommunizmus után bevezetett jogoknak értelmet adni még nehezebbnek bizonyult a reformok elitista természete miatt.
A demokráciába való átmenettel összefonódott a szabad piacgazdaság kialakítása, és szerintem a "liberális demokrácia" kifejezés két különböző valósággal van összefüggésben, s így igen különböző üzenetet közvetíthet az emberek felé. Politikailag a "liberális demokráciát" a hatalommegosztással és a jogállamiság elvével definiáljuk, amelyet kiegészít néhány polgári és politikai jog, mint például a szabad és tisztességes választáshoz, a tisztességes eljáráshoz való jog és a véleményszabadság. Gazdaságilag a "liberális demokrácia" az államilag irányított gazdaság végét jelenti, amely a kommunizmus jellemzője volt. Ezek a gazdasági átalakulások igen drasztikus és nyers reformok képében jelentkeztek, ideértve az elsöprő privatizációt, a megszorító csomagokat és sokkterápiákat, csak hogy néhányat említsünk a legerőszakosabb "orvosságokból", amelyeket a lakosságnak kényszerűen le kellett nyelnie.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberi jogok fejlődésének posztkommunista környezete igen eltért attól, amilyenben a nyugati liberális demokráciáknak újra kellett épülniük a második világháború után, köszönhetően az Egyesült Államok által nyújtott, az úgynevezett Marshall-segély formájában érkező gazdasági és anyagi segítségnek. A nyugati demokráciák újjáépítését rövid időn belül a gazdasági fejlődés és a jobb életkörülmények érzése kísérte a lakosság körében (azon megszorítások ellenére is, amelyek még egy ideig érvényben voltak). Ráadásul a nyugat-európai kormányok átfogó társadalombiztosítási rendszereket vezettek be, ami a társadalmi demokrácia aranykorához vezetett. Így tehát a demokráciaépítés és a demokrácia megtanulásának folyamata együtt járt az életkörülmények valódi javulásával (vagy annak egyfajta előrevetülésével).
Közép- és Kelet-Európában azonban, hasonló anyagi segítség hiányában a "szabad piacgazdaság" bevezetése gyakran eredményezte a szükséges biztonsági hálók felbomlását: a munkán és foglalkoztatáson alapuló juttatások csökkenését (így maga a munka megléte, a nyugdíjhoz való jog, a szakmai képzés, a szabadságok vagy a GYES) és az állami költségvetésből finanszírozott ellátások szűkülését
- 40/41 -
(egészségügy, oktatás, lakásépítés). A jogok fogalma így sokak számára zavaros lehetett, hiszen miközben először élhettek választójogukkal és a véleménynyilvánítás szabadságával, egyúttal megtapasztalták a társadalmi és gazdasági jogok elvesztését, amelyek pedig a liberális demokrácia bevezetéséig meghatározták és biztosították életüket. Az új jogok érvényesítését még inkább akadályozta az a tény, hogy ezek az új jogok és intézmények főként olyan nyugati modelleken alapultak, amelyeket az elit vezetett be, s ez felvetette a reformok zárt körű voltának kérdését is.
A jog importálása és exportálása nagy szerepet játszott a posztkommunista rendszerváltások jogi átalakulásában.[13] Ahogy láttuk, a liberális demokrácia fogalmát is importálták, csakúgy, mint a főbb polgári és politikai jogokat. Létrehoztak egy új típusú bíróságot, az alkotmánybíróságot, nyugati mintát követve (lényegében Németországot, kivéve a francia példát alapul vevő Romániát), és hozzáadták a meglévő bírósági rendszerhez. Míg az alkotmányba illesztett új jogok látszólag nem okoztak nagy problémákat, de az emberi jogi reformokkal kapcsolatos nehézségek rögtön az alkotmánybíróságokkal elkezdődtek. Az első legyőzendő akadály a létrehozásuk idején már létező politikai kultúra volt: a demokrácia legmagasabb normájaként kikiáltott alkotmány felsőbbségének elfogadása nem volt egyértelmű a hatalmon lévő politikusok számára.[14]
Maguknak az alkotmánybíróságoknak is ki kellett dolgozniuk egy gyakorlatot, bíráskodási stílust és identitást, amely segítheti a munkájukat és legitimitást adhat nekik. Ez a folyamat nem mindig volt töretlen és sikeres. Ráadásul az alkotmánybíróságoknak meg kellett találniuk a helyüket a többi bíróság között, amelyek az alkotmánybíróságokkal szemben nagyjából érintetlenek maradtak mind hatáskörüket, mind a személyi állományukat tekintve. A hazai bíróságok különböző szintjei közötti bíráskodási együttműködés gyakran igen lassan fejlődött, és rivalizálások, félreértések és nyílt ellentétek kísérték. Ez azt jelentette, hogy az alkotmánybíróságok döntései, amelyek a jogok liberális felfogását segítették és fejlesztették, nem mindig értek el a rendesbíróságokig.[15] Röviden szólva: míg a jog exportja és importja hasznos módja volt a reformok elindításának, önmagában nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy sikeres átmenetet jelentsen a jogok kultúrájába. Az ezzel kapcsolatos nehézség egyik része, ahogy fentebb is láttuk, az volt, hogy az emberek nem mindig voltak képesek megérteni a jogok és a demokrácia új koncepcióját, a másik pedig az, hogy ezeket a reformokat gyakorlatilag az elit irányította.
Az elit irányította reformok tipikus problémája, hogy a nem ahhoz a réteghez tartozók képtelenek értelmezni a reformok lényegét, s így nem képesek az új jogi kultúra előremozdítására. E tekintetben a posztkommunista országok láthatóan keveset tanultak a Nyugatról exportált jogi technológiákból és a nyugati demokráciaépítés korábbi tapasztalataiból.[16] Ami ugyanis ésszerűnek tűnhetett az elit szemszögéből, nem feltétlenül tűnt annak az átlagember, a bírák és a jogászok számára.[17] Ez pedig egyfajta várakozást és tudásbeli szakadékot eredményezett, amely gyakran akadályozta, hogy az új jogszabályok és a jogi szaktudás a jogi valóság számos rétegén keresztültörjön.
A nehézség abban rejlett, hogy a reformerek el tudják fogadtatni a liberális demokráciával kapcsolatos nyugati tudást és tapasztalatot az eliten kívüli rétegekkel is, akik nem vettek részt közvetlenül a jogi reformok bevezetésében. Szakmai értelemben ez fontossá teszi a jogászok és bírák képzését és oktatását, annak érdekében, hogy megérthessék a reformokat, a gyakorlatban alkalmazzák őket, s főként hogy konstruktív kritikai hozzáállással elkötelezettek legyenek a reformok mellett.[18]
Az elit alakította reformok ilyen belülről fakadó gyöngesége mellett felmerül még az elit kettős célkitűzéseinek kérdése is: míg az elit látszólag egyetértett a nyugati reformcélkitűzésekkel, gyakran saját céljait próbálta megvalósítani, és a reformok saját hatalmuk és befolyásuk növelésének eszközévé váltak.[19] A posztkommunista környezetben ezt az irányt tovább erősítette az a kommunizmus alatt kifejlődött képesség, amellyel a hivatalos retorikát használták, valamint az, hogy részt vettek a reformtárgyalásokon, ám nem azonosultak a reformok célkitűzéseivel, sőt sok esetben nem is tettek egyetlen lépést sem a valódi változások felé.[20]
Végül az a kérdés marad, amelyre Shari J. Cohen mutatott rá igen meggyőzően a szlovákiai posztkommunista elittel kapcsolatosan, ez pedig az ő szavaival élve: a "történelmi tudatosság hiánya", vagyis az elit képtelensége arra, hogy személyes tapasztalataikat elhelyezzék egy tágabb kontextusban, s ezáltal saját nemzetük történelmében.[21] Ez Cohen szerint nagyban hozzájárult a szlovák nemzeti mozgalom megerősödéséhez. Ezt a gondolatot követve véleményem szerint több posztkommunista elit tanulta meg látszólag a liberális demokrácia leckéjét, ám nem mindig voltak képesek ezt még egy lépéssel továbbvinni, vagyis felhasználni tudásukat arra, hogy utat nyissanak saját országuk jövője felé. Ez pedig sajnos sok esetben megakadályozta őket abban, hogy
- 41/42 -
hatékonyan tudják formálni a születő demokráciák identitását, vagy hogy olyan politikai tervet készítsenek a jövőre, amely nem csupán a liberális demokrácia nyugati mintájának lemásolása.
E meglehetősen sivár kép után, amelyet a posztkommunista elitnek az emberi jogi reformokra gyakorolt hatásáról festettem, el kell ismernem, hogy a reformer elit jelentős része őszintén elkötelezett volt a liberális demokrácia mellett, és rendelkezett a szükséges tudással és nyugati kapcsolatokkal ahhoz, hogy elősegítse a reformokat. Ám még ebben a legjobb esetben is megmaradt az a nehézség, amely kívül esik a szakmai eliten és a liberális demokrácia "mágikus" összetevőjét jelenti: a civil lakosság. E tekintetben az egész szituáció meglehetősen paradox: míg a kommunista rendszerek összeomlását nagyrészt a kialakulása kezdeti fázisában lévő polgári lakosság tette lehetővé, vagyis az ellenzék, ez a kezdetleges polgári társadalom láthatólag nem fejlődött rendszerezett, szélesebb körű mozgalommá, amely kivehette volna a részét a reformokból.[22]
Cikkemnek ez a része megmutatta a jelentős, a posztkommunista helyzethez, annak szükségleteihez illeszkedő emberi jogi reformok bevezetésének nehézségeit. Ám az emberi jogi védelem fejlődése nem csupán arról szól, hogy mi történt a posztkommunista államokban, hanem azokról a külső célkitűzésekről is, amelyeket el kívántak érni. A Nyugat, saját államaival és az európai intézményekkel, nyilván igen lelkes oktató és mintaadó szerepet töltött be az emberi jogokkal kapcsolatban, ám ahogy lentebb látni fogjuk, igen megkérdőjelezhető modellt állított az átmenet államai elé.
Míg szinte az összes kritériumot a Nyugat szabta a posztkommunista reformokhoz, s így igen nagy befolyással rendelkezett az új emberi jogi jogalkotás felett, képtelen volt további segítséget nyújtani egy követhető modell formájában. Az Európai Unió paradoxona az emberi jogokkal kapcsolatban a tagsággá válás nyomán vált láthatóvá, de észlelhető volt az unió szabta emberi jogi követelményeknek való megfelelés folyamatában is. A nyugati tagállamok talán jobb modellek lehettek volna, de sajnos nem mindig jártak elöl jó példával.
Már sokat írtak az Európai Unióról és az emberi jogokról, vagyis a megfelelő emberi jogi politika és védelem hiányáról.[23] Ebben a részben felvázolom azt a két paradoxont, amely az Európai Unió vezető szerepéből fakadt az emberi jogi mérceállításban. Ha visszaemlékszünk, az Európai Unió mint nemzetközi testület követelményeket állított leendő tagállamai elé, s így képes volt nyomást gyakorolni a belépni kívánó országokra, vagyis ebben a tekintetben nagyrészt a belépni kívánó államok emberi jogi reformtörekvéseivel kapcsolatban is diktált, méghozzá az igen szigorú koppenhágai kritériumok teljesítésének nyomon követésével. Ám maga az Európai Unió mint nemzetközi szervezet nem nyújthatott érdemi modellt a posztkommunista államok emberi jogi védelméhez.
Ennek eredményeképpen a posztkommunista országok emberi jogi reformjait nagyrészt az Emberi jogok európai egyezményének konkrét jogi követelményei és a már meglévő tagállamokban érvényes jogvédelem együttesen befolyásolta. Ennek eredményeképpen a legtöbb posztkommunista állam alkotmánybírósága az emberi jogi védelem igen magas mércéjét állította fel. Ez viszont paradox helyzethez vezetett: az alkotmányból fakadó magas fokú emberi jogi védelem és az uniós jognak való megfelelés közötti feszültséghez. Számos új tagállamban ezt a feszültséget csak úgy tudták feloldani, ha kompromisszumot kötöttek az emberi jogok rovására, vagy pedig vállalták azt a kritikát, hogy nem hajlandók együttműködni az uniós jogi kérdésekben. Ez viszont legalábbis ironikus előrelépésnek mondható, amelyre jó példa lehet számos Észtországban, Csehországban és Magyarországon elfogadott alkotmányos rendelkezés.[24]
Ez rossz hír a posztkommunista uniós tagállamok számára, mivel szemben áll azzal a munkával, amelyet azért végeztek, hogy elősegítsék az emberi jogokat és eleget tegyenek a jogállamiság követelményeinek, amelyeket az Európai Unió támasztott velük szemben annak érdekében, hogy megteremtse a liberális emberi jogi kultúrát.
A kockázatot az jelenti, hogy üres jogi retorikát alkalmaznak néhány posztkommunista államban, amelyek közül sok még mindig küzd azért, hogy megszilárdítsa saját emberi jogi kultúráját és megfelelő szintű jogvédelmét. Ráadásul ez kihangsúlyozza az EU korlátait a megfelelő emberi jogi védelemmel kapcsolatban, amelyeket a legutóbbi uniós erőfeszítés nyomában elfogadott lisszaboni szerződés sem próbált meg kezelni.
Az emberi jogi normák fenntartásában a tagállamok nyilvánvalóan alternatív modellt jelentenek az EU számára. Ám amint később látni fogjuk, az EU-nak a kommunizmust követő időkben tett emberi jogi erőfeszítései éppenséggel nem példaértékűek.
- 42/43 -
A régebbi tagállamok is részt vettek a posztkommunista jogászoknak nyújtott tanácsadásban az emberi jogi reformokkal kapcsolatban, és mivel államok, jobb és realisztikusabb modellt nyújthattak az Európai Uniónál. Ám nem is olyan könnyű a tagállamokhoz fordulni inspirációért a reformokhoz, viszonyítási alapként a posztkommunista államokban megfigyelhető emberi jogi helyzethez. Az első, amit el kell mondanunk, hogy az emberi jogok védelmével kapcsolatban számos alkotmányos megközelítés létezik, amelyek mind széles körben elfogadottak mint hatékony és demokratikus szempontból érvényes nézetek. Például Németország közismerten rendelkezik egy alkotmányos alapjog-katalógussal, amely minden "állami hatalmat" köt, és különleges alkotmányos védelmet élvez a befolyásos karlsruhei bíróság részéről (az alkotmányos panasz intézményén keresztül).
A német módszerrel szemben a francia védelmi rendszert a modern bill of rights formális hiánya, az igen korlátozott alkotmányos felülvizsgálat és az alkotmányos jogok megsértése elleni konkrét védelem hiánya jellemzi. Az Egyesült Királyságban pedig csak a közelmúltban, a posztkommunista alkotmányos reformok után fogadtak el egy kvázi bill of rightst (az 1998-as emberi jogok törvénye, amely 2000-ben lépett hatályba). Ráadásul e törvény nem köti az Egyesült Királyság parlamentjét, a bíróságok pedig nem érvényteleníthetnek egy olyan törvényt, amely emberi jogot sért.
Ez a rövid összehasonlító áttekintés nyilvánvalóvá teszi, hogy nem csupán egyetlen alkotmányos módja létezik az emberi jogok védelmének, hanem számos különböző, amelyeknek mind megvannak az előnyei és a hátrányai. Amikor az emberi jogi reformok bevezetésére kerül a sor vagy ebben az esetben a már meglévő rendszerek összegzésére és fejlesztésére, a fő kérdés nem az, hogy melyik modellt válasszuk, hanem hogy miért pont ez a modell a megfelelő.
A választ nagy részben meghatározza az, hogy az emberi jogok milyen védelmi szintjét kívánja elérni az adott állam. Ahogy fentebb is láttuk, az emberi jogok mércéjét olyan külső nemzetközi szervezetek szabják meg, mint például az Európai Unió és az Európa Tanács. Míg az uniós tagságra váróknak nem volt más választásuk, mint elfogadni ezeket a mércéket és azoknak megfelelően alakítani jogszabályaikat, mihelyst csatlakoznak az említett szervezetekhez, rajtuk áll, a továbbiakban hogyan alkalmazzák és igazítják ezeket a mércéket (a fent említett meglévő európai uniós korlátozások fényében), miközben fokozatosan finomítják és fejlesztik saját emberi jogi védelmüket. S talán éppen ebben rejlik napjaink kihívása.
Ahogy láttuk, az emberi jogokat illető új mércét helyileg kell alakítani minden új tagállamon belül, a politikai és jogi elit, valamint a tágabb értelemben vett közösség bevonásával. S miközben ezt teszik, a posztkommunista államok elsődleges szempontja saját identitásuk megtartása, és egy olyan demokrácia kialakítása, amelyet kívánnak. Az emberi jogi védelem szintje államonként igen eltérő lehet, a különbség abban áll, hogy az adott állam csupán az államok közössége által elvárt szintet vagy az egészséges liberális demokrácia által nyújtott jogvédelmi szintet biztosítja. A fő aggodalmat az jelentheti, hogy néhány régebbi tagállamot, amely egyébként nem nyújt megfelelő jogvédelmet, modellnek tekinthetnek olyan populista és idegengyűlölő politikai rendszerek, amelyek így próbálják legitimálni saját emberi jogi sértéseiket.[26]
Az emberi jogok helyzetét a posztkommunista államokban vizsgáló tanulmány a módszer kérdését vetette fel: a folyamatban nyilvánvalóan és rejtett módon felhasznált viszonyítási pontok és modellek, valamint a célok tisztázását. Ezen kívül felidézte, milyen összetett és bonyolult folyamat volt a posztkommunista rendszerváltás, és milyen további nehézséget okozott a "jogok demokráciája" és a "szabad piacgazdaság" közötti feszültség a posztkommunista európai uniós tagállamok új jogi kultúrája számára. A lényeget illetően ez az írás arra emlékeztetett, hogy az emberi jogi reformokat definíció szerint soha nem tekinthetjük befejezettnek, mivel a magasabb szintű védelem előtti akadályok végtelen számúak és folyamatosan elénk tornyosulnak.
Ironikus módon bár a kommunizmus összeomlása nagyrészt a polgári elégedetlenség következménye volt, amely a kommunista vezetőknek a polgári és politikai jogokat szisztematikusan és kirívóan semmibe vevő uralma miatt tört ki, az utóbbi években ugyanezeknek a jogoknak a gyakorlása mind Nyugaton, mind pedig Keleten olyan politikai vezetőket juttatott hatalomra, akik programja gyakran diszkriminációra és idegengyűlöletre épül. Ebben a tekintetben a legfőbb probléma az, hogy a jog (s talán főleg az emberi jogi jogalkotás) nem talált rá olyan mechanizmusokra, amelyek megvédhetnék az embereket a nem demokratikus politikai programoktól, amelyeket demokratikusan megválasztott kormányok fogadnak el és érvényesítenek. ■
- 43/44 -
JEGYZETEK
* Köszönettel tartozom Stephen Skinnernek (University of Exeter) a tanulmány egy korábbi változatához fűzött értékes megjegyzéseiért. Hálás vagyok Pogány István professzornak (University of Warwick), hogy időt szakított cikkem elolvasására és kommentálására.
Fordította: Karnis Andrea
[1] Már az elején meg kell jegyeznünk, hogy az emberi jogok nem a kommunista rendszer után bevezetett újítások voltak. Before Reforms. Human Rights in the Warsaw Pact States, 1971-1988, ed. Georg Brunner, London, Hurst and Co., 1990.
[2] Olyan aggasztó kérdések merülnek fel ezzel kapcsolatban, mint a populista és szélsőséges politikai pártok megerősödése, ám ez kívül esik e tanulmány vizsgálódási körén.
[3] Peter Kende: L'optimisme institutionnel des élites postcommunistes, in Les politiques du mimétisme, Ed. Yves Mény, Paris, L'harmattan, 1993, 237.
[4] Ezt jól leírja Janine R. Wedel: Collision and Collusion. The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe, New York, Palgrave, 1998, 22-25.
[5] Andrew Williams: Enlargement of the Union and Human Rights Conditionality: a Policy of Distinction?, 25 (2000) European Law Review, 601.
[6] Ráadásul sokkal magasabb volt, mint amit az EU rákényszeríthetett volna már meglévő tagállamaira, s így, Weiler és Alston szavaival élve: "a skizofrénia alapját" vetették el. Philippe Alston, Joseph Weiler: A European Union Human Rights Policy, in The European Union and Human Rights, ed. Philippe Alston, OUP, 1999, 9.
[7] Geoffrey Pridham: Designing Democracy. EU Enlargement and Regime Change in Post-Communist Europe, Palgrave Macmillan, 2005; Andrew Williams: Enlargement and Human Rights Conditionality (2000) 25 European Law Review, 601; Fundamental Rights in Europe, The European Convention on Human Rights and its Member States, 1950-2000, eds. Robert Blackburn, Jörg Polakiewicz, Oxford University Press, 2001.
[8] István Pogány: Righting Wrongs in Eastern Europe, Manchester, Manchester University Press, 1997 és Human Rights in Eastern Europe, ed. István Pogány, Aldershot, Edward Elgar, 1995. Georg Brunner: Juristische Bewältigung des kommunistischen Rechts in Osteuropa und Deutschland, 34 (1995) Osteuropaforschung 9.
[9] Mark Gillis: Lustration and Decommunisation in The Rule of Law in Central Europe: The Reconstruction of Legality, Constitutionalism and Civil Society in the Post-communist Countries, eds. Jiri Priban, James Young, Aldershot, 1999, 56. Meg kell jegyeznünk, hogy a liberális demokráciák sem emésztették még meg teljesen saját jogrendszerük múltját, lásd The Darker Legacies of Law in Europe, eds. Christian Joerges, Navraj Singh Ghaleigh, Oxford, OUP, 2003.
[10] Paul Hockenos: Free to Hate. The Rise of the Right in Post-Communist Eastern Europe, New York and London, Routledge, 1993.
[11] Between the Past and the Future: The Roma of Central and Eastern Europe, ed. Will Guy, University of Hertfordshire Press, 2002; István Pogány: Refashioning Rights in Central and Eastern Europe [2004] European Public Law 85 és The Roma Café: Human Rights and the Plight of the Romani People, Pluto Press, 2004.
[12] Costas Douzinas: The End of Human Rights, Critical Legal Thought at the Turn of the Century, Oxford, Hart, 2000; Classer les droits de l'Homme, Eds. Emmanuelle Bribosia, Ludovic Hennebel, Bruxelles, Bruylant, 2004; Dominique Schnapper: La démocratie providentielle, Essai sur l'égalité contemporaine, Paris, Gallimard, 2002.
[13] Az exportról lásd Wedel: I. m.; Ole Hammerslev: The Construction of a Dominant Position in an International Field of Legal Assistance, 3 Retfaerd (2006), 64. A jog importálása szintén fontos szerepet játszott, lásd Catherine Dupré: Importing the Law in Post-Communist Traditions. The Hungarian Constitutional Court and the Right to Human Dignity, Oxford, Hart Publishing, 2003; Wiktor Osityanski: Paradoxes of Constitutional Borrowing [2003] International Journal of Constitutional Law 249; András Sajó: Universal Rights, Missionaries, and "Local Savages" 6 (1997) East European Constitutional Law Review 44.
[14] Herman Schwartz: The Struggle for Constitutional Justice in Post-Communist Europe, Chicago, University of Chicago Press, 2000 és The Constitution as an Instrument of Change, ed. Eivind Smith, Stockholm, SNS Förlag, 2003.
[15] Wojczech Sadurski: Rights before Courts: A Study of Constitutional Courts in Post-communist States of Central and Eastern Europe, Springer, 2005; lásd még Wedel: I. m.; Hammerslev: I. m.
[16] Thierry Delpeuch: La coopération internationale au prisme du courant de recherche "droit et développement", 62 (2006) Droit et Société, 119.
[17] Shari J. Cohen: Politics without a Past, Durham and London, Duke University Press, 1999.
[18] Attila Badó: La justice hongroise dans le cadre de l'intégration européenne, Paris, L'Harmattan, 2002; Frank Emmert: Administrative and Court Reform in Central and Eastern Europe (2003) 9 European Law Journal 288.
[19] Bertrand Badie: L'Etat importé, Essai sur l'occidentalisation de l'ordre politique, Paris, Fayard, 1992.
[20] Ezt jól dokumentálja Wedel idézett művében.
[21] Cohen: I. m.
[22] M. Morjé Howard: The Weakness of Civil Society in Post-Communist Europe, Cambridge, Cambridge University Press, 2003; Bill Lomax: The Strange Death of 'Civil Society' in Post-Communist Hungary, 13 (1997) Journal of Communist Studies and Transition Politics, 41; The Rule of Law in Central Europe, The Reconstruction of Legality, Constitutionalism and Civil Society on Post-Communist Countries, id. kiad.
- 44/45 -
[23] The European Union and Human Rights, id. kiad.; Andrew Williams: EU Human Rights Policies, A Study in Irony, OUP, 2004.
[24] Anneli Albi: Ironies in the Human Rights Protection in the EU: Pre-accession Conditionality and Post-accession Conundrums, European Law Journal, 2008, megjelenés előtt.
[25] Az Amerikai Egyesült Államok szintén nagy részt kért a posztkommunista államok számára való tanácsadásból és mérceállításból. Itt azért nem tárgyaljuk ezt, mert az írás Európára koncentrál. Ráadásul úgy tűnhet, hogy jogi szakértőiket a piaci reformok és a privát szféra fejlesztése érdekelte inkább, mint a közszféra befolyásolása. Lásd Hammerslev: I. m.
[26] A forrás az Amnesty International éves jelentése, amely elérhető a http://www.amnesty.org.uk honlapon.
Visszaugrás
